Fővárosi Lapok 1884. október (230-256. szám)
1884-10-09 / 237. szám
szerelmét. Mélyen, teljes szívéből sajnálta a fiatal mérnököt, mert úgy gondolkozott, hogy Berta, az ő mellőzésével, igazságtalanságot követ el ellene. Azonban Alinenak a helyzete nem engedte meg, hogy véleményt nyilváníthasson. Ő csak hallgatott, magába fojtotta szomorúságát, de úrnője iránt folyvást az előbbi tiszteletet és szeretetet tanúsította. Eközben nagy események merültek föl. Róbertnek az anyja, Lair gróf özvegye, ki egyre-másra kezdte pőreit elveszteni s ki e miatt a teljes tönkrejutáshoz már közel állt — rövid szavakban tudatta, hogy újra férjhez akar menni. »Tudom, alkalmat nyújtok neked a nevetésre édesem, — írta az özvegy grófné a fiának. — Képzeled, kihez megyek nőül ? No, ne találgasd, ki az, megmondom neked. Egy kis vézna, fonnyadt, öreg ember ez, akit atyád, — talán előérzetből! — sokszor megkopasztott ; — egy pénztőzsér, bankár, vagyis, hogy nevén nevezzem: a jó Penardier úr, kire talán még emlékszel, ugye ? »Mindenesetre kérlek, ne vág gúnyos arcot, mikor e sorokat olvasod. Szükség törvényt ront. A sok bélyeges papír tönkre juttatott, ezüstneműimet, drágaságaimat elzálogosítottam s még csak a fülbevalóimmal sem rendelkezhettem már. Nem is mertem magamat többé az emberek közt mutatni s utóbbi pőreim elvesztése annyira lesújtott, bármennyire el voltam rá készülve, hogy egész éjjel le sem hunytam a szememet. »Tegnap előtt az a balga ember házasssági ajánlatot tett nekem. Úgy remegett, mint valamely pelyhes állú siheder s midőn kijelenté, hogy minden vagyonának én leszek egyedüli örököse, majdnem a nyakába ugrottam. »De több eszem volt, semhogy ezt tegyem, hidd meg nekem, Róbert. Föltételekkel álltam eléje. A kedves ember immár ki fogja fizetni minden adósságunkat, sőt visszaváltja az ősi vagyont is, melyet a te kedves, örökké siratott atyád, mint tudod, elfecsérelt. Oh, az a te atyád, az én szegény barátom mennyire kacaghat most, ott a magasban s nem is képzeled, mennyire vigasztal engem e gondolat! A jövő hét szombatjára tűztük ki egybekelésünk napját. Nem jöszsz-e el addig meglátogatni, hogy egy pillanatra cseveghessünk egymással, Róbertem ? Jer, ha érkezésed van, mielőbb, ha egyébért nem is, csupa kíváncsiságból. A levél aljára e különös anya, utóira túl még a következőket írta: »Végre is, édesem, megérthetted, miért megyek én másodszor férjhez; de azt nem lesz felesleges tudnod, mi ösztönözte Penardier urat e házasságra. A szerelem egyátalában nem, mint gondolhatod; arról eléggé biztosíthat az én szürke hajam. Egész egyszerűen a becsvágy az, mely őt fölbátorítja és e pazarlásra ösztönzi. A jámbor öreg föltette magában, hogy képviselő lesz — és majd kissé később miniszter. Egyébiránt, ki tudja! A mai zűrzavaros időben sok minden bohóság megtörténhetik, nem igaz ? »Nos, azt tudod talán, hogy unokabátyánkat, a vén d’ Estherellet, erővel Versaillesbe vitték ülésezni. Úgy látszik, oly lármás ülések vannak ott, hogy még nyugodtan sem alhatik, s hogy még be nem adta lemondását, annak tulajdonítható, hogy helyét valamelyik d’ Estherellenek engedheti át. »Szerencsétlenségére, fiát szóba sem hozhatja. A Loire melletti hadjárat óta, melyben részt vett Chanzynak a seregében, ez a bohó fiú a szabadelvűek szerepét játsza. »D’ Estherelle Raoul, az unokaöcs, ez szívesen alkalmazkodnék a viszonyokhoz, ha úgy kívánnák; de hát ő kiesik a számításból, mivelhogy nagyon együgyű és nevetséges ember a kedves; ami pedig a többi unokaöcsöket illeti, ezek oly dühösen ragaszkodnak az ő ötödik Henrikjökhöz, meg ennek a fehér zászlójához, hogy az öreg d’ Estherelle készebb folyvást padján maradni, semmint helyét ezeknek engedje át. »Ő örömestebb engedi azt át a mi bankárunknak ; először is azért, mert ő — anyádnak boldog meghódítója, édes barátom, — és igy a derék unokabácsi nem lesz kénytelen, engem némi csekély évpénzzel ellátni ; másodszor pedig azért, mert Penardier a mi emberünk, ki soha egyetlenegy Augusztus 15-dikét sem mulasztotta volna el, hódolatát egyegy ibolyabokrétával nyilvánítani. Érted-e most már a dolgot, Róbert ? »Most már az ütegek föl vannak állítva; az én — hogy is mondjam csak ? — jegyesem ... Istenem!, mily nevetséges ez előttem, köztünk legyen mondva; — visszavásárolta franconvillei kastélyunkat; persze, ideje, hogy ismertetgesse magát a montmorency-i völgy lakosaival, szeretetreméltóságot és bőkezűséget tanúsítva. A vén d' Estherelle aztán leköszön a Penardier úr javára, ki jövőre mostoha atyád lesz. »Nos, én föltárt kártyával játszom. Az egész ügy csupán üzlet, melyet én fölhasználtam a javamra, iparkodjál te is ezt bölcsen kiaknázni a saját érdekedben. Ez nem lesz nagyon nehéz, csupán egy kis nyájaskodásba kerül a te részedről. Ugyanekkortájban közölték a hivatalos lapok ama törvényszéki végzést, mely szerint Prailles Angela asszony válási kérelme visszautasíttatik s ő a pörköltségekben elmarasztaltatik. Ez még nem lett volna nagy baj; sokkal rosszabb volt az, hogy továbbra is kénytelen volt együtt élni a férjével. Ez nem is késett visszatérni a lussaci kastélyba, derült, diadalmas arccal, mit sem törődve azzal, mily véleménynyel vannak az ő jellemtelensége felől s mit sem törődve azzal, hogy Montmorillonban egész a kíméletlenségig tüntettek ellene. Ez a visszatérés nagyon kínosan hatott Róbertre, kinek szakítani kellett hajdani pajtásával, s fölhagyni a kastélyban való látogatással. De hol találkozzék ő jövőre Bertával ? Angela a fiatalok összejövetelében semmi illetlent nem látott, azonban az árva leány, ki egyedül lakott, nem fogadhatta házánál a fiatalembert. Praillesné asszony megértette ezt és segített a nehézségen. A meghatározott napokon és órákban Montmorillonba ment s tíz perccel később, mikor ő a barátnőjéhez megérkezett, az alkormányzó is tisztelgett. Annál inkább érdemüs volt e szívesség Angélának betudható, mert két boldog szerelmesnek a látása a szerencsétlen fiatal asszonynál csak fájdalmas visszaemlékezést szülhetett. Pár ízben heves zokogásba is tört ki s Bertáék tapasztalhatták, mily kétségbeesés gyötri a szegény nő szívét. Megtudták tőle azt is, hogy élete hovatovább elviselhetetlenné válik férje mellett, ki miben sem tart többé mértéket. Durva és követelő volt ez józan korában, s dühös, a tébolyultságig, ha ivott; a mit minden étkezés után megtett, körülbelül egy fél palack pálinkát hajtva föl. (Folyt. köv.) Nagy Frigyes mint férj. (Történeti vázlat.) III. 1740 május 31-én halt meg II. Frigyes Vilmos. A temetés után Berlinben találkozott az új királyi pár s Frigyes a legbensőbb szobákba vonult vissza nejével. Mi történt akkor köztük, miről folyt a beszélgetés, kettőjük titka maradt. Keservvel és lemondással teli átkos óra lehetett, mert midőn kijöttek, Erzsébet vonásai fel voltak dúlva, csak nehezen vonszolta odább roskadozó testét. A király is mélyen meg volt rendülve, de azért vonásai rideg elhatározást tükröztek vissza. Erzsébet még ugyanaznap újra átköltözött Schönhausenbe, melyet csak egyszer életében hagyott el. Akkor t. i., midőn Hadick tábornok, magyar csapatok élén, Berlint foglalta el. Az udvaroncok attól tartva, hogy a közelfekvő Schönhausen nem nyújt elég biztosítékot, rá akarták venni, hogy a megerősített hohenfinowi kastélyba meneküljön. Erzsébet részben ráállott a jó tanácsra, azaz elment Schönhausenből, de csak azért, hogy Berlinbe menjen át. Ott akart lenni fővárosában és népe közt, midőn ez az ellenség sanyargatását tűri el. Ilyen lélek lakott a lenézett és örök magányra elkárhoztatott hitvesben. Nem történt semmi bántódása, Hadiik tábornok magyar volt és ismerte az udvariasság kódexét. Díszőrséget állított a királyné lakása elé és az ő közbenjárására szállította le az eredeti fél millió tallér hadi sarcot kétszázezer tallérra. Ezentúl csak kétszer évenkint látták egymást. Újév ünnepjén Frigyes kijött Schönhausenbe, hogy szerencsekivánatait átadja. Délben udvari ebéd volt, melynél a királyné elnökölt. A második alkalom Erzsébet születésnapja volt. E nap hajnalán egyszerű fogat hagyta el Berlint. Komolyan és gondolataiba elmélyedve ült a király a kocsiban. A schönhauseni kastély tornácán fogadta őt a királyné. Félóráig voltak együtt beszélgetésben, aztán ismét visszatért berlini magányába. Mert magány volt ez mindenképen: Frigyes kötelességtudó ember volt. Azt a helyet, melyet ő hites nejétől megtagadott, soha sem engedte át más nőnek. Amit megvont tőle szerelem dolgában, tiszteettel iparkodott kipótolni. Féltékenyen őrködött felette, hogy minden ünnepélyes alkalommal a királynőt lássák benne. Ismeretes dolog volt egész Európában, hogy a nem egy könnyen befolyásolható király kegyéhez csak egyetlenegy út vezet: ha neje iránt hódolatot és tiszteletet tanúsítanak. Midőn a francia nagykövet Frigyes neje részére Sévres-ben remek parcellán-service-t rendel meg, következő sorokat csatol megrendeléséhez: »Eljöhet még az alkalom, midőn azon lekötelező modor, melylyel felséges királyunk a porosz király nejének ajándékot küld, megtenni gyümölcseit. Mert azt még állítani merem, hogy mi sem hizeleg annyira a porosz királynak, mint ha neje iránt figyelmet tanúsítunk. Bármilyen közönyös különben, féltékeny a tiszteletre, mely királynőjét megilleti. Inkább vétsenek százszor az őt megillető hódolat ellen!« Mily jellemző e néhány sor Frigyes ellentétekből álló jellemére nézve. Erzsébet hozzá látott életének ezentúli berendezéséhez. Sokkal fiatalabb volt még, semhogy minden életreményről lemondott, minden életörömtől elbúcsúzott volna. Ha nem is kacagott többé soha, a mosoly nem kerülte ajkait. A schönhauseni kastély két évtizeden át szellemi élvezetek központja volt. Maga a királynő is íróskodott. Első műve, mely nyomtatásban megjelent, »Méditation d l’ occasion de renouvellement de l’ année« címet viseli. Férje példáját követve, híres tudósokkal és államférfiakkal állott levelezésben. Fordítgatott franciából és angolból, nagy könyvtárt szervezett, mely még most is a schönhauseni kastély díszét képezi. A művészet pártfogásában lelte örömét, festőknek és szobrászoknak, ahol csak lehetett, munkát adott. Az egész porosz területen roppantul elhanyagolt szegényügyet tanulmány tárgyává tette, és számos hasznos javaslatot terjesztett a király elé, melyet ez kiváló figyelmében részesített. Szóval, mindent elkövetett, hogy a szívében tátongó űrt, nemes munkából származó megelégedéssel töltse be. A háború gondjai mindinkább többször nehezültek a király vállaira. Alig látogatott már el Schönhausenbe. Hisz arra is volt eset, hogy egyszer — a hét éves háború idejében — álló öt évig nem látta saját fővárosát! De azért soha sem fogyott ki a gyöngéd figyelemből neje iránt. Hogy örömet okozzon neki, Schönhausentől Pankowig ligetsort plántáltatok. Pedig akkor igazán szűkike volt a pénznek. A prágai csata után drága asztalkészletet küld neki, a következő sorok kíséretében: »Egész gazdaságom törékeny tárgyakra szorítkozik, de remélem hogy az, ki ezen apróságot veszi, a bátorság jelét látja benne. Koldusok vagyunk jelenleg, nincs egyebünk mint a kard, a becsület és sok parcellán. Midőn pedig a hétéves háborúnak a hubertsburgi béke vetett véget, első látogatása nejének szólt. Hét éve, hogy nem látták egymást szemtől szembe. A király mélyen meg volt rendülve, midőn nejének kezet csókolt. »Úgy tetszett neki, mintha a királynő homlokát a szentek dicsfénye venné körül« írja Vosz grófnő naplójában. És csakugyan Erzsébet rendkívül megszépült a lefolyt évek alatt. Az idő nem hogy pusztított volna vonásaiban, inkább sajátságosan átszellemítette azokat. Nem lehetetlen, hogy ez alkalommal szemrehányást is érzett eltaszított boldogsága miatt; tán arra is gondolt, hogy a dicsőség korántsem pótolta ki, mit szívbeli érzelem dolgában feladott, de már késő volt a dolgon segíteni. Mindketten túl voltak a szenvedély idején, a szerelem virágait elfonynyasztotta a közöny. Már csak a különös tisztelet szólhatott bele ezentúl életükbe. Úgy éltek tovább mint megkezdték. És ha nem volt könnyű a nélkülözésekkel behintett pálya, rövidnek sem volt mondható. Mindketten túlhaladták azon életkort, mely embernek rendesen adatik. 1783-ban az arany menyegző ünnepélyét ülték meg. Erzsébet árvaházat alapított e nap emlékére, melytöbb fájdalmat, mint örömet idézett föl lelkében. Három évvel később tért Frigyes örök nyugalomra. Hátrahagyott végrendelete nejének a halhatatlanságot biztosítja: »Elvárom, hogy unokaöcsém és utódom Erzsébet iránt azon tiszteletet tanúsítsa, melyet nagynénje és azon fejedelemnő várhat tőle, ki teljes életében az emberi és női erények megtestesülése volt. Erzsébet, kormányomnak egész ideje alatt, soha sem adott okot panaszra, rendithetlen hűsége és erénye hódoló tiszteletet érdemel. Ő boldogtalan volt, de nem saját hibájából.« így van megírva Nagy-Frigyes végrendeletében, melyet maiglan is Sanssouciban őriznek. Tizenegy évig élte túl királyi férjét. Kevés öröme volt utóbbi éveiben. Aki Nagy-Frigyest felváltotta a trónon, nem volt méltó arra, hogy kora-Folytatás a mellékleten. — 1532 —