Fővárosi Lapok 1884. október (230-256. szám)

1884-10-01 / 230. szám

ágyánál is, magára vállalta az árva aprólékos ügyei­nek rendezését, hivatalos gyámatyai minőségben. Abban az időben Fülöp, mint még tanuló ifjú, Poitiersben folytatta tanulmányait. Mindenki meg volt vele elégedve. Figyelmesnek, gondosnak és alkal­­mazkodónak mutatta magát, sőt kissé fontolgatóbb­­nak is, semmint korához illett volna. Iskolai szünetekkor fuvarosok alkalmatosságán érkezett haza, nem lévén még készen ama szárny­­vasút, mely Montmorillont a fővonallal összekötte­tésbe hozta. Beköltöztették aztán Fülöpöt az orvos háza második emeletének egyik szobácskájába s ama két hónap alatt, melyet ott töltött, életjelt is alig adott magáról. Akkoriban a kamasz években volt ő, a fejlődés teljes és kellemetlen válságában, midőn mozdulat, be­széd, minden oly bizonytalan és félszeg. A hang meg­változik minden átmenet nélkül, a csengőből a tom­pába és érdesbe. Látszólag hosszú karjai, melyek vö­rös kézfejben végződtek, esetlenül csüngtek alá s ha egyszer leült, zavarban látszott lenni a lábai miatt. Végre, ha véletlenül kérdést intéztek hozzá, homlokig fölpirult; aztán, minden ok nélkül mosolygott s úgy tetszett, mintha szép kék szemével kegyelemért esdett volna. Hajnalban fölkelve, tanulgatott szobájában, mig a reggelizés ideje elérkezett; ekkor, csiszoltan, mint egy ujjonan vert pénz, feszesen, mint egy őrmester, foglalt helyet iskolai zubbonyában az asztalfőnél. Könnyű elnökség volt ez, mert mellette csupán az orvos két gyermeke volt: Berta egy nyolc éves le­ányka és Adorján, az alig két éves kis­fiú, kit magas székre ültettek föl s ki szemöldökig bemázolta arcát az eléje rakott étkekkel. Midőn a reggelit elköltötték, Fülöp kézen fogta a két gyermeket s egésségi szempontból megsétáltatta őket, olykor egészen Lussac-les-Châteaux-ig is elbal­lagva. Ilyenkor néha társul szegődött hozzájok Orvis Angela kisasszony is, egy nagy, tizenegy éves leányka, ki, mint Adorjánnak keresztanyja, komolyan vette e minőséget s a mama szerepét játszta. El-elenyelgett a fiúcskával a pázsiton. Berta és öcscse elvesztették anyja­kat, nem so­kára ez utóbbinak a születése után. A­mi az orvost illeti, ő már korán reggel útban volt vén cabrioletjében s nem is látták Mont­­morillonban csak a késő délutáni órákban, midőn körútját elvégezte jámbor lakójával, mely minden nap bejárt lassú ügetésben vagy nyolc mértföldet a vidéken. Midőn Fülöpnek a szünet napjai elmúltak, Bertának a dajkája lett a házfelügyelő s az orvos gyermekeinek a gondviselője, kinek leánya, Aline, tej­testvére mellett növekedett. Évek múltán Fülöp mindinkább a ház gyerme­kévé vált. Tanulmányait végezve a Kolb testvérek­nél nyert alkalmazást, de nem foglalta el többé a má­sodik emeleti szobácskát. S midőn Berta e fölött csodálkozását fejezte ki, Sigelin orvos így szólt: — Az nem illenék. Mert hát Fülöp és Berta nem voltak többé gyermekek s vidéken az emberek nagyon gyanakodók szoktak lenni. E miatt aztán a vásártér egyik házában bérelt ki magának két szobás lakást egy kávéház fölött, mely — mint a fölirat állitá — párisi módon volt beren­dezve, hol vasárnaponkint bált adtak a varróleányok­nak. Poitou vidéke még mindig rejteget néhány ily mintául szolgálható leánykát, kik egyszerű, kellemes modorukkal vonzanak s kik, sajnos, mindinkább ki­veszőben vannak. Fülöp, ki több mint kétszáz gyári munkás fog­lalkozásaira ügyelt föl, két óra tájban ment a városba, s a montmorilloni nagy vendéglő étkező­helyiségében ebédelt; onnan aztán rendesen az orvos háza felé intézve lépteit. Úgy lépett ő oda be, mint ha haza ment volna; köszönt s leült egy asztal mellé, melyen már ott várta a kártya, hogy gyámjával piquet-t játszszék. Ha aztán a játékot megkezdték, Berta melléjök ült egy könyvvel vagy hímzéssel látva el magát s aztán szótlanul várták be, mig tizenegyet üt az óra, hogy aztán kiki feküdni menjen. Néha az orvos, a munkaidő után, sétálni hívta Fü­löpöt, ki, ha dr. Sigelin egy-egy betegéhez betekintett, ott járkált föl s alá a kapu előtt, mig gyámja a dol­gait el nem végezte. Vasárnaponkint együtt ebédeltek, s őszszel, mi­dőn Adorjánnak iskolai szünete volt, az egész család nagy kirándulást rendezett, mint egykor, gyakran a lussaci kastélyig, melynek örököse, Orvil Angela kis­­asszoy csak nem rég ment férjhez, bizonyos Prailles úrhoz, kiről nagyon különböző dolgokat beszéltek Poitouban. Párisi ember volt ez, szenvedélyes vadász, és iszákos, ki elhatározta magában, hogy e komor ke­délyhangulatot nem engedi a kastélyban meghono­­sulni s a székváros mindenféle embereit szívesen látta, kik aztán nagy számmal látogatták is a kastélyát. Fülöpnek és gyámja családjának élete csönde­sen, egyhangúlag, de kellemesen folyt s egyik sem érezte szükségét, hogy azon bármikép is változ­tasson. Nem is volt Fülöpnek semmi panasza, anyagi körülményeit illetőleg; azonban szíve mélyében oly érzelem támadt, mely egész forradalmat idézett nála elő. Lassan kint beleszeretett Bertába, úgy mint jelle­­mes férfi szerethet valakibe ; annyira elfogult volt sze­relme iránt, hogy ezenkívül minden más iránt a vilá­gon teljesen közönyös volt. Azonban a leányka koránt sem gyanította ezt. Egyébiránt, hogy is képzelhetett volna ő olyasmit ily fiatal emberről! Nem mintha rút lett volna ez ifjú, teljességgel nem, sőt ellenkezőleg. Szeme szép volt, gyöngédséget és szelídséget fejezett ki; magas, széles homloka értel­­mességet árult el s hangja oly kedves csöngésű volt, mely jól esett a fülnek. Berta, a nélkül hogy arról számot adhatott volna magának, gyönyörködött Fü­löpnek a fölolvasásában, mit örömesí­tett ez, vala­hányszor a Revue des Deux-Mondes egy-egy új száma megérkezett. Azonban öltözete sajátságos volt, különösen egy gesztenyebarna kabátja! Oly hirtelen kinőtte ő azt, hogy a dereka egészen a háta közepére kapaszkodott föl, míg a megrövidült ujjakból messze kinyúltak a karjai. Épp igy meggyűlt a baja a nadrágával is; nem érvén az a sarokig se, meglehetősen kilátszott kissé megfakult kék harisnyája, mig felülről hiába iparko­dott a nadrágtartót feszíteni, a megrövidült mellény nem födhette el kellően a derekát. (Folyt. köv.) A Kis-Kárpátok közt. (Vadász-tárca.) I. Ha városi ember fürdőbe siet üdülni, és hűsége­sen végig szaladja a promenádot, eszplanádot, tisztí­tott erdei utat, már azt képzeli, hogy élvezte a szabad természetet, pedig annak még az előszobájában sem volt. A­ki az erdők bájait, titkait akarja megismerni, az kerülje a tisztított utakat, vágjon neki hegynek, völgynek, rengetegnek i­s csodákat fog látni. Évenként ha az erdők lombjai sárgulni kezde­nek, egy szeretett család baráti jóvoltából fölkeresem a Kis-Kárpátokat, s ha egyszer elnyelt az erdő, egy hét lefolyása előtt elő sem bukkanok. Ismerem a pú­pos föld hólepte csúcsait, nagyszerűen komor és pom­pás vidékeit, de megvallom, én a Kis-Kárpátok híve va­gyok. Valami leírhatatlan báj ömlik el e kis völgye­ken, cserjék közt csillámló sziklákon, komoly tölgy és bükkerdőkön. E vidék szűzies szemérmetességgel rejti el legigézőbb bájait; meredek szikláktól övezett tisztások, szálerdők közepén emelkedő szikla­kúpok nem is sejtett kristály patakok lepik meg a fáradha­tatlan vadászt, kimondhatatlan gyönyörűséggel töltve el lelkét annak, ki még érezni és tisztán élvezni tud. Az ott töltött napok az én szabadságidőm. Be­zárom zongorámat s szolgálom Dianát, a­ki én irán­tam kegyetlenebb volt, mint azt hűségem megérde­melte.*) A vadászévszak beállott, széles Magyaror­szágon sok ezer vadász üldözi a nyulat, récét, foglyot, de szarvast vajmi kevésnek van alkalma üldözhetni, de azért csak ért hozzá — mint valamennyi művé­szethez is, csakhogy nem próbálták — mindegyik, nem is nekik szólok e sorokban. Hozzátok fordulok, szíves olvasóim, a kik ágyban, pamlagon heverésztek s csak az állatkertben láttatok nagy agancsos állatot, (ha még el nem pusztult) a­mit szarvasnak hívnak. Hozzátok kegyes olvasónőim, kik talán azt hiszitek, hogy a szarvasnak hurkot vetnek a nyakába s úgy lövik le, vagy hurcolják a mészárszékre. Egyébiránt jó hirem biztosítása kedvéért előre is bevallom és el­ismerem, hogy művészettel foglalkozó, íróembernek nem illő foglalkozás a vadászat, mely mindig kegyet­len, — igen, én barbár vagyok. Ugy­e hogy imerlek benneteket, hölgyeim!, a bűneit vakmerően bevalló férfival szemben le vagytok fegyverezve, — nem lehet többé inquirálni, nyomozni, a helyzet kétségbeejtőn tiszta és világos, a hölgyek pedig csak a »claire obs­cure«-t szeretik. Ha azt kérdeném kegyes olvasónőim bármelyikétől, (mert hisz a magyar nő mind jó gazd­­asszony,) , hogy készítik a túrós lepényt, azt felel­nétek : hégy egy tálba lisztet, légy félmesszely tejet hozzá, két lat élesztővel kovászt, meleg helyen ha megkelt, végy hozzá egy meszely tejet, négy lat vajat, sót s a megkivántató lisztet, jól dolgozd ki, mint a kalács tésztát, csinálj belőle egy lepényt, pléhre téve hagyd ismét megkelni. Ezalatt négy font túrót, há­rom tojássárgájával, fél meszely tejföllel, kevés sóval, törd ki, — most e túrós keverékkel a tésztát ujjnyi vastagon töltsd meg, kend be tojásfehérrel (mert kü­lönben nem pirul meg szépen), azután tetszés sze­rinti darabokra vagdalva, tejföllel meglocsolva tá­lald föl. De ha viszont tőlem azt kérdik, hogy lövik a szarvast, nem szolgálhatok ily biztos recepttel. A szarvas­vadásznak fő kelléke kitartás, türelem, jó láb, biztos kéz, éles szem, erős tüdő, jó fül, külső felszere­léséhez — a biztosan belőtt golyós fegyveren kívül — látócső, vadászkés és bőgőkürt (Waldhorn) tartozik. Ha egy nyugalmas, városi polgárt kilenc na­pon át minden reggel fél négykor fölkeltenének, bi­zonyosan el­menne a kedve minden vadászattól, nem így nekünk. Az első kopogásra talpon vagyunk s ki­nézünk az ablakon, bizony sötét van, csak a hold utolsó negyede, ez a vastag részével összefort két ara­nyos kommá, ad némi fényt. Az udvaron méltóságos komolysággal fogad a véreb: kocsiba szállunk s kiro­bogunk. A csillagok ragyognak, mintha csak ma­gyar leányok szemei lennének, s az országút fehér sávja csillog a kocsis előtt; a levegő hűvös és ózonnal telt. A fehér parasztházakban csak itt-ott fénylik egy­­egy ablak, bizonyosan beteg van a háznál. Elhala­dunk a kis temető mellett, roskadozó keresztjei lehajol­nak,mintha őket is lenyomta volna az álom. Az országút véget ér, a kocsi kerekei recsegve ugrálnak ökölnyi köveken, jobbra, balra mélység. Egy dombon két alak tűnik elénk: a kerülő és a szolgálatomra rendelt vadász, a Magyarországba szakadt tót­ő nevű szíriai — hadd álljon itt becsületes neve — Klepács uram. Vas ember, sólyom-szemmel, gyermek-szívvel és bő tapasztalással. Boldog vigyor­gással jelenti, hogy itt meg ott bőgött a szarvas. Összeállunk s tanácskozunk, merre menjünk. Egy­szerre csak megszólal egy szarvas s utunk ki van je­lölve. A szálerdőben még sötét éj van, a tölgyek mélyén pedig ezüst szőnyegként fehérült a gyep. Szó nélkül lábujjhegyen mászunk fölfelé, mély csend ural­kodik , csak néha hangzik a kanakócbagoly éles ne­vető hangja. Az erdőből kiérve, lenézünk egy szikla ormáról a völgyre, átlátszó ködfelhők hömpölyögnek nyújtózkodnak ott, óriás sárkánynyakként berzenked­ő taréjjal. Visszafojtott lélekzettel hallgatunk. Hiába a szarvas megszűnt bőgni. Keleten pedig már gyönge pír látszik. Távcsövünkkel végig nézünk a völgyön mi ez ? A völgy torkában néhány fekete pont látsz­i­k kezdetben csak annyit látunk, hogy az a valami mo­zog, de már néhány perc múlva kitudjuk, hogy ez­ek szarvas­tehenek, melyek felénk tartanak. A szél ked­vezőtlen, siessünk tovább, mert ha ész­re vennének, rövid ugatásszerű hanggal figyelmeztetnék hatalmas udvarlójukat a közelgő veszélyre. Alig haladtunk száz lépést, fölöttünk bőgés hal­latszik,­­ neki a meredek hegynek, mintha csak egy tető gerincére másznánk. Lábaink meg-meg csúsznak, remegnek, lélekzetünk fogy, már már kifuladunk, de fölöttünk csak hangzik a hatalmas hőgés, leírhatatlan varázszsal vonva magához. Mily különbség a gyönge szarvas egy két mekegésétől a kapitális agancsár panaszos szimfóniájáig, mennyi elkeseredés, vagy bánat, unalom, szenvedély, harczi düh hangzik bőgő­jében, s ő képes ez érzelmeknek külön-külön kifeje­zést adni. Most a hegygerincére érünk,­­­le a cipőkkel, a szarvas meghallaná kemény talpunk koppanását. A­ki nem próbálta, nem tudja, mit jelent az : egy pár harisnyában, hol sziklán szaladva, hol vízben csoszogva, tüskön, árkon, bokron keresztül tör..­. — mi gyakran megesik, hogy a fehér harisnya egészen pirossá lesz, — de hiába, mikor a szarvas bőg! Most már nem csak bőgését, de hatalmas agan­csainak csapásait is halljuk ; léptei is felhangzanak, már közel vagyunk, a cserje mozog, a kelő nap sugara rá nyilas agancsának koronájára, csak teste nem lát­szik még. Görcsösen szorítjuk fegyverünket s nagyo­kat nyelünk. Most, most elő kell törnie. Jaj nekünk : egy nyúl szalad felénk, észre vesz, csörtet, lármát csap, a szarvas rövid bőgőssel a völgybe rohan. _____Némán érünk vissza cipőinkhez. A nap már Folytatás a mellékleten. (*. A gróf vadászat közben lőtte meg s veszite el egyik karját. Szerk. 1488

Next