Fővárosi Lapok 1884. február (27-51. szám)
1884-02-01 / 27. szám
Péntek, 1884. február 1. 27. szám. Huszonegyedik évfo). Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: 1élévre..................................8 fit. fiegyedévre.......................4 frt. Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Emléklap. (Alfred de Musset.) Emlékszel ? . . . Estemet adtam volna értted S szerelmem virágát szivemről letépted. Most percnyi győzelmét már hasztalan várja Csábitó mosolyod s könnyeidnek árja. Lám az ódon várban nem alszik a gyermek, Védelmül hirtelen egy kardot ragad meg, S remegve húzódik, ágya szögletébe . . . Ijeszti őt az éj néma árnya, réme. S hogy felgyűl a hajnal vidámitó lángja, A rémet ablaka párkányában látja. Mosolygva a kardot ott eldobja nyomban: »Oh hogy tudtam félni, oh mily gyermek voltam !« Hiú kísérlet. (Gautier.) Gyakran elfáradtam követni a vágyat, Követni a reményt, mely csak gyötör, állat; A mely boldogító győzelmet nem ér el, Csak ringatja szivem, s romokhoz vezérel. Nyugtalan vágyamat bilincsekbe vertem, Az ész lassan jémi tanitgatott engem. Hasztalan kísérlet! Lelkem szárnyalása Bilincsét széttörve az egeket járja. A nagy mindenségen átleng szerteszéjjel, S visszahull a földre összetört reménynyel. Majd hogy lenyűgözzem, tömlőcbe vetettem, De ott is kijátszott pajkos keddvel engem . . . Börtöne ajtaján kis repedést látott — S álmodozva nézte ott a holdvilágot! Béri M. Gyula. — Ködképek. (Elbeszélés.) Írta Sziklay János (Folytatás.) Jó ember volt, jó mulató teljes életében. Olyan kitűnő természet, akivel mindenki összefér, egy önző baráton, a pénzen kívül. Pénz és jó lélek nincsenek egymásnak teremtve. Alighogy eltemették, kiforgatták az özvegyet a házból. És megmondták neki a kegyetlen emberek, hogy nem maradt semmije — árváin kívül. Gyönyörű vagyon egy anyának, csakhogy letéteményezett tőke, nem lehet hozzányúlni, míg le nem telik bizonyos határidő. És ez a határidő még nagyon messze volt. Ákos nem kész, a leányok kicsinyek, neveletlenek. Ha tudnának is valamit, vájjon mi hasznát vennék a kis városban, a sok ismerős közt ? Az ismeretség révén mindegyik olcsóbban kivánja munkájukat, barátságból akár ingyen is elfogadja. Az özvegynek itt-ott még volt egy kis pénze, biztos helyeken, amit meg lehetett számára menteni. Ezt az egyet, mérsékelt honorárium mellett, mégis kieszközölte egy ügyvéd-sógora. A leányokat szétvitték három felé a rokonok. (Keserves boldogság, mikor az embernek annyi jó rokona van!) Ákosnak pedig távoznia kellett hazulról. Otthon, a nyomorúságban nem tanulhatott. Nagy erdőben sok a forgács, a fővárosban talán könnyebben elevickél, míg valamire viheti, mondták a rokonok. Fiatal, egésséges, értelmes, szorgalmas, mért ne lenne belőle ember ? . . . Ha lesz élni valója, folytathatja tanulmányait, s akkor .... Amint a jóakaró vérek beszélni szoktak. Volt neki még néhány forintja a takarékpénztárban , elég az útra, meg egy-két havi megélésre. Egy-két hónap alatt csak lesz keresete. Ákos is meg volt győződve, hogy lesz. Kell kapnia alkalmazást, mondá önbizalommal. Nem nyámándi ember ő tud beszélni, akármilyen nagy úrral álljon szóba; ha elpanaszolja sorsát, lehetetlen, hogy bárki meg ne induljon rajta. És van Budapesten is rokonuk, meg ismerősük. Ha lehetne, szent igaz, szeretné elkerülni mindnyáját. De nem is lesz rájuk szükség, — vigasztaló édesanyját — biztosítja, hogy nem lesz rájuk szükség, kap hivatalt a maga emberségéből is. S amíg így még egyszer végig gondolt mindezeken, kialudt a tűz a kályhában, borzongató hideget kezdtek lehelni a falak. Ákos a kályhához ment, hogy felpiszkálja a zsarátnokot. Csak egy szem szén kandikált ki pislogva a hamuból. Azon már nem lehet újra tüzet rakni. Nem is kell, közel jár délre. A fiatalember elment, hogy valahol megebédeljen. Először történt életében, hogy magának kellett ebéd után néznie. A kapuba érve, megtörölte kényes szemét. De rettenetes, csípős hideg is van ott künn! II. Ebéd után bolyongani kezdett a városban. Meg akarta ismerni az utcákat. Nem sokára különben is sötét lesz; ahol haza megy, fáradtan, kimerülve; jól esik majd az alvás, elfelejti magányát, gyászát, viszontagságát; tovább álmodja jövőjének aranyos köd mögöl látszó képeit. Az épülő, hol kiegyenesedett, hol még zeg-zug utcák diszharmóniája kedves látvány volt zilált lelkének. A színtelen moraj, melyet nem lehet semmihez sem hasonlítani, melyről csak a nagyvárosi embernek van fogalma, kellemes bódulásba ejté. Délelőtt folyton csengett fülében anyjának búcsúszava; szeme előtt lebegett a sír, mely maga alá temeté nagy álmait, most mindebből nem lát, nem hall semmit. Kocsik robognak mellette, köztük hihetetlen gyorsasággal szökdelnek az emberek, gyors lábú fiúk, keresztül-kasul a széles utcán, nem is figyelve a darabos hangú kocsisok »hó-hé« kiabálására, mely őt minden pillanatban megrezzentő, mintha már rajta gázolnának a kerekek. A keresztező pontokon megtorlódnak, mindegyik meg akarja előzni a másikat, a rendőr közéjük nyargal, s egy pillanat múlva megint szabad a tér. Más és más kocsik zaja zakatol végig az utcán, elegáns határ, két gyönyörű petével, kopott cab, csetlőbotló gebéjével, mely minduntalan megcsúszik a síkos kövezeten, végre is elhanyatlik a sarkon; égnek forduló patáival feldönti a gesztenyés kofa kemencéjét. A kofa felsikolt, jajgat, szitkozódik; a kocsis káromkodva csapkodja az elesett szegény párát, miért nem ugrik talpra, holott az örül, hogy fekhetik, bár álomtalan, fagyos földön. Száz ember tódul oda egy perc alatt, elmulat a nyomorult állat kínzatásán; ahelyett, hogy fölsegítenek lábára, röhejjel kisérnek minden ostorsuhintást. A felborult katlanból szerteszét hullott a féligsült gesztenye meg kolompér. A szomszéd kapu alatt settenkedő rongyos fickó csak ezt az alkalmat lesi, hogy odaugorjék s összekotorja. De csak ráteszi kezét az első szemre, már tíz irigy pajtása taszítja el onnan, bajba kapnak az egy szemen, mig marakodásuknak a kora nem vet véget. Felkapja szénvonóját s végig huz a legelső hátán, a többi siet elillanni, a merre egérutat lát. Azt az egyet fülön csípi a kofa s a rendőr kezébe adja. A fiú ki akar bújni a rendőr hóna alatt, de ez keményen megmarkolja. Mióta szolgálatban van, soha sem került sem nagy, sem kis gonosztevő a keze ügyébe. Ez az első fogás. Dehogy is bocsátja el, ha nem is tett semmit. Elég, hogy ott volt, ahol a többiek akartak cselekedni. Ákos ráismer a fiúra. Ugyanaz, aki a vasútról málháját hozta be neki, akinek ajánlatára lakásához jutott. — Nem tett semmit sem ez a fiú, — szólt a rendőrnek. — Mi köze ahhoz magának ? — vág vissza a rendőr. — Ereszsze el rendőr úr, — mondja, most már félénkebb hangon Ákos, — ismerem ezt a gyereket. A fiú is megismeri az úrfit és hálás pillantással viszonozza közbenjárását. — Mit ? az úr ismeri ? — szólalt meg ismét a rendőr. — Akkor hát jöjjön be velem a kapitányságra ? — Mit keressek én ott? Nem elég, ha magának mondom meg, hogy ez a fiú ártatlan ? — Maga is egyetért vele! Ákos felfortyant. — Micsoda ? Hogy mer ilyen arcátlanságot rám fogni? .... A miért pártját fogtam egy bűntelennek ? . — Az úr szidalmazta a hivatalos személyt. — felel a rendőr harsogó hangon, csakhogy többen hallják. — Beviszem az urat is. — Nem megyek. — Hol van egy biztos ? Az utcavégről éppen akkor jött egy biztos. — Biztos ur! — szólítja meg Ákos kérő hangon az odaérkezettet. — Mi baj ? — Ez az ur megsértett, — siet panaszt tenni a rendőr. — Kérem — — Vigye be! — szakítja félbe a biztos Ákos mentegetőzését s odább megy. Ákosnak engednie kell. A rendőr bevezeti őt is a fiúval együtt. A sok gyerek, mesterinas, faltámasztó koldusasszony vihogva megy utánuk a kapitányságig. Tudják jól, hogy igazságtalanság történik, de a hajsza mulatságos. Bántódása úgy sem lesz egyiknek sem; a kapitány majd lehordja őket, a suhancot keményebben, az úrfit talán enyhébben, s azzal vége. (Folyt. köv.) -»‚#ο»•----Acacia. (Francia regény.) Írta Alfred Assollant. (Folytatás.) Julia, egyedül maradva, kinyitotta az ablakot, amaz eltökéléssel, hogy mindent megkísérel menekülésére. Szeretett volna leugrani, de némi remény viszszatartóztatta. Lehetetlennek vélte, hogy Acacia, ha az ő eltűnése felől értesült, rögtön keresésére ne induljon. Ő majd csak nyomára akad; ha szükséges, megöli Craiget és Appletont, legyőz minden akadályt s egész Kentuckyt lángba borítja, hogy kedvesét megszabadíthassa. Az éj hátralevő része halálos félelmek közt telt el. Folyvást attól tartott, hogy Appleton újra kísérletet tesz meghódítására. Végre megvirradt s a világosság eloszlatta Júliának a nyughatatlanságát. Dél tájban az óriás kinyitotta az ajtót. — A lelkész már megérkezett, — mondá. — Tiz perc alatt, ha akarja kegyed, tetszése szerint reggelizhet. Julia hallgatott. Számitgatta az időt, meddig lehet még bezárva, mielőtt rátalálhatnának. »Két nap alatt, — gondolá — Acacia itt lesz. Mi az a két napig tartó szenvedés?« Appleton Craiget ment fölkeresni. — Nos, — kérdezte a yankee, — hány órakor lesz a lakodalom? — A manó vigye el azt a nőt! — szólt boszúsan az óriás. — Visszautasított, mint egy ebet. — Az idő halad, — jegyzi meg Craig. — Ha