Fővárosi Lapok 1883. október (230-255. szám)

1883-10-02 / 230. szám

Kedd. 1883. október 2. 230. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda; barátok-tere 4. gz. I. emelet. Előfizetési dij: f élérre . .....................8 frt. « •«yedóvre...................................4 fit. megjelentik «* Onnep utáni napokat kirévt mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések wlntagy nint előfizetési k (Budapest, barát )k-tere, Athenaeum-épiilet) a kiadóhivatalba l küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október­decemberi évnegyedre ajánljuk a szépirodalmat kedvelő közönség figyelmébe. A lap ára; évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautal­ványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők : »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.« Fogy a dal. Ah ! veszem észre, fogy a dal! Gyengül is hangja minden nappal; Szegen függő lantom nem zendül újra, Legfölebb ha lepattan egy-egy húrja. Zsibbaszt, lehúz e sűrű légkör; Benne lelkem nem ég felé tör, És mint a kit megrónia némi bübáj, Szívem örökké csak a múlt felé fáj. Rám gyújtó szikráit nem ontja Versenyző szellemek csoportja, Nem villan át rám tőlök a hevülés, A munkakedv, a dicsvágy s lelkesülés. Utalgattok a fülmiiéhez, Mely kora hajnalban felérez, Zeng énekétől a mezők csalitja S a néma éjfélt is dalra tanítja. Elnézem őt, jó ismerősem ; De vigaszt ah ! nem adhat ő sem : Nyár derekán, ha Szent Iván közelget, Bokrába ül s többé nem énekelget. A nyár hevén hajh ! túlhaladtam, Ősz derét is fürtömre kaptam ; Jön a komor tél, már hallik zúgása, Kihűl a szív, elfagy a dal forrása. Lévay József.-----— A zokoli uraság két leánya. (Elbeszélés.) irta Csiky Gergely. I. A zokoli kastély kapuja soha sem volt becsukva, mert egyik szárnyát emberi erő képtelen volt kiemelni a rászáradt sárból és oda fagyott szemétből, a másik szárnyát pedig elhordta tüzelő fának András, a min­denes. Annak a kétlovas bricskának, mely éppen most fordáit be az országutról s nagy csengéssel hajtott végig a falú egyetlen utcáján, nem kellett a kapu­nyitásra várakoznia s a házbeliek minden támogatása nélkül beroboghatott az udvarra. Zokoli Balázs ő nagysága az oszlopos tornácon ült, antik karszékében, mely régészeti szempontból igen értékes bútordarab volt, de kényelem tekinteté­ben némi kivánni valókat hagyott hátra, a mennyiben csak jobb oldala felé lehetett rá könyökölni. A balol­dali lábak olyan ingatag természettel bírtak, hogy a ki testének súlypontját erre az oldalra veti, okvetet- lenűl fűfordúl karszékestül együtt. Zokoli Balázs úr sok évi gyakorlat utján alaposan kiismervén kedvelt bútorának sajátságos szeszélyeit, a legnagyobb biztos­sággal tudott benne ülni, s ha el is aludt — a mi mindennap megtörtént egynéhányszor — soha sem nehezkedett arra az oldalra, mely biztos bukása lett volna. Most is délutáni álmát aludta, neki vetve fejét a fehér falnak, melyen terjedelmes barna folt tett bi­zonyságot Balázs úr koponyájának térfogatáról. A fenékig szívott öblös tajtékpipa mellette hevert a föl­dön, a hova leesett, mikor gazdája lankadtan leresz­tette jobbkarját, hátra vetette fejét s szelíd hortyogás- sal átlépett az álom tündérországának határán. Körü­lötte vidám legyek repdestek, le-leszálltak lelóggó ke­zére, kopasz homlokára, húsos orrára, s aztán jólla­kott zümmögéssel repültek tovább, ha az alvó ember egyet-egyet legyintett kezével vagy egy nagyott csa- varintott orrán. Egyszerre rémes sikoltás hangzott végig a tor­nácon. — Vendég! A szakácsné a kocsizörgésre kipillantott a kony­haajtón, meglátta az érkező bricskát, elkiáltotta a jel­szót, azután ismét visszavonúlt tűzhelye mellé s a há­ziúrra bízta a többit. Meglehet, hogy Balázs urat a mennydörgés sem riasztotta volna fel mély álmából, de annyi bizonyos, hogy erre az egy szóra rögtön felugrott, hirtelen agyoncsapott egy elkésett vén legyet, melynek nem volt ideje számba venni a megváltozott körülménye­ket, s azután gyorsan lesietett a széles falépcsőn, mely előtt éppen e percben állott meg a kocsi. — Isten hozta ! isten hozta! kiáltott messziről a kocsin ülő fiatal urra, a kit nem ismert ugyan, de azt az első tekintettel meglátta, hogy a lovak délcegek és tüzesek, s a kocsisnak újdonatúj sujtásos libériája van. Isten hozta! méltóztassék leszállni — nagyon megtisztelő szerencse — el vagyok ragadtatva. . . . Az utolsó szavaknál a lépcső legalsó fokára ért, s mintha ekkor jutna eszébe, hirtelen a ház felé for- dúlt, harsány parancsoló hangon kiáltva: — Hej! András! Louis! Gyurka! gyorsan, előre! Hol jártok ? Gyurka! Luois! András! A házban senki sem mozdúlt, csak a szakácsné pillantott ki félszemmel a konyhaajtón, s aztán ismét visszahúzódott érthetetlen dünnyögéssel. Balázs úr rendületlenül osztogatá harsány pa­rancsait : — András! Louis! Gyurka ! Előre ! Vendég ér­kezett ! Ide gyorsan, segíteni, málhát leszedni, szobát, istállót készitni! Gyurka! Louis! András! Hol buj­káltok ? Azért tartok annyi cselédet, hogy egy se le­gyen kéznél, mikor szükség van rá? A vendég úr ezalatt leugrott a bricskáról és a lépcső aljához járúlva, illendően hemutatá magát a házi úrnak. — Moholyi Kálmán vagyok, kívántam — De nem fejezhette be a szentesített formulát, mert Balázs úr erősen magához ölelte s mind a két orcáján hangos csókkal üdvözölte. — Isten hozta kedves öcsémuram ! — Moholyi Kálmán — ismerem híréből — a nagy sztupkai ura- j dalom birtokosa — hej! Louis! Gyurka ! András! — rég óhajtottam a szerencsét — úgyis csaknem szom- j szédok vagyunk . . . András! Louis! Gyurka! hol j vagytok? Bocsásson meg kedves öcsémuram, hogy nem fogadhattam méltó szolgálattal — huszár, ko- , mornyik, inas — három legényt tartok és egy sincs itt < parancsszóra — ilyenek a mai cselédek. . .. Kedves \ drága öcsémuram, isten hozta! Most az egyszer le­gyünk hát a magunk szolgái, hahaha! S ezzel harsány kedélyes kacagással újra össze­ölelgette kedves vendégét, mialatt a kocsis levette a bricskáról az útitáskát s a lépcső egalsó fokára tette. — Az istálló és kocsiszín a hátulsó udvarban van — szól Balázs úr a kocsishoz fordúlva — hajts oda — kocsisom gondoskodni fog, hogy te is, lovaid is soha el ne felejtsétek a zokolyi kastélyt. . . . Gyönyörű lovak — igazi race — kivált az a pej — ezelőtt két héttel szakasztott ilyen két lovat adtam el a kassai vásáron — meg is bántam. ... No hát csak hajts a hátulsó udvarra. . . Hej! András! Louis ! Gyurka! Megfoghatatlan! Már csak legyünk most az egyszer a magunk szolgái, hahaha! Ezzel karon fogta a vendégét, másik kezével felkapta az útitáskát s fürge lépésekkel fölfelé indúlt a lépcsőn. Útközben Balázs úr ismét kikelt cselédjeinek hallatlan hanyagsága ellen, kifejezve egyszersmind ama szigorú elhatározását, hogy valamennyit el fogja csapni. Azután elárúlta, hogy a sztupkai uradalom terjedelmét és minőségét olyan jól ismeri, mintha ka­taszteri becslőbiztos lett volna a kerületben. Nagy­apjának ajánlatot is tettek valaha, hogy a zokoli ura­dalmat adja oda cserében értté, s Balázs úr mai napig sajnálja, hogy az istenben boldogúlt öreg úr nem állott rá a cserére, mert annyit bizalmasan megvallhat ked­ves vendégének, hogy e két uradalom legjobb az egész megyében, de a sztupkai egy hajszállal mégis jobb. Ezalatt pedig vitte magával karonfogva vendé­gét, a tornácon végig és egynéhány szobán keresztül, melyeknek hiányos és rozzant bútorzatát alapos tör­téneti magyarázatokkal tette értékesebbé. — Ebben a teremben — mondá ünnepélyesen Balázs úr, a mint a négyszögű nagy ebédlőbe léptek — ebben a teremben fogták el Rákóczyt, a mikor még mézes heteinek élvezetébe volt merülve. A megyében még nyolc más kastély dicsekszik ugyan azzal, hogy benne fogták el Rákóczyt, de az mind csupa svihák- ság. Ez az egyetlen és igazi színtér, melyen ama nagy történeti momentum végbement — hiteles okmányaim vannak róla a családi archívumban. Itt ült Rákóczy, ennél az asztalnál, ezen a széken — nem is adnám ezeket a bútorokat a világ minden kincséért — pedig nagy pénzt Ígértek érttök — tavaly egy akadémikus le is rajzolta és kiadta valami újságban — ezt meg­engedtem, de a bútorokat oda nem adnám, ha szín- aranynyal mérnék fel — több nekem a család dicső­sége és a hazafias kegyelet. E nemes érzelmek valóban nagy tömegben bu­zoghattak Balázs úr lelkében, mert a rozzant faasztal és a töredezett székek, fölfeslett bőrpárnáikkal és ki­fityegő töltelékökkel, önmagukban véve éppen nem in­dokolták a rajongó ragaszkodást, melylyel irántok vi­seltetett. A vendégnek ezalatt alig jutott arra ideje, hogy egy-két szót szúrjon közbe a gazdasági, történeti és régészeti magyarázatok közé, melyekkel a házi úr el­látta. De nem is volt szükséges, hogy jövetelének okát adja. Itt van — vendég — ennyi elég volt — a ven­dégszerető házigazda nem kívánta tudni, miért jött; már pedig a vendégszeretet — mint Balázs úr még a tornácon megjegyzé — Aba Sámuel ideje óta ismer­tető vonása volt a nemes zokoli családnak. A Rákóczy-teremben kissé hosszabb időt vettek igénybe a történeti reminiscentiák. Balázs úr sokat és hangosan beszélt, egyik karjával vendégét, másik ke­zével az utazó táskát fogva. Azután kinyitotta a há- túlsó ajtót s hosszú keskeny folyosóra lépett, melynek vegén két ajtó állt szemközt egymással. Balázs úr ki­nyitotta az egyiket, bevonta vendégét, s miután újra megölelte, tudtára adta, hogy szobájában van. (Folyt, köv.) A communard neje. (Francia elbeszélés.) Irta Adolphe Badin. I. Én istenem, hiszen nagyon jól tudom én, hogy hibázott ő! A helyett, hogy úgy cselekedett volna, mint a többi, nyugodtan maradt. Ha valaki valamely dologba ártja magát, a nélkül, hogy arra kényszerűit volna, nincs többé joga panaszra, bármily baj érje is. Csupán azt akarom önöknek mondani, hogy ha hibázott is, nem ő a legbünösebb. Tudni kell azt, hogy történt a dolog. Senki sem tudja azt jobban, mint én, mivelhogy neje voltam s úgyszólván el sem hagy­tam őt. A háború alatt az én szegény Bretonom a nem­zetőrségnél szolgált, mint mindenki. Mint hajdani ka­tonát s közkedveltségben állt embert hadnagynak nevezték ki. A fegyverszünet után, a helyett, hogy mindenki visszatért volna tűzhelyéhez, folytatta, úgy ahogy szolgálatát; mert hát a napi dijat, a harminc fillért megkapta mindenki rendesen s a tisztek is aránylagos fizetésüket; mi tagadás! Szívesen fölvet-

Next

/
Thumbnails
Contents