Fővárosi Lapok 1883. december (281-305. szám)
1883-12-01 / 281. szám
Melléklet a „Fővárosi Lapok“ 281. számához, dére az ünnepelt művésznő következőleg válaszolt: »Mélyen meghat az a baráti szívesség, melylyel önök a mai napon elhalmoznak művészi pályám ötvenedik évfordulóján. Ötven év minden pályán nagy idő, hát még a miénken, akiknél a napok kétszeresen számítanak, mert két világban élünk. Kevesen vannak fenn már azok közül, akik e kettős világban velem együtt szerepeltek; a legtöbb már csak a némajátékot játsza. De jól esik a tudat, hogy akik helyükbe léptek, azok sem feledkeztek meg úttörő elődeikről, hogy a pályatársak emlékezése sírunkig és még azon túl is elvilágít. Engem a lelkesedés szent lángja vezetett ötven év előtt a színpadra, s ez a láng most is melegít, midőn fényt nem vet utamra többé. Az előttem jártak balsorsa vissza nem riasztott, az utánam jövök dicsősége, jólléte örömmel tölt el; a honi művészet minden diadala nekem is diadal. Nekem ez a szívből jött üdvözlés pályatársaimtól legnagyobb jutalmam, adja az ég, hogy önöknek művészi élete is ily jutalomban részesüljön , a pályatársak megbecsülésében. És most engedjék meg, hogy hadd vegyek búcsút az én eszményeim világától, mit épülni láttam, mit emelkedni látok, a magyar színpadtól.« Ez érzéssel és megindító hangon mondott szavakra sok szem lábbadt könybe. Bercsényi is törülgette a magáét. A színésznők, színészek egymás után járultak a művésznőhöz, hogy kezét megszorítsák s csókkal illessék. S megjelentek a népszínház küldöttei is, hogy üdvözöljék a művésznőt s elhozzák koszorújukat. Ezüst babérkoszorú volt ez, arany bogyókkal, ezüst kapcsú vörös selyem tokban. Lukácsy Sándor főrendező beszélt, kérve a művésznőt, hogy a népszínház is üdvözölhesse a »Szökött katona« legelső Kamilláját. A koszorút Hegyi Aranka k. a. és Pálmai Ilka aszszony mutatták be. Mellettök Solymosi állt. Jókainé asszony melegen köszönte meg a népszínház megemlékezését. Ennyi kitüntetés, ennyi szeretet, ennyi meghatottság, úgyszólván, a kegyelet kegyetlensége volt e pillanatokban. Megnehezítették vele az úgy is nehéz utolsó játékot. A művésznek még a gyakorlat tetőfokán is belső nyugalomra van szüksége, hogy a szenvedélyt mesterileg tolmácsolhassa. Bája is illik,mit Göthe angol életírója a tragédia-iróra mondott: »hasonlít a vulkánhoz, mely tüzet hány, de maga nyugodt marad«. S ki maradhat nyugodtan a tisztelet, szeretet, kitüntetések ily halmaza mellett ? Bizony, a művésznőnek épp oly szép, mint nehéz percei voltak ezek. Lelke el lehetett telve benső örömmel és aggodalommal. Oda lenn a nagy és díszes közönség nagy érdekeltséggel várta megjelenését.Mint Bercsényi mondá beszédében : »ünnepi lángban égtek a lámpák, a szívek és szemek«. Jó, hogy az első jelenetben Nagy Imre (Coriolán), Szigeti (Mnemenius Agrippa) s a nép játszanak. Hogyan játszottak, arról most nem szólunk; ünnepnapunk van nekünk is: nem kritikusok, ünnepelők vagyunk. Aki szólt,aki megjelent, aki hallgatott, aki nézett, az mind egy bensőségtől mély ünnepies hangulatban osztozott. A színfalak közt (mert csak ott jutott helyük) a második jelenet elején a zenészek hangszere szólalt meg, midőn megjelent Volumnia. És Shakespeare-nek is illett ez egyszer háttérbe vonulnia néhány percre. A nagy közönség tapsa az ünnepelt régi művésznőnek szólt, a színpad mennyezetéről pedig koszorúk szálltak lefelé, két sorban vagy tíz, szebbnél szebb aranyos szalagokkal. Lebocsátották az izraelita nőegylet gyönyörű nagy koszorúját, a pompásan hímezett szalagokkal , meg a babérkoronát, melyről nemzeti színű és sárga-fekete szalagok ereszkedtek alá, rajta e fölirat aranyosan : »Der unerreichten Künstlerin, Frau Rosa v Jókai, zum heutigen Jubeltage in aufrichtigster Verehrung und dankbarster Erinnerung — Adolf Sonnenthal.« A burg művésze levelet is írt e koszorúhoz a művésznőnek. Az ünnepies mozzanat koszorúi közt volt a kolozsvári nemzeti színház igazgatóságáé és személyzetéé (kettő), a Petőfi-társaságé (vörös szalaggal), a nemzeti színház nyugdíjintézetéé, a tisztelőké — egész halmaz. A nézőtérről is röpült koszorú. Hosszasan tartott a taps, az éljen, a lelkesedés. A művésznő nem győzött eleget hajlongani; szíve eltelt hálával, szeme könynyel, agya emlékekkel. Kivánhatta-e valaki, hogy Volumniát ábrázolja, midőn mindenki Jókainét, a hosszú és nagy múlt Jókainéját látta, üdvözölte, tapsolta. És mégis Jókainé asszony a római matrónát játszotta. Nagy lelki erővel vett uralmat saját egyéni érzésein,hogy ábrázoljon. Hangjában feltűnt az erély csengése, az érzés lágysága, s a jelenet, melyet Virgiliával (Márkus Emilia asszony) és Valériával (Lendvayné asszony) eljátszott, a közönségre élénken hatott. Újra felzúdult a taps s a művésznőnek többször meg kellett jelennie. Épp igy hatott a második felvonás ama jelenése is, melyben fiát az anyaszív szeretetével ösztönzi, hogy teljesítse a nép kivonatát. Ez után is gyakran kitapsolták. És együtt tapsoltak ezúttal karzat fiataljai, a páholyok előkelői s a földszint férfinépe, sőt nők is igen sokan. A főjelenetben, a volkszok táborában, a fiát lefegyverezni menő római matrónát egész fejdelmi statisztéria kísérte. A gyászjelmezű Jókainé asszony mögött néma csoportban álltak Priell Kornélia, Szathmáryné, Felekiné, Jászai Mari, Csillag Teréz, Vizváryné asszonyok Helvey Laura, Fáy Szeréna, Adorján, Palotai kisasszonyok, kik némán is kitűnő arcjátékkal emelték e nagy mozzanat drámaiságát. Ilyen néma női kitséret, ki tudja, lesz-e valaha még a színpadon. S a sátort őrző római katona kis szerepe is bajosan jut egyhamar olyan kézbe, mint a Nádayé. A drámai személyzet minden tagja örült ezúttal, ha csak a népség és katonaság sorában is részt vehetett, csakhogy ott legyen. Jókainé asszonyt a nagy jelenésben kiváló érzék vezette. Az anyai érzés hangjának adott nagyobb tért, mint a római nő heves indulatának. Négyszer vagy ötször tapsolták ki e jelenet után zajosan. Látni akarták újra meg újra. Egynegyed tizenegykor lett vége az előadásnak, mely valóban ünnep volt, midőn még a számok is ékesen szóltak. A pénztár ez esti bevétele 2008 órt 70 kr. volt. Előadás után az énekkar (az »Apolló« négyes) a művésznő lakására ment s ott szerenáddal tisztelgett, szebbnél-szebb kardalokat énekelve. 1795 A t. Ház folyosóin. A ki a t. Ház folyosóit nem ismeri, az a t. Házat is csak úgy madártávlatból ismeri, valaminthogy nem lehet fogalma a színpadról annak, ki mindig csak a nézőtérről nézi a művészeket. A folyosók csaknem az a Házban, mi a kulisszák a színházban. Itt is, ott is beletekinthetsz a szereplők öltözőjébe, s láthatod őket pongyolában, vagy öltözőtérben, amint készülnek a szerepekre. Odabenn az alkotmányos arénában, hol hazafias éljenek lelkesítő zenekisérete mellett, egészen modern jelmezekben vívják az elvek harcát, mégis van valami ünnepiesség, de ide künn a folyosókon, hol a küzdőfelek barátságosan szorongatják egymás kezét, uj világ tárul eléd, gyarló laikus elé. Látván itt egymással szemben, barátságos jó egyetértésben Othellót és Cassiot, Caesart és Brutuszt, úgy vagy velük, mint a pörlekedő paraszt, aki ámulva látja, hogy a tárgyalás után ügyvéde barátságosan veregeti vállát az ellenfele fiskálisának. Csalódd, ha hiszed, hogy az alkotmányos cirkusz bajnokai a folyosókon is úgy döngetik egymást az elvek buzogányaival, mint odabenn a sorompó fövenyén. Barátságos társalgás jól eső melegénél megolvad a pattogó harag, Csöndesedik a hazafias aggodalom, szünetel a 48-as dörgedelem. Odabenn csattognak az érvek éles kardjai, sivtnak az ellenségre szórt gúnynak mérges nyilai, s közbe-közbe csörren az »élénk derültségre« keltő humor réztányérja, de ide künn a folyosókon pihennek a harci felek. A zárt ajtókon át csak olykorolykor tör ki a busongó hazafiak szónoklatának, vagy a jobboldali katonák defenzív beszédeinek egy-egy szózata, mikor valamelyik honatya megunta már ottbenn a lelkesedést és kimenekül a folyosókra mulatni. Hadd végezzék odabenn a dolgot; úgy sem változtat annak a rendjén se a Madarász József ékes orációja, sem a Szilágyi Dezső graciózus érvelése. Bármi legyen a repertorion, elvégezték annak a premierének minden apró csinyját-bingját a szabadelvű körben tartott főpróbán, itt bizony nem változtatnak sem a bonyodalmon, sem a kifejleten, harsogjon bár Istóczy korioláns haragja s törjön bár szittya tüzelésbe Csanády Sándor bátyánk engesztelhetetlen keserűsége. A szerint, hogy kinek van jelenése odabenn, kiürülnek vagy megnépesülnek a folyosók. Egyébiránt, ha az ellenzék valamelyik vitéze sütögeti rakétáit, a kormánypárt serege tódul kifelé, ha pedig a kormánypárt valamelyik harmadrendű nagysága forgatja a védelem pajzsát, az ellenzék demonstrál azzal, hogy kifelé menekül, így aztán a folyosóknak mindig akad közönsége, gyakran sok, néha kevés, de változatos és zajos mindig. Mert nem csak a házban lármáznak ám a honatyák, zajongnak a folyosókon is. Néha aztán kegyetlenül csilingelnek mindenfelé a csengetyűk. Ez annyit jelent, hogy a házban kevés a hallgató, nincsen elég publikum, a csengettyűk acélnyelvecskéi irtózatos zajt csapnak, mintha valamennyi, jó Péchy Tamás méltó boszúságának lenne szószólója. Egy-egy képviselő kirohan a folyosókra, harci galoppin fontosságával jelenti, hogy »a miniszter beszél!« Nosza! van koszolódás a folyosókon, melyek pillanat alatt kiürülnek, csak itt-ott üldögél csöndes magányban egyegy jámbor életfilozóf, ki többre becsüli illatos lendrészének zamatját a miniszter beszédénél. De a miniszter beszédére komoly érdeklődés csalogatja be a honatyákat; sokkal több ingerrel bír rájuk is, ha odabenn valami pikáns jelenet játszódik le, például, ha Göndöcs Benedek beszél. Neki tartozik a ház legtöbb hálával, neki köszönheti a legtöbb derült percet. Épp oly ritkán látják őt a folyosókon, mint ébren a házban , mert ha nem beszél, akkor szendereg. Becsületes, gömbölyű ábrázatán lecsukódnak szempillái, s csak olykor-olykor révedez föl boldog álmodozásából, mikor valami nagyobb zaj támad körülötte. Csak egy ember van, aki még ritkábban fordul meg a folyosókon, mint Gröndöcs Benedek, ez pedig Csanády Sándor. Senki sem szolgálja úgy meg a napidiját, mint ő, mestere, példányképe és vezére, a kátai Irányi Dániel is megfordul néha-néha ide künn, méltóságos komolysággal sétálva párszor végig a suta szőnyegen, de Csanády Sándor azalatt is híven őrzi odabenn a ház becsületét. Ő soha sincs pongyolában, ő mindig komoly, aggodalmas törvényhozó, aki sohasem szűnik meg keseregni, vagy átkozódni a közös ügyes kormány által tönkretett hazának romjain. Nagy zaj riad, nagy nép tolong a ház valamenynyi ajtaján kifelé; odabenn Pulszky Guszti kezd beszélni. A ház legszárazabb, legunalmasabb szónoka. Egy kerek óráig akár be sem kell nézni; recsegő hangjával betölti a nagy kört, fejteget és polemizál, de a gyorsírón kívül csak Pulszky papa hallgatja a német hírlapírók karzatáról azt, akit ő az ország legokosabb emberének tart, — természetesen maga után. A t. Ház kiköltözött a folyosókra, melyeket hangos társalgás zagyva lármája tölt be. A legkülönfélébb hangok bábeli zűrzavarba szűrődnek össze. Az öreges Prileszky Tádé, tarfején hagyományos zöld kalapjával, ide-oda ődöng, s hatalmas hangján csöndre inti a klamanteseket. Az utóbbi időben híres emberré lett. Ő az, aki a »Polgári házasságról« című legújabb parlamenti színművet majd a levegőbe röpítette nevezetes bomba-indítványával. Jó szerencse, hogy a sándor utcai nemzeti aréna hatalmas intendánsa idejekorán ráijesztett a nagy merénylőre, mert különben aligha kárba nem veszett volna a sok pompás díszlet és pattogó dikció. De az öreg Tádé hű pártember, s ha a »kegyelmes úr« akarja, lemond dicsőségéről, nem csinál zenebonát. Jó ízű humorával egész udvart csinál magának, s a folyosóknak egyik legkedveltebb alakja régi idő óta. Hatalmas melléből olyan hang fakad, mely túlharsogja a folyosók zaját. Hangra csak Debrecen város érdemes képviselője, Kőrössy Sándor különb nála. Rettenetes basszus! Mesebeli óriások diadalmas szavát véled hallani, ha suttog, s a mennydörgés harsogása gyönge asszonyka pörlekedő lármája az ő szavához képest, mikor kitör belőle falakat reszkettető hangján a megszólítás: » Tisztelt ház /« A debreceni jogakadémia régibb hallgatóit az ő hangjának hallása edzette meg vész és vihar ellen; azok nem is félnek, tudom, semmiféle földrepesztő orkán hangjától. Bicegve lépdel végig a folyosón ; olykor-olykor szól egyet-kettőt, s jóízűen mosolyogja a szörnyű hatást, mert rémület kél az ő nyomában. Máskülönben kedves, derék jámbor ember. Amoda át az immáron öreg Madarász, magyar nadrágjának zsebébe vágott kezeivel, hetykén recsegteti fényes szárú csizmáit. Fürgén lépked, örökös gúnymosoly ül az arcán, csak akkor indul neki az őszinte örömnek, ha fiát látja, akibe neki Er egy kedve telik. Fia pedig még eddig nem szerzett magának nevet .8, a déli férfiút csak az »öreg Madarász fia« néven isméri a karzat közönsége. Egyébiránt ő is magyar, zsinóros nadrágot és recsegős csizmát visel, mint az apja, aki ugyancsak meglepte a házat a minap azzal a kijelentésével, hogy már a harmincas években részt vett az országgyűlés tanácskozásaiban. Mellette a kuruc Thaly Kálmán mérges tekintettel méregeti ellenfelét, a másik debreceni képviselőt: Kőrösyt. De szörnyű haragja, melyet egy szomorú korszak nagy alakjának emlékezete szít a történetíróban, lecsöndesül a szivarfüst közepett, mely nagy felhőkben száll fölfelé a folyosón. Egy szögletben az uj párt töpreng az elzsidósodott Magyarország rettenetes sorsán. Négyen vannak csak, de szent a hitök, hogy az övék a jövendő. Istóczy, aki intelligencia dolgában nagyon fölülemelkedik társain, a folyosón is rideg, keserű. Egyetlenegyszer láttam nevetni, mikor Szalay Imre, a dilettáns antiszemita, azt a ragyogó, illatos hasonlatot elmondta az ananásznak a vörös hagymába való ijtásáról (keresztyén-zsidó házasság) s képzeletében nyúlbőrrel dekorálta föl az eljövendő kor főrendiházának tagjait. A rettenetes Iván s a Solymosi Eszter hite révén elhirált Onody mellett szerényen hallgat az uj párt háznagya , Széll György, kit Makó városa mond büszkén a magáénak. Könnyed lebbenéssel szökell végig a folyosón a ház legszebb jegyzője. Ajkán mosoly fakad, gomblyukában virág nyílik, üde mint a tavasz, reményteljes ifjú csemetéje a törvényhozó testületnek: a talpig elegáns Fenyvessy Feri (majd azt mondtam, hogy Ferenc). Mióta híres szűzbeszédét elmondta a történelmi arcképcsarnok kérdésében, nagy vetélytársa akadt a ház másik csinos ifjában, Bölöny Józsi személyében, akiben tudvalevőleg még mindig vajúdik a szűzbeszéd. Pulszky Guszti még mindig beszél, s így odabenn még mindig jól mulat Pulszky papa, a folyosókon pedig bízvást szórakozhatnak a honatyák. A miniszterek is fölhasználják a szélcsöndet, egymásután szállingóznak kifelé. Csak Bedekovics Kálmán, aki ma még szívességből horvát miniszter, marad a bársonyszékben. Elképzelem, milyen fájó szívvel válnék meg nyugalmas állásától és kényelmes ülőhelyétől. Bizonyosan a megszokás tartja vissza a bársonyzsölyében. S nem is igen fog megválni attól. A többi miniszter siet fogadni a küldöttségeket.