Fővárosi Lapok 1884. október (230-256. szám)
1884-10-01 / 230. szám
ágyánál is, magára vállalta az árva aprólékos ügyeinek rendezését, hivatalos gyámatyai minőségben. Abban az időben Fülöp, mint még tanuló ifjú, Poitiersben folytatta tanulmányait. Mindenki meg volt vele elégedve. Figyelmesnek, gondosnak és alkalmazkodónak mutatta magát, sőt kissé fontolgatóbbnak is, semmint korához illett volna. Iskolai szünetekkor fuvarosok alkalmatosságán érkezett haza, nem lévén még készen ama szárnyvasút, mely Montmorillont a fővonallal összeköttetésbe hozta. Beköltöztették aztán Fülöpöt az orvos háza második emeletének egyik szobácskájába s ama két hónap alatt, melyet ott töltött, életjelt is alig adott magáról. Akkoriban a kamasz években volt ő, a fejlődés teljes és kellemetlen válságában, midőn mozdulat, beszéd, minden oly bizonytalan és félszeg. A hang megváltozik minden átmenet nélkül, a csengőből a tompába és érdesbe. Látszólag hosszú karjai, melyek vörös kézfejben végződtek, esetlenül csüngtek alá s ha egyszer leült, zavarban látszott lenni a lábai miatt. Végre, ha véletlenül kérdést intéztek hozzá, homlokig fölpirult; aztán, minden ok nélkül mosolygott s úgy tetszett, mintha szép kék szemével kegyelemért esdett volna. Hajnalban fölkelve, tanulgatott szobájában, mig a reggelizés ideje elérkezett; ekkor, csiszoltan, mint egy ujjonan vert pénz, feszesen, mint egy őrmester, foglalt helyet iskolai zubbonyában az asztalfőnél. Könnyű elnökség volt ez, mert mellette csupán az orvos két gyermeke volt: Berta egy nyolc éves leányka és Adorján, az alig két éves kisfiú, kit magas székre ültettek föl s ki szemöldökig bemázolta arcát az eléje rakott étkekkel. Midőn a reggelit elköltötték, Fülöp kézen fogta a két gyermeket s egésségi szempontból megsétáltatta őket, olykor egészen Lussac-les-Châteaux-ig is elballagva. Ilyenkor néha társul szegődött hozzájok Orvis Angela kisasszony is, egy nagy, tizenegy éves leányka, ki, mint Adorjánnak keresztanyja, komolyan vette e minőséget s a mama szerepét játszta. El-elenyelgett a fiúcskával a pázsiton. Berta és öcscse elvesztették anyjakat, nem sokára ez utóbbinak a születése után. Ami az orvost illeti, ő már korán reggel útban volt vén cabrioletjében s nem is látták Montmorillonban csak a késő délutáni órákban, midőn körútját elvégezte jámbor lakójával, mely minden nap bejárt lassú ügetésben vagy nyolc mértföldet a vidéken. Midőn Fülöpnek a szünet napjai elmúltak, Bertának a dajkája lett a házfelügyelő s az orvos gyermekeinek a gondviselője, kinek leánya, Aline, tejtestvére mellett növekedett. Évek múltán Fülöp mindinkább a ház gyermekévé vált. Tanulmányait végezve a Kolb testvéreknél nyert alkalmazást, de nem foglalta el többé a második emeleti szobácskát. S midőn Berta e fölött csodálkozását fejezte ki, Sigelin orvos így szólt: — Az nem illenék. Mert hát Fülöp és Berta nem voltak többé gyermekek s vidéken az emberek nagyon gyanakodók szoktak lenni. E miatt aztán a vásártér egyik házában bérelt ki magának két szobás lakást egy kávéház fölött, mely — mint a fölirat állitá — párisi módon volt berendezve, hol vasárnaponkint bált adtak a varróleányoknak. Poitou vidéke még mindig rejteget néhány ily mintául szolgálható leánykát, kik egyszerű, kellemes modorukkal vonzanak s kik, sajnos, mindinkább kiveszőben vannak. Fülöp, ki több mint kétszáz gyári munkás foglalkozásaira ügyelt föl, két óra tájban ment a városba, s a montmorilloni nagy vendéglő étkezőhelyiségében ebédelt; onnan aztán rendesen az orvos háza felé intézve lépteit. Úgy lépett ő oda be, mint ha haza ment volna; köszönt s leült egy asztal mellé, melyen már ott várta a kártya, hogy gyámjával piquet-t játszszék. Ha aztán a játékot megkezdték, Berta melléjök ült egy könyvvel vagy hímzéssel látva el magát s aztán szótlanul várták be, mig tizenegyet üt az óra, hogy aztán kiki feküdni menjen. Néha az orvos, a munkaidő után, sétálni hívta Fülöpöt, ki, ha dr. Sigelin egy-egy betegéhez betekintett, ott járkált föl s alá a kapu előtt, mig gyámja a dolgait el nem végezte. Vasárnaponkint együtt ebédeltek, s őszszel, midőn Adorjánnak iskolai szünete volt, az egész család nagy kirándulást rendezett, mint egykor, gyakran a lussaci kastélyig, melynek örököse, Orvil Angela kisasszoy csak nem rég ment férjhez, bizonyos Prailles úrhoz, kiről nagyon különböző dolgokat beszéltek Poitouban. Párisi ember volt ez, szenvedélyes vadász, és iszákos, ki elhatározta magában, hogy e komor kedélyhangulatot nem engedi a kastélyban meghonosulni s a székváros mindenféle embereit szívesen látta, kik aztán nagy számmal látogatták is a kastélyát. Fülöpnek és gyámja családjának élete csöndesen, egyhangúlag, de kellemesen folyt s egyik sem érezte szükségét, hogy azon bármikép is változtasson. Nem is volt Fülöpnek semmi panasza, anyagi körülményeit illetőleg; azonban szíve mélyében oly érzelem támadt, mely egész forradalmat idézett nála elő. Lassan kint beleszeretett Bertába, úgy mint jellemes férfi szerethet valakibe ; annyira elfogult volt szerelme iránt, hogy ezenkívül minden más iránt a világon teljesen közönyös volt. Azonban a leányka koránt sem gyanította ezt. Egyébiránt, hogy is képzelhetett volna ő olyasmit ily fiatal emberről! Nem mintha rút lett volna ez ifjú, teljességgel nem, sőt ellenkezőleg. Szeme szép volt, gyöngédséget és szelídséget fejezett ki; magas, széles homloka értelmességet árult el s hangja oly kedves csöngésű volt, mely jól esett a fülnek. Berta, a nélkül hogy arról számot adhatott volna magának, gyönyörködött Fülöpnek a fölolvasásában, mit örömesített ez, valahányszor a Revue des Deux-Mondes egy-egy új száma megérkezett. Azonban öltözete sajátságos volt, különösen egy gesztenyebarna kabátja! Oly hirtelen kinőtte ő azt, hogy a dereka egészen a háta közepére kapaszkodott föl, míg a megrövidült ujjakból messze kinyúltak a karjai. Épp igy meggyűlt a baja a nadrágával is; nem érvén az a sarokig se, meglehetősen kilátszott kissé megfakult kék harisnyája, mig felülről hiába iparkodott a nadrágtartót feszíteni, a megrövidült mellény nem födhette el kellően a derekát. (Folyt. köv.) A Kis-Kárpátok közt. (Vadász-tárca.) I. Ha városi ember fürdőbe siet üdülni, és hűségesen végig szaladja a promenádot, eszplanádot, tisztított erdei utat, már azt képzeli, hogy élvezte a szabad természetet, pedig annak még az előszobájában sem volt. Aki az erdők bájait, titkait akarja megismerni, az kerülje a tisztított utakat, vágjon neki hegynek, völgynek, rengetegnek is csodákat fog látni. Évenként ha az erdők lombjai sárgulni kezdenek, egy szeretett család baráti jóvoltából fölkeresem a Kis-Kárpátokat, s ha egyszer elnyelt az erdő, egy hét lefolyása előtt elő sem bukkanok. Ismerem a púpos föld hólepte csúcsait, nagyszerűen komor és pompás vidékeit, de megvallom, én a Kis-Kárpátok híve vagyok. Valami leírhatatlan báj ömlik el e kis völgyeken, cserjék közt csillámló sziklákon, komoly tölgy és bükkerdőkön. E vidék szűzies szemérmetességgel rejti el legigézőbb bájait; meredek szikláktól övezett tisztások, szálerdők közepén emelkedő sziklakúpok nem is sejtett kristály patakok lepik meg a fáradhatatlan vadászt, kimondhatatlan gyönyörűséggel töltve el lelkét annak, ki még érezni és tisztán élvezni tud. Az ott töltött napok az én szabadságidőm. Bezárom zongorámat s szolgálom Dianát, aki én irántam kegyetlenebb volt, mint azt hűségem megérdemelte.*) A vadászévszak beállott, széles Magyarországon sok ezer vadász üldözi a nyulat, récét, foglyot, de szarvast vajmi kevésnek van alkalma üldözhetni, de azért csak ért hozzá — mint valamennyi művészethez is, csakhogy nem próbálták — mindegyik, nem is nekik szólok e sorokban. Hozzátok fordulok, szíves olvasóim, a kik ágyban, pamlagon heverésztek s csak az állatkertben láttatok nagy agancsos állatot, (ha még el nem pusztult) amit szarvasnak hívnak. Hozzátok kegyes olvasónőim, kik talán azt hiszitek, hogy a szarvasnak hurkot vetnek a nyakába s úgy lövik le, vagy hurcolják a mészárszékre. Egyébiránt jó hirem biztosítása kedvéért előre is bevallom és elismerem, hogy művészettel foglalkozó, íróembernek nem illő foglalkozás a vadászat, mely mindig kegyetlen, — igen, én barbár vagyok. Ugye hogy imerlek benneteket, hölgyeim!, a bűneit vakmerően bevalló férfival szemben le vagytok fegyverezve, — nem lehet többé inquirálni, nyomozni, a helyzet kétségbeejtőn tiszta és világos, a hölgyek pedig csak a »claire obscure«-t szeretik. Ha azt kérdeném kegyes olvasónőim bármelyikétől, (mert hisz a magyar nő mind jó gazdasszony,) , hogy készítik a túrós lepényt, azt felelnétek : hégy egy tálba lisztet, légy félmesszely tejet hozzá, két lat élesztővel kovászt, meleg helyen ha megkelt, végy hozzá egy meszely tejet, négy lat vajat, sót s a megkivántató lisztet, jól dolgozd ki, mint a kalács tésztát, csinálj belőle egy lepényt, pléhre téve hagyd ismét megkelni. Ezalatt négy font túrót, három tojássárgájával, fél meszely tejföllel, kevés sóval, törd ki, — most e túrós keverékkel a tésztát ujjnyi vastagon töltsd meg, kend be tojásfehérrel (mert különben nem pirul meg szépen), azután tetszés szerinti darabokra vagdalva, tejföllel meglocsolva tálald föl. De ha viszont tőlem azt kérdik, hogy lövik a szarvast, nem szolgálhatok ily biztos recepttel. A szarvasvadásznak fő kelléke kitartás, türelem, jó láb, biztos kéz, éles szem, erős tüdő, jó fül, külső felszereléséhez — a biztosan belőtt golyós fegyveren kívül — látócső, vadászkés és bőgőkürt (Waldhorn) tartozik. Ha egy nyugalmas, városi polgárt kilenc napon át minden reggel fél négykor fölkeltenének, bizonyosan elmenne a kedve minden vadászattól, nem így nekünk. Az első kopogásra talpon vagyunk s kinézünk az ablakon, bizony sötét van, csak a hold utolsó negyede, ez a vastag részével összefort két aranyos kommá, ad némi fényt. Az udvaron méltóságos komolysággal fogad a véreb: kocsiba szállunk s kirobogunk. A csillagok ragyognak, mintha csak magyar leányok szemei lennének, s az országút fehér sávja csillog a kocsis előtt; a levegő hűvös és ózonnal telt. A fehér parasztházakban csak itt-ott fénylik egyegy ablak, bizonyosan beteg van a háznál. Elhaladunk a kis temető mellett, roskadozó keresztjei lehajolnak,mintha őket is lenyomta volna az álom. Az országút véget ér, a kocsi kerekei recsegve ugrálnak ökölnyi köveken, jobbra, balra mélység. Egy dombon két alak tűnik elénk: a kerülő és a szolgálatomra rendelt vadász, a Magyarországba szakadt tótő nevű szíriai — hadd álljon itt becsületes neve — Klepács uram. Vas ember, sólyom-szemmel, gyermek-szívvel és bő tapasztalással. Boldog vigyorgással jelenti, hogy itt meg ott bőgött a szarvas. Összeállunk s tanácskozunk, merre menjünk. Egyszerre csak megszólal egy szarvas s utunk ki van jelölve. A szálerdőben még sötét éj van, a tölgyek mélyén pedig ezüst szőnyegként fehérült a gyep. Szó nélkül lábujjhegyen mászunk fölfelé, mély csend uralkodik , csak néha hangzik a kanakócbagoly éles nevető hangja. Az erdőből kiérve, lenézünk egy szikla ormáról a völgyre, átlátszó ködfelhők hömpölyögnek nyújtózkodnak ott, óriás sárkánynyakként berzenkedő taréjjal. Visszafojtott lélekzettel hallgatunk. Hiába a szarvas megszűnt bőgni. Keleten pedig már gyönge pír látszik. Távcsövünkkel végig nézünk a völgyön mi ez ? A völgy torkában néhány fekete pont látszik kezdetben csak annyit látunk, hogy az a valami mozog, de már néhány perc múlva kitudjuk, hogy ezek szarvastehenek, melyek felénk tartanak. A szél kedvezőtlen, siessünk tovább, mert ha észre vennének, rövid ugatásszerű hanggal figyelmeztetnék hatalmas udvarlójukat a közelgő veszélyre. Alig haladtunk száz lépést, fölöttünk bőgés hallatszik, neki a meredek hegynek, mintha csak egy tető gerincére másznánk. Lábaink meg-meg csúsznak, remegnek, lélekzetünk fogy, már már kifuladunk, de fölöttünk csak hangzik a hatalmas hőgés, leírhatatlan varázszsal vonva magához. Mily különbség a gyönge szarvas egy két mekegésétől a kapitális agancsár panaszos szimfóniájáig, mennyi elkeseredés, vagy bánat, unalom, szenvedély, harczi düh hangzik bőgőjében, s ő képes ez érzelmeknek külön-külön kifejezést adni. Most a hegygerincére érünk,le a cipőkkel, a szarvas meghallaná kemény talpunk koppanását. Aki nem próbálta, nem tudja, mit jelent az : egy pár harisnyában, hol sziklán szaladva, hol vízben csoszogva, tüskön, árkon, bokron keresztül tör... — mi gyakran megesik, hogy a fehér harisnya egészen pirossá lesz, — de hiába, mikor a szarvas bőg! Most már nem csak bőgését, de hatalmas agancsainak csapásait is halljuk ; léptei is felhangzanak, már közel vagyunk, a cserje mozog, a kelő nap sugara rá nyilas agancsának koronájára, csak teste nem látszik még. Görcsösen szorítjuk fegyverünket s nagyokat nyelünk. Most, most elő kell törnie. Jaj nekünk : egy nyúl szalad felénk, észre vesz, csörtet, lármát csap, a szarvas rövid bőgőssel a völgybe rohan. _____Némán érünk vissza cipőinkhez. A nap már Folytatás a mellékleten. (*. A gróf vadászat közben lőtte meg s veszite el egyik karját. Szerk. 1488