Fővárosi Lapok 1884. február (27-51. szám)

1884-02-01 / 27. szám

Péntek, 1884. február 1. 27. szám. Huszonegyedik évfo). Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: 1­élévre..................................8 fit. fiegyedévre.......................4 frt. Megjelenik­­ ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Emléklap. (Alfred de Musset.) Emlékszel ? . . . Estemet adtam volna értted S szerelmem virágát szivemről letépted. Most percnyi győzelmét már hasztalan várja Csábitó mosolyod s könnyeidnek árja. Lám az ódon várban nem alszik a gyermek, Védelmül hirtelen egy kardot ragad meg, S remegve húzódik, ágya szögletébe . . . Ijeszti őt az éj néma árnya, réme. S hogy felgyűl a hajnal vidámitó lángja, A rémet ablaka párkányában látja. Mosolygva a kardot ott eldobja nyomban: »Oh hogy tudtam félni, oh mily gyermek voltam !« Hiú kísérlet. (Gautier.) Gyakran elfáradtam követni a vágyat, Követni a reményt, mely csak gyötör, állat; A mely boldogító győzelmet nem ér el, Csak ringatja szivem, s romokhoz vezérel. Nyugtalan vágyamat bilincsekbe vertem, Az ész lassan jé­mi tanitgatott engem. Hasztalan kísérlet! Lelkem szárnyalása Bilincsét széttörve az egeket járja. A nagy mindenségen átleng szerteszéjjel, S visszahull a földre összetört reménynyel. Majd hogy lenyűgözzem, tömlőcbe vetettem, De ott is kijátszott pajkos keddvel engem . . . Börtöne ajtaján kis repedést látott — S álmodozva nézte ott a holdvilágot! Béri M. Gyula. — Ködképek. (Elbeszélés.) Írta Sziklay János (Folytatás.) Jó ember volt, jó mulató teljes életében. Olyan kitűnő természet, a­kivel mindenki összefér, egy önző baráton, a pénzen kívül. Pénz és jó lélek nincsenek egymásnak teremtve. Alighogy eltemették, kiforgatták az özvegyet a házból. És megmondták neki a kegyetlen emberek, hogy nem maradt semmije — árváin kívül. Gyönyörű vagyon egy anyának, csakhogy letéteményezett tőke, nem lehet hozzányúlni, míg le nem telik bizonyos ha­táridő. És ez a határidő még nagyon messze volt. Ákos nem kész, a leányok kicsinyek, neveletle­nek. Ha tudnának is valamit, vájjon mi hasznát vennék a kis városban, a sok ismerős közt ? Az ismeretség révén mindegyik olcsóbban kivánja munkájukat, ba­rátságból akár ingyen is elfogadja. Az özvegynek itt-ott még volt egy kis pénze, biztos helyeken, a­mit meg lehetett számára menteni. Ezt az egyet, mérsékelt honorárium mellett, mégis kieszközölte egy ügyvéd-sógora. A leányokat szétvitték három felé a rokonok. (Keserves boldogság, mikor az embernek annyi jó rokona van!) Ákosnak pedig távoznia kellett hazulról. Ott­hon, a nyomorúságban nem tanulhatott. Nagy erdő­ben sok a forgács, a fővárosban talán könnyebben elevickél, míg valamire viheti, mondták a rokonok. Fiatal, egésséges, értelmes, szorgalmas, mért ne lenne belőle ember ? . . . Ha lesz élni valója, folytathatja tanulmányait, s akkor .... A­mint a jóakaró vérek beszélni szoktak. Volt neki még néhány forintja a takarékpénz­tárban , elég az útra, meg egy-két havi megélésre. Egy-két hónap alatt csak lesz keresete. Ákos is meg volt győződve, hogy lesz. Kell kapnia alkalmazást, mondá önbizalommal. Nem nyámándi ember ő­ tud beszélni, akármilyen nagy úrral álljon szóba; ha el­panaszolja sorsát, lehetetlen, hogy bárki meg ne in­duljon rajta. És van Budapesten is rokonuk, meg is­merősük. Ha lehetne, szent igaz, szeretné elkerülni mindnyáját. De nem is lesz rájuk szükség, — vigasz­­taló édes­anyját — biztosítja, hogy nem lesz rájuk szükség, kap hivatalt a maga emberségéből is. S a­míg így még egyszer végig gondolt mind­ezeken, kialudt a tűz a kályhában, borzongató hide­get kezdtek lehelni a falak. Ákos a kályhához ment, hogy felpiszkálja a zsarátnokot. Csak egy szem szén kandikált ki pislogva a hamuból. Azon már nem lehet újra tüzet rakni. Nem is kell, közel jár délre. A fiatal­ember elment, hogy valahol megebédel­jen. Először történt életében, hogy magának kellett ebéd után néznie. A kapuba érve, megtörölte kényes szemét. De rettenetes, csípős hideg is van ott künn! II. Ebéd után bolyongani kezdett a városban. Meg akarta ismerni az utcákat. Nem sokára különben is sötét lesz; ahol haza megy, fáradtan, kimerülve; jól esik majd az alvás, elfelejti magányát, gyászát, viszon­tagságát; tovább álmodja jövőjének aranyos köd mögöl látszó képeit. Az épülő, hol kiegyenesedett, hol még zeg-zug utcák diszharmóniája kedves látvány volt zilált lel­kének. A színtelen moraj, melyet nem lehet semmi­hez sem hasonlítani, melyről csak a nagyvárosi ember­nek van fogalma, kellemes bódulásba ejté. Délelőtt folyton csengett fülében anyjának búcsúszava; szeme előtt lebegett a sír, mely maga alá temeté nagy álmait, most mindebből nem lát, nem hall semmit. Kocsik robognak mellette, köztük hihetetlen gyorsasággal szökdelnek az emberek, gyors lábú fiúk, keresztül-kasul a széles utcán, nem is figyelve a dara­­bos hangú kocsisok »hó-hé« kiabálására, mely őt minden pillanatban megrezzentő, mintha már rajta gázolná­nak a kerekek. A keresztező pontokon megtorlódnak, mindegyik meg akarja előzni a másikat, a rendőr kö­zéjük nyargal, s egy pillanat múlva megint szabad a tér. Más és más kocsik zaja zakatol végig az utcán, elegáns határ, két gyönyörű petével, kopott cab, csetlő­­botló gebéjével, mely minduntalan megcsúszik a síkos kövezeten, végre is elhanyatlik a sarkon; égnek for­duló patáival feldönti a gesztenyés kofa kemencéjét. A kofa felsikolt, jajgat, szitkozódik; a kocsis károm­kodva csapkodja az elesett szegény párát, miért nem ugrik talpra,­­ holott az örül, hogy fekhetik, bár álomtalan, fagyos földön. Száz ember tódul oda egy perc alatt, elmulat a nyomorult állat kínzatásán; a­helyett, hogy fölsegítenek lábára, röhejjel kisérnek minden ostorsuhintást. A felborult katlanból szerte­szét hullott a féligsült gesztenye meg kolompér. A szomszéd kapu alatt settenkedő rongyos fickó csak ezt az alkalmat lesi, hogy odaugorjék s összekotorja. De csak ráteszi kezét az első szemre, már tíz irigy paj­tása taszítja el onnan, bajba kapnak az egy szemen, mig marakodásuknak a kora nem vet véget. Felkapja szénvonóját s végig huz a legelső hátán, a többi siet elillanni, a merre egérutat lát. Azt az egyet fülön csípi a kofa s a rendőr kezébe adja. A fiú ki akar bújni a rendőr hóna alatt, de ez keményen megmarkolja. Mióta szolgálatban van, soha sem került sem nagy, sem kis gonosztevő a keze ügyébe. Ez az első fogás. Dehogy is bocsátja el, ha nem is tett semmit. Elég, hogy ott volt, a­hol a töb­biek akartak cselekedni. Ákos ráismer a fiúra. Ugyanaz, a­ki a vasútról málháját hozta be neki, a­kinek ajánlatára lakásához jutott. — Nem tett semmit sem ez a fiú, — szólt a rendőrnek. — Mi köze ahhoz magának ? — vág vissza a rendőr. — Ereszsze el rendőr úr, — mondja, most már félénkebb hangon Ákos, — ismerem ezt a gyereket. A fiú is megismeri az úrfit és hálás pillantással viszonozza közbenjárását. — Mit ? az úr ismeri ? — szólalt meg ismét a rendőr. — Akkor hát jöjjön be velem a kapitány­ságra ? — Mit keressek én ott? Nem elég, ha magának mondom meg, hogy ez a fiú ártatlan ? — Maga is egyetért vele! Ákos felfortyant. — Micsoda ? Hogy mer ilyen arcátlanságot rám fogni? .... A miért pártját fogtam egy bűnte­­lennek ? . — Az úr szidalmazta a hivatalos személyt. — felel a rendőr harsogó hangon, csakhogy többen hall­ják. — Beviszem az urat is. — Nem megyek. — Hol van egy biztos ? Az utcavégről éppen akkor jött egy biztos. — Biztos ur! — szólítja meg Ákos kérő hangon az odaérkezettet. — Mi baj ? — Ez az ur megsértett, — siet panaszt tenni a rendőr. — Kérem —­ — Vigye be! — szakítja félbe a biztos Ákos mentegetőzését s odább megy. Ákosnak engednie kell. A rendőr bevezeti őt is a fiúval együtt. A sok gyerek, mesterinas, faltámasztó koldusasszony vihogva megy utánuk a kapitányságig. Tudják jól, hogy igazságtalanság történik, de a hajsza mulatságos. Bántódása úgy sem lesz egyiknek sem; a kapitány majd lehordja őket, a suhancot keményeb­ben, az úrfit talán enyhébben, s azzal vége. (Folyt. köv.) -»‚#ο»•----­Acacia. (Francia regény.) Írta Alfred Assollant. (Folytatás.) Julia, egyedül maradva, kinyitotta az ablakot, amaz eltökéléssel, hogy mindent megkísérel menekü­lésére. Szeretett volna leugrani, de némi remény visz­­szatartóztatta. Lehetetlennek vélte, hogy Acacia, ha az ő eltűnése felől értesült, rögtön keresésére ne indul­jon. Ő majd csak nyomára akad; ha szükséges, megöli Craiget és Appletont, legyőz minden akadályt s egész Kentuckyt lángba borítja, hogy kedvesét meg­szabadíthassa. Az éj hátralevő része halálos félelmek közt telt el. Folyvást attól tartott, hogy Appleton újra kísér­letet tesz meghódítására. Végre megvirradt s a világosság eloszlatta Júliá­nak a nyughatatlanságát. Dél tájban az óriás kinyitotta az ajtót. — A lelkész már megérkezett, — mondá. — Tiz perc alatt, ha akarja kegyed, tetszése szerint reg­gelizhet. Julia hallgatott. Számitgatta az időt, meddig lehet még bezárva, mielőtt rátalálhatnának. »Két nap alatt, — gondolá — Acacia itt lesz. Mi az a két napig tartó szenvedés?« Appleton Craiget ment fölkeresni. — Nos, — kérdezte a yankee, — hány órakor lesz a lakodalom? — A manó vigye el azt a nőt! — szólt boszú­­san az óriás. — Visszautasított, mint egy ebet. — Az idő halad, — jegyzi meg Craig. — Ha

Next