Fővárosi Lapok 1884. március (52-77. szám)
1884-03-01 / 52. szám
„A vasgyáros.“ (Ohner György négyfelvonásos drámája. Fordította Fáy Béla. Első előadás, a nemzeti színházban, febr. 29-dikén.) (K.) A múlt év utolsó hónapjának vége felé párisi tárcaírónk, kis színművet (»Le maitre de forges«) a Gymnase első előadása után részletesen ismerteté, cikkét azzal végző: Ohnet darabja mihamar köztulajdonná lesz s alkalmasint a mi közönségünk is épp úgy fog neki tapsolni, mint most az egész Páris. Alig több, mint két hó múltán, csakugyan tapsolt neki a nemzeti szinház közönsége. S ezt a tapsot meg is érdemli, bár Ohnet nagyobb mester a regényben, mint a drámában. Ezt ama két műve, mely regényből van színpadra vive: »Serge Panin« és »A vasgyáros« egyaránt mutatják. Nem mintha nem volna igen élénk érzéke a drámai forma, a helyzetek eleven fölállítása, a színpadi jellemzés módja és a dialog ereje iránt, hanem mert tárgyai igazabb életnek tűnnek föl a regény részletrajzai, mint a színmű nagy vonásokkal való festése útján. Sőt regényében a részletrajz feledteti a nagyobb eredetiség hiányát is, míg a tegnap látott drámában Ohnet sokszor eszünkbe juttatá Feuillet Oktávot, azt a finom szellemű költőt, ki az Egy szegény ifjú történeté«-t, »Az erdő szépé«-t és a »Szinx«-et írta. Mert mind e három műből van valami, s nem csak mellékes, hanem lényeges is, ez új dráma helyzeteiben és alakjaiban. »A vasgyáros «-nak egyaránt van hőse és hősnője. Egy főrangú lány boszu-házassága idézi elő a családi szerencsétlenséget, melyet a férj (a vasgyáros) oly nemes büszkeséggel tűr, hogy ezzel nejének büszkeségét megtöri s szivét szerelemre lobbantja. Beaulieu marquise (Prielle Kornélia asszony) szép lánya, Claire (P.-né Márkus Emilia asszony), hőn szereti unokatestvérét, Bligny herceget (Náday), akinek már menyasszonya is. Ez azonban léha világos, ki egy párisi klubban annyit vesztett, hogy kártyaadósságát csak úgy tudja kifizetni, ha eladja magát. Eladja egy dúsgazdag, neveletlen csokoládégyáros (Újházi) lányának, Moullinet kisasszonynak (Helvey Laura k. a.) Ez a rossz szivű lány már a nevelőházban gyűlölte Claire-t, mint a ki nála sokkal eszesebb volt s a mellett előkelő. Most örül, hogy elhalászsza tőle jegyesét s egyszersmind — nagyravágyásának megfelelőleg —a hercegné lesz. Mivel egy jószáguk a marquise kastélyához közel fekszik, atyjával látogatást tesz Claire-nél, csak hogy tudtul adja neki jegyváltását a herceggel. De Claire büszke, ki sohasem akarja, hogy mások is lássák könyeit, s nem árulja el, hogy neki e hír mily nagy sebet vágott szívén, sőt mosolyogva kíván szerencsét. Aztán »par depit« ő is férjhez megy szomszédjukhoz, a gazdag vasgyáros Derblay Fülöphöz, akiről tudja, hogy rég szereti őt titkon. Ez az expozíció lényege. A dacházasság két önérzetes szívre nagy szenvedéseket áraszt. Az esküvő után, midőn Fülöp hévvel akarja megölelni nejét, ez ijedten taszítja vissza. Sőt, hogy végkép visszariaszsza férjét, úgy viseli magát, mintha még most is a volt jegyesét szeretné. Fülöp is büszke temészet s fájdalmasan érzi, hogy ő csak a boszú eszköze volt a Claire kezében. Elhatározza magát, hogy lemond minden jogáról és csak a világ előtt lesz férj. Társaságban valóban a legfigyelmesebb neje iránt, de négy szemközt kerüli vele a találkozást. Történik, hogy a Claire fivére, Oktáv (Horváth Zoltán), beleszeret Susanne-ba (Adorján Berta k. a.), a vasgyáros szeretett nővérébe, valamint ez is abba, s mivel félnek a mindig komor Fülöptől, közbejáróul Clairet kérik föl. De Fülöp nem akar arról hallani semmit. Gondolja elég egy családból egy áldozat. Oktáv desperál s panaszkodik nővérének, hogy férje bizonyára azért tagadja meg tőle Susanne kezét, mivel ő szegény. Claire megijedve tekint rá. E nő azt hitte, hogy ők gazdagok, sőt férjének is szemére veté, hogy őt csak a vagyonáért vette el, érje be hát azzal! És a férj ezt eltűrte és nem is világosítá fel, hogy milyen szegényen jött a házához. Most tudja meg, hogy családjuk egy perben elveszté vagyona legnagyobb részét s Bligny herceg is azért nem vette őt nőül, mivel szegény lett, de amit anyja eltitkolt lánya előtt. E pillanattól kezdi Claire nagyra becsülni férjét s megverni a herceget. Szeretné kiengesztelni a megbántott férjet, de mindig csak annak büszke közönyével találkozik. S épp ekkor a Moullinet lánya új boszantást talált ki ellene: kacérkodik a férjével. A herceg ezzel nem törődik, ő inkább Claire-t akarja féltékenynyé tenni, hogy majdan ez után titkos kárpótlója lehessen. De Claire nem ily gyarló teremtés. Elutasítja, sőt egy indulatos párbeszéd után, az estélyen a magát kihívóan viselő hercegnét is kiutasítja házából. A megszégyenített nő ekkor férjét hívja föl a megtorlásra. A herceg erre Fülöphöz fordul, kérdve: elvállalja-e neje tettéért a felelősséget? Ez azt feleli rá férfiasan el, mert amit neje tesz, az mind jól van téve. Párbaj következik, s midőn a herceg épp elsüti pisztolyát, Claire rohan férje elé s ő sebesül meg. Azt hívén, hogy e lövéstől meghal, bevallja férjének, hogy szereti őt, Fülöp pedig boldogan vonja keblére. Feledi a múltat, midőn neje büszkesége megtört a szerelem hevétől. S mivel a seb könnyű, következik a boldogság. Teljes tisztelet Ohnet-nak, ki épp úgy mint Feuillet, a büszkeséget a szenvedő nagylelkűsége által töreti meg, s minden esetre eszménynek hódol; de nagyon romantikusnak, kivételesnek, sőt — igaz szaván nevezve — valószínűtlennek, mert nem az emberi természetből eredetinek tartjuk azt a nagylelkűséget, mely nem igazolja magát midőn igaza van. S nagyon gyönge lábon áll az a nem-tudás is, melyen a Claire büszkesége alapul, mert ha egy főrangú család elszegényedik az életben, hiába iparkodnék azt az anya eltitkolni lánya (kivált egy eszes lány) előtt, meglátszik az mindenen — elárulja magát. Az eszményítés továbbá a természetesség rovására megy mind a Claire, mind a Fülöp jellemének festésében, midőn egyikök sem hallgat a természet (saját szivek) szózatára akkor, midőn egy őszinte, meleg nyilatkozat kölcsönösen boldoggá tehetné őket. S kérdés, hogy a férfiasság javára írható-e föl az, ha egy férj hallgat akkor is, midőn neje (nem tudva a valót) érdekházasságot hány szemére; ily sújtó vádat önérzetes jellemű férfi nem bír elviselni, midőn egyszerű felvilágosítás rögtön felvilágosítana mindent, s e drámában ezért térítné Claire-t, kinek büszke lelke szintén csak gyarló lélek, mert képes dacból kötni házasságot, anélkül hogy aztán ereje volna áldozatul venni magát, ahelyett hogy férjét gyötrené. Igen, vannak e darabban érdekes drámai helyzetek, kitűnő jelenetek, de nem az életigazság erői alapján, hanem raffinált módon előidézve. A helyzetek motívumaiban, a főszereplők cselekvéseiben semmi igazi kényszer. Az életben e darab összeütközéseit nagy scénák, párbaji megsérülés nélkül intéznék el az ész és őszinteség, mégpedig úgy, hogy Fülöp jobban megmaradna igazi férfinak, Claire pedig igazi nőnek. Az Ohnet Claire-je nekünk hiú, szeszélyes, könyörtelen nő, Fülöpje pedig a nagylelkűség bolondja. Tapsoljuk a jeleneteket, melyeket Ohnet előidéz velük, de jellemükkel nem hatnak meg igazán bennünket. És ha az »egész Páris« megtapsolta őket, oka az lehet, hogy eltelve a naturalizmus élethű szennyével, ma már a nemeslelkűség fényétől akkor is fölhevülésekbe esik, ha ez az áleszményiség külső köntösében jelenik meg előtte. Nálunk tegnap nem az »egész Budapest«, (t. i. nem az egész nézőtér) tapsolt. Tetszettek egyes hatásos jelenések, de az egész mű nem látszott mélyebb benyomást tenni a hallgatókra. Sőt amit legjobban tapsoltak, az kevésbbé az Ohnet drámája, mint inkább a P-né Márkus Emilia asszony játéka volt. Kitűnően játszható szerepet kapott s a feladatnak jól megfelelt. Még a külső büszkeséget és benső szenvedélyességet is eléggé össze tudta olvasztani, habár nem könnyen összhangzó elemek. Némely elsietett, elnagyolt részletet kivéve, az egész drámán át övé volt a legjobban megérdemelt elismerés. A mily hideg büszkeséget birt arcára és szavaiba idézni az őt jegyesétől megfosztó irigy és gazdag polgárlánynyal szemben, épp oly hévvel tört ki szivében, övéi közt, a csalódás égető fájdalma. Az iszonyodást férjétől, akit nem szeretett, a megbánás növekedését, amint meggyőződik igaztalanságáról, a hercegnével folyt szó harcának erélyét, a kiutasítást s a párbajra menő férj előtti esdeklést mind igaz hangon, biztos arc- és tagjátékkal tudta festeni. A sok hívás és taps méltó jutalma volt helyesen átgondolt és biztosan kivitt játékának. Helvey Laura kisasszonynak nem jutott hálás szerep. Egy irigy, rossz szivű lányt játszott, kit a költő, úgyszólván, mostoha szülöttnek tekintett, csupa árnyékból s minden szenvedély nélkül rajzolva. De a művésznő tudott neki egy oly vonást adni, a pikánt gúny érdekessége által, mely félelmes vetélytársnővé tette, ő jellemezte az alakot még igen jól választott öltözékeivel. Mindjárt beléptekor láttuk a gazdag előkelőségre vágyó polgárlányt a bizarr ruhában, mely a meisseni porcellán új kék dessin-jeit tüntette föl. Később vagy a drága ruha kiáltó színe, vagy a nagyon is sok virágdíszítés által is kitüntette, hogy ez a hercegné nem igazi hercegné. Hogy a dialog éleit úgyszólván plasztikusan domborítá ki, említenünk sem kell, mert ebben Helvey Laura k. a. még akkor is mindig kitűnik, midőn különben a szerephez nincs sok kedve. Prielle Kornélia asszony a marquise-t játszó, egy melegszívű anyát, ki az első felvonásban igen rokonszenvesen van festve. Később ez a szerep egészen jelentéktelenné válik. Jön, hogy ajándékot adjon át, vagy felfogadott árváiról beszéljen. Nem anya többé, mert az anya szeme meglátná a szerencsétlenséget lánya és veje házában. De Ohner készítette a darabot s neki egyébre volt szüksége. A vasgyárost Náday ábrázolta Nagy Imre helyett, a kinek a szerep osztva volt. A próbák már javában folytak, midőn ez utóbbinak, torokbaja miatt, le kellett róla mondania. Nádaynak pedig alig egy hete volt a betanulásra s ehhez képest teljes elismerés illeti meg játékának sikerült mozzanataiért, főleg a második felvonásban, midőn megbántott szerelme büszkévé, férfiassá, erélyessé teszi. Az esdés hangját is eltalálta s ha többször fogja e szerepet játszani, bizonyára a rejtett szerelem is át-át fog csillámlani azon a büszke közönyön, melylyel nejét megtöri. Mulatságos alakja volt a darabnak a csokoládégyáros, Újházi eredeti komikai ábrázolásában. Igazi fajképe a meggazdagodott nyárspolgárnak, ki mindig beszél és válogatlan szavakban árulja el műveletlenségét s midőn herceg veje le-lenézi, minden nagyobb megsértődés nélkül mondja: »Hiába csináltuk a forradalmakat, ezekkel az emberekkel sohasem lehetünk egyenlőek !« Bercsényinek, Bashelin jegyző alakjában, ismét szaporodott egygyel ama stereotyp öreg szerepeinek száma, kik az újabb francia drámák »világi gyóntató papjai«-nak nevezhetők. Rájuk bízzák a családi titkot s ők nem adnak túl rajtuk, még ha üdvös volna is (mint itt) némely viszály kiegyenlítésére. A szerep alkatrészei : tapasztalás, becsületesség, hit, ragaszkodás, ősz haj és fekete öltözet. A változat csak az, hogy egyszer orvos, máskor ügyvéd. Tisztelet Bercsényinek, hogy mindig tud némi változatot önteni legalább egyes jelenetekbe. Az összjáték ellen semmi kifogás. Közönség annyi volt, hogy a zenekar helye is egészen megtelt. A figyelem folyvást éber kívánt lenni, legalább a hányszor egy-egy páholy hangosan diskurált, a földszint mindig pisszegett. 338 »A vármegye szava.« (Regény. Irta Kvassay Ede. Kiadja a Petőfi-Társaság. Buda- ■ pest, Révai testvérek, 1884.) A hazai szépirodalom pangásáról szóló régi nóta lassankint tán csak elavúl. Az utóbbi esztendők termelése, regényben és novellában, ha nem is jelenthet még »irodalmi virágzás«-t, de legalább kis részben elhallgattathatja ama panaszokat, melyek ezelőtt napirenden voltak. Anélkül, hogy régibb regényíróink teremtő kedve csökkent volna, nem múlik el év, hogy egy-két hivatott elbeszélő ne tűnnék föl gyarapítására a szépirodalmi produkciónak. Lovassay Ede, akinek nevét már majd két évtizedes működése tette ismeretessé az olvasók előtt, újabban szintén hozzájárult, hogy ez irodalmi mérleg az utolsó lezáráskor kedvezőnek tűnjék föl. »A vármegye szava« című regénye legalább, olyan könyv, mely nyom a latban s ránk nézve azzal az értékkel is bír (az irodalmi érdeklődés egy »pretium affectionis«-ával), hogy szerzőjének hosszas hallgatás után újra megszólalását jelenti. Nem tartozik ő a sokat irók közé. Ha termékenysége arányban állna egyéb képességeivel, akkor már rég speciális regényírója lehetne a distingvált társadalmi köröknek, melyeket jól ismer. Már első nagyobb művével, az »Ahol az ember kezdődik« című regénynyel (1871) bebizonyítá, hogy élénken rajzolja az úri társaság élete módját, a polgári osztályokétól eltérő szokásait s divatjait. A »Willst Du des Dichters Wort verstehn, Musst Du in Dichters Lande geh’n«, megfordítva úgy is olvasható, hogy a költő menjen az emberek közé, ha meg akarja őket érteni, s természetesen azok közé, akiket festeni akar, írónk onnan veszi alakjait, ahol maga is jó ismerős. S már első regénye, (amely pedig az első kísérletek sok gyöngéjével birt) ezért volt kedvelt olvasmánya mindazoknak, kik az előkelő társadalmi osztályok világából akartak rajzokat látni. »A vármegye szavaiban a megyei életnek s a hazai gentry-nek találjuk érdekes és sok helytt egésségesen realisztikus rajzát, melynek keretében egy lélektanilag kellően indokolt szerelmi dráma folyik le. A hatvanas évek legelején, mikor a közpályáról visszavonult hazafiak újra előkerültek magányukból s elfoglalták helyüket a tanácskozási termek zöld asztala mellett, midőn szerte a hazában, az akkori idők egy kedvenc frázisa szerint, megint »nemzeti szellem kezdett lengedezni«, egy megyei székváros tisztújító közgyűlésével kezdődik a tulajdonképeni elbeszélés, melyet a főbb személyeket jellemző néhány beszédesen megirt, de azért nem unalmas fejezet előz meg. E személyek egyike, Mohay Theodora, a karzaton ül s onnan nézi a tanácskozást. Büszke, férfias s élesen kiszögellő jellemvonásokkal megáldott (vagy jobban mondva: megátkozott) hölgy, kinek már első föllépése sejteti a rája következő katasztrófát. Hideg, kacér, ki nem törődik az érette lángolók szenvedélyével, ez az ő uralkodó jellemvonása; apja iránti szeretetből pedig gyűlölséggel van tele a hazafias magyarság ellen, mert ez nem tiszteli a megye volt kormánybiztosát Mohay Gábort, aki nem hazaáruló, hanem aulikus és dinasztikus érzelmeiben túl loyális. »Inkább gyönge ember, mint rossz hazafi«, — ahogy a szerző mondja. Peresztényi honvédezredesné, egy tizenhárompróbás honleány, Gábor úr nővére szerint pedig: »nem hazaáruló, csak — szamár.« Jérczeg Hortenzia bárónő ellenben, a Theodóra anyja, az már igazi német asszony, bécsi nevelésű, ki nem is akar magyarul beszélni, s csak Rothmayer von Löwenherz ezredessel, meg Ritter von Kuczkowszky Adeodát pénzügyi tanácsossal érintkezett. Ebben a körben, s fölváltva a sand-pölteni zárdaszűzek nevelőházában nőtt fel Theodóra. Nem lehetett hát másforma, mint amilyennek szerzőnk Jaj-Folytatás a mellékleten.