Fővárosi Lapok 1883. szeptember (204-229. szám)
1883-09-11 / 212. szám
Kedd, 1883. szeptember II. 212. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Ketyedévre . • • . • 4 frt. Megjelenik Mi ünnep utáni napokat kivárt mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések Mint ugyanint előfizetések (Budapest, taratok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Öt év múltán. (Beszély). Harmath Lujzától. (Folytatás.) — A gróf ismerős Olaszország természeti viszonyaival ? — kérdezte a báróné. — Sokat utaztam ott. — Valóban oly szépek hölgyei, mint ahogy beszélik ? — Tündérek, bájolók! — Ej, ej gróf! nevetett a báróné. — Emlékei még most is egész önkívületbe ejtik szivét! Csoda, hogy nem hagyta ott! — Arra nem képesek, hogy szívünket hosszabb időre lekössék. A szenvedély, mely egyik fő jellemvonásuk: gyújt,bódit, de csak percekre; nincs meg bennök az mélység, mely a mi hölgyeinket olyan hájasokká teszi. A báróné nevetett, mialatt megfenyegette az ezredest. — E bókkal ellensúlyozni akarja előbbi szavait. — Oh, nem! Őszintén beszélek, midőn úgy jellemzem őket, hogy bájolok! Az első percben heves érzelmeket ébresztenek, de épp oly gyorsan alszik ki e láng, mint a minő gyorsan támadott. — Szeretnék egy valódi példányt ismerni közülök — szólt a báróné. — E vágyát teljesíthetem, amennyiben ma érkezett meg Florenc első szépsége, Carragion grófné, kivel egyik utazásom alatt ismerkedtem meg. — Valóban? — Igen. E nő egy díszpéldánya az olasz nőknek. Bódító szépség! .. Az első pillanatban észbontó szépségével gyújt, hevít; nem is hiányzanak udvarlói, kik pár hónapig, mint a napot bolygói körülrajongják, aztán eltűnnek örökre, talán még emlékét sem vive magukkal. — Ej, ej, talán ön is egyike volt e bolygóknak? — Nem báróné. E nőtől valami megmagyarázhatlan hidegség tartott vissza. E nélkül lehet, hogy én is e szerencsétlenek sorsára jutok, kik oly nevetséges szerepet játszanak körülötte. Úgy hallom, hogy jelenleg egy hazánkfia vergődik hálójában. Pálma mindeddig nem vett részt a társalgásban s csak most lett figyelmes az ezredes szavaira. A báróné kíváncsian kérdezte nevét az illetőnek. — Nagysárfok előtt jól ismert egyéniség. Zombolyai Aladár. Pálma ajkáról egy elfojtott sikoly hallatszott, mig a báróné szavakban fejezte ki bámulatát. — Lehetetlen! A szép Zombolyai ? Tehát ezért él külföldön ? Az ezredes Pálmára tekintett, mialatt így felelt: — Úgy hiszem, ezért! Arra emlékeznek nagysátok, hogy a múlt őszszel egyszerre csak eltűnt Zombolyáról? A báróné igent intett fejével, mig Pálma elhalványult. — Azóta összejárta az egész keletet. Afrikában vadászott elefántokra, megnézte a zambesi zuhatagokat, harcolt a bennszülöttekkel s végül a nápolyi farsangon megismerkedett a grófnéval, kinek az idő óta hű kísérője. Pálma összerázkódott. — Nem mennénk haza ? — szólt — oly hűvös este van! — Azonnal grófné visszatérünk, — szólt az ezredes, mialatt egy köpenyt terített a Pálma vállaira. — Nézzék hölgyeim, hogy megnépesült a tenger, mint akár csak a velencei lagúnákon s hogy teljes legyen a csalódás, ime egy barcarolle, hallják hölgyeim, mily gyönyörű férfias hang. A távolból mind jobban hallható hangot hozott az esti szellő, melynek csengése Pálmát egész valójában megremegtette. — Térj vissza — parancsolta az ezredes, — a grófnő valóban nem jól érzi magát. Hollá Paulo! gyorsan hazafelé. Pálma bágyadtan hajtotta fejét kezeire s hallgatva figyelt a mind jobban közeledő énekre. Most már tisztán érthette a szavakat: »Oh tündér fényű holdsugár, Mely egy hullámról másra jár. Megcsókolod, s a vizen át, Hagyod csókod ezüst nyomát. Szállj előttem, kis hajómnak, Fény vezére, holdsugár! Szent harmat, kék tenger könyye Omolj, omolj fájó szivemre, Mely nem gyógyul és nem feled. . .« E csalnak, melyben egy nő és egy férfi ült, mint kígyó siklott el mellettök s mind két részről a meglepetés kiáltása hallatszott. A csolnakban Carragion grófné és Zombolyai ült, ki bámulva ismerte fel a hölgyeket. Zombolyai megemelintette kalapját s hirtelen elhallgatott. Pálma szivét érezte megtörni. Szerencse volt reá nézve, hogy a bárónét és ezredest elfoglalta az olasz grófné feletti vita, mert igy ideje maradt, hogy rendbeszedje magát s lázongó szívét lecsendesitse. Tehát saját szemeivel kellett látnia, mit a fecsegő ezredes néhány perccel előbb elbeszélt. Tehát látnia kellett, hogy az az ifjú, kiért életét adná oda, kit egykor övének hitt s kit szíve egész rajongásával szeretett még most is, másnak adta szivét, ki azt bizonynyal, mint annyi mást, el fogja lökni magától, ha unottá válik előtte. Saját szemeivel kellett látnia, a mint a grófné egész bizalmasan oda hajlik az ifjúhoz, susog vele, talán róluk kérdezősködik, talán együtt ! nevetnek felette.........Megborzadt. Nem, nem ! ez ifjú ! Nem szeretheti azt a nőt, felületes viszony .... talán ! feledést keres. . . Feledést! . . igen-igen úgy hangzott a dal, hogy: »nem gyógyul és nem feled. . .« miért akar feledni ? . . Adott-e ő okot arra ? . . . Csolnakuk épp e percben ért partot s midőn kiszállottak, mintha megkönnyebültnek érezte volna szivét. Az ezredes lakásukig kisérte őket, s ott jó éjt kívánva eltávozott. Pálma rosszullétet adván ürügyül, szobájába lépett s nem fogadta el a báróné ajánlatát, hogy a szép estét a terraszra ülve élvezzék. Szükségét érezte annak, hogy háborgó szivével egyedül legyen. Midőn végre magára maradt, megeredtek könyei s zokogva borait egy közeli pamlagra. Látta önszemeivel! Az eszmény, melyet szerető szíve a köznapiságon felülemelkedő magasztosság oszlopára helyezett, most leszállt a földre, hogy ott önszemei előtt sározza be magát.. . Oh, vájjon szereti-e? »Nem gyógyúl és nem feled. . . .« Oh, az ő szíve bizonynyal nem gyógyúl, feledni meg soha sem fog! . .. Végre tehát örökre ! . . A lánc, mely úgy hitte, hogy egykor szíveiket összefűzi, végkép elszakadt.. . Oh, miért is kellett ma neki tengerre szállani! . . Az ezredes . . igen ez ember oka mindennek!. Talán tudta, hogy igy fog történni, talán akarta, hogy lássa . . oh, mennyire gyűlöli ez embert! . . Ilyen küzdelmek között telt el az éj, s midőn másnap az ebédnél megjelent, mindenki előtt feltűnt szenvedő színe. Az ebédnél az ezredes is jelen volt, s midőn ez embert, ki ellen most Pálma egész gyűlölete fordult, meglátta, alig bírt uralkodni magán, hogy el ne árulja érzelmeit. Az asztalnál minden önuralma dacára olyan szórakozott volt, hogy az ezredesnek minden igyekezete, hogy őt mulattassa, nem sikerült. Tétovázó tekintettel nézett maga elé, s egy előtte álló virágbokréta leveleit tépdeste ujjai között. — Igaz! — szólt az ezredes, — szinte feledtem, hogy újságom van! — Érdekes ? — kérdezte a báróné. — Rendkívül! — Tehát halljuk. Pálma is feltekintett, mintha érezte volna, hogy arról lesz szó, ki minden gondolatát lefoglalta. — A szép florenci grófné kétségbe van esve. — Hogyan ? — kérdezte a báróné. — Zombolyai ma reggel, minden búcsú nélkül elutazott. Pálma arcát gyönge pir futotta el. — Lehetetlen! — szólt a báróné. — De igen hölgyeim! Ma reggel egész egyszerűen elutazott, egy sornyi, vagy szónyi búcsú nélkül. Szegény fiú! Mint a bolygó hollandi megy továbbtovább! Talán ő is ama nőt keresi, ki az átok alól megváltsa, sorsa ennek is csak úgy válik jobbra, ha talál oly nőt, ki hű lesz hozzá halálig. Azt hiszem, e nőt nem találta meg a grófnéban. — S mit mond hozzá a bájos asszony ? — Azt mondják, magánkívül van . Sír, átkozódik. — Talán szerette az ifjút. — A maga módja szerint, e percben igen, bosszantja, hogy megszökött előle! — Szegény asszony! — Ah, ő hamar vigasztalódik! . . . Nem olyan szenvedély ez, mely öl. A társalgás még sokáig folyt e tárgy felett a báróné és az ezredes között, csak Pálma nem adott kifejezést nézetének. Az ő szívében különös érzelmek vívódtak e beszéd alatt. A kétség, öröm egymást űzték szivében s végül mintha a reménynek halvány fénye imbolygott volna lelkében! Még az ezredesnek is, midőn távozott, nyájasabban nyújtott kezet. (Folyt. köv.) Az elválhatatlanok. (Orosz elbeszélés.) Írta Turgenyev Iván. (Folytatás.) Feleslegesnek tartottam tovább vitázni vele s hogy a beszélgetésnek most irányt adjak, azt az indítványt tettem, olvasgatnánk valamit együtt, mint hajdanában. Kis ideig hallgatásban vesztegelt Panin. — Mit olvassunk — valamelyik régibb költőből talán ? — kérdezte végre. — Olvassunk valamit az újabb szerzők műveiből. — Az újabbakból? — ismétli Punin bizalmatlankodva. — Olvassunk valamit Puskintól, — mondom neki. — Éppen acigányokéra gondoltam, kikről a minap Tarchoff beszélt nekem. Van e műben egy öreg emberre vonatkozó dal. Punin némi apró kifogásokat tett, de én oda ültettem őt a kerevetre, hogy kényelmesebben hallhassa a felolvasást s elkezdtem olvasni . . . Odáig jutottunk, ahol az »öreg, borzasztó ember «-ről van szó. Punin végig hallgatta a versszakot s egyszerre hevesen ugrott föl: — Nem hallgathatom tovább! — szólt feltűnő ingerültséggel. Bocsásson meg ön, de ezt az ízót én nem hallgathatom tovább. Ez, erkölcstelen gúnyversgyártó, hazug. . . Egész lelkemben fölháborít . . . Nem hallgathatom tovább! . . Engedje meg ön, hogy mai látogatásomat megrövidítsem. Megkíséreltem őt visszatartóztatni. De ő együgyű nyakassággal megmaradt a szándéka mellett.