Fővárosi Lapok 1883. augusztus (178-203. szám)

1883-08-01 / 178. szám

Szerda, 1883. augusztus 1. 178. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ....... 8 frt. Negyedévre ...................4 frt. M egjelenik u ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintagy Dint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épfilet) a kiadóhivatalba küldendők. A haldokló költő. (Radicsevics Branko*). Sárgul már a fáknak lombja, Sárgul a lomb és le is hull; Kizöldülni, kizöldülni Nem láthatom soha többé ! Főm lebajlik, arcomon éj, Megtörik szemem világa; Karom bágyadt, testem sorvad S gyönge térdem inog immár: Itt az óra, — sírba, sírba ! Isten hozzád, bűvös álom ! Elet, hajnalpir, fényes nap, És te világ ! égi kertem ! — Más világ fogad már engem. Ha oly hévvel nem szeretlek : Nézhetném még napod fényét, Hallhatnám dörgésed hangját, Csodálhatnám csalogányid. Folyamaid s szűz forrásid . . . Az enyém kiszáradt — vége. Dalaim ! szegény árváim, Ifjú éveknek szülötti! Szivárványt hoznék le égről S színibe öltöztetnélek, Csillagokkal díszitnélek, S nappal megvilágitnálak; De eltűnt ím a szivárvány, Csillag fénylett, most homályban; És a nap, e nagy fényforrás, Egemről lehullt, le végkép. Mind eltűnt, mit néktek szántam S íme — rongyban hagy apátok ! Borsodi B. —— A 25 ÖCS. (Elbeszélés.) Irta Fanghné-Gyujtó Izabella. (Folytatás.) — Isten hozta, isten hozta édes öcsém! hát a fogata ? vagy csak igy gyalogosan ? — Valóban, kedves nénikéin, csak igy jöttem, — felelt az elébe nyújtott kezeket csókolgatva az öcs, — a tavasz oly szép s én a természetnek igen nagy bá- mulója vagyok. Jobban szeretem az utamban nyiló virágokat leszakítva keblemre tűzni, miként im a példa mutatja, mint lovam patája által széttiportatni, legyen bár Pegazus a paripa neve. — Hogyan ! ön Pegazust emleget, tán a költé­szettel is foglalkozik ? — kérdé, hogy ő is mondjon valamit, Esztike. — Minden, a mi a művészet körébe vág, ele­mem. Tánc, zene, költészet kiváló hódolatom tárgyai. Parancsolnak egy kis mutatványt belőle, kedves hu- gocskáim ? mivel szolgálhatok önöknek ? szavaljak egyet legújabb verseimből ? vagy daloljak valamit ? Külömben a világért se gondolják, hogy fáradt va­gyok s a tánctól visszarettenek. Lelkemre, nem; s ha kegyed, szép Vénus búgom, pardon, ha igy nevezem, más nevét tudni nem vagyok szerencsés, tehát ha szép hugocskám páromul ajánlkozik, szavamra mondom... — Azt hiszem, mindezek előtt legjobb lesz egy kissé falatozni — veté közbe a mama, — a gyaloglás és a tavaszi lég étvágyat gerjeszt s a villásreggeli az asztalon. — Pompás, isteni gondolat, melynek feltétlenül hódolok. Nagyságos néném asszony, szabad karját kérnem ? Kuss Ajax! — mordult kutyájára, a ki a nyitott ajtón át feléje szivárgó ételszagot érezve, viny- nyogva surlódott gazdája lábszárához — csendesen kutyuskám, majd rád is elkerül a sor, addig is mu­tasd meg, miként lehet méltósággal tűrni a kutya­sorsot. *) Ez volt hattyúdala amaz ifjan elhunyt szerb költő­nek, kinek hamvait a múlt héten szállították le Karlovicra. — Csinos fiú, nagyon megnyerő arca van — súgta férjének Ardányiné, mig az öcsém uram mohón falatozott az elébe rakott ételekből s a jó házi szilvo- riumot sem hagyta szégyenben, — valóságos Gelen- czei arc. — Lehet, lehet, de a modora olyan sajátságos.. — Kissé élénk, igaz, de nagyon mulatságos. — Egy törvényszéki albiró! majdnem hihe­tetlen ! S valóban az öcs mindenhez inkább hasonlított, mint egy jól szituált, komoly hivatalnokhoz. Csinos fiú volt, az tagadhatatlan. Erőteljes, középmagas termete az ifjúság rugékonyságával birt s e termetre igen jól illett az a merészen tartott fej, kissé erős vonásaival, a lombos szemöldöktől árnyalt, tüzes tekintetű sze­mekkel, melyeknek kifejezése folyton változott s ha egyik percben gondtalan kedélyességgel bámultak a világba, a másikban olvadékony lágysággal tudtak elmélázni, hogy pillanat múlva a harag villámait vil­logtassák. Illett ez archoz a kis merész fekete bajusz, hetyke spanyol szakáll, a hófehér fogakat mutató kel­lemes, bár kissé ironikus mosoly, a homlok jobb felét átmetsző forradás, melyet csak félig fedett el a reá omló dús, göndör fekete baj. — Egésségükre, hölgyeim! — szólt felkapva poharát; — valamint e lángital felvillanyozza a ke­délyt s kétszerte fogékonyabbá teszen a kegyetek bá­jainak csodálására, úgy hasson lelkűkre a művészet szent lángja s lelkesítse önöket annak méltánylására. J — Egésségére, urambátyám! — folytata, miután j egyet a hölgyekre ürített, ismét megtöltve poharát, — i miként e honi bájital jótékony meleget áraszt a reg­geli hűs légtől dermedt tagjaimba, úgy áradjon ezer­nyi áldás e vendégszerető család fölé. Éljen a ház, melynek ilyen lakói vannak, a hon, mely ilyen fiakat, leányokat terem. — Mily szellemdús, mily ékesen szóló — súgta Gizi Ilmának. — En dagályosnak, túlzónak találom — felelt emez. — Éljen, éljen a haza! — viszonzá, hasonlóan megtöltve poharát a háziúr — és éljen Verbőczi em­léke, ki e bonnak bölcs és nemes törvényeit megalkotá, azon nagyszerű törvényeket, melyeknek im egy ifjú bírája . . . — Verbőczi ? a törvény ? — felelt lebangolódva a vendég; — éljenek, ha éppen kell, én nem bánom, noha kissé nehezen fértünk meg együtt ezen a vilá­gon. »Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem!« s ezek­ben korlátolja éppen az embert az a vén zsugori. A törvény ? szükséges, meglehet, de a művészet szép s én lángolok a szépért. Hogyan ne lobbantana hát lángra ennyi szépség látása! Lángolok önökért mind­nyájukért, szép hölgyeim s legjobban mind e szépek legszebbjéért, önért, gyönyörű Gizela, e név szép vise­lőjéért. Jöjjön, bájos angyal, tegyen boldoggá, fogadja el karomat, hogy kegyedtől vezetve távozzam a lucul­lusi élvezetek e színterétől s szívből fakadó dalban ad­jak kifejezést túláradó érzelmeimnek. Ezzel karjára fűzve a leánykát, az ebédlőben álló zonzorához vezeté s a hangszer elébe ülve, több természeti bajiamra, mint tanulmányra valló játékkal kisérve, kellemes érces hangon pár csinos szerelmi dalt énekelt. — Te, nekem ez az nj rokon határozottan nem tetszik, — súgta eközben Ilma nővérének. — Nekem pedig határozottan tetszik. — Egy könnyelmű szeleburdi, semmi más; az­tán ez a modor! — Legalább is eredeti. — Olyan színpadias minden szava, mozdulata. Egy előkelő fiatalember ! egy hivatalnok! — No ennek éppen nem látszik, az igaz, bárki inkább hinné valamely bolondos poétának. — Vagy komédiásnak — veté közbe félénken Eszti. — Eszti vigyázz, megharagszom. — Vigyázz te, Gizi, tudod mit mondanak a gyermekekről és a bolondokról ? — mond Ilma. — Öreg, nem találod, hogy ez a fiú nagyon kü­lönös ? — súgta Ardányinak a felesége, — ő bolond, vagy minket akar bolonddá tenni ? — Hisz az elébb el voltál tőle ragadtatva — dörmögött a férj. — Igen de hova tovább .. . Azonban a vendég nem sok időt hagyott a tana­kodásra. Ebédig folytonos élénkségben tartá a társa­ságot. Egészen magának foglalta le a társalgás terét s ki nem fogyott a mulatságos tbemákból. Ha nem énekelt, hát szavalt, vagy egész jeleneteket eljátszott legújabb tragédiájából,olyan komikus pathoszszal, hogy kivált az öreg ur majd megpukkadt nevettében, paro­dizált zsidót, németet, cigányt, dobolt, trombitált, csi­nált szélvészt, meny dörgést csupán szájának és tüde­jének segítségével, táncolt spanyol kachuchat, olasz tarantellát. Tagadhatatlan, igen jól mulattak rajta mind­nyájan, noha Ardányiné olykor alig fojthatta vissza szörnyűködését és Ilma többször vonta gúnymosolyra finom ajkait s nem egyszer haraggal össze szem­űidéit. Ebéd alatt azonban sokat változott a helyzet. A vendég villásreggelinél kielégítette étvágyát, alig ízlelt valamit, de annál jobban hozzálátott a zamatos erdélyi borokhoz, melyekből egész kis kiállítást rakott elébe a ház ura. »Borban az igazság« mondja a példaszó s a bor szomorú igazságokat csalt az öcsém uram ajkaira. Nagyon elegikus hangulatba jött, mely olykor a leg- szomorubb lehangoltságból szilaj humorba csapott át. Sok mindent fecsegett össze, a mama és Ilma mind jobban elvonultak tőle, a háziúr is nem egyszer csó­válta rosszalólag fejét, csak Gizi hallgatta folytonos érdekkel s tekintett résztvevő szemekkel az ifjúra. — Hajh! Gizi búgom! — kiáltott fel ebéd vége ! felé, szenvedélyes tekintettel nézve a leánykát, — ne nézzen úgy reám azokkal a csillag-szemeivel, mert még a szivem mélyére talál látni és ellesi titkomat, pedig isten úgyse! azt nem szabad tennie, nem, ha mondom — folytatá, öklével nagyot ütve az asztalra, — még akkor sem ha . . . de mit beszélek én össze­vissza ? hiszen maga nem is akarja tudni; ugy-e nem akarja? — szólt egyszerre ellágyulva s gyöngéden megfogva a mellette ülő leány kezét s méla, ábrándos tekintettel merült nézésébe. — Mit érdekelné magát egy ilyen elzüllött, se- bonnainak a titka, a milyen én vagyok ? az ilyenen legföllebb mulatunk egy pár órát, tán, ha nagyon jó szivünk van, egy szánó sóhajt küldünk utána, aztán elfeledjük. Nemde, szép búgom ? — Hugóm! bababa! — kiáltott egyszerre vissza­esve előbbi szilaj ságába — s mért ne lenne ? most még az, s később? »Mithozand a holnap, semmi gon­dom, csak ma múljon a nap vidorul« — dúdolta s mi­vel a csemegét éppen elhordták, a nélkül hogy vala­kitől engedélyt kért volna, — felkelt az asztaltól, a háziúr pipaállványáról levett egy öblös csibukot, meg­töltötte jó erős török dohánynyal, rágyújtott s vissza­ült a helyére. (Folyt, köv.) Don Faustino ábrándjai. (Spanyol elbeszélés.) irta Juan Valera. (Folytatás.) Don Claudio Martinezt, ki némi politikai befo­lyással biró férfiú volt, több Ízben megválasztották képviselőnek ama kerületből, a melyhez Villabermeja is tartozott s a gyűléseken annyit beszélt a nemzet- gazdaságról, mig végre a földmivelési minisztérium­

Next

/
Thumbnails
Contents