Fővárosi Lapok 1884. október (230-256. szám)
1884-10-09 / 237. szám
Csütörtök, 1884. október 9. 237. szám. Huszonegyedik évfolyam, Szerkesztői iroda, Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve Tn »* ¡ `1 (' n n n p Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk a szépirodalmat kedvelő közönség figyelmébe. A lap ára, évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A posta-utalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« A tömörkényi nádas. (Elbeszélés.) Írta Palotás Fausztin. (Folytatás.) Szeretlek puszta, te árnyéktalan sima lap, mégis a hiú föld legszebb mezeje ! Szeretem igéző egyszerűségedet, nyíltságodat, a száraz rögöt, fűszálat, cserjét s a legkisebb bokrot rajtad. Szabad itt minden, szabad vagy magad is! Szabadon nő a fű, a haraszt, a fölötted repkedő madársereg szabadságról csicsereg, énekel, szellőd ha susog, vagy viharrá fajulva zúg, tombol, szabadságról beszél — ezt magasztalja, hirdeti . . . Óh az én lelkem megérti ezeket a hangokat, kedves vendégéül fogadja s boldog lesz általuk. Pedig volt már egyszer boldog, — szivem a bizonysága. Mikor megölték bennem a reményt és én ide menekültem a kedves pusztára, az én édes otthonomba. De sokan eljöttek látogatásomra, de sokan siettek vigasztalásomra. A puszta egyszerű lakói, az én véreim, voltak a kedves látogatók. Az egyik letörölte hulló könnyeimet, a másik mosolyával iparkodott fölvidítani s elhitették velem, hogy van az én bajomnak patikája. A szelíd részvét virágai oly bőven kijutottak nekem: ápolt, dédelgetett az odaadó, önzetlen szeretet. Az vagy nekem óh puszta, a mi a gyereknek az anya, madárnak a fészek, fűszálnak a talaj. Ti jó emberek, jó lelkek, az én véreim vagytok! És még kérdik, mért imádom én a pusztát, — mért szeretlek én téged,kedves magyar népem! Nem sorolom föl hibáit, amelyek eltörpülnek erényei, jó tulajdonai mellett. És ezek közt legnagyobb az emberbaráti szeretet. Harangozó Ábel is akár mint vette a dolgát, gyűlölködésből még most sem tudott neheztelni a Kapor Pistára. Talált számára mentséget. Pedig legutóbbi cselekedete sok keserű könnyet kicsalt a szép Eszti bogár szemeiből. A nyáj, elhagyva fekvő helyét, megindult a végtelennek látszó járáson napi legelésre. Ábel ellátta jó tanácscsal Misit, a kis béres gyereket. — Helyén legyen az eszed a tiszahajlati nádas körül. Ne járj közel a zsombékhoz, habár ott kövérebb is a legelő; baja támadhatna a nyájnak. Délre utolérlek. Megszólalt a vezérürü kolompja, éles fütty, csaholás, majd zűrzavaros bégetés hallatszott. Ábel látszólag szörnyű nagy figyelemmel nézett a szép selymes nyáj után, amely szakadozva, kifejlődve, majd sűrű tömeggé gomolyodva szinte hömpölygött előre, a gondolatai meg máshol kalandoztak. .. Minek is fogadta ő meg botorul, hogy egy hétig tájára se megy a falunak. Azon okoskodik, mint szeghetné meg ezt a fogadását a legkönnyebben. A falu karcsú piros tornya oly hivogatólag néz, integet felé. Kerülő utakon a faluba érhet; kerteken keresztül az Esztrék házához juthat. Csak egy szót vált vele . . . nem; e helyett a keblére szorítja s szerelmes csókjával újra megvigasztalja . . . Most szétnézett a karámban és föltűnt neki, hogy az eleséggel telt tarisznyát nem találja a szokott helyén. A torkos héresgyerek vitte el. Haragudnia kellene, pedig titokban örül: legalább van valami oka, amiért a faluba mehet. Az első misére hívogató harangozó a számadót a kertek közt érte. Osztán csak délre került vissza a karámhoz föltűnő kedvetlenséggel. No hát van is oka a szomorú komolykodásra. Esztit nem lelte otthon. Mátka létére is kiparancsolta anyja a szántóföldre veteményt kapálni. Az öreg Becsei meg éppen a béreseket noszogatta kacskaringós szavakkal, amint Ábel az udvarba toppant. Az öreg nem törődött vele, hogy jövendőbeli veje áll előtte, kitálalt torkaszakadtából: — Hát már ilyenkor is ráérünk a kacsalódásra. Hétköznap, a legnagyobb dolog időben? Lánynak a munkánál, számadónak a jószágnál van a helye !.. Ábel a föld alá szeretett volna búvni szégyenében. Talán nem is köszönt az öregnek, úgy fordult ki az udvarból. Most meg az a rossz gondolata támadt, hogy benéz a gazdájához. A templom előtt pedig az öreg Bér toppant elébe. — Mit érek én a számadómmal, ha drága jószágomat farkas kasszájára hagyja. Van is, nincs is az ilyen cseléd, — tévé utána dölyfösen . . . Ábelt bántotta ez a hang, a milyenhez eddig nem szokott. Föltámadt benne a dac s keményen visszavágott: — Bér Ádám számadója megfelel magáért, ha csak egy hiányzó gödölyét is az életével kellene megfizetni. Ábelnek még akkor is a fülébe zúgtak a gazdája kíméletlen szavai, mikor a nyáj keresésére indult. Árnyékából látja, hogy elmúlt a dél. A nyáj bizonyára ott pihen valahol a hajlati nádas körül, amely a távolból mint egy leszakadt felhődarab hajlong, sötétlik . .. Megkettőztette lépteit. IV A sokszor emlegetett tiszahajlati, vagy máskép a tömörkényi nádas voltakép nem más, mint a Tiszának a szabályozási átmetszés folytán kiszárított egyik kanyarulata: maga az ártér és a régi meder. A nádas a tömörkényi járás felső részén féliv alakjában terült el. A pásztorok beszélik, hogy ez az óriási terület az év minden szakában ingoványos hely még, süppedékes iszaptakaróval, amelyen csak az juthat szerencsésen keresztül, ki a zsombékok által képezett egyedüli utat ismeri. Sokan megadták már az árát vakmerőségüknek, hogy elbizakodottan a nádas közepéig akartak bejutni. Persze merő kíváncsiságból, mert közszájon forgott, hogy a nádas közepén porond, vagy tisztás van, amely valakinek lakóhelyül szolgál.. . A kiváncsiak közül egy-kettő került vissza . . . s a tisztelendő úr kénytelen volt a prédikáló székről inteni az ő híveit: őrizkedjenek ettől a helytől, mert elfordul a jó ég kegyelme attól, ki életét oly könnyelműen kockára teszi . . . A nyáj ott hűsött a nádas közelében. Abel először is a béresgyereket kereste, de bizony nem találta sehol. Kiáltozta a nevét, erős hangja azonban a száradásnak indult nádas szelíd zúgásában veszett el. A gyerek nemsokára mégis előkerült valahonnan. Ruhája merő sár volt, de még piros pozsgás arca is csak úgy feketéllett a kisebb-nagyobb sárfoltoktól. A nyakában lógó tarisznya bolyhos oldalaiba meg vizi folyondárok érdes indái kapaszkodtak, — lábaira pedig mesteri csizma alakjában tapadt oda a ragadós iszap. Ábel nevetési kedvét túlcsapongta a harag s botját fölemelve ráförmedt a gyerekre: — Hol csavarogtál... mért hagytad el a nyájat. Misi reszketett az ijedtségtől, de sietett is a felelettel, amig az a félelmes fegyver oda nem ér bűnös fejéhez. — Benn voltam a nádasban, a Pista bácsinál... eleséget vittem neki a Veronka parancsolatjából . . . Ábel eldobta a botot s mindkét kezével a gyerek vállait ragadta meg. — A nádasban... — rebegte magánkívül. — Azt az eleséget, a mit én cipeltem ide, Pistának vitted, mert Veronka igy parancsolta ?.. Hazudsz lókötő sarjadék! Azzal ellökte magától a gyereket. Szegényke hármat is hempergett egymásután. Majd sírva fakadt. A legény szinte tombolt dühében s újra a botja után kapott. — Megöllek, darabokra verlek, — ha nem beszélsz igazat. Beszéld el az utadat, mondj el mindent, — ha még a napot látni akarod. A gyerek szepegve folytatta. — A Pista bácsi itt tartózkodik a nádas közepén egy kunyhóban. Hetek óta élelmet hordok neki. Ma kijött ide a nyájhoz, aztán megköszönte a szívességet ; beszélt a Veronka áldott jó lelkéről, de kigyelmedet, meg a Becsei Esztit folyton fenyegette. Aztán rávett, hogy menjek vele. Jaj, milyen utat tettünk meg! Ő járt zsombékról-zsombékra s én a botjába fogózkodtam. Visszafelé nem az előbbi után jöttünk, de elkísért a nádas széléig. Ábel kissé lecsillapodott, de azért lázongott a vére. — Be tudnál-e engem oda vezetni, megtennéd-e azt az utat még egyszer ? Elfelejtem a bűnödet, továbbra is jó vonzalommal leszek hozzád. A gyerek térdre esett Ábel előtt. — Üssön agyon, — tapossa ki belőlem az életet, nem bánom, de többé nem lát engem élve a nádas. . .! — Oh nagyon becsül engem az én gazdám lánya — dörgött Ábel. Megmutatta, hogy kérese, szolgája lettem a szeretőjének, az én halálos ellenségemnek, aki miatt búcsút vett tőlem a nyugalom. — Veronka — szólt Misi neki buzdulva — azt se tudja, mit cselekszik már. Ma délelőtt is, míg kigyelmed a faluban volt, itt járt kocsin ; a székházi tanyáról jött titokban. Azt szente általam a Pistának, jöjjön be estére a faluba, lépjen be bátran a Bér Ádám házához, ha másutt nem is, de ott jó barátokra fog találni .. . Mitől fél, hisz nem vétett nekik soha semmit! Ábel ki volt forgatva önmagából. Nem találta a helyét s folytonos töprengése csak növelte a nyugtalanságát. A Veronka ezt cselekedte, a szerelem ösztönözte erre. Az a leány, aki ennyit meg tud tenni, sokkal többre is képes. Abel már másnap megtudta, hogy helyesen okoskodott. (Folyt. köv.) Sigelin Berta. (Francia elbeszélés.) Írta Edouard Cadol. (Folytatás.) — Az igaz, — mondá másnap, — hogy egymáson kívül senkink sincs. Azonban, néhány év múlva, hogy életem céljának megfelelhessek, talán kénytelen leszek tőled megválni. Mert hát követhetnél-e te engem ? Így aztán el kellene téged hagynom s kénytelen lennél egyedül élni. Nos, azt mondják, Robert jó ember s minthogy ő neked is tetszik, eredj hozzá nőül, édesem! .. Ettől fogva a dolog el volt döntve. Nagyon természetesnek találták egyébiránt, hogy ez egész házassági ügyről nem szabad előbb hivatalosan beszélni, míg Bertának a gyásza le nem telik. Pedig még öt hónap volt hátra! Őszintén szólva az egész halogatás csupán gyöngédségből történt, mert az egész kerület tudomással bírván a dologról, mindenki helyeselte azt, egyetlenegy személyt: Alinet kivéve, ki e házasság hírére egészen elbámult s e néma bámulat keserű szemrehányást is jelezhetett. S miért ? Mert Aline is gyanította Fülöpnek a