Fővárosi Lapok, 1885. március (22. évfolyam, 50-74. szám)

1885-03-01 / 50. szám

— Hol vannak a nagybátyám könyvei és pa­pírjai ? — A könyveiből és papírjaiból mi nem csinál­hatunk pénzt, — mondá csüggedten Sarolta. — Mindegy. Vezessen oda engem mindamel­lett is. Sarolta oly szobába vezette a leánykát, mely tele volt könyvvel, iratokkal, levelekkel, melyek közül sok még föl sem volt bontva, mind egy íróasztalon összehányva s portól borítva, mely valamennyinek szürke szint kölcsönzött. A rendetlenség láttára, mely e szobában uralko­dott, a fiatal leány pillanatra elcsüggedt; de aztán legyőzve gyöngeségét, igy szólt: — Hagyjon engem egyedül, mindent át akarok vizsgálni. — Mindent? — kiáltott föl Sarolta, csodál­kozva. — A leveleket is ? — Főleg a leveleket, Sarolta. — Oh, istenem!, de gondolja meg, kisasszony, hogy öt év óta ama levelek közül, melyek Hollandia minden zugából érkeztek hozzánk, Krauss úr egyet­lenegyet sem érintett a kezével. Lássa, kisasszony, egész halomra gyűltek azok már. — Annál inkább rögtön hozzá kell fognom az olvasáshoz. — De azokban nem találja meg a kisasszony azt az összeget, a­melyre három nap alatt szüksé­günk lesz. — Ki tudja ? ! Mikor Sarolta odahagyta a szobát, Lina bezár­kózott s dologban volt késő estig, alig szakítva némi időt az étkezésre. Körülbelől éjfél volt, mikor Sarolta, nyugtalan­kodva, hogy a leánykát nem látta kijönni, végre el­szánta magát, hogy fölkeresse. Linán erőt vett a fáradság s elszunnyadt a tömérdek levél közepett, a­melyet már átolvasott. A megsárgult papírhalmaz szolgált vánkosul e rózsás arcú szőke fejecskének! — De, kisasszony, feküdjék le már! — szólt Sarolta, felébresztve a leánykát, — hiszen a virrasz­tás miatt még beteg talál lenni. •— Oh, szegény Saroltám, — szólt Lina nagyot sóhajtva, — nagyon félek, hogy olyasmire vállalkoz­tam, mi felülmúlja erőmet; mert bármennyire jártas vagyok is a számvetésben, aligha igazodhatom el a levélhalmazban és rendezetlen Számlákban. — Hiszen mondtam én azt önnek, kisasszony, hagyja is abba az egész munkát, különben is hiába-­­ való fáradság az. — Oh, nem, nem! — viszonta Lina élénken ; — nem akarok elcsüggedni s holnap újra kezdem. — Másnap csakugyan ismét munkához fogott s csak éjfélkor hagyta azt abba, Saroltát ak­a­rimány­kodására. Harmadik nap már hajnalodni kezdett, midőn a leányka, ezúttal is a Sarolta csengésének engedve, az íróasztalt odahagyta s csak akkor szánta el magát a lenyugvásra, mikor Sarolta kijelentette, hogy addig ő sem fekszik le, mig a kisasszony fent virraszt; azonban fejecskéjét az ezerféle terv sokkal nagyobb izgatott­ságban tartotta, semhogy aludni tudott volna s csak­hamar újra fölkelt. Most, a szokottnál nagyobb csínnal öltözve, nagybátyjának ölelésére sietett, ki a változást észre sem vette; aztán Saroltát kereste föl, ki ámúlva kiál­tott föl, midőn meglátta. Valóban igéző is volt Lina az ő fríz öltözetében, fejékével s a halántékait diszitő két arany csil­­laggal. — Mily szép a kisasszony! — kiáltott fel Sa­rolta. — Mennyire illik önnek az a ruha, meg az a fejdisz ! Tudja-e, ha­­gy a városba kisétál, mindenki­nek elbóditja a fejét ? — Mily bohóságokat beszél, Sarolta! — vi­szonzá a leányka fölpirulva; — egyébiránt, nem efféléről van most szó. S leülve a cseléddel szemközt, ki éppen fehérne­­műek tatarozgatásával volt elfoglalva, egy papircso­­magot mutatott neki. — Sarolta, — szólt, — ezek az iratok tízezer forintot képviselnek. Ennyivel tartoznak a nagybá­tyámnak csupán Rotterdamban; most mindjárt indu­lok e pénz behajtására s egy óra múlva lesz annyink, a mennyivel a végrehajtót, a­ki házunkat el akarja adni, kielégíthessük. Sarolta nem győzött eléggé bámulni. Fölindu­lásában félre tette a kezében levő fehérneműt, odább tolta ollóját, cérnáját, letette gyüszüjét s összefonta kebelén a karjait. — Szent szűz ! — kiáltott föl, —­ hiszen akkor meg vagyunk mentve, legalább egy időre. — Örökre, Sarolta. — De hát hogy is lehet az ? — Nos, a nagybátyámnak tízezer forinttal tar­toznak Rotterdamban, azonban Hollandiának más helyein, továbbá Franciaországban, Németországban legalább tízszerannyi a követelése. — Mit beszél ön, kisasszony ? — Az öt év óta felhalmozott levelek és iratok közt találtam az ezt igazoló jegyzetekre. — És ki tudta a kisasszony kutatni ? — Kétségkívül, de ez még nem minden. — Ugyan mi következik még ? — kérdé Sa­rolta, kezeit ég felé emelve. — A levelek mind megrendelések. Legalább is tízezer tallér értékű hegedűket és gordonkákat ren­deltek bátyámnál meg. Sarolta fölugrott a székről. — Hegedűket! — kiáltott föl örömtől sugárzó arccal, — hiszen tele van a raktárunk mindenféle hangszerrel. — Tudom, épp ezért vagy ötven levelet irtam­ meg, tudatva azokban, hogy a megrendelt hangsze­reket holnap már útnak indítjuk. Sarolta szinte megkövülten állt ott, kimondha­tatlan öröm sugárzott nagy, széles arcáról s majdnem szépnek látszott e pillanatban. — De hát akkor még­sem vagyunk szegények, — szólt végre, fölindulástól remegő hangon, — el­lenkezőleg, gazdagok leszünk, mint hajdan. S mind­ezt önnek köszönhetjük, kisasszony, kit a jó isten azért küldött hozzánk, hogy a boldogult Kraussné asszony helyét pótolja. Oh, kisasszony, én nem bánom, ha megharagszik is, de tovább nem türtőztethetem magamat, meg kell önt ölelnem. És Sarolta kényes szemmel vetette magát a lányka karjai közé, kit mélyen meghatott a jószívűség eme keresetlen kifejezése. (Folyt. köv.) 328 ír­­OTT Két ballada. i. Kont. Garaytól. Költőink között nincsen senki, ki a magyar tör­ténetnek és mondának annyi részletét dolgozta volna fel kisebb epikai alkotásokban, mint Garay. Ilynemű költeményeinek száma meghaladja a hatvanat. Annak, a nemzet dicső múltját éneklő hazafias epikának, mely a huszas években megindult, az époszban Vörösmarty és Czuczor a fő képviselői, az elbeszélő költészet kisebb nemeiben pedig Garay. E téren ter­mékenységben és lelkességben nincs hozzá hasonló. Harminckilenc költeményt irt az Árpád-vezérek és királyok történetéből s úgy ezekben, mint egyéb, magyar történeti vagy mondás tárgyú balladáiban, a nemzeti lelkesedést kívánja táplálni. Legszívesebben a múlt nagy alakjait, a hon alapitóit, megmentőit, hőseit vezeti elénk. A jelenetekben, melyeket elbeszél, a haza- és szabadságszeretet az uralkodó indulat. A­kik elvesznek az ellenség vagy zsarnok által, azok is mintegy győzelmesen pecsételik meg verőkkel az esz­mét, melynek­ vértanúivá lettek. Az Árpádokhoz irt vezérhangját e versszakkal végzi: Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, Csak elfajult kor hős elődöket; A lelkes eljár őse sírlakához, S gyújt régi fénynél uj szövétneket. S ha a jelennek halványul sugara : A régi fény ragyogjon fel honára ! Hát műformára nézve milyenek Garay balladái ? Maga e műfajnak ilyen elméletét adta: »A ballada egészen objektív költemény, objektivusabb a hőskölte­ménynél is, s minél kevesebb lírai elemmel, annál több plasztikával, eleven, gyors menettel s főkép egy­szerűséggel bírjon.« A drámai elem azonban az ő balladáiban is csak elvétve jelentkezik. Az olyan erő­sebb jellemrajz és cselekvény, mely csak a legkifeje­zőbb vonások feltüntetésével s az indulatok szóvál­tásainak során mintegy bensőleg látszik fejleni, ritka nála. Nem egészen nyugodt és éppen nem részvétlen, de­­ nem is nyugtalan. Érzéke és képzelete kevés alkalommal mutat erősebb és szenvedélyesebb hevü­letet. Különösen lanyhábbnak mutatkozik azokban a költeményeiben, melyeknek tárgya egy-egy, maga által feltalált érzékeny jelenet vagy kép; olvadó érzelmessége ezekben Kölcsey és Bajza lírájára emlé­­keztet. Költött tárgyú balladái közül csak egynéhány­ban (Bosszúcsók, Csanád, Hasszán), de a történetiek­ben már sűrűbben melegszik föl páthosza. Előadási lendületesebb lesz, de itt sem nyugtalan. Inkább ara törekszik, hogy kedve szerint elmondjon részletesen mindent, a­mi szívét nyomja, mint hogy izgatottabb sietősebb előadással fejezze ki. Az ilyen természeti páthosz keresi a szónoki formát s Garay csakugyan ha nem maga szónokol is, de beszédeket nem egysze mondat személyeivel. Az általános hazafias célzatot, mely a múl dicsőségének feltüntetésével a nemzeti lelkesedés kívánta felébreszteni és táplálni, nála már egy lépés­sel tovább ragadta a kor. Az ő munkásságának javi része a negyvenes évekre esik, mikor a hazafias szel­lem fölébresztésére nem volt többé szükség. Ország­szerte fölébredt az mindenfelé s hevesen törekedett a közszabadság biztosítására. Ez áramlat szülte Garay leghíresebb balladáit: Kontot, Kont fegyvernökét Hunyadi Lászlót. A polgári szabadsághoz, a nemzet jogokhoz, a törvényhez való ragaszkodás képviselői kik áldozataivá lesznek a zsarnoki önkénynek. Kon abban a hitben vész el, hogy halálából a honnak üd fakad . Garay azzal újítja meg emlékét, hogy példájá­ból fakad az üdv. E nemű költeményei sajátságosai vannak mind összeköttetésbe hozva Konttal, a zsar­nokság e törhetetlen, hős áldozatával, kire Garay figyelmét valószínűleg Czuczor költeménye irányozta Kont elvérzik , hű fegyverhordozóját, Csókát, ő vonja maga után a sírba; Hunyadi Lászlót ő fogadja dicsőíti meg ott. Kont 1838-ból való. Gondolati, tartalma:­­ mind halálig nem tágító, büszke ellenállás a zsarnok­ság irányában. Ez az eszme nyer a költeményben leglendületesebb kifejezést a »kemény vitéz« szava által, melyekkel a király gőgös követelésére válaszo­l 6—-10 versszak). Szavai az igazság győzelmébe­ való hitet is tolmácsolják, s ez a diadal el is érkezik éppen az ő és társai halála következtében. Eszmei tartalma s ennek­­szónoki erővel val tolmácsolása emelte Kontot rendkívüli hírre és ked­veltségre azokban az időkben, mikor a szabadsághar után alkotmányunk és nemzetiségünk el való nyomás Később feledésbe kezdett merülni, gyorsabban, min megérdemlette, mert Kont Garaynak kétségkivü legjelesebb költeménye. Az eseményt ugyan kissé kö­rülményeskedve mondja el s a szenvedély inkább szó­nokilag hatásos alakban nyilatkozik, mint dráma erővel. Ez azonban inkább csak a kifejezésre vonat­kozik. Mert a cselekvény éppen nem szegény s a moz­galom éppen nem drámaiatlan, mint Greguss meg­rója. Ellenkezőleg : koncepciója eleven és erős ; az­­ egymásra ható szenvedélyek küzdelme lélektanilag , igaz és költőileg gondolt. Kent, szivében elkeseredve , Vajdafi árulásán, zordan és nyakasan áll meg a király előtt. Zsigmond végre hatalmában látván azokat, ki­■ ken oly hosszú ideig nem tudott erőt venni, gőgössé lesz s teljes megalázkodást követel. A sértő hölyf Kont néma elkeseredését is kitörésre, felségsértő kifaka­­dásra ingerli. A király e sérelmen, de még Váratlan ■ csalódásán is, veszett dühre gerjed s Kontot, harminc­­ társával együtt, kivégezteti. Ebben hatalmának akarta a példáját adni a nép előtt, de épp az ellenkezőt érte ■ el. A tömeg, mely tanúja volt a kivégzésnek, nem­­ megfélemedett, hanem felháborodott. A lelki erő, a melylyel a nemesek meg tudtak halni, az ő szemében , győzőknek mutatta őket, a királyt pedig tehetetlen­­­­nek és legyőzöttnek, mert bakójával sem volt képes , Kentot és bajtársait hódolatra bírni. A népben egész­­ természetesen ébred fel a gondolat, hogy­ ez a király­­ külsőleg is legyőzhető, a­mint megérdemli. A fölke­■ lés kitör a zsarnok ellen és Zsigmond éppen az által­a veszti el hatalmát, sőt szabadságát, a mi által azt meg ■ akarta erősíteni. Kontot megölette, de az elvérzett vi­téz szelleme a halálát megboszuló nép által diadal­­­maskodik fölötte.­­ A költemény, külső alakjára nézve, jambusi me­i netu, mely különösen a szónokias páthoszt szépen hullámoztatja s ragadja feljebb és feljebb. Strófái­­ négy sorosak, az első és harmadik sor négy lábbal,­­ a második és negyedik pedig hárommal, a két utóbbi­­ összerímel.­ ­ II.­ ­ András herceg sólyma. Tompától.­­ Tompa Mihály, mint epikus költő, a maga ko­rában népregéivel és mondáival aratta a legnagyobb­­ sikert, melyeknek első gyűjteménye 1846-ban gyor­■ ban egymásután két kiadásban jelent meg. E költemé­­­­nyeknek majdnem mindegyikében találunk igen szép­­ részleteket, a költő nemes érzésének s a népieshez húzó­­ irányának vonzó példáit. Az elbeszélés azonban min­­­­dig nagyon lassan, lényegesre és mellékesre egyenlő­­ gonddal kiterjeszkedve halad bennök. A történeti hát­■ tér szélesen ki van színezve; sok helyet foglalnak a­­ leíró, tájrajzoló részletek; s a hangulat, melyet a fel­

Next