Fővárosi Lapok 1883. szeptember (204-229. szám)
1883-09-16 / 217. szám
Vasárnap, 1883. szeptember 16. 217. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: félévre................................8 frt. Negyedévre . . ... 4 frt. Megjelenik , ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések sintúgy Mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az októberdecemberi évnegyedre ajánljuk a szépirodalmat kedvelő közönség figyelmébe. A lap ára, évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.« Az Ilona palotája. Az volt aztán a vidor kedv ! Nem csengett tán még soha Olyan tiszta, ezüst hangú Édes gyermek-hahota.. Fülemile csattogása Szólt Ilonka ajakán, Mikor ebéd végeztével Palotáját felrakám. Négy kenyér-golyócskát gyúrtam, Hogy legyen szilárd alap, Négy gyufaszál, bele szúrva, Ezek voltak a falak. Kenyérhéjból a tetőzet, Fogpiszkáló közepén, Melyre lengő lobogónak Szivarpapirt tűztem én. S e hamisan kebelemre Hajtá fürtös kis fejét S szemet hunyva álmot sziilelt, Hogy álmodjék szép mesét. S kelve nyomban elregélte Rózsaszínű madarát, Mely mosolygó alma fáján Gyorsan ágról-ágra hág. Mely a szóló-szőllő bokrán Víg meséket csiripel S addig röpdes, mig a csengő- Barackot nem éri el. Rózsaszínű kis madárkám Nézd csak, nézd csak palotád’ És a tündér-kertet, mely,im’, Csarnokain ragyog át. A mosolygó-alma, szóló- Szöllő és csengő-barack : A tied csak addig lesz, mig Ártatlan gyermek maradsz. Szász Béla: ------------------- Öt év múltán. (Beszély). Harmath Lujzától. (Folytatás.) A nyitott ablakon valami zaj hatott szobájába, s midőn ennek okát megtudandó, oda lépett, egy kis penny-fogat hajtatott az udvarra, melyben a kis Nokia örök vidáman és dajkája tértek vissza a sétakocsizásból. A grófné bezárta naplóját és gyermeke elé sietett, kiugrálva, örömmel futott anyjához, s a kezében tartott virágokat és epret átnyújtotta. — Nézd csak mamácskám — csevegett a gyermek — milyen szép virágokat hoztam neked; ott szedtük Lénivel az erdő alján. Ezek az eprek oly édesek, ízleld csak meg! Egy bácsi is segített. Én szeretem azt a bácsit! Olyan szép lovon ült, mint a tied. Aztán mikor meglátott, leszállott lováról, odajött hozzám, megkérdezte nevemet, ölébe vett és beszélt nekem sokat! Azt mondta, szép kis baba vagyok, olyan a szemem, mint a mamácskámé. A grófnénak szivébe nyilallott e szó! A gyermek folytatta: — Ugye mamácskám, holnap is megengeded, hogy arra kocsizzunk! Azt mondta az a bácsi, hogy szed nekem mindig sok virágot. Mondtam neki, hogy van nekem kedves mamácskám, neki viszem a virágot és epret, aztán rám nézett és kérdezte, hogy szereti mamája a kedves babát ? Pálma megrázkódott. Tudta, hogy Zombolyairól van szó, s most az azt hiszi, hogy neki még gyermekéhez sincs szíve. Most már nem ítélte el az ifjút, mert a látszat szerint volt alapja e kétkedésnek. — Mondtam, hogy a világon nekem van legkedvesebb mamácskám! A grófné csókjaival árasztotta el gyermekét. A kis Nokia még sokáig fecsegett a kissé elkényeztetett gyermekek kedveskedéseivel, midőn jelentették a grófnénak, hogy lova nyergelve van. Csak most jutott eszébe, hogy néhány perccel előbb nyergelni pararancsolt, azon szándékkal, hogy a kis Nokia elé lovagol. Most a gyermek ártatlan csevegése után szüksége volt mozgásra, hogy a szívében felújult háborgó érzelmeket lecsendesítse. Hirtelen csengetett, s a belépő szobalány segélyével ruhát váltva, már néhány perc múlva kedvenc lován ült s egy lovász kíséretében vágtatott lova. Mély gondolatokba merülve, önkénytelenűl az erdő felé intézte lova lépteit, hol Zombolyára fordúl az út. Midőn körültekintett, bosszúsan rántotta meg lova kantárát, s visszafordúlt. Nem akart gyöngének látszani. .. . Összebarangolta a virággal himes réteket, az erdő alján élvezettel szívta magába az illatos levegőt és végtelen csendesítőleg hatott kedélyére a tavaszi élet napsugaras, madárdalos, virág illatos pompája. Midőn hazafelé vette útját, úgy érezte, mintha szíve megkönnyebbült volna, s mintha nem látná éppen oly reménytelennek a jövőt. Otthon a következőket írta naplójába: »Különös, hogy majdnem mindennapi barangolásom közepett sohasem találkozom Aladárral, tehát kerül. Jobb is így! .. A történtek után soha sem jöhet felvilágosításra a dolog közöttünk, tehát jobb, ha látása által nem élesedik a szívemben dúló fájdalom ! Feledni, oh, feledni minden áron! Ez az egyetlen út számomra. »Ő azt hiszi, hogy nekem nincs szívem, hiszen még gyermekem iránti szeretetemben is kétkedik, s én meg azt tudom róla, hogy engem gyűlöl. Lehet-e itt összekötő út valaha ?... * Néhány napig a grófné a beállott esős idő miatt nem lovagolt ki, a midőn ismét az egész természetet uj életre teremtő nap megjelent az égen, s minden örülni látszott az uj életnek. A grófné felhasználva e gyönyörű időt, nyergelni parancsolt s kevés perc múlva már ügetve haladt az országúton, ismét csak egy lovásztól kisérve. A fák levelei még gyémántként tündököltek az esőcseppektől, a virágok uj életre kelve, üdén tartották a jótékony nap felé fejecskéjüket, a szellő valóságos balzsamos levegőt hordott s minden úgy örült, úgy éledt a természetben. A grófné is egészen vidámabbnak érezte magát, s rövidre fogva lova kantárját, gyors ügetésben haladt tova. Véletlenűl-e, vagy szive sugallatát mintegy öntudatlanul követve haladt el az erdő mellett, s a Zombolyára vezető kanyarodóra fordult. Midőn odáig ért, hol az útra jó mélyen beláthatott, hirtelen felsikoltott. Az úton egy lovas tartott feléje, kiben Aladárra ismert. Midőn meglátta azt, kinek képe oly kiirthatatlanul élt lelkében, ijedten rántotta meg lova kantárját, mintegy visszatérésre kényszerítve azt, midőn a ló a kissé erős rántástól megijedve egyet borkantott s nagyot szökve, megrázta fejét és féket nem ismerő eszeveszettséggel rohant tova. A grófné sikoltott, s egész erejével kapaszkodott a kantárba. Az ifjú a sikoltásra figyelmessé lett, s egy perc alatt átlátta a veszélyt, melyben a grófné forgott. Hirtelen leugrott lováról s megállóit azon irányban, a merre az elvakult ló tartott, s habár elhalványúlt, midőn a veszélyt, melyben a grófné forgott, látta, egész bátran nyújtotta ki kezét. Most csak azt látta, hogy egy nő forog veszélyben, s e pillanatban nem gondolt arra, hogy éppen e nő alázta meg egykor oly mélyen. Midőn a ló hozzája ért, hirtelen a kantárhoz kapott, s emberfeletti erővel rántotta meg. A ló toporzékolt dühében, nem bírt helyéből mozdulni. Mindez egy pár perc alatt történt, s mire a lovász is oda érkezett, már minden veszélyen túl volt a grófné. Zombolyai átadta a kantárt a lovásznak, s lovára vetvén magát, megemelte kalapját s az után, mélyen jött, elvágtatott. Midőn a grófné magához jött, már csak a tovatűnő által felvert porfelleget látta. Mélyen leverve, kétségbeeséssel szívében tért vissza kastélyába. Szerencse volt, hogy már sötétre fordult az idő, s így cselédjei előtt nem tűnt fel fájdalomtól feldúlt arca. Midőn szobájába ért, zokogva vetette magát egy pamlagra. Oh, milyen gyűlölettel tekintett reá! .. Megmentette a veszélytől, mint bármely nőt, s aztán szótlan, egy részvétteljes szó, vagy tekintet nélkül távozott !. . Oh, miért is kellett őt viszonlátnia! . . Nem jobb volt-e, amig csak sejtette a gyűlöletet?.. . Midőn kissé lecsöndesült, csengetett, s világot parancsolt; aztán naplóját elővéve, még az események hatása alatt írni kezdett: »A mai találkozás határozott jövőm felett. Semmi, éppen semmi remény többé! Eddig legalább, mint távol lidércfény imbolyogott lelkemben a remény, hogy szerelme talán nem aludt ki irántam végképpen, hogy jönni fog idő, midőn a tévedés napfényre kerül, s talán szivébe visszatér az egykor irántam érzett szerelem . .. Most már vége mindennek ! .. Talán, ha egy idegent, egy soha nem látott nőt mentett volna meg a veszélytől, gyöngéd részvétet tanúsított volna iránta, az én számomra egy szava sem volt; mintha sohasem ismert volna ... Oh, gyermekem iránt érzett minden szeretetemre szükségem van, hogy le ne sújtson ez iszonyú fájdalom!« A grófné ez esemény után még az egyetlen szórakozásról is lemondott és többé nem lovagolt ki. Teljesen termeibe zárkózva csupán gyermekének élt. (Folyt, köv.) Az elvárhatatlanok. (Orosz elbeszélés.) Írta Turgenyev Iván. (Vége.) Én azzal kezdtem, hogy türelemre intettem, egyelőre nem tehetvén egyebet, mint várni s a menynyire lehetséges, puhatolózni. Most még, mikor a vizsgálatot alig kezdhették meg, határozott lépéseket tenni, nem lett volna észszerű dolog. Sikert várni attól, hiú reménység lett volna, még akkor is, ha nagyobb jelentőséggel bírok vala .. . De minő sikerre is lehetett volna kilátásom, nekem, alantas hivatalnoknak ? Ami pedig Musát illeti, ő semmiféle pártfogással nem dicsekedhetett. Nem könnyű dolog volt azonban, Musával mindezt megértetni. Végre mégis belátta fejtegetéseimnek igazságát. Arról is meggyőztem őt, hogy semmiféle önző indító okok nem vezéreltek engem akkor, midőn minden közvetítési kísérlet sikertelenségéről fölvilágosítottam. — De, beszélje el hát nekem, Pawlowna Musa, — kezdem, mikor a nő végre leült — (addig folyvást állt, mintha minden pillanatban kész lett volna Baburinnak segélyére sietni.) — miképp történhetett az, hogy Semenitsch Párámon ily dolgokba bonyolódhatott — különösen az ő korában! Eddig azt hittem, hogy olyasmivel csupán fiatal emberek foglalkoznak — olyanok, mint az is, aki őt tegnap este figyelmeztetni jött. . .