Fővárosi Lapok 1884. június (129-152. szám)

1884-06-01 / 129. szám

jogi szempontból is különösen érdekes ama véletlen s nem örvendetes találkozásnál fogva, hogy válópereink vitelében egyenlők lettünk — az orosz törvénykezés­sel ; ott ugyanis,— és más államban kivülünk nem! — az az elv van elfogadva, hogy a válás okául fölhozott kényes dolgok bebizonyítandók. Már most, míg egy­részről nagyon sok idő- és pénzveszteséggel jár egy ilyen dolog adatainak kellő hitelességű előállítása,­­ addig másrészt: sarokba vannak szorítva a válófelek, mert úgy maguk, mint gyermekeik miatt, észszerű­ségből és a dekórum végett is inkább azt mondják, hogy — »ne váljunk el«, mint hogy olyan áron nyer­jék meg az elválasztást! Igaz ugyan, hogy ez eljárás Oroszországban azt eredményezte, hogy ott, — például Péterváron, — 226.000. házas ember közül csak 60.000. él együtt, a többi pedig magánúton bonta föl házasságát, mert a hivatalos felbontás nagyon költséges, de ez ne adjon irányt műveltebb és szebb társadalmi élettel bíró magyarjainknak a hasonlóra, hanem inkább arra a természetes következtetésre juttassa őket, hogy nem utánozhatván az orosz példákat, de terhesnek tekint­vén a magyar válóperi eljárást is, maradjon meg szé­pen házasélete tűzhelyénél, s netán őt megsértett há­zastársa fölé emelkedjék erkölcsileg az­által, hogy tudja a megbocsátás szép erényét gyakorolni! Említem még, hogy az elválásnak végtelenül kellemetlen utóbajai vannak! E pontnál, ámbár száz meg száz ily utóbaj van, mégis röviden kell csak meg­­állanom, mert azok néhányának egyszerű megemlítése is elegendő az olvasó meggyőzésére és elijesztésére, s ha nem számítjuk is azt a nehéz helyzetet, melybe egy elvált nő jut az által, hogy férjével együtt ennek egész ismerősei körétől is elvonja magát, hogy gyer­mekeit az apai védelemtől s magát a férfi támaszától megfosztja és igy most már kevesebb tekintélylyel is fog bírni, — még azt a jogi akadályt is figyelembe kell venni, hogy egy örökös pörlekedésnek néz eléje, mert gyermekeinek a nevelési, s magának a tartási díját esetleg havonkint újra meg újra pörrel kell ki­kaparnia, a­mint ez száz meg száz esetben így is törté­nik ! De főleg a fiatal és csinos nő jut végtelenül kelle­metlen helyzetbe az elválasztás után, mert — nem néz­hetvén bele minden egyes ismerőse a válópör adataiba s okaiba, már ismert szokás és emberi gyöngeség kö­vetkeztében is, az a megszokott kifejezés kiséri minden szép asszonynak válópörét: •— Hja! csinos volt az asszony ! . . . Ezer esetet tudok, hol bizony éppen nem a nő volt a hibás, és még­is egy ember sem kímélte őt meg a csípős megjegyzésektől! A nő pedig csak nem me­hetett a törvényszékre erkölcsi bizonyítványért. Tehát: szép asszonyok, ne váljatok! Futó Ferenc: Rév-Fülöp és Csobánc. (A Balaton-egylet ez idei első kiránduló helyei.) A fővárosiak és Magyarország számos más vi­dékének lakosa, a­kik nagy néha kedvet kapnak a Balaton megtekintésére, ritkán jutnak el tovább Ba­­laton-fürednél. Ott megállapodnak, legfölebb átrán­­dulnak Tihanyba, megnézni a nyolcszázados kolostort, meghallgatni a visszhangot, a megénekelt »riadó leányt.« Hogy a Balaton-vidéknek hány gyönyörű, a parti helyeknél szebb pontja van, arról nem győződ­nek, de nem is győződhetnek meg. Nagy részben a hiányos közlekedési viszonyok okozzák ezt. Csak újabb időben keletkezett a külföldi mozgalmakhoz hasonló törekvés a Balaton-vidék is­mertetésére és népszerűsítésére. A mozgalom élén az ifjú Balaton-egylet áll, de ez egylet sokkal fiatalabb és anyagi körülményei még sokkal szerényebbek, hogysem rövid létezése alatt meg bírta volna oldani a közlekedési viszonyok javításának nehéz feladatát. Remélhető azonban, hogy rövid idő múlva e bajon is segítve lesz, s akkor a Füredtől távolabb eső pontok meglátogatása sem fog oly fáradsággal és áldozattal járni, mint manap. Tavaly az egész tó hosszában vitte a Balaton­­egylet vendégeit, később pedig Badacsonyba rendezett kirándulást. Az idén egy még nagyon kevéssé ismert helyet tűzött ki első nagy kirándulása célpontjául: Rév-Fülöpöt, honnan Csobáncra megy az egész tár­saság, élvezni a legremekebb kilátások egyikét. Rév- Fülöp nem helység, hanem szőlőhegy, melynek nagyrészt kővágóörsiek és köveskállaiak a tulajdo­nosai. Újabb időben már több budapesti család is épített a kies ponton nyaralókat. Évről-évre gyarap­szik és élénkül a kedves telep, melynek legnagyobb baja az, hogy nehéz a hozzáférhetés. Füredről páros után harmadfél óráig tart a kocsizás, a­ki pedig a vasúton Boglárig megy, kénytelen megelégedni komp­pal vagy vitorlás hajóval s bizony nem mindenki bízza magát a két mértföldnyi vizi után ilyen közlekedő eszközre. Volt ugyan évekkel ezelőtt egy kisebb gőz­hajó, csak hogy elkezelték és most szomorúan tapasz­talják nem létezésének hátrányait. Hiszem azonban, hogy talán már jövőre, legalább Füreddel, rendes gőzhajó­járás fogja összekötni, a­mi kétségkívül gyor­san fel fogja virágoztatni, mert Füreden és Bada­csonyon kívül alig van hely a Balaton-part hosszában, mely oly kellemes tartózkodást volna képes nyújtani. A partról nem is igen venni észre, mily nagy­szerűséget rejt magában az igénytelennek látszó erdős hegyoldal, alján a viruló szöllőültetvényekkel. Negyed­órányira a partról azonban magaslatra jutunk, melyet tulajdonosa után Göde-pontnak neveztek el. Innen meglátni egyszerre Badacsonyt és Tihanyt, mely he­lyeket máshonnan egyszerre nem lehet látni. De e két végpont nem volna magában véve oly nagyszerű, ha nem fűződnék közre szakadatlan lánccá a Káli-völ­gyet koszoruzó hegység. Nyugatnak Badacsony, m­el­­lette a gulácsi kúpok, azután Csobánc orma emelke­dik ki; lenn pedig a zöldelő rét, szélein az öt Kál: Köveskál, Mindszentkál, Szent-Békás, Kereki- és Töttöskál. E Kálok erős boraikról híresek. Törvénybe foglalt kötelességök volt az Árpád-királyok alatt, hogy a királyi asztalt borral lássák el. A Balaton túlsó partján látszik Fonyód, mely a törökverő Magyar Bálintnak volt a tanyája. Szigli­­getnek is várkapitánya volt és kegyetlen tette öröki­é meg a török elleni küzdelmen kívül nevét. A zalavári konventuális barátot ugyanis, ki az őt perbe idéző vég­zést kezéhez szolgáltatta, elfogatta s követ­köztetvén nyakára, a Balatonba fojtatta. Rév-Fülöp körül sok római emléket találtak, melyek mindazt bizonyítják, hogy a rómaiaknak jelen­tékeny telepök lehetett itt. Egy római sírkő Fibronius Titusnak Justa nevű leányára emlékezteti a vidéken bolyongót. Tisztán olvasható a sírkövön: »Quintus Titus Fibronius Justae filiae pietissime«. Rév-Fülöp közelében vannak a fülöpi és ecséri templomok rom­jai, a török dúlás emlékeztető jelei. Ecsér hajdan bucsujáró hely volt. De csak úgy tartották a hívek üdvösségesnek az imádkozást, ha egy hagyományos utón jöttek és mentek. Egykor a vezető pap egy rö­­videbb utón akart hazatérni. A nép tiltakozott a ha­gyomány megsértése ellen. A pap sem akart engedni, minek heves szó vita, majd verekedés lett a vége s az isten szolgája áldozatul esett a nép dühének. Máig is Papütőnek nevezik azt a helyet. De időnk rövidre lévén mérve, nem mulathatunk sokáig Fülöpön ; el kell érnünk még napnyugta előtt Csobáncot, a Kisfaludy szép regéjében megénekelt vár romjait. A meredek, szabálytalanul kiszélesedő kúp már a fülöpi hegyhátról föltetszik. Átvágunk a hegyen, le a völgybe, Kékkút felé. Szaggatott hegygerincek közé foglalva terül előttünk a virányos Káli-völgy. Jobbra, Közvágó-Ors alatt egy kis tavat látunk. Ez a karnyi tó. Egy kis fia­ Balaton. Anyjától már a rómaiak meg­fosztották. Érdemesnek tartották a rettenetes mun­kát, mely még ma sem volna kicsinylendő,­­ átvág­ták az ábrahámi hegyet, csatornát készítettek, melyen lecsapolták az úgy nevezett Kis-Balat­ont. A Balaton végén, Keszthelyen túl is van egy, a nagy Balatonnal összefüggő Kis-Balaton. A megmaradt karnyi tó nem válik a vidék egésségére. Posványos iszapjában malária fészkel; nyáron sokat szenvednek az őrsiek hidegleléstől, mely­nek oka ott van, a pár percnyire levő pocsolyában. Gyulakeszi alatt elhajtva, Csobánchoz jutunk. Valaha tűzhányó hegy lehetett. Máig is meg van krátere. De elveszett erős vára, mely nem volt ugyan nagy, a­mint ma is láthatjuk, mert a kis tetőn nem férhetett volna el nagy vár (mindössze tíz holdra ment területe), hanem jelentékeny szerepet játszott a török háborúk alatt. Óráig tartó mászás után jutunk föl a hegyre. De csak egy felén, a­hol a várba vezető, most már fűvel, gazzal benőtt kocsiút kanyarog, míg a tapolcai völgyre néző meredek oldala hozzáférhetetlen. A várkert még megvan, elvadulva. Zsálya, gyom verte föl a virágágyakat; a gaz közül kikandit egy orgona-ág, virágot sem terem már bús állapotá­ban. Mintha megelevenülnének a középkor daliás alakjai s a vitéz László, a megtört szivű Rózsa sóhaja suttogna a lengedező gályák között. Lehetetlen e romokra nézve s a tetőről a kies völgybe tekintve, el nem andalodni. A különös érzés, melyet az omladozó falak s lenn az eleven, pezsgő élet ellentéte kelt, mindenkin erőt vesz. 1871-ben Mária Henriette belga királyné, József főherceg és ennek neje, Klotild főhercegnő, valamint Rómer Flóris jeles tudósunk meglátogatták a Balatont, a várromokat s a királyné Kisfaludy regéit Csobánc tetején olvas­tatta föl magának. A felséget anya példáját, remélhetjük, követni fogja leánya, Stefánia trónörökösné is, a ki a balatoni vitorlázó egylet védnökségét elfogadta s talán szin­tén meglátogatja királyi anyjához hasonlóan a gyö­nyörű tájat. Igaz, hogy Csobánc képeír. A török pusztítás nyomait elfödni nem volt elég érzékük az itteni lako­soknak ; jogos panasz, hogy a legszebb hegyoldalak sivárak; Tihanynak dús televénye még ma is kétség­telen bizonyítéka annak, hogy ott valaha rengeteg volt, a mi ma jó kis erdőre olvadt össze; sivárak (Rezit és Tátika egy részét kivéve) a többi hegyek is. De kárpótol a kopárságért a nagyszerű kilátás, mely Csobáncról nyilik. Látjuk az egész Tapolca völgyét, a szép kapolcsi völgyet, Badacsonyt, Szigli­­getet, Szent György hegyét, a koporsó alakú Halá­­pot, Hegyesdet, Tihanyt, távolabb Sümeget, Rezit, Tátikát, a Somló hegyet, sőt Ság hegyét is és tiszta időben a stájer havasokig elér tekintetünk. A Kisfaludy Sándor regéjében megénekelt Rózsa Gyulafy-leány volt. A Gyulafy-nemzetséggel, mint a vár tulajdonosával, már a tizennegyedik században ta­lálkozunk. Kik voltak a vár előbbi birtokosai, nem tudjuk. Bizonyos, hogy a vár a tatárjárás után épült. Erős bástyák védték s azért jó menhely volt a törö­kök ellen, épp ezért a törvényhozó rendek sürgették időközönként jó karban tartását. Kapitányaik, bizva a vár erejében, gyakran ütöttek a völgyben békén utazó kereskedőkre, úgy hogy szigorú törvényt kellett ellenük alkotni. A Gyulafyak 1670-ig bírták a várat, de ekkor a Rákóciakkal való rokonszenvezés miatt elvesztették. Utánuk nem sokáig tartotta magát, ámbár 1707-ben még jó és védhető állapotban volt. Nem messze a vár alatt fekszik Tapolca város, még azon innen Diszel helység. Ide kell a csobánciak­­nak vízért járniok, mert Csobáncon nincsen. Innen ered az a drasztikus közmondás: »Lót-fut, mint a csobánci kutya« ; a kutyák ugyanis Diszelbe kényte­lenek futni, ha megszomjaznak, de mire visszatérnek a nyári hőségben, porban, újra megszomjaznak, vissza kell térniök, tehát örökös futkosással töltik a napot. Ha rómaiak volnának Csobánc, tulajdonosai, építettek volna vízvezetéket, mert a Tapolca-folyó nincs nagyon messze. Fájdalom, nálunk fára sem kerül, nem hogy öntözésre. Sziklay János, 845 Fővárosi hírek. * Piros pünkösd ünnepe ezúttal mozgalmas ünnep lesz országszerte. Megfelel bizonyos tekintetben eredetének. Miképen az apostolok lángnyelvektől lel­kesülten neki indultak hirdetni minden népeknek min­den nyelven az igét, úgy szól ma és holnap ország­szerte hazánk sokféle népe előtt a honatya-jelöltek tüzes igéje, azzal a különbséggel, hogy nem csak sok­féle : magyar, német, tót, szerb, román nyelveken szól, hanem sokfélekép is magyarázza az igét, kormánypárti, mérsékelt és szélső ellenzéki, nemzetiségi és antisze­mita elveket hirdetvén egyedül üdvözítőknek. A pün­kösdi hagyományos vidám ünnepélyeknek is bizony­nyal jut idő, de a fő a választási mozgalom lesz. Már csak kevés kerület van, mely nyugalom képét mutatná. Egy statisztikai számítás szerint, 374 kerületben van­nak már szervezve a pártok s van eddig 314 kormány­­párti jelölt, 95 mérsékelt ellenzéki, 115 függetlenségi, 34 antiszemita, 6 nemzetiségi és 5 párton kívüli. Ezek a legkülönbözőbb változatokban állanak egymással szemben s a kombinációk egyik napról a másikra vál­toznak. Több miniszter is fog az ünnepek alatt be­szélni. A fővárosban a harmadik, hatodik és kilenc­­tizedik kerületekben tartanak a jelöltek programm­­beszédeket. Kívánjuk, hogy bármily hevesen foly­t a harc, ne rontsa meg olvasóink ünnepi vidám hangulatát. * A „Budapesti Szemle“ júniusi száma ponto­san a hó első napjára már előttünk fekszik. Tartalma, mint rendesen, változatos és érdekes. Első közleménye »Nala és Damajánti«, a »Mahabharata« szanszkrit nagy eposz önálló epizódja, mely Nala és Damajánti szerelmi történetét adja elő. Fiók Károly fordította le az eredetiből s magyarázatok kíséretében közöl több éneket. A világirodalom e nevezetes művének bár csak részleges átültetését is irodalmunkba, örömmel üdvözölhetjük. Téglás Gábor »A trójai ásatások ős­embertani jelentősége« című értekezésében folytatja Schliemann híres leleteinek ismertetését és méltatá­sát, míg Földes Béla »Néhány adat kulturális ténye­zőink mérlegéhez« címmel egy legközelebb megjele­nendő nagyobb munka alapján népességi, vagyoni, hitelügyi, kereskedelmi, sőt. érdekes adatokkal vilá­gítja meg hazánk kulturális fejlődését. Ezt egy iro­­­dalmi tanulmány követi Turgenyeff Ivánról, Zabel Jenőnek a »Deutsche Rundschau «-ban kiadott műve nyomán, továbbá Heltai Ferenc értekezése »A pénz­ügyi regáliák elméletéről« s végre polemikus cikk Ampelostól Ipolyi Arnold püspök ama beszéde ellen, melyben a képzőművészeti közgyűlésen megrótta, hogy az operaház falfestményei a mythologiát tárgyaz­­zák; Ampelos éppen ezt tartja helyesnek. A füzet szépirodalmi közleményeit a Pállffy Albert »Anya és grófné« című regényének folytatása és két költemény képezik ; egyik költemény Góbi Imrétől való, a másik Tennysontól, Hegedűs István sikerült fordításában. Az »Értesítő« végül több új könyv és folyóirat bírá­latát tartalmazza: éles kritikát Jókainak »Szeretve mind a vérpadig« című regényéről s szatirikus meg­jegyzéseket a mérsékelt ellenzék német napi­lapjáról; a »Magyar-zsidó szemle«, a Szinnyei »Finn-magyar szótár«-a felől elismerő ismertetést olvasunk, úgy­szintén Ballagi Aladárnak »Kecskeméti V. Péter ötvöskönyve« című munkájáról .

Next