Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)

1883-02-01 / 27. szám

Csütörtök, 1883. február L 27. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, tarátok-tere 4. sz. X. emelet. Előfizetési dij: Félévre ....... 8 frt. Negyedévre .....................4 frt. M egjelenik u ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FÖVÁEOSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Két kép egy keretben. Szeretsz ? » Szeretlek S úgy legyek Megáldva!« Jó, ón Hiszek. Áthajtok értted Ejt-napot Nehéz tusán, s nem Fáradok. Kigyó ha szisszen, Nyelv ha súg, Én azt kiáltom: Rút, hazug. Kisértenének Angyalok ? Az én hitem majd Győzni fog. És visszatérek Gazdagon, Aranyos, édes Hajnalon. Szeretsz ? » Szeretlek S úgy legyek Megáldva !« Jó, én Hiszek. H. És ment az ifjú, ment a nagy világba, Az ő lelkének fényes pusztaságba. Onnan betévedt szörnyű rengetegbe, Ott üldözött vad jött riadva szembe. A zöld mezőket elkerülte lába Nem érdekelte ligetek virága. Szegődött fűhöz, fához ifjú hévvel, Iparkodott a remény száz kezével. És gyüjte kincset, hadd legyen szabad, ha Lejár a súlyos évek hosszú napja. Mert oktatá őt bús tapasztalása : A szolga rab s nem isten képemása. Fillérre fillért büszkén fölrakott már, Ez itt egy oszlop, ebből lesz az oltár. Készült a szent ház földön és a légben, A rög megindult, mennydörgőit a lég fenn. Csillagirásban állt, hogy átok érjen Egy vétkes angyalt itt utol serényen. Csillaghulláskor jött a hír sötéten És visszatért az ifjú, vissza régen. Bús ravatalnál aztán ott megállóit, Ajka nem szólt, de szive megbocsátott. Most itt bolyong, kibírta néma jajját, Ne vedd el isten az ő bizodalmát! Jékey Aladár.------------— H árom feleség. (Elbeszélő«.) irta Murai Károly. Öcsém! Ott vannak a szivarok, gyújts rá, azután hallgass ide; és egyátalában ne ütközzél meg azon, ha én — kit megvénült agglegénynek tart az ismerős vi­lág — a családi életről beszélek neked. Te azt hiszed, mint minden ösmerősöm, hogy a gar9on élet sorvasztó láza tett engem ilyen öreggé, zsörtölődővé; és szentül meg vagy győződve, hogy olyan vén medve vagyok, a ki sohasem éreztem a családi élet melegét és sohasem csókoltam meg olyan asszonyt, a kihez jogot adott volna a pap, a templomban elhang­zott esküvés. Nincs igazad! De hát én ezért nem hibáztatlak, mert hiszen a te és a ti tudatlanságtoknak oka egye­dül én vagyok. Hallgattam előttetek mindig és excen­trikus természetem sajátságaira nem is gondoltatok. Éppen azért nem fogok csodálkozni, édes öcsém, ha kerekre nyitod szemeidet akkor, mikor kijelen­tem neked, hogy — három feleségem volt. És most, midőn ezt egész komolyan ismételem előtted, kijelenthetem, hogy terveddel egyátalában nem vagyok megelégedve és tanácsom igy nyilvánítom ki: ne esküdjél meg titokban azzal a lánynyal. Ha az apád nem egyezik bele ebbe a házasság­ba, bizonyosan oka van és pedig olyan oka, mely meg­érdemli a meghallgatást. De még ha apád — a ki eléggé ismerős az em­berekkel és a világgal, — nem ellenezné is ezt a há­zasságot, én akkor sem tanácsolnám. Erre pedig két okom van. Fiatal vagy és lángolón szeretsz. Olyan két ok, a minek természetes következmé­nye a boldogtalan házasság. Megmondom miért. Mikor a fiatal ember elvégzi tanulmányait az iskolákban, akkor kezd ábécés gyerek lenni az életben. Es a mint az iskolás gyermek odaadja minden pénzét egy értéktelen játékszerért, a mely megtetszik neki; éppen úgy az életbe lépő ifjú is odadobja jövője drága kincseit egy szép leány fejére, melyet ő akkor csudás- szépnek lát, a melynél azonban később ezerszer szeb­beket és jobbakat talál. Szerelme lángolva tör elő és azt hiszi, hogy ha szerelme tárgyát nem bírhatja : akkor e láng őt emészti meg. Bobó gondolat, a minél csak egy van bobóbb. Nos ? kitalálod-e, mi az ? Semmi más, mint egy ilyen fickónak komoly tanácsot adni és ezzel azt hinni, hogy szófogadásra lel. Te szerelmes vagy, és a mi fődolog, a házikis­asszonyodat szereted, a kit négy évi jogi pályádon ta­nultál megismerni, illetőleg szeretni, és akiről azt hiszed, hogy földre szállt angyal. Ha én most elkezdeném beszélni neked, hogy milyen nagy ostobaság egy bázikisasszonyt nőül venni, és tartanám ezt a beszédet egy álló hétig: akkor is ott volnék, ahol most vagyok. Nem hinnél és azt mondanád: ez egészen más, hogy a te esetedre ez az elmélet nem illik; és még jobban szeretnéd azt a leányt, s ha máskép nem le­hetne, elvennéd titokban. Hát vedd el! Szöktesd meg, vagy szöktessen az meg téged: én nem bánom. Bele nem halsz,azt tudom magamról; de hogy kellemetlen perceket fogsz sze­rezni magadnak, arra én felteszem ezt a tajtékpipát a te emberismereted ellen. Akarod? A nősülést illetőleg két valamirevaló elmé­let van. Az egyik olyan, mint a kis lutri, vagy is a találomra való. Lehet jó, lehet rósz. A másik a nőis­mereten alapul, a mi szintén reszkirt dolog, mert min­den nőnek két természete van; az egyik a mit az udvarlójának mutat, a másik pedig, a mivel a férjet lepi meg. Máskülönben, édes öcsém, a házasságba vágó férfi hasonló ahhoz az utashoz, a ki rosszhirű erdőbe téved s különös szerencséjének kell lennie, ha ki nem fosztják. Hanem hát nem akarok én neked házasság­riasztó szónoklatokat tartani és éppen azért eltérve ettől a tárgytól, a magam eseteiről tartok neked épü­letes elbeszéléseket; teljesen rád hagyva kimagyaráz­ni belőlük a morált, a mint ezt a meséknél szokták tenni. Arra azonban minden esetre kérlek, hogy bele ne kiabálj, mert ezt nem szeretem; a hatást, — ha ki­váncsi leszek rá — megtudom szivarod füstkarikáiról, vagy égéséről. * Huszonhárom éves voltam, mikor kipirult arc­cal álltam a kis díszteremben és a felavató beszédet hallgattam végig. — Ön e perctől fogva orvostudor — mondá ko­moly arccal a dékán és fonnyadt ajkával egy olyan csókkal ajándékozott meg, a mit szívesen elengedtem volna neki. A tudós professzor urak ezután sorban szoron­gatták a kezemet és kiterjedt praxist kívántak pá­lyámon. Mikor zsebembe gyűrtem a diplomát, tántorgó léptekkel hagytam el a termet és hármasával ugorva át a lépcsőket, a táviró hivatalba siettem. Remegő kézzel írtam néhány sort a papírra, a mit a komor távirásznak nyújtottam át, a ki éppen semmibe sem látszott venni azt, hogy én orvostudor lettem. Azzal meg éppen nem törődött, hogy milyen örömet fog ez a sürgöny okozni oda haza az édes apámnak, a ki soha sem bízott bennem annyira, a mint más édes apák és különösen édes anyák szoktak bízni a fiukban. Tanulmányaimban való minden hite abban ösz- pontosult, hogy sohasem avatnak fel doktorrá; és hitte, hogy elébb-utóbb hazakerülök a gazdaságba — földes- urnák. Az én hibám, hogy nem igy történt. Mert hát, öcsém, én gazdag fiú voltam, apám egyetlen egy örököse, ki teljesité minden ohajom és nem mondott ellent még az ifjúság badar tetteinek sem. Minden úgy történt, a mint én akartam, mintha magam lettem volna a családban az egyetlen egy füg­getlen ur. Máskülönben az öreg szigorú és makacs ember volt; a mit egyszer elhatározott, annak meg kellett tör­ténni, ha jó volt, ha rossz. Hogy pedig az öreg ur csakugyan ilyen volt, azt megtudod mindjárt, és ha úgy tetszik, meg is mosolyog­hatod ezt a történetet; a miből különben azt is meg­tanulhatod, hogy a diák-ember szerelme sehogysem állja ki a próba-követ az életben. A mint a távirászszal elvégeztem a dolgot, gyors léptekkel siettem haza, abba a hónapos szobába, me­lyet egy özvegy asszonytól bírtam bérbe, a kinek igen csinos kékszemű leánya volt. A Rozinka. Mikor az előszobába léptem, Rozinkával álltam szemtől-szembe, a kit huszonhárom éves szívem egész melegével szerettem s a kinek szinészies esküktől ki­sérve ígértem meg, hogy — nőül veszem. A mint al­kalmasint te is megesküdtél annak a leánynak, hogy nőül veszed. Halavány arccal, remegő hangon kérdezte tő­lem, miközben szivecskéje gyorsabban vert: — Felavatták? — Orvos vagyok — kiáltám és abban a perc­ben megragadtam kis kezét, melynek bársonyos haván vércseppként látszott meg forró, lángoló csókom nyoma. Azután — ölelkezve — egymás szemébe néz­tünk, a mint nézni szoktak azok, a kik nem tudnak szólni a boldogságtól. Hogy hány perc telt el igy, nem tudom, de hogy huzamosabb idő múlhatott el, abból gyanítom, bogy a mama nyitott be a szobába, nem tudván elgondolni, hogy hol jár Rozinka oly soká. Ekkor történt, hogy megunva a hallgatást, azt kérdeztem az én gyönyörűségemtől: — Akarsz-e még mindig a feleségem lenni ? Rozinka szemlesütve bajtá vállamra szép, lán­goló fejét s a szép szemeiből kigördülő könyek adták meg a választ, azok a könyek, melyeket örömittasan csókoltam le rózsás arcáról. — Úgy ? — hangzott e percben a hátunk mö­gött a kedves mama hangja — hát a mamát meg sem kérdezik ? J Megrettenés, szétugrás, pirulás, akadozó beszéd és a zavar különféle nyilvánulásai következtek e szóra; a mit az én férfias fellépésem (a megkérés), Rozinka pirulva mondott igenje s a kedves mama jóságos bele­egyezése követett. így történt azután, hogy a mama behívott a nagy szobába, a hol megbeszéltük a házasságot, a módoza­tokat ; s a hol kegyesen megengedte nekem a mama, hogy az ő jelenlétében is megcsókolhassam boldog menyasszonyomat. A dolog pedig abban végződött, hogy másnap hazautazom az apámhoz, elmondom neki a történte­ket és kikérem ünnepies beleegyezését a mi végtelen­nek Ígérkező boldog házasságunkhoz. Úgy is történt. (Folyt, köv.)

Next

/
Thumbnails
Contents