Fővárosi Lapok 1884. április (78-102. szám)

1884-04-01 / 78. szám

Holdkóros deklamátort tudott csak belőle csinálni, minőre nem lehet tragédiát építeni. Nem csak ő, a mellékalakok is ködösek. A nagyszerű sceneria, melyre a szerző törekedett, a lendületes, bár itt-ott dagályos és homályos nyelv, a folyékony verselés, a félreismerhetetlen bonyolítási és jelenetezési ügyesség mind nem segít a darab hiányain. Sem hibáin, melyek közé tartozik az is, hogy a cselekvény be van fejezve a negyedik felvonásban teljesen s az ötödik már csak szükségtelen szóbeszéd. E darabnál — állítja a jelentés, — minden te­kintetben magasabban áll a »Nora«. Ezt nem csak ügyes és gyakorlott, ezt kétségtelenül jeles tehetségű író írta. Technikája biztos, bár nem kifogástalan; nyelve és verselése többnyire igen szép ; színszerűsége, mely annyira megy, hogy az egyes alakokban a nem­zeti színház kiválóbb művészeire ismerhetni, kiknek szánva vannak, nem közönséges theatralikus erőre vall. (E körülírásra a hallgatóságban egyik szomszéd a másikhoz súgott: »bizonyosan Csiky Gergely«.) A jelentéstevő kötelességnek tartá,­a mint hogy az is, motiválni, hogy a bizottság többsége mért nem tartotta a jutalomra érdemesnek e sok tekintetben kitűnő munkát. A múlt század elején, a szatmári békekötés után, Bécsben játszik e dráma. Az osztrák kormány nagy ünnepeket rendez a magyar urak tiszteletére, kiket minden módon megnyerni, Bécshez láncolni óhajt. Tíz napja, hogy a pozsonyi országgyűlésnek egy küldött­sége Bécsben van s ennek tiszteletére rendezte Linzen­­dorf miniszter azt az udvari ünnepet is, melylyel a darab cselekvénye megindul. Nora, a parveni Morgan leánya, ki tábori szállítóból gazdag nemessé lett. Nora nem csak szép, hanem fenkölt szellemű, nemes érzésű, büszke és igen eszes lány s rosz­­szul érzi magát az udvar légkörében; bántja őt, hogy oda nem tartozó tolakodónak nézik. Roland, Albano hercege, katonatiszt a császári seregben, sze­reti Nórát; éppen most vallotta be neki szerelmét és kéri, hogy hallgassa ki még az este. Arra kéri, hogy kövesse őt s titokban legyen hitvesévé. Nóra nem ellenzi e tervet s még aznap este akarnak távozni. Mi­előtt ezt elhatározzák, Szerémi, a magyar küldöttség tagja is szerelmet vall Nórának, de ez alig hallgat reá, s Szerémi később akar eljönni a leány válaszáért. A Roland nővére, Lujza, hevesen ellenzi testvére viszonyát a parvenü leányával, mi a két nő közt heves szóvitára vezet, melynek a megjelenő Roland azzal vet véget, hogy Nórát menyasszonyának jelenti ki. Lujzát­­ a miniszter vigasztalja meg: »Ne félj, hercegnő, más vőlegénynek szántam én e lányt«. Ezzel végződik az első felvonás, mely ha elég hosszú is, de nem teljes expozíció. Teljessé a második felvonás teszi, mely ugyanaz este játszik, az erdő szé­lén, hol Roland találkozni kíván Nórával, hogy meg­szöktesse. Az egész udvari társaság vadászatra készen együtt van. Szerémi társai észreveszik, hogy az ifjú vitéz szerelmes, s az egyik gúnyolódik, hogy »a Sze­­rémiek utolsó ivadéka beleházasodik az udvarba«, mire Szerémi dagályosan beszél édes titkáról, melyet ha bolygatna, az eget magát is harcra hívná. Pedig Szerémi még egy szót sem hallott Nora ajkairól és nem is sejtheti, viszonozza-e az ő érzelmeit. Linzen­­dorf megtudja, hogy Nora szereti Rolandot és hogy Szerémi meg Noráért lelkesedik. Elhatározza, hogy Nora a Szerémi neje legyen, mert igy e gazdag és te­kintélyes magyar úr az udvarhoz lesz láncolva. Nora atyja természetesen meghunyászkodik ura parancsa előtt s Linzendorf most elküldi Rolandot Eugen savo­­yai herceghez Belgrádba, azon ürügy alatt, hogy fon­tos sürgönyt kell a fővezérnek átadnia. E pillanatban kell indulnia, egy percet sem késhetik, »magánügyet sem szabad végeznie.« Ez az utolsó mondat mutatja, mily felcsigázott és erőszakolt előzményeken nyugszik a darab. Roland mégis végez magánügyet. Levelét í­ Nórának s Wratislavra, a német lovagrend kombhur­­jára (a jelentés szerint: ízetlen alak) bízza. Wratislav átveszi a levelet, de mivel Linzendorf úgy parancsolja, tehát nem adja át Nórának, hanem magánál tartja. Nem világos, hogy mért annyira engedelmes a bécsi miniszter iránt, s lovag és kombhur létére mért válik ily könnyen szószegővé, de e kis bajon könnyen segít­hetni. Más kérdés az, lehet-e megrázó tragédiát ily olcsó és könnyű vígjátéki motívumra építeni? Most fellép Nora s egy bokor mellé rejtőzik, mert Vratis­lav és Lujza erre mennek a vadásztársaság után. Itt meghallja nagy meglepetésére, valamint Lujza is nem kisebb meglepetéssel hallja, hogy Roland elutazott. Nora hallja, hogy Roland még a nővérétől sem vehetett búcsút, oly sietős volt az útja. És mégis hevesen kikel, hogy meg van vetve, elhagyva, kikacagva. Még egy óra előtt ideálja volt Roland, nem győzte nemes­ségét, jelességét magasztalni, még e percben is őrült­nek nevezi kétkedését; most pedig azt hallja, hogy Roland kénytelen volt elutazni, de azért képes róla a legrutább hűtlenséget föltenni. Jön atyja, ki Linzen­­dorfnak megígérte, hogy Szerémi érdekében fog hatni leányára, s elmondja most neki, hogy Szerémi meg­kérte kezét s igy »Lesz a ki védjen, lesz a ki meg­­boszuljon!« Nora kiegyenesedik, s szilajon kiált föl: »Boszú! Ah lesz boszulóm!« Az apa fel akarja használni a kedvező percet és elmegy Szerémiért, Nora pedig folytatja a boszúszomj kitörését. De mi­előtt Szerémi megérkezik, még egy nem éppen indoko­latlan, de ok nélkül túlzó jelenet fordul elő. Lujza jön, hogy megköszönje Nórának, ha ő küldte el Rolandot, s kíméletlenül adja tudtára neki, hogy ha bárminő panaszra van oka, családjuk minden kápótlásra kész. Nora iszonyú sértésnek veszi e szavakat és a legna­gyobb felindulással utasítja vissza e szükségtelen iofá­­miát, sőt most már az egész Albano-családot gyűlöle­tével s boszujával fenyegeti. Lujza őrültnek nézi s távozik, Nora pedig ismét szégyenével tépelődik s meglátva a közelgő Szerémit, fölkiált: »Lesz boszu­lóm,« s a­mint a magyar úr megkéri kezét, magán kívül kiáltja: »A tied vagyok.« Vége a második felvonásnak, mely voltakép be­fejezi az expozíciót. Tehát a drámának majdnem teljes fele expozíció. Ez baj, melyen azonban a szerző segít­het. Nehezebb segítni az expozíció két főelemén: a le­vél intrigáján és Nora boszuvágyán. Az első vígjátéki motívum s oly erőszakolt előfeltételeken nyugszik, hogy az egész épület a kártyaház hatását teszi az ol­vasóra. És Nora boszuja! Mit akar ő megboszulni ? és hogyan akar boszut állani ? A férj büntesse meg a szeretőt, hogy szerelme ideálját ő reá hagyta ? Ez va­lóban furcsa észjárás, ám szerencsére csak szóvirág, de olyan szóvirág, mely megbosszulja magát. Ugyanis az olvasó Nora valami tettét várja, mely boszuja sugala­­tából származzék, de sem ilyen, sem más tette nem következik. A harmadik felvonás fényes teremben játszik, a Szerémi palotájában. E teremben az emberek minden zene nélkül járnak ki-be, a­kire éppen a szerzőnek szük­sége van. A fellépések indokolása gyenge. A függöny felgördültekor a nászmenet visszatér a templomból és a mellékterembe megy. A rendőrfőnök jelenti a minisz­ternek, hogy Roland visszatért. Linzendorf nem tart tőle: »Nemes, lovagias férfi, meghajol a császár aka­rata előtt.« Az nem jut eszébe, hogy most az ő intri­­gája kisül s eshetőleg neki is lehet egy kisbaja. Végre mind távoznak. Nora belép, lelke nem bírja tovább, összeroskad; egy pillanatra pihenni kíván, — igen boldogtalan, de a boszúról teljesen megfeledkezett, pedig Rolandra gondol. Félre vonja az erkélyre vezető függönyt, hogy fris levegőt szívhasson s onnan dúlt arccal lép eléje Roland. Nora rémülten sikolt, utóbb hangosan és hevesen szólnak, de a mellékteremben nem hallanak semmit; illetőleg csak azt, mire a szer­zőnek szüksége van, és ott benn nem is nélkülözik a nap hősnőjét, a fiatal asszonyt, ki egy pillanatra távozott s egy pár órát tölt társaságától távol. A Nora és Roland közti jelenet tartalmát mindenki sejtheti. Szenvedélyes szemrehányások követik egymást, míg egyszerre na­­gyon is prózaivá válik a helyzet. »Hol a levél, melyet küldtem ?« kérdi Roland. Persze Nora nem kapott le­velet. Erre Roland felkiált: »Hol van Wratislav ?« — és íme ezt már meghallja Wratislav a mellékteremben. A szükséges felvilágosítás után Nora visszautasítja s elküldi a szenvedélyesen kitörő Rolandot, mert ő már másé és Roland megy, de megígéri, hogy visszatér. Most belép Maróthy, Szerémi honfi- és követtársa s itt egy szép jelenet következik, melyben a magyar úr sejteti Nórával, hogy tud titkáról. De ez is elmegy. Végre a férj is észreveszi, hogy nejét már vagy egy óra óta nem látta s egyszersmind tudatja vele, hogy az egész nagy társaság már eltávozott! Erre szobájába kiséri anyját. Nora magára marad. Rolandról ábrán­dozva, ez megjelen és újra magához hódítja Nórát. Éppen midőn szökni akarnak, jön Szerémi vissza. A férj párbajra indul Rolanddal s megöli őt. A haldokló el­mondja neki, hogy boldogtalanságuk ármány műve. Rendőrök keresik Roland gyilkosát. Szerémi meg­­vallja, hogy ő ölte meg. Saját követelésére elviszik s Nora elájul. A negyedik felvonás a császári palota egy ter­mében játszik, melyben az emberek szintén oly ottho­­niasan járnak ki-be, mint a szerző jónak találja. Sze­rémi az államtanács előtt áll s kijelenti, hogy Rolan­dot azért ölte meg párbajban, mert az hazáját és nem­zetét ócsárolta. A lotharingiai herceg, a császár helyet­tese, e nyilatkozatból hazaárulást s felségsértést ma­gyaráz ki, és az államtanács, Nádasdy esetére hivat­kozva, halálra ítéli a magyar országgyűlés követét. Nora e határozatról értesülve, természetesen meg­­vallja a hercegnek a párbaj igazi okát. Szerémi visz­­szanyeri szabadságát, Nora pedig mérget vesz és meghal. Nora tragikuma helyes felfogáson alapul. Bo­szut szomjazva lesz a Szerémi nejévé, később megtudja, hogy Roland ártatlan, de akkor már késő, nem teheti többé elhamarkodott lépését jóvá. Roland halálát is ő okozza, bár nem szándékosan, mert az albanoi herce­gen a férj, háza megsértett becsülete miatt vesz bo­szút. Nora vétett szerelme ellen s felidézte bizalmat­lanságával annak halálát, a­kit szeretett; férjét nem szereti s azonkívül még homályt hoz nevének becsüle­tére. Szerémi keresi a halált, hogy házának és nejé­nek becsületét megmentse. Ily körülmények közt Nora nem maradhat életben. Férjét nem szereti, de meg­gyilkolni nem akarhatja. Vallomást tesz tehát a csá­szár helyettese előtt és véget vet önhibájából eltévesz­tett életének. A cselekvény szálai erős csomóba fűződ­nek össze, csak kár és hiba, hogy ez nem történik mindig biztos alapon és meggyőző indokokkal. A tragikus sors, mely e drámában három ne­mes és jeles alak végromlását okozza, — mert Szeré­mi sem szenved kevesebbet, mint a­kiket a halál meg­szabadított boldogtalanságuktól, d­e megrázó sors egy gyönge vígjátéki motívumon (az át nem adott le­vélen) és egy szenvedélyes leány képtelen boszúvá­gyán nyugszik, mely bosszúvágy elalszik, még mielőtt igazán felébredt és célt talált volna; s a költő mégis azt követeli tőlünk, hogy Nora lelketlen elhatározá­sát, melylyel a Szerémi neje lesz, e boszúvágy­­gyal indokoltnak tekintsük. A cselekvény ez első része, az esküvőig, gyökeres módosításokat igényel, s főleg e résznek gyöngéi kényszerítették a bizottság többségét arra, hogy a »Nora« szerzőjétől a jutalmat megta­gadja. Mert a többi kifogások ezekkel szemben aláren­­deltebb jelentőségűek. A szerző általában könnyen bánik el a motivá­lással s a valószínűség igényeivel. Oly jeles tehetség, milyennek e mű szerzőjét tekintenünk kell, jobban in­dokolhatná személyeinek megjelenését és távozását. Az indokolás helyenkénti lazasága szüli a valószínűt­lenségeket is. Például Roland elutazásától az esküvőig húsz nap telik el. Roland megtudja a bécsi dolgokat­­ Belgrádban, és Nora nem tudhatná meg, hogy kedvese a fővezér táborában­­van s hogy a császár küld­te oda fontos sürgönynyel ? És Roland egy sort sem ir a táborból Nórájának? Nem sokkal indokoltabb a Szerémi halálos ítélete,­­ ha nem is tekintjük, hogy ő a magyar országgyűlés követe, hisz Bécsben minden törekvés oda van irányozva, hogy a magyarokat kien­geszteljék, megnyugtassák, megnyerjék. A lotharingi herceg kérdezi Szerémitől, ő ölte-e meg Rolandot, mi­re az igennel válaszol s hozzá teszi, tettének védelme­­zésére, hogy Roland becsmérle nemzetét, annak sza­badságát s jogát. S a lotharingiai herceg a magyar főur­ e vallomásából elég erőszakosan — a­mi pedig nem lehet célja — pártütést és felségsértést olvas ki, és az államtanács nyomban halálra ítéli Szerémit. Tel­jesen megfoghatatlan a Linzendorf magatartása, ki az egész ármányt szőtte, ki rendőreitől is pontosan tud mindent, s e tárgyalás alkalmával felkiált: »Megfog­hatatlan rejtély!« Nem valószínű, mert nem is volna helyes, hogy a szerző az osztrák minisztert szándékosan bárgyúnak akarta rajzolni, de ekkor egész eljárása e föl­vonásban »megfoghatatlan rejtély.« »De legyen elég a kifogásokból, — úgy­mond a jelentéstevő, — mert csakis ilyeneket hoztam fel eddig, hiszen első­sorban indokolnom kellett a bizott­ság eljárását, mely nemcsak viszonylag legjobbnak, de magában véve is igen figyelemreméltónak találta e művet és mégis kénytelen volt, három szavazattal kettő ellenében, a jutalmat megtagadni tőle. »Nora« egy kiváló tehetségnek kissé elhamarkodott műve, de minden részében erős drámai és igen gyakorlott írói tehetség terméke. Nyelve és verselése — néhány da­­gályosabb helyet nem tekintve — igen szép, kompo­zíciója az érintett gyöngéken kívül nagyon ügyes ; né­hány jelenete, főleg a Nora és Roland köztiek, Ma­róthy érintett epizódja, Szerémi anyjának mellékes jelenetei sikerültek. Az államtanács ülése hatásos kép, a jellemzés egy kissé biablonszerű, főleg a fő­alakoké. Nora atyja is csak a typikus parvenu, Bra­tislav izetlen torzkép, de Szerémi két társa igen sike­rülten személyesítik a magyar pártok magatartását a bécsi udvarral szemben. A bizottság kisebbsége a darab különös érdeméül a kort is tekintette, melyben játszik s a bizottság többsége is kívánatosnak találja, hogy a dráma- és regényírók figyelme hazánk múlt századi történetének érdekes eseményei felé forduljon. »Nora« azonban mégis annyiban nagyon laza össze­függésben van ama korral, a­mennyiben sem Nora, sem Roland, sem Szerémi nem tudnak Linzendorf tervéről. Sorsuk e korlátolt ember mesterkedésének műve; ők maguk nem is sejtik államboldogító politi­káját. Egészen másképen állna a dolog, ha a főszerep­lők egyike vagy másika a kérdéses állami raisonból cselekednék; ekkor a politikai eszme, mely most csak a külsőleges ármány alapját képezi, a drámai össze­ütközés egyik forrásává válnék, s a dráma cselekvénye a kor szellemét tükrözné vissza. »Nora« valószínűen mostani alakjában is tetszenek az úgy nevezett nagy közönségnek, melyet a legújabb francia dráma termé­kei rég elszoktattak attól, hogy a színműben józan indokolást és egységes jellemzést keressen. De e mű szerzője, úgy látszik, többre törekszik, mint múló színi sikerre; ezt következtetjük legalább azon tényből, hogy művét elküldte a Karátsonyi-pályázatra, mely hála nemes alapítójának, nem hozhatja az ország leg­első tudományos testületét ama szomorú helyzetbe, hogy eshetőleg egy aesthetikai és logikai beszámítás alá nem eső verses balletszöveget jutalommal kell ki­tüntetnie. (Célzás a Teleki-pályázaton közelebb meg­jutalmazott »Első szerelem«-re, Somló Sándor mű­vére.) — A Karátsonyi-pályázat »drámai, színi és nyelvi tekintetben becses és igy kitüntetésre méltó terméket­ követel, azaz oly művet, mely­ drámai irodal­munknak igazi gazdagodását jelölje. És ez helyesen ■x 509

Next