Fővárosi Lapok, 1885. március (22. évfolyam, 50-74. szám)

1885-03-01 / 50. szám

Játszó gyermekek. Enyhén süt le a nap az égről, Langyos szelek fuvallnak délről; S bár még csak kora február van : Poros az ut, mint forró nyárban. És künn a porban, víg kaeajjal, Sok pajzán, apró gyermek nyargal. Játékra játék egyre járja, Növekvő kedvvel búg a lárma. Nézem, nézem e fürge népet, S meglepnek régi szép emlékek : Hej mikor én is, szebb napokban, Ott künn a porba’ játszadoztam ! Oh a kis, árnyas cinteremnél Még szörnyűbb dolgok folytak ennél: Vitéz harcok és véghetetlen Nagy sírás mind a két seregben ! Ámde azok már régen voltak, Emlékűk sem lesz már maholnap! Kik akkor szálltak hős birokra: Valahol békés polgárok ma. Harci sebök sem sajg ma többé, Minden sebet sok év kötött bé. Tán csak egyedül nekem fáj még Az a sok kedves régi játék. Nem is a játék, nem a seb fáj, IJe hogy örökre vége lett már; Hogy porban játszó gyermekségem Vissza nem adja semmi nékem ! Meghozzák ugyan majd az évek, Hogy ama porba visszatérek, A melyben egykor játszadoztam. — Hanem majd akkor mi lesz ottan ? .Jakab Ödön.------------------­A kényur neje. (Történeti elbeszélés.) Irta Bay Ilona. (Folytatás.) A férfiak tanakodása közben a láthatár tisztult, az eső megszűntével a teli hold mindég feljebb emel­kedett, fényével elárasztva a tájat. Egyszerre hatalmas »Allah« kiáltás rezgett át az éjszakán, a fák nedves lombjai ropogva nyiltak meg. A füleki bégtől vezetve pár ezer török fogta kö­rül a kis magyar csapatot. Bebek lovaslegényei félre dobva nehéz pajzsai­kat, előre szögzett kopjákkal törtek utat maguknak, s a túlnyomó erőnek hátat fordítva, futásban kerestek menedéket, de a spahik a szerencsétlenek után nyar­galtak és a nehány magyar legény lemészárlásához fogtak. A csatázás alatt Hasszán, a füleki bég, keresni látszott valakit. — Hah, végre föltalállak te, hitvány rabló gyaur! — kiáltá a bég szikrázó szemekkel, az előle menekülő hajnacskői kapitány lova után sarkantyuzva paripáját, s előre görnyedt; a támadó hiuz vért szom­jazó tekintetével vonta elé klárisos buzogányát és há­tulról mért csapással terité földre gyűlölt ellenfelét. — Félre, ne illessétek! Ezzel a gyaurrral én fogok végezni, — hörgé a bég fogcsikorgatva, a véré­ben fetrengő Sárközi kapitányt kopjáikkal fenyegető spahikhoz fordulva. Azzal a bég leugrott nyergéből s a kielégített boszu gyönyörével térdelt áldozata mellére. — Mielőtt pokolba ktildelek, számolok veled. A Telegdi Euszták örököseitől te oroztad el Hajnácskő várát. Tőlem meg az Ozmán bég váltságdíját tolvaj- lottad el, mert aranyaimat ládádba számoltad, öcsé­met pedig tovább is Hajnácskő penészes börtönében sanyargattad s fenyegető követelésemre giínynyal vá­laszoltál. A szerencsétlen Ozmán béget Bebek György­nek ajánlottad Bodogkőváráért. De az igaz hivő mu­zulmánok prófétája sugalatából küldém hozzád csau­szomat, a ki veled elhitette, hogy a rimaszombati agá­val összetűztem s a felbőszült aga titkon a te hatal­madba kívánja szolgáltatni Hasszán béget. Te buta gyaur, mint képzelhettél olyan dőreséget, hogy a fü­leki bég néhány spahi födözete alatt induljon Balog­várra. Hahaha ! Te a gazdag zsákmány reményétől elvakitva, rontottál Bebek Györgyhöz s hosszan ta­nácskozva tervet szőttetek. A kevély főember repeső szívvel veté magát nyergébe. Salgó és Fülek várak elfoglalását megboszulandó, fejedelmi pompával kí­vánta foglyul ejteni, — lealázni Hasszán béget. — Kacagott a bég, ütésre emelve buzogányát. — Vessz el, nemzetséged utolsó sarját irtom ki veled! Kegyetlen boszujából felucsadván a bég, lovára ült, s az elesettek holttestei közt ügetett előre. Koron- kint megállitá lovát, lehajtott, fürkésző sötét tekintete egy-egy fagyos arcon pihent meg, mintha a hold rej­telmes fényétől körül folyt halottak üveges ült, tágra nyílt szemeiből olvasna. Lódobogás hangzott. Karcsú arab ménen, bog­iáros, lengő kócsagtollal ékített turbánnal deli török ifjú ugratott ki a sűrűből. — Te Bebek Györgyöt keresed, Hasszán ! Légy nyugodt, Bebek él. A drága vad fölött én, Ozmán bég, őrködtem, Bebek alól azonban a lovat leszúrták. Ö maga, ide nem messze, ama terebélyes tölgyhöz tá­maszkodott, és Rákóczi hadnagyával nyugodt elszánt­sággal, előre szögezett fringiákkal várják a halált. Hasszán! ígéretedre emlékeztetlek. Bebeknek egy bajaszálát se görbítse meg á te fegyvered ! — Ozmán, fordulj vissza. Néhány jancsár a legóvatosabb csendben fogja közbe Bebekéket, én meg elől a béke fehér kendőjét lobogtatom eléjük, — viszonzá Hasszán bég a nagy tölgyfához vágtatva paripáján. A büszke kényúr kénytelen volt hálával gon­dolni nejére, mert ha ez meg nem menti Ozmán béget, ő most a halál fia! V. Szadvárában nyugodt csöndben folytak a napok. Egy este Lászai kért bebocsáttatást, Patócsi Zsofka nagy meglepetésére. A vár assszonya azonnal maga elé rendelte az ifjút, kinek sápadt, komoly vonásaiból rendkívülit olvasott ki. Lászai szakadozva jelenté, hogy őt Fülek-vár- ból küldi Bebek György, s az ifjú apród egész terje­delmében adta elő a Balogvárnál történteket, ama bozzátevéssel, hogy miután a jancsárok feldúlták Rákóczi felsövadászi kastélyát, magát Rákóczi Györ­gyöt szabadon bocsátá Hasszán bég, az általa köve­telt negyvenezer tallér lefizetése mellett. — Bebek Györgyöt ellenben Stambulba, a nagy úrhoz in­dítják. — Nem mondhatom, hogy Bebek uram ő ke­gyelmét valamely testi nyomorúság háborgatná Füleken, és mégis ágyban forgolódott pár napig. Rettentő volt nézni fölindulását, s hallgatni károm­lásait, a mint eget földet fenyegetett. Majd visszadőlt vánkosára, szelíden sohajtozott s gyermekeit és fele­ségét emlegette ... Bebekné mozdulatlanul hallgatta az ifjú elő­adását. A hölgy arca most is nyugodt volt, vonásainak egyetlen izma sem árulta el, mi történik keblében. Az apród ezen dermedt nyugalomtól szintén megdöb­bent. Az ő hétköznapi észjárása el nem tudta gon­dolni, hogy a lesújtó hir hallatára hogyan bámulhatja úrnője olyan merev nyugalommal a szoba ablakán behatolt napsugárban folytonosan rezgő miriad joor- szemecskékböl képződött arany sugarat. Bebekné keblében sajátos érzelmek keletkeztek. Csupán a hitvesi kötelesség fűzte Zsofkát a férjhez, de ama tudat, hogy férje, gyermekei atyjok. török rabságban sénylik, hogy mennyire boldogtalannak érzé most magát, egyszerre más világításban tüntette föl Bebek Györgyöt. A föltámadt részvét mellett a börtönben vezeklő férfiú elfajult szilajsága lassankint háttérbe vonult s az egykori ifjú hajadon szűzies esz­ményképe állott Zsofka előtt, azzal a feledhetlen, kérelmet lehelő kedves vonásokkal könyörögve bocsá­natért. A nemes női szívben áthatlan hévvel lángolt föl a régi vonzalom. Zsofka úgy érezte, mintha mély álomból ébredt volna föl. Az élet iránti közömbösség ólom súlya alól fölszabadulva, keblére nyomta kezét átszellemült vonásokkal állt az ifjú apród elé és szi­lárd, határozott hangon monda: — Lászai, tüstént fordulj vissza Fülekre, és az én uramnak add tudtára, hogy egyelőre nyugodjék bele sorsába, mert hitvese minden követ meo-mozcmt o O az ő érdekében! Patócsi Zsofka ama naptól fogva ernyedet- lenül a férje kiszabadításán működött. Iródiákjával halomra íratta a jóbarátokhoz, atyafiakhoz szóló leveleket. Az egri püspöktől kezdve mind amaz egyé­neket, kiket a bécsi udvarnál befolyásosaknak vélt, megkérésé kérelmével. Zsofkának tehát bő alkalma nyílt a jellemek tanulmányozására, mert a tekintélyes jó barátok mindinkább elhúzódtak házától. Az osztrák tábornokok némelyike válaszra sem méltatta. Legfel­jebb ha üres Ígéretekkel vezették tévútra. Egy év múlt el. Bebek György még mindig a fényes portánál ült fogva Stambulban. Az egykori hatalmas főember sorsa senkit sem érdekelt. Nem is foglalkozott vele senki. Csupán Zsofka a bű hitves osztozott mélyen a fogoly férfi balsorsában. Szegény asszony, a bizonytalanság kinos gyöt­relmeitől hányatva, élte napjait Szadvárában, s las­sankint a reménytelenség, csüggedés szállta meg keblét. Hideg téli nap volt. Patócsi Zsofka a várbástya szobájában ült a falba ékelt öblös kőkandalló ropogó tüze mellett, és a jövő felett töprengett, egyre kérdve önmagától: mitévő legyen'? kihez forduljon még ? kitől remélhetne segélyt ? Mert fogoly férjének sorsa mellett a saját maga és gyermekeinek jövője is kétes színben kezdett előtte feltűnni. (Folyt, köv.) A rotterdami hangszergyáros. (Francia elbeszélés.) irta Constant Guéroult. (Folytatás.) Lina átvette a bélyeges iratokat, átfutotta sze­mével azoknak a tartalmát, aztán remegve kiál­tott föl: — Szent isten !, hiszen ez szörnyűség ! — Mi lehet az, kisasszony ? — kérdé Sarolta nyugtalanul. — Oh, Sarolta, — sóhajtott föl a leányka, — az van itt megirva, hogy ha nagybátyám ötezer forin­tot három nap alatt ki nem fizet, eladják a házát. — Eladják ezt a házat, — kiáltott föl Sarolta elsápadva, — ezt a házat, a hol ő lakodalmát ünne­pelte, a hol busz éven át élt a nejével, a hol a kedves jó asszony meghalt s a hol a gazdám először látott napvilágot! Oh, kisasszony, ő ezt a csapást nem él­heti túl! — Akkor beszélnünk kell vele. — Mi baszna volna annak ? — Igaza van, Sarolta, — mondta a leányka némi tűnődés után; — de hát mit tegyünk ? Hosszas gondolkozás után végre újra megszó­lalt Lina. Szerkesztői iroda: mu jL ___ _____ Hirdetések Budapest, barátok-tere 3. sz. IBIbII J8 ftP® ül® HJ Sm *<8^ uintugy ..X" Mm Ilf U Wl l'V 1 I #1 LM lift mint előfizetések Tflevr?0,!ZetéSl.dlJ: *m. Jl 1LJ W JjL JLlllUi lOl JL M i- B jf\ (Budapest barátok-tere, Megjelenik •• .. a kiadóhivatalba “ünDeS —1 kiTéT‘ SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Vasárnap, 1885. március 1. 50. szám. Huszonkettedik évfolyam.

Next

/
Thumbnails
Contents