Fővárosi Lapok, 1885. március (22. évfolyam, 50-74. szám)
1885-03-01 / 50. szám
— Hol vannak a nagybátyám könyvei és papírjai ? — A könyveiből és papírjaiból mi nem csinálhatunk pénzt, — mondá csüggedten Sarolta. — Mindegy. Vezessen oda engem mindamellett is. Sarolta oly szobába vezette a leánykát, mely tele volt könyvvel, iratokkal, levelekkel, melyek közül sok még föl sem volt bontva, mind egy íróasztalon összehányva s portól borítva, mely valamennyinek szürke szint kölcsönzött. A rendetlenség láttára, mely e szobában uralkodott, a fiatal leány pillanatra elcsüggedt; de aztán legyőzve gyöngeségét, igy szólt: — Hagyjon engem egyedül, mindent át akarok vizsgálni. — Mindent? — kiáltott föl Sarolta, csodálkozva. — A leveleket is ? — Főleg a leveleket, Sarolta. — Oh, istenem!, de gondolja meg, kisasszony, hogy öt év óta ama levelek közül, melyek Hollandia minden zugából érkeztek hozzánk, Krauss úr egyetlenegyet sem érintett a kezével. Lássa, kisasszony, egész halomra gyűltek azok már. — Annál inkább rögtön hozzá kell fognom az olvasáshoz. — De azokban nem találja meg a kisasszony azt az összeget, amelyre három nap alatt szükségünk lesz. — Ki tudja ? ! Mikor Sarolta odahagyta a szobát, Lina bezárkózott s dologban volt késő estig, alig szakítva némi időt az étkezésre. Körülbelől éjfél volt, mikor Sarolta, nyugtalankodva, hogy a leánykát nem látta kijönni, végre elszánta magát, hogy fölkeresse. Linán erőt vett a fáradság s elszunnyadt a tömérdek levél közepett, amelyet már átolvasott. A megsárgult papírhalmaz szolgált vánkosul e rózsás arcú szőke fejecskének! — De, kisasszony, feküdjék le már! — szólt Sarolta, felébresztve a leánykát, — hiszen a virrasztás miatt még beteg talál lenni. •— Oh, szegény Saroltám, — szólt Lina nagyot sóhajtva, — nagyon félek, hogy olyasmire vállalkoztam, mi felülmúlja erőmet; mert bármennyire jártas vagyok is a számvetésben, aligha igazodhatom el a levélhalmazban és rendezetlen Számlákban. — Hiszen mondtam én azt önnek, kisasszony, hagyja is abba az egész munkát, különben is hiába- való fáradság az. — Oh, nem, nem! — viszonta Lina élénken ; — nem akarok elcsüggedni s holnap újra kezdem. — Másnap csakugyan ismét munkához fogott s csak éjfélkor hagyta azt abba, Saroltát akarimánykodására. Harmadik nap már hajnalodni kezdett, midőn a leányka, ezúttal is a Sarolta csengésének engedve, az íróasztalt odahagyta s csak akkor szánta el magát a lenyugvásra, mikor Sarolta kijelentette, hogy addig ő sem fekszik le, mig a kisasszony fent virraszt; azonban fejecskéjét az ezerféle terv sokkal nagyobb izgatottságban tartotta, semhogy aludni tudott volna s csakhamar újra fölkelt. Most, a szokottnál nagyobb csínnal öltözve, nagybátyjának ölelésére sietett, ki a változást észre sem vette; aztán Saroltát kereste föl, ki ámúlva kiáltott föl, midőn meglátta. Valóban igéző is volt Lina az ő fríz öltözetében, fejékével s a halántékait diszitő két arany csillaggal. — Mily szép a kisasszony! — kiáltott fel Sarolta. — Mennyire illik önnek az a ruha, meg az a fejdisz ! Tudja-e, hagy a városba kisétál, mindenkinek elbóditja a fejét ? — Mily bohóságokat beszél, Sarolta! — viszonzá a leányka fölpirulva; — egyébiránt, nem efféléről van most szó. S leülve a cseléddel szemközt, ki éppen fehérneműek tatarozgatásával volt elfoglalva, egy papircsomagot mutatott neki. — Sarolta, — szólt, — ezek az iratok tízezer forintot képviselnek. Ennyivel tartoznak a nagybátyámnak csupán Rotterdamban; most mindjárt indulok e pénz behajtására s egy óra múlva lesz annyink, a mennyivel a végrehajtót, aki házunkat el akarja adni, kielégíthessük. Sarolta nem győzött eléggé bámulni. Fölindulásában félre tette a kezében levő fehérneműt, odább tolta ollóját, cérnáját, letette gyüszüjét s összefonta kebelén a karjait. — Szent szűz ! — kiáltott föl, — hiszen akkor meg vagyunk mentve, legalább egy időre. — Örökre, Sarolta. — De hát hogy is lehet az ? — Nos, a nagybátyámnak tízezer forinttal tartoznak Rotterdamban, azonban Hollandiának más helyein, továbbá Franciaországban, Németországban legalább tízszerannyi a követelése. — Mit beszél ön, kisasszony ? — Az öt év óta felhalmozott levelek és iratok közt találtam az ezt igazoló jegyzetekre. — És ki tudta a kisasszony kutatni ? — Kétségkívül, de ez még nem minden. — Ugyan mi következik még ? — kérdé Sarolta, kezeit ég felé emelve. — A levelek mind megrendelések. Legalább is tízezer tallér értékű hegedűket és gordonkákat rendeltek bátyámnál meg. Sarolta fölugrott a székről. — Hegedűket! — kiáltott föl örömtől sugárzó arccal, — hiszen tele van a raktárunk mindenféle hangszerrel. — Tudom, épp ezért vagy ötven levelet irtam meg, tudatva azokban, hogy a megrendelt hangszereket holnap már útnak indítjuk. Sarolta szinte megkövülten állt ott, kimondhatatlan öröm sugárzott nagy, széles arcáról s majdnem szépnek látszott e pillanatban. — De hát akkor mégsem vagyunk szegények, — szólt végre, fölindulástól remegő hangon, — ellenkezőleg, gazdagok leszünk, mint hajdan. S mindezt önnek köszönhetjük, kisasszony, kit a jó isten azért küldött hozzánk, hogy a boldogult Kraussné asszony helyét pótolja. Oh, kisasszony, én nem bánom, ha megharagszik is, de tovább nem türtőztethetem magamat, meg kell önt ölelnem. És Sarolta kényes szemmel vetette magát a lányka karjai közé, kit mélyen meghatott a jószívűség eme keresetlen kifejezése. (Folyt. köv.) 328 írOTT Két ballada. i. Kont. Garaytól. Költőink között nincsen senki, ki a magyar történetnek és mondának annyi részletét dolgozta volna fel kisebb epikai alkotásokban, mint Garay. Ilynemű költeményeinek száma meghaladja a hatvanat. Annak, a nemzet dicső múltját éneklő hazafias epikának, mely a huszas években megindult, az époszban Vörösmarty és Czuczor a fő képviselői, az elbeszélő költészet kisebb nemeiben pedig Garay. E téren termékenységben és lelkességben nincs hozzá hasonló. Harminckilenc költeményt irt az Árpád-vezérek és királyok történetéből s úgy ezekben, mint egyéb, magyar történeti vagy mondás tárgyú balladáiban, a nemzeti lelkesedést kívánja táplálni. Legszívesebben a múlt nagy alakjait, a hon alapitóit, megmentőit, hőseit vezeti elénk. A jelenetekben, melyeket elbeszél, a haza- és szabadságszeretet az uralkodó indulat. Akik elvesznek az ellenség vagy zsarnok által, azok is mintegy győzelmesen pecsételik meg verőkkel az eszmét, melynek vértanúivá lettek. Az Árpádokhoz irt vezérhangját e versszakkal végzi: Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, Csak elfajult kor hős elődöket; A lelkes eljár őse sírlakához, S gyújt régi fénynél uj szövétneket. S ha a jelennek halványul sugara : A régi fény ragyogjon fel honára ! Hát műformára nézve milyenek Garay balladái ? Maga e műfajnak ilyen elméletét adta: »A ballada egészen objektív költemény, objektivusabb a hőskölteménynél is, s minél kevesebb lírai elemmel, annál több plasztikával, eleven, gyors menettel s főkép egyszerűséggel bírjon.« A drámai elem azonban az ő balladáiban is csak elvétve jelentkezik. Az olyan erősebb jellemrajz és cselekvény, mely csak a legkifejezőbb vonások feltüntetésével s az indulatok szóváltásainak során mintegy bensőleg látszik fejleni, ritka nála. Nem egészen nyugodt és éppen nem részvétlen, de nem is nyugtalan. Érzéke és képzelete kevés alkalommal mutat erősebb és szenvedélyesebb hevületet. Különösen lanyhábbnak mutatkozik azokban a költeményeiben, melyeknek tárgya egy-egy, maga által feltalált érzékeny jelenet vagy kép; olvadó érzelmessége ezekben Kölcsey és Bajza lírájára emlékeztet. Költött tárgyú balladái közül csak egynéhányban (Bosszúcsók, Csanád, Hasszán), de a történetiekben már sűrűbben melegszik föl páthosza. Előadási lendületesebb lesz, de itt sem nyugtalan. Inkább ara törekszik, hogy kedve szerint elmondjon részletesen mindent, ami szívét nyomja, mint hogy izgatottabb sietősebb előadással fejezze ki. Az ilyen természeti páthosz keresi a szónoki formát s Garay csakugyan ha nem maga szónokol is, de beszédeket nem egysze mondat személyeivel. Az általános hazafias célzatot, mely a múl dicsőségének feltüntetésével a nemzeti lelkesedés kívánta felébreszteni és táplálni, nála már egy lépéssel tovább ragadta a kor. Az ő munkásságának javi része a negyvenes évekre esik, mikor a hazafias szellem fölébresztésére nem volt többé szükség. Országszerte fölébredt az mindenfelé s hevesen törekedett a közszabadság biztosítására. Ez áramlat szülte Garay leghíresebb balladáit: Kontot, Kont fegyvernökét Hunyadi Lászlót. A polgári szabadsághoz, a nemzet jogokhoz, a törvényhez való ragaszkodás képviselői kik áldozataivá lesznek a zsarnoki önkénynek. Kon abban a hitben vész el, hogy halálából a honnak üd fakad . Garay azzal újítja meg emlékét, hogy példájából fakad az üdv. E nemű költeményei sajátságosai vannak mind összeköttetésbe hozva Konttal, a zsarnokság e törhetetlen, hős áldozatával, kire Garay figyelmét valószínűleg Czuczor költeménye irányozta Kont elvérzik , hű fegyverhordozóját, Csókát, ő vonja maga után a sírba; Hunyadi Lászlót ő fogadja dicsőíti meg ott. Kont 1838-ból való. Gondolati, tartalma: mind halálig nem tágító, büszke ellenállás a zsarnokság irányában. Ez az eszme nyer a költeményben leglendületesebb kifejezést a »kemény vitéz« szava által, melyekkel a király gőgös követelésére válaszol 6—-10 versszak). Szavai az igazság győzelmébe való hitet is tolmácsolják, s ez a diadal el is érkezik éppen az ő és társai halála következtében. Eszmei tartalma s ennekszónoki erővel val tolmácsolása emelte Kontot rendkívüli hírre és kedveltségre azokban az időkben, mikor a szabadsághar után alkotmányunk és nemzetiségünk el való nyomás Később feledésbe kezdett merülni, gyorsabban, min megérdemlette, mert Kont Garaynak kétségkivü legjelesebb költeménye. Az eseményt ugyan kissé körülményeskedve mondja el s a szenvedély inkább szónokilag hatásos alakban nyilatkozik, mint dráma erővel. Ez azonban inkább csak a kifejezésre vonatkozik. Mert a cselekvény éppen nem szegény s a mozgalom éppen nem drámaiatlan, mint Greguss megrója. Ellenkezőleg : koncepciója eleven és erős ; az egymásra ható szenvedélyek küzdelme lélektanilag , igaz és költőileg gondolt. Kent, szivében elkeseredve , Vajdafi árulásán, zordan és nyakasan áll meg a király előtt. Zsigmond végre hatalmában látván azokat, ki■ ken oly hosszú ideig nem tudott erőt venni, gőgössé lesz s teljes megalázkodást követel. A sértő hölyf Kont néma elkeseredését is kitörésre, felségsértő kifakadásra ingerli. A király e sérelmen, de még Váratlan ■ csalódásán is, veszett dühre gerjed s Kontot, harminc társával együtt, kivégezteti. Ebben hatalmának akarta a példáját adni a nép előtt, de épp az ellenkezőt érte ■ el. A tömeg, mely tanúja volt a kivégzésnek, nem megfélemedett, hanem felháborodott. A lelki erő, a melylyel a nemesek meg tudtak halni, az ő szemében , győzőknek mutatta őket, a királyt pedig tehetetlennek és legyőzöttnek, mert bakójával sem volt képes , Kentot és bajtársait hódolatra bírni. A népben egész természetesen ébred fel a gondolat, hogy ez a király külsőleg is legyőzhető, amint megérdemli. A fölke■ lés kitör a zsarnok ellen és Zsigmond éppen az általa veszti el hatalmát, sőt szabadságát, a mi által azt meg ■ akarta erősíteni. Kontot megölette, de az elvérzett vitéz szelleme a halálát megboszuló nép által diadalmaskodik fölötte. A költemény, külső alakjára nézve, jambusi mei netu, mely különösen a szónokias páthoszt szépen hullámoztatja s ragadja feljebb és feljebb. Strófái négy sorosak, az első és harmadik sor négy lábbal, a második és negyedik pedig hárommal, a két utóbbi összerímel. II. András herceg sólyma. Tompától. Tompa Mihály, mint epikus költő, a maga korában népregéivel és mondáival aratta a legnagyobb sikert, melyeknek első gyűjteménye 1846-ban gyor■ ban egymásután két kiadásban jelent meg. E költeményeknek majdnem mindegyikében találunk igen szép részleteket, a költő nemes érzésének s a népieshez húzó irányának vonzó példáit. Az elbeszélés azonban mindig nagyon lassan, lényegesre és mellékesre egyenlő gonddal kiterjeszkedve halad bennök. A történeti hát■ tér szélesen ki van színezve; sok helyet foglalnak a leíró, tájrajzoló részletek; s a hangulat, melyet a fel