Fővárosi Lapok 1883. január (1-26. szám)
1883-01-14 / 12. szám
Vasárnap, 1883. január 14. VI. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. az. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. megjelenik és ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAP, SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szép álmokat! Míg nap hevén a rózsa bágyad, S verőfeny fényes álmokat hoz : Lehajlok én rózsánál lágyabb, Rózsánál könnyebb lábaidhoz. Harmatcsöpp olvad rózsaszálon, Csók harmatozza lábadat . . . Alvó virágom, legszebb álmom, Jó éjszakát, szép álmokat! Így alszik a virág, mely ébren Sovárga, csillagát követve, S még fönn virraszt, mig szűz ölében Remeg a hajnal tiszta nedve; De lankadoz hő napsugáron, Álés a titkos üdv alatt . . . Alvó virágom, legszebb álmom, Jó éjszakát, szép álmokat! A csalogány most déli álmát Aluszsza, s álma bűvös ének. A természet harmóniáját Hallja s tanulja el, s ha ébred, Míg csillag rezg át esthomályon, Lombján szerelmi dal fakad . . . Alvó virágom, legszebb álmom, Jó éjszakát, szép álmokat! Álmodj, mig a nap ég fölötted! Mind a mi szép, éltünk, szerelmünk, S az ifjúság, mind, úgy se többek Álomnál, mely lővén, már eltűnt! S kinek szívverését számlálom, Mi vagy nekem, kedves, magad ? . . Alvó virágom, legszebb álmom, Jó éjszakát, szép álmokat! Bartók Lajos. ... • «tat»—A börtárca rejtelmei. (Elbeszélés.) Írta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.)— A grófné, a mit tett ez ügyben, természetes ; ő eltűnt testvérét keresi, kinek élve, vagy halva nyomára kell jőnünk, s hogy e részben már évek előtt lépések nem történtek az önök részéről, megfoghatatlan előttem; most már mi volnánk azok, kik ez ügyet semmi áron sem hagyhatnék abban — követeli ezt, atyánk emléke, kinek neve a miénk, s azon nem szabad semmi gyanúnak létezni. Komolyan, meggyőződéssel beszélt s László nagy rokonszenvet érzett iránta. Az ifjú komoly sötét pillantása Laurára emlékezteték s szíve összeszorult a fájdalomtól, midőn a vele együtt leélt utolsó szomorú jelenetre gondolt. — Önök komolyabban veszik e történetet, mint az valóban érdemes. — mondá László. — Meg vagyok győződve, hogy nagynéném rég meghalt, ő maga nem akarta, hogy családja tudjon róla; 25 év sok idő arra, hogy ha valaki él, ki ne süljön holléte. — De hol élt és hol halt meg, ezt kell megtudnunk s mi lakásunkat most Pestre téve át, addig nem nyugszunk, mig ott valamit meg nem tudunk. — Önök Pestre mennek ? — Néhány nap múlva, hosszú időre, talán évekre ég itt a föld,most lábaink alatt s mindnyájan türelmetlenül várjuk a távoztatást. — Nővére visszajött már Csekméről ? — Néhány nap előtt. — Nem vennék-e anyja és testvére rosz néven, ha látogatásomat tenném náluk ? — kérdé László habozva. — Erre nem volna semmi okuk; mindketten nagyon le vannak verve a kettős csapástól s a részvét csak jól eshetik nekik. — De az egyik csapás, fájdalom, anyámtól eredt s nem kell-e azért előttük nekem is — kétes színben tűnni fel — Legyen meggyőződve, részünkről legkevésbé sem tarthatnak nehezteléstől; mint mondám, a grófné fellépése természetes. Természetes hangon, meggyőződéssel ejté ki az ifjú szavait s elhagyta helyét. Búcsút vettek és midőn eltávozott László előbbi nyugodtságához képest természetien izgatottsággal, majdnem kétségbeesve omlott egy székbe s kezeibe temeté arcát. Mélázva ült, midőn anyja a szobába lépett. — Mi történt ? — kérdé nyugtalanul, fia halavány, fájdalmas arcát látva, ki elmondá Tibor látogatását, Berendyék határozatát s a kérelmet, mit azok hozzájok intéztek. — Elhatározásuk helyes, — mondá Zolonicsné, — nekik érdekükben áll e kétes ügyet tisztázni. — Mi földönfutókká tettük őket, s nagy fájdalmukat még egy csapással tetéztük és nehezitettük. — Az igazság érdeke kívánta azt. — Mit tehetnek erről a gyermekek ? — De érdekükben áll, hogy neveket kitisztázzák a gyanú alól. A hideg hang, melyen anyja beszélt, Lászlónak minden vérét arcába kergeté, s alig bírta hangját fékezni. — Ne állítsuk e dolgot élére, —mondá izgatottan ; — önmagunk aláássuk a mélységet, nekem az életbe más nem lesz nem, mint Laura! — Azt mondád, be van köztetek végezve minden. — Ő azt akarta, hogy váljunk el, büszkesége fellázadt viseletem és tétovázásom ellen, és igaza volt, ily dolgokban a fiúnak nem szabad anyjára hallgatni, a nő más szempontból ítél, másból kell kiindulni a férfinak ... — Te újból meg akarod kezdeni e viszonyt ? — Soha sem fejeztem azt be. Felajánlom Laurának kezemet, ő nem fogadta el, de tudom, hogy szeret, s én nála nélkül nem élhetek. — Ha nevök ki lesz tisztázva, s atyjok felszabadul a gyanú alól, nincs ellenvetésem, — mondá hidegen Zolonicsné, s elhagyta a szobát. — Időt akar nyerni, hogy elfelejtsem, — gondoló László, — de rosszul számit anyám, a keresést s a titok földerítését még egy negyedik személy is kutatni fogja s az én leszek, Zolonics László, kinek élete boldogsága függ attól, hogy a titok mielőbb felderüljön. Ugyane napnak délutánján Buttler kocsija állt meg Berendyék háza előtt, abból a báró és leánya szálltak ki, s midőn a társalgó terembe léptek, együtt találták a családot és Lászlót, ki rövid idő előtt érkezett. Eleinte megmagyarázhatatlan fesz uralkodott a társaságban, Laura hasztalan küzdött elfogultságának legyőzésén, Zolonics észrevehető ideges volt, az öreg Buttler különös ünnepélyes hangulatban látszott lenni, s egyedül Elza volt vidám és örvendő, hogy Laurát láthatta, kit szívéből szeretett. Rövid társalgás után a család közelálló utazására tértek át. Legalább Laura maradjon itt — kiáltá Elza, — nálunk ő örvendve fogadott vendég, s neki semmi teendője sincs Pesten! — Elzának igaza van — folytatá a báró; — mi azért jöttünk, hogy Laurát magunkkal vigyük; ő most mély gyászában a fővárosban sem találhat szórakozást, minket pedig boldoggá tesz jelenlétével. Mindnyájan meglepetve néztek a báróra, ki melegebben ejté ki szavait, mint hogy az puszta udvariasság lehetett volna s Laura elpirult, László pedig komoran tekintett reá. Nekem igen fontos és komoly teendőim vannak Pesten, — mondá Laura — és okvetetlen anyám- s bátyámmal kell mennem, bár nagy örömmel engednék a meghívásnak, mit teljes szívemből köszönök. Egy ideig különbféle tárgyakról beszéltek, midőn Buttler felkérte Berendynét, hogy engedjen neki egy rövid időt, a mellékszobában, fontos közlendőkre, s az özvegygyel távoztak, mi észrevehető nyugtalanságot okozott a társaság két tagjának —Lászlónak és Laurának. Elza Tiborral vidáman társalgott s a terem egy mellék asztalához ültek, képeket nézni, mig László Laura mellett foglalt helyet s halkan mondá: — Buttler bizonynyal fontos dologról beszél anyjával. — Azt hiszem, igen fontosról. ■— Ha sejtelmem nem csal, az ön kezét kéri meg. Laura hallgatott. — Ha ön elfogadná azt — folytatá izgatottan az ifjú, — ha megtörténhetnék az, hogy ön más neje lenne, úgy — — Akkor? — Főbe lőném magamat, erre esküszöm. A leány halavány lett, szemeik találkoztak, az ifjú elhatározását kifejező tekintete. — Vonja vissza e szót, László! vonja vissza. •— Soha. Kegyed nem lehet más neje, mint az enyém. — Ön oly soká habozott, a szerelem bármily körülmények között érvényesíti magát, kegyednél a szívet el bírta fojtani az ész . . .— Ne vitatkozzunk ily meddő téren, határozza el magát, ne menjen Pestre, ne habozzék, mit törődünk mi nagynénémmel és eltűnésével, én szeretem kegyedet, érzelmem viszonozva van; hagyjuk ez ügyet azokra, a kik érdekelve vannak. — Nem lehet, nem tudnék nyugodt lenni, abban sem vagyok biztos, van e nevem, megillet-e a Berendy név. Oh, László, ha tudná, mit iszonyú helyzetben vagyunk, nem nyugtalanítana még más dolgokkal is. Arcán könyök omoltak le, de háttal ülve a világosságnak, Lászlón kívül senki sem vette azt észre, s a halkan kiejtett szavakból semmit sem lehetett hallani a másik kettőnek, míg László arcán leírhatatlan fájdalom tükrözé magát. — Menjen — mondá végre elfojtott hangon, — tegye meg azt, mi megnyugtatására szolgál, de gondoljon arra, amit mondtam. A mely napon más menyaszszonya lesz — Zolonics László megszűnik élni. Laura néma fájdalomban ült előtte s kezeit öszszekulcsoló, félt Tibor és Elza figyelmét magára vonni, nem felelt, érzé, hogy hangja zokogó volna, ha megnyitná ajkait. — Adjon kezet, ígérje meg, hogy nem felejti el szavaimat — sürgető az ifjú, s a leány egy percig kezében nyugtató kezét, mire László egy örömteljes felkiáltást hallatott. (Folyt. köv.) A Fragnoise-kastély. (Francia elbeszélés.) Írta Louis Dépret. (Folytatás.) — Nemde, örül ön, hogy óhajának engedtem ? — kérdezte a hercegné. — Nagyon boldog leszek, asszonyom, ma este és holnap; most még a káprázat, az elfogadás hatalmában érzem magamat. — Csodálatos! Nos, — tévé utána nyugodtan, — meri-e Ön még azt állítani, hogy önöknek jobbaknak a hódolata is, nem a legocsmányabb önzésből keletkezik ? Ön, aki nem gondolt arra, hogy ha engem e pillanatban látnának, veszve lennék egész életemre ? Néhány helytelen okot hoztam föl mentségemül. — Oh, én nem vádolom önt; ön hasonlít a többi férfihoz és én éppen nem azért tettem ama kérdést, hogy határozott jellememet bámultassam. Midőn ön óhajtásába, melyet ön a múltért való kárpótlásnak nevezhet, beleegyeztem, tudtam,mit cselekszem, azt csele-