Fővárosi Lapok 1884. szeptember (205-229. szám)
1884-09-16 / 217. szám
Kedd, 1884. szeptember 16. 217. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“-ra, mely október elején a 21-dik évfolyam utosó negyedét kezdi meg. Hazai szépirodalmunk ez egyetlenegy napi közlönye, Vadnai Károly szerkesztésében, jeles írók, veteránok is ifjú erők buzgó közreműködése mellett, törekszik folyvást változatos, érdekes olvasmányokat s bő hírrovatokat nyújtani, különös tekintettel a jó ízlésre, melyet e lapnak minden tekintetben képviselnie kell. Az új évnegyed számára számos kitűnő írótól bírunk máris dolgozatokat, továbbá a közelgő évszakban megelevenülő irodalmi, művészeti és társasélet, valamint a megnyíló országgyűlés eseményei bőven lesznek napi cikkeinkben visszatükrözve. A szerkesztőség tehát bizalommal kéri a lap további pártolását a hazai művelt olvasó közönség részéről, mely a »Fővárosi Lapok«-at elettől fogva felkarolta s nagy elterjedésben részesíté. A lap kiadója: az » Athenaeum« társulat, mely a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről gondoskodik, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. A lap ára évnegyedre négy forint. Lehet folyvást félévre is előfizetni nyolc, s egész évre tizenhat forinttal. A posta-utalványokra vagy pénzes levelekre írandó cím ez: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapesten.« Az igazi árva. (Beszélj.) Abonyi Lajostól. (Folytatás.) Mostohája most tapasztalhatta keserűen, hogy rosz bánásmódjával mire vitte őt, s magának is vénségére milyen kellemetlen jövőt szerzett. . . . Midőn Pista a pénzből kifogyva érezte magát, furfangos számításai a fekvő vagyon fogyasztására biztatták föl. A negyed telek, a házacska ára apródonkint a mosolygó lelk mancseszter nadrágjának zsebébe vándoroltak. A mostoha megérte azt az időt, hogy tulajdon házuktól haszonbért fizettek, melyet neki kellett keserves munkával megkeresnie; mert Pista apródonkint maga szedegette föl a vagyon árát, s amint fölszedegette, úgy el is itta. . . . Haragudott is ezért a mostoha, még jobban gyűlölte az ocsmány férget, s még gorombább, még kegyetlenebb lett hozzá, azóta, hogy igy kifogott rajta, hogy minden ellenkezése dacára így eladta mindenét.. . . Ezentúl Pista, hacsak maga nem gondolkodott élelméről, otthon ugyan nem evett egy harapást sem, sokszor még ki is csukták a házból a legnagyobb hidegbe is. Kutyának odakünn a helye. Ez ugyan néha kívánatosabb volt szegény Pistának , mert legalább nem részesült azon dühös megtépésekben, karmolásokban és kékitő ütlegekben, melyekkel a boszorkány ellátni szokta, midőn részegen haza vetődött. Volt is azután ne mulass szegény Pistának, örökös perpatvar, örökös szitok zúgott rá mint förgeteg. Bánta is Pista, másnap megint eljött óhajtva várt öröme, midőn megint bort ihatott. Beült a korcsmába, s ha oda beült, csalhatták a legszebb ígéretekkel, onnan ugyan ki nem bírták vetni. Körülrakta magát palackokkal, melyekre szeretetteljesen mosolygott,.... ezenkívül nem létezett számára a világ, nem látott tovább a piros folyó nedvénél, mely a palackban csillogott, a reszkető önzés gyönyörével édesgett rajta. Ez igy ment napról-napra, éjről-éjre. Ily élvezetben úszott még azon pillanatban is, midőn az egész falu népe egy irtóztató rémület szállta meg. — Tűz van! Tűz van ! . .. Szilaj szél üvöltött a házak között, a harangok döbbentő félreverése kongott. A sikoltozások, a nagy lárma behallatszott a korcsmába is az utcáról, az emberek rémülve futottak vedreikkel, a gyermekek sivalkodtak, az asszonyok kezeiket csapdosták össze és jajgattak. lelk is rémülve kiáltott rá Pistára — a felebaráti szeretet önhaszna lesését is elfojta benne. — Nem hallja kend, . . . nem hallja kend, hogy tűz van! . . . Pista föl tántorgott az ivó asztal mellől, odadülöngött a korcsma ajtóhoz s a mely látvány szemei elé tárult, őt is elszörnyítette. . . A ködön át, mely mámoros homályú szemei előtt lebegett, igen meghatót látott. . . Egy ház volt az, egészen lángokban volt, a lángokat szilaj szél csapdosta, a lángok mint éles nyelvek a többi házak felé öltögették magukat, ... s az égő ház rémült emberekkel és sivalkodó asszonyokkal volt körülvéve. .. . Pista megdöbbent, oly valami furcsát érzett amit már régen nem. Valami mozgott keblében. Oda kapott. Úgy tetszett neki, mintha az a régen megfásult szív szorult volna el! . . Régen azt sem tudta már felőle, ha vájjon él-e még, ha várjon ott van-e még a régi helyén. ... Most érezte, hogy még van szive! . . . Oly érzelem futotta át, mely más emberek iránt érdekli,... másokat félt, másokat szán, sajnál. Ez érzelem egyszerre erőssé edző tagjait. . . . Parancsolt lelkének testének, eszeveszetten kezdett futni a tűz felé, hogy segítsen azokon az embereken, a kik őket megvetették és kigúnyolták. Csak midőn odaért, vette észre, hogy éppen a tulajdon házuk ég, mely a lángok által van elborítva. Még csak most vehette ki tisztán a jajgatásokat és orditozásokat. — Az öreg asszony! Az öreg asszony odabenn van a házban, te még az Isten adta! — kiáltozták az asszonyok, kezeiket összecsapdosva. Mindenki tétovázva állt, senki sem mert a lángok közé rohanni.. . pedig rémülve hallották a benszorult segélykiáltásait. Pista nem habozott egy percig sem, megismerte a hangokat, megismerte, hogy azok mostohája segélykiáltásai. Mint, egy oroszlán rohant a lángok közé, mindenki keble bámulattal tölt el, hogy életét kész föláldozni azért, aki életének átka volt. Szurtosan, leégett hajjal és leégett ruhával jött vissza Pista a tűzből, karjain tartva a mostohát, kit a tűz álmában lepett meg és benszoritott. A nyomorult öreg asszony össze volt égve, s kínlódásában közelebb állt a halálhoz mint az élethez. .. . Pista arcán az önérzet büszkesége ragyogott. Nem bírta eltitkolni nemes tette fölött való örömét; szinte jól esett neki kacagva dicsekedni, s magát megdicsérni, mely köteles méltánylatról a bámulók megfeledkeztek. —• Mégis jó kutya vagyok én! Ugye ?... Mégis jó kutya a szegény Kutya Pista, ugye ?! Az öreg asszony fájdalmas szemeket vetett rá, s olyan hangon szólt hozzá, amilyenen még soha. — Nem, fiam... nem vagy kutya.. bocsáss meg nekem is ... és fogadom, hogy soha teljes életemben egy ujjal sem foglak bántani többé; imádkozom, hogy Isten azt is megbocsássa, a hogy eddig bántam veled. Az öreg asszonynak azonban nem adatott meg az az elégtétel, hogy hibáit helyrehozhassa, és szép ígéreteit beválthassa , mert pár pillanat múlva irtóztató kínai legyőzték. Pista az öregasszony megmentése után még nem hagyott föl felebaráti részvétével; midőn látta, hogy a tűz már a szomszéd házba kap, bőszülten ugrott föl a tetőre, s egymaga olyan munkát vitt véghez, mint tíz legjobb oltó. Elszántsága bámulatos volt és elrémítő a mint a lángok között járt, melyeknek mintha égetését nem is érezte volna, oly tartózkodás nélkül viselte magát. .. . E páratlan elszántságnak lehetett köszönni, hogy a tűz szerencsésen eloltatott, s a szilaj szélnek dacára tovább nem harapódzott. Egyenesen Kutya Pista volt egyedül az, ki a falut ezen csapástól megmentette. . . . Nem is titkolta e fölött való örömét és megelégedését ; jól esett neki , hogy kidicsekedhette magát. — Mégis csak jó, mégis csak hűséges kutyátok vagyok én nektek ugye ? .. Az emberek úgy szégyelték, úgy fájlalták ezeket a szavakat, hogy nem mertek szemébe nézni szegény Pistának. Biró uram pedig alattomban már nagy megjutalmazásról is gondolkozott, melyről még ott a tűznél elkezdett tanácskozni a jegyző úrral.........A jegyző pénzbeli adakozást javasolt, melyet biró uram is igen jó gondolatnak talált. Másnap keresték is Kutya Pistát egy erszény húszassal a falu korcsmájában; de nem találták ott, hanem leiktől kaptak tudósítást felőle. — Pista elbujdosott, örökre elbúcsúzott a falutól, — beszélte leik — azt mondta, hogy soha sem jön ide többet, ahova most már nem köti semmi sem, hogy a mostohája meghalt.. . . Hallott bizonyosan a felől is, hogy meg akarják kegyelmetek ajándékozni. Erre feleletül azt szeni kegyelmeteknek, hogy nem pénzért cselekedte , jobb lesz, ha azt a pénzt odaadják a károsodott szegény szomszédnak. . . Biró uram megcsóválta a fejét. — Uramisten! ki gondolta volna, hogy ilyen szive van annak a részeges Kutya Pistának. (Vége köv.) Delphine asszony. (Amerikai elbeszélés.) Írta G.W. Cable. (Folytatás.) Olíva ugyanazt a fehér ruhát viselte, melyet azelőtt való nap Vigneville látott rajta, ott a jázminbokroknál. Vigneville — közbe legyen mondva — észrevétlen tűnt el ismét a kertből s az ajtót gondosan becsukván, mi sem árulta el ottlétét. Ez az antik szabású fehér ruha kifogástalan termetet fedött; a nők, persze, azóta visszatértek a füzővállhoz, de ha Új-Orleans elmaradt az elegáns világtól, Delphine asszony és leánya szinte megelőzték a divatot. Lenge, fátyolszerű, halványkék vállszalag — mintha tündérujjak illesztették volna azt oda — omlott alá ruháján, míg szép fejéről a sötét, hullámzó fürtök egészen a lócáig értek, amint ott ült. Mily szép volt ő! Azt lehetett volna mondani, hogy valamely istenség szállt alá eme kis, virágos paradicsomba. — Mire gondolsz te ? — ismétlé kérdését nyájasan Delphine asszony. De az ábrándos leányka, a helyett hogy válaszolt volna, fölemelte anyjának a kezét ajkaihoz s megcsókolta azt. Delphine asszony, úgy látszott, megelégedett e néma felelettel, mely annyi gyöngédséget fejezett ki. Csend állt be köztük, mialatt a fiatal leány szemrehányást tett magának makacs hallgatása miatt, mert néhány pillanat múlva bátortalanul, kissé zavartan mondta: — A Jérôme atya beszédére gondoltam. Delphine asszony jól sejtette ezt. E miatt nyugtalankodott ő. Oliva mélyen bevéste emlékébe azt az egyházi beszédet ama vasárnap. A szegény anya szinte bánni kezdte, hogy akkor a templomba ment. Győr*