Fővárosi Lapok 1884. szeptember (205-229. szám)

1884-09-16 / 217. szám

Kedd, 1884. szeptember 16. 217. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“-ra, mely október elején a 21-dik évfolyam utosó negyedét kezdi meg. Hazai szépirodalmunk ez egyetlenegy napi közlönye, Vadnai Károly szerkesztésében, jeles írók, veteránok is ifjú erők buzgó közreműködése mellett, törekszik folyvást változatos, érdekes olvasmányokat s bő hírrovatokat nyújtani, különös tekintettel a jó ízlésre, melyet e lapnak minden tekintetben képvi­selnie kell. Az új évnegyed számára számos kitűnő író­tól bírunk már­is dolgozatokat, továbbá a közelgő évszakban megelevenülő irodalmi, művészeti és társas­élet, valamint a megnyíló országgyűlés eseményei bőven lesznek napi cikkeinkben visszatükrözve. A szer­kesztőség tehát bizalommal kéri a lap további párto­lását a hazai művelt olvasó közönség részéről, mely a »Fővárosi Lapok«-at elettől fogva felkarolta s nagy elterjedésben részesíté. A lap kiadója: az » Athenaeum« társulat, mely a lap csinos kiállításáról és pontos szét­küldéséről gondoskodik, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. A lap ára évnegyedre négy forint. Lehet folyvást félévre is előfizetni nyolc, s egész évre tizenhat forinttal. A posta-utalványokra vagy pénzes levelekre írandó cím ez: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapesten.« Az igazi árva. (Beszélj.) Abonyi Lajostól. (Folytatás.) Mostohája most tapasztalhatta keserűen, hogy rosz bánásmódjával mire vitte őt, s magának is vénsé­­gére milyen kellemetlen jövőt szerzett. . . . Midőn Pista a pénzből kifogyva érezte magát, furfangos szá­mításai a fekvő vagyon fogyasztására biztatták föl. A negyed telek, a házacska ára apródonkint a mo­solygó lelk mancseszter nadrágjának zsebébe ván­doroltak. A mostoha megérte azt az időt, hogy tulajdon házuktól haszonbért fizettek, melyet neki kellett keser­ves munkával megkeresnie; mert Pista apródonkint maga szedegette föl a vagyon árát, s a­mint fölszede­gette, úgy el is itta. . . . Haragudott is ezért a mostoha, még jobban gyűlölte az ocsmány férget, s még gorombább, még kegyetlenebb lett hozzá, azóta, hogy igy kifogott rajta, hogy minden ellenkezése dacára így eladta mindenét.. . . Ezentúl Pista, hacsak maga nem gondolkodott élelméről, otthon ugyan nem evett egy harapást sem, sokszor még ki is csukták a házból a legnagyobb hidegbe is. Kutyának odakünn a helye. Ez ugyan néha kívánatosabb volt szegény Pistának , mert legalább nem részesült azon dühös megtépésekben, karmolásokban és kékitő ütlegekben, melyekkel a boszorkány ellátni szokta, midőn részegen haza vetődött. Volt is azután ne mulass szegény Pistának, örökös perpatvar, örökös szitok zúgott rá mint för­geteg. Bánta is Pista, másnap megint eljött óhajtva várt öröme, midőn megint bort ihatott. Beült a korcsmába, s ha oda beült, csalhatták a legszebb ígéretekkel, onnan ugyan ki nem bírták vetni. Körülrakta magát palackokkal, melyekre szere­tetteljesen mosolygott,.... ezenkívül nem létezett számára a világ, nem látott tovább a piros folyó nedvé­nél, mely a palackban csillogott, a reszkető önzés gyö­nyörével édesgett rajta. Ez igy ment napról-napra, éjről-éjre. Ily élvezetben úszott még azon pillanatban is, midőn az egész falu népe egy irtóztató rémület szállta meg. — Tűz van! Tűz van ! . .. Szilaj szél üvöltött a házak között, a harangok döbbentő félreverése kongott. A sikoltozások, a nagy lárma behallatszott a korcsmába is az utcáról, az emberek rémülve futottak vedreikkel, a gyermekek sivalkodtak, az asszonyok kezeiket csapdosták össze és jajgattak. lelk is rémülve kiáltott rá Pistára — a fele­baráti szeretet önhaszna lesését is elfojta benne. — Nem hallja kend, . . . nem hallja kend, hogy tűz van! . . . Pista föl tántorgott az ivó asztal mellől, odadü­­löngött a korcsma ajtóhoz s a mely látvány szemei elé tárult, őt is elszörnyítette. . . A ködön át, mely mámoros homályú szemei előtt lebegett, igen meghatót látott. . . Egy ház volt az, egészen lángokban volt, a lángokat szilaj szél csap­­dosta, a lángok mint éles nyelvek a többi házak felé öltögették magukat, ... s az égő ház rémült emberekkel és sivalkodó asszonyokkal volt körül­véve. .. . Pista megdöbbent, oly valami furcsát érzett a­mit már régen nem. Valami mozgott keblében. Oda kapott. Úgy tetszett neki, mintha az a régen megfásult szív szorult volna el! . . Régen azt sem tudta már fe­lőle, ha vájjon él-e még, ha várjon ott van-e még a régi helyén. ... Most érezte, hogy még van szive! . . . Oly érzelem futotta át, mely más emberek iránt érdek­li,... másokat félt, másokat szán, sajnál. Ez érzelem egyszerre erőssé edző tagjait. . . . Parancsolt lelkének testének, eszeveszetten kezdett futni a tűz felé, hogy segítsen azokon az embereken, a kik őket megvetették és kigúnyolták. Csak midőn odaért, vette észre, hogy éppen a tulajdon házuk ég, mely a lángok által van elborítva. Még csak most vehette ki tisztán a jajgatásokat és orditozásokat. — Az öreg asszony! Az öreg asszony odabenn van a házban, te m­ég az Isten adta! — kiáltozták az asszonyok, kezeiket összecsapdosva. Mindenki tétovázva állt, senki sem mert a lán­gok közé rohanni.. . pedig rémülve hallották a ben­­szorult segélykiáltásait. Pista nem habozott egy percig sem, megismerte a hangokat, megismerte, hogy azok mostohája segély­kiáltásai. Mint, egy oroszlán rohant a lángok közé, min­denki keble bámulattal tölt el, hogy életét kész fölál­dozni azért, a­ki életének átka volt. Szurtosan, leégett hajjal és leégett ruhával jött vissza Pista a tűzből, karjain tartva a mostohát, kit a tűz álmában lepett meg és benszoritott. A nyomorult öreg asszony össze volt égve, s kínlódásában közelebb állt a halálhoz mint az élet­hez. .. . Pista arcán az önérzet büszkesége ragyogott. Nem bírta eltitkolni nemes tette fölött való örömét; szinte jól esett neki kacagva dicsekedni,­ s magát megdicsérni, mely köteles méltánylatról a bá­mulók megfeledkeztek. —• Mégis jó kutya vagyok én! Ugy­e ?... Mégis jó kutya a szegény Kutya Pista, ugy­e ?! Az öreg asszony fájdalmas szemeket vetett rá, s olyan hangon szólt hozzá, a­milyenen még soha. — Nem, fiam... nem vagy kutya.. bocsáss meg nekem is ... és fogadom, hogy soha teljes életemben egy ujjal sem foglak bántani többé; imádkozom, hogy Isten azt is megbocsássa, a hogy eddig bántam veled. Az öreg asszonynak azonban nem adatott meg az az elégtétel, hogy hibáit helyrehozhassa, és szép ígéreteit beválthassa , mert pár pillanat múlva irtóz­tató kínai legyőzték. Pista az öreg­asszony megmentése után még nem hagyott föl felebaráti részvétével; midőn látta, hogy a tűz már a szomszéd házba kap, bőszülten ugrott föl a tetőre, s egymaga olyan munkát vitt véghez, mint tíz legjobb oltó. Elszántsága bámulatos volt és elrémítő a mint a lángok között járt, melyeknek mint­ha égeté­sét nem is érezte volna, oly tartózkodás nélkül viselte magát. .. . E páratlan elszántságnak lehetett köszönni, hogy a tűz szerencsésen eloltatott, s a szilaj szélnek dacára tovább nem harapódzott. Egyenesen Kutya Pista volt egyedül az, ki a falut ezen csapástól meg­mentette. . . . Nem is titkolta e fölött való örömét és meg­elégedését ; jól esett neki , hogy kidicsekedhette magát. — Mégis csak jó, mégis csak hűséges kutyátok vagyok én nektek ugy­e ? .. Az emberek úgy szégyelték, úgy fájlalták ezeket a szavakat, hogy nem mertek szemébe nézni szegény Pistának. Biró uram pedig alattomban már nagy megju­­talmazásról is gondolkozott, melyről még ott a tűznél elkezdett tanácskozni a jegyző úrral.........A jegyző pénzbeli adakozást javasolt, melyet biró uram is igen jó gondolatnak talált.­­ Más­nap keresték is Kutya Pistát egy erszény húszassal a falu korcsmájában; de nem találták ott, hanem leiktől kaptak tudósítást felőle. — Pista elbujdosott, örökre elbúcsúzott a falu­tól, — beszélte leik — azt mondta, hogy soha sem jön ide többet, a­hova most már nem köti semmi sem, hogy a mostohája meghalt.. . . Hallott bizo­nyosan a felől is, hogy meg akarják kegyelmetek ajándékozni. Erre feleletül azt szeni kegyelmetek­nek, hogy nem pénzért cselekedte , jobb lesz, ha azt a pénzt odaadják a károsodott szegény szom­szédnak. . . Biró uram megcsóválta a fejét. — Uramisten! ki gondolta volna, hogy ilyen szive van annak a részeges Kutya Pistának. (Vége köv.) Delphine asszony. (Amerikai elbeszélés.) Írta G.­W. Cable. (Folytatás.) Olíva ugyanazt a fehér ruhát viselte, melyet az­előtt való nap Vigneville látott rajta, ott a jázmin­bokroknál. Vigneville — közbe legyen mondva — észrevét­len tűnt el ismét a kertből s az ajtót gondosan becsuk­ván, mi sem árulta el ottlétét. Ez az antik szabású fehér ruha kifogástalan ter­metet fedött; a nők, persze, azóta visszatértek a füző­­vállhoz, de ha Új-Orleans elmaradt az elegáns világ­tól, Delphine asszony és leánya szinte megelőzték a divatot. Lenge, fátyolszerű, halványkék vállszalag — mintha tündérujjak illesztették volna azt oda — om­lott alá ruháján, míg szép fejéről a sötét, hullámzó für­tök egészen a lócáig értek, a­mint ott ült. Mily szép volt ő! Azt lehetett volna mondani, hogy valamely istenség szállt alá eme kis, virágos paradicsomba. — Mire gondolsz te ? — ismétlé kérdését nyája­san Delphine asszony. De az ábrándos leányka, a helyett hogy vála­szolt volna, fölemelte anyjának a kezét ajkaihoz s megcsókolta azt. Delphine asszony, úgy látszott, megelégedett e néma felelettel, mely annyi gyöngédséget fejezett ki. Csend állt be köztük, mi­alatt a fiatal leány szemrehányást tett magának makacs hallgatása miatt, mert néhány pillanat múlva bátortalanul, kissé zavar­tan mondta: — A Jérôme atya beszédére gondoltam. Delphine asszony jól sejtette ezt. E miatt nyug­talankodott ő. Oliva mélyen bevéste emlékébe azt az egyházi beszédet ama vasárnap. A szegény anya szinte bánni kezdte, hogy akkor a templomba ment. Győr*

Next