Fővárosi Lapok, 1885. április (22. évfolyam, 75-100. szám)

1885-04-01 / 75. szám

Melléklet a »Fővárosi Lapok« 75. számához, hogy az egyesült államok törvényeit minden bel- és külföldi ellenség ellenében híven s igazán megtartja; hogy ön e kötelezettséget szabadon, minden lelkiisme­reti fentartás és minden arra való tekintet nélkül, hogy azt kijátsza, elfogadja; hogy ön ama hivatal köteles­ségeit, melyet most elfoglal, lelkiismeretesen betölti: isten önt úgy segélje! Midőn Cleveland aláirta az eskümintát s a bibliát megcsókolta, szájról szájra járt, hogy ugyanazt a könyvet használta, melyet még mint ifjú áldás között kapott az anyjától, midőn el­hagyta a szülei házat. Ezért a jelenetre most sokak­nak könybe lábbadt a szemök. Meglehet, a könye­­rek áldás nélkül hagyták el a szülei házat ? vagy talán már nem is volt, ki a szülei áldást rájuk adja . Az elnöki programmbeszédet Cleveland elég rö­viden mondta el. Beszélt a törvények szigorú megtar­tásáról, takarékosságról, polgári szolgálati reformról, a külföldhöz való hagyományos politika fentartásáról, a pénzügyről s a négerek egyenjogúságáról. Ez utóbbi pontnál nagy derültséget okozott egy mormon pap közbekiáltása; »az nem igaz, hogy a négerek egyen­jogúak lennének a fehérekkel, mert a feketék nem nyertek isteni kinyilatkoztatást.« Cleveland az ő »Prince Albert« fekete szalon­kabátjában, magas, ódivatú, felálló inggallérjával, fekete nyakkendőjével jellemzően mutatta be a hata­lom legfőbb polcán ülő polgárt Visszahajtattak ismét négyes fogatukon a fehér házba s annak erkélyéről végig nézték a diszmenetet, mely teljes három óra hosszáig tartott. Együtt ebé­deltek Arthurral s mentek az ünnepély záradékát képező bálra, mely esti kilenc órakor kezdődött a nyugdíjasok palotájában. A bálterem több mint há­romszáz láb hosszú és száztizenhat láb széles. Ezrekre ment a táncosok, sétálók és a karzatról gyönyörködők száma. Az elnök, ki tizenegy órakor érkezett s egy órakor távozott, nem táncolt, hanem karján fiatalabb nővéré­vel, ki XVI. Lajos korabeli divatban, halvány rózsa­színben jelent meg s kezében nagy rózsabokrétát tar­tott, a terem külömböző részein felállított virágluga­sok alatt többekkel társalgott. Ezek a viráglugasok az állami igazgatás külömböző osztályait jelképezték; az állami osztályt az Unió három színű címere kiter­jesztett szárnyú sassal és a harmincnyolc csillagos jelvénynyel. Egy kis akna belülről kicsillámló fény­nyel a kincstárt, két keresztbe állított ágyú a had­ügyet, egy virágállvány mérleggel, alatta kinyitott könyvvel, benne e felirattal »fiat Justitia«, az igazság­ügyet, egy levélhordótáska s egy bélyeggel ellátott levél a postát, egy fába vágottt fejsze, eke, kéve búza és sarló, a földművelést, végül egy hajó árboccal, vi­torlával, a hajózást jelképezte. Az elnök távozta után a többi demokraták kivilágos kivirradtig mulattak, noha köztük hárman sem igen ismerték egymást. De bezzeg nem mulatnak a szegény republikánus-pár­tiak, hanem szedik össze a sátorfájukat, hogy a diadal­mas pártnak helyet engedjenek. Kár a republikánus-pártiak által teremtett elő­kelő társas életért, melynek szalonjai némileg a fran­cia legitimisták faubourg st. germaini fényes estélye­ire emlékeztetnek; kár azért a sok szép hölgyért, kiknek férjei s atyjai állást és befolyást veszítve kere­set nélkül maradnak, s ha helyet kapnak, elmehetnek amerikaiasan kocsisnak, vagy burgonyát mérni boltos­legénynek. Báró Ha­ffner Lajos. ,,])e contemptu műn di.“ (A világ megvetéséről). Az időpont, melyben Krisztussal együtt a keresz­­tyénség is megszületett, az általános kétségbeesés időszaka volt. Judea társadalmi, politikai és vallási viszonyai olyanok voltak, melyek valóságos meleg­­ágyai szolgáltak amaz általános néphit megszárma­­zásának, hogy a világ a végpusztulásra meg van érve. Keresztelő szent János ama prédikációi, melyekben bű­nbánatra hívta fel Izrael fiait, csak kifejezői voltak az általános hangulatnak, mely megunva az életet, megutálva a világot, a megváltás után ered s ezt a megváltást a földöntúli életben véli feltalálhatónak. Krisztus maga hirdeti, hogy az ő birodalma nem e világból való. A föld a siralom völgye; a bol­dogságot ne keressük az életben, hanem ott, hol a földöntúli élet következik. A világot meg kell vetni, hogy élhessünk az abszolút boldogságért, mely csak ez élet után fog bekövetkezni. Eredendő bűnnel jöt­tünk a világra s e bűnös eredet teszi az életet tisztitó helylyé, hol szenvedés, megpróbáltatás vár reánk, mind csak azért, hogy megszabadulva ez eredeti és velünk született állapottól, részesei lehessünk az ab­szolút és zavartalan boldogságnak a halálunk után. Az ifjú keresztyénség e pesszimisztikus vonása oszlatja el a haláltól való félelmet, legalább annyiban, mennyiben az önfenntartás hatalmas ösztöne mellett ez lehetséges volt. A halál többé nem az a félelmetes ha­talom, mely megfoszt az élettől és ennek örömeitől, hanem az a jótékony szelíd nemző, mely megszabadít a földi élet minden kínjától és csalódásától, mely be­vezet abba az ismeretlen világba, hol nincs többé sem fájdalom, sem csalódás. A keresztyénség e pesszimisztikus alapfelfogá­sának hatását a keresztyén theológiai világnéz­et ala­kulásában épp úgy ki lehet mutatni, mint a keresz­tyénség kultur-történelmi életében. Váljon ki tagad­hatná, hogy a gnosztikusok szemlélődéseinek alapját a pesszimisztikus világnézlet képezi, hiszen e jámbor theologusoknak összes igyekvésök arra volt irányozva, hogy a világon uralkodó bűnt és nyomort valahogyan összeegyeztethessék a legfőbb jónak, az istennek ilyesmiket teljesen kizáró fogalmával. Vagy a természet és az aesthesis megtagadása, az asketismus, a világ örömeinek megvetése lehet-e másnak szülöttje, mint e pesszimisztikus alapfelfogás­nak ? A byzanci művészet alkotásai, azok a hús- és életnélküli szentek, melyek egyenes tagadásai az élet realitásának, a világ megvetését hirdető pesszimizmus eszményiségének voltak szülöttei. A szegénység, az önmegtagadás, az alázat, a töredelem erényei egy­szersmind a pesszimisztikus etnika által ajánlott eré­nyek is. Az egyház története, helyesebben a keresztyén felfogás és dogmák története, számos adattal tanús­kodik, hogy minő befolyással volt a keresztyénség születésekor uralkodó pesszimisztikus hangulat ma­gára a keresztyén világfölfogás fejlődésére. E pesszi­mizmusnak számos képviselőjére akadunk az egyház­atyák és theologusok között, de leghatározottabb és legszebb kifejezést neki III. Ince pápa ad »De con­temptu mundi« (a világ megvetéséről) című iratában. Ez irat lényegesebb részeit Ph­umacher közli a pesszimizmusról írott legutolsó művében. A buzgó pápa fölfogása annyira megegyezik az újabb pesszi­mizmus bölcsészeinek fölfogásával, hogy ha cím és aláírás nélkül német fordításban kerülne kezünkbe, hajlandók lennénk azt hinni, hogy ezt vagy Schopen­hauer, vagy Hartmann, vagy Ralmsen írta. Mindenesetre, mint az emberi szellem történe­tének egy adata, megérdemli, hogy ez iratot főbb vonásaiban a magyar olvasó közönséggel is megismer­tessem, hiszen pro et contra nálunk is annyi szó esik a pesszimizmusról, hogy teljesen lehetetlen azt hin­nünk, hogy e divatossá lenni kezdő világnéz­etnek történelmi előzményei érdektelenek a magyar műveit közönség előtt.* Jaj nekem, — így íz a keresztyénség buzgó fő­papja, — a­miért én e világra születtem, bár anyám szíve alatt lett volna sírom is. Hol találok elég könyet, hogy megsirassam utálatos születésemet, életemet és nyomorult végemet ? Könyek közt gondolkoztam ar­ról, hogy miből van alkotva az ember, mit cselekszik és mit fog cselekedni ? Földből vagyunk alkotva, bűn­ben fogantatva, fájdalomra, szenvedésre, halálra és kárhozatra születve. Az ember cselekszi a gyalázatost, mit nem kellene; a hiúságost, a mi nem használ; a gonoszát, melylyel csak felebarátjának árt s isten ellen vétkezik. Végezetre a tűz zsákmánya lesz, a férgek tápláléka és a rothadás anyaga. Az ember nincs tűzből alkotva, mint a csillagok, se vízből, mint a növények, hanem ugyanabból az anyagból, mint a barmok s azért épp oly módon is pusztul el, mint azok. Ádám még legalább ártatlan agyagból volt al­kotva,­ de mi tisztátalan csirának köszönhetjük létün­ket. Én nemcsak saját bűnömben fogantattam, hanem a másokéban is. Három természetes tehetsége van a léleknek : az ész, hogy tudjon a jó és rossz között különbséget tenni; a harag, hogy utálja a gonoszt; végül a törek­vés a jóra. De miként a tisztátalan edény elrondítja a beletöltött tiszta folyadékot, úgy rontja meg a lelket a test. Miért kell gyakran olyanoknak születni, kik in­kább szörnyeteghez hasonlítanak, mintsem emberhez ? Sokan születnek szüleik és rokonaik fájdalmára nyo­morék tagokkal és hiányos érzékekkel e világra. De ezt nem tekintve, mindnyájan jajgatva, gyöngén és esztelenül születünk, alig különbözve az állatoktól, sőt sok tekintetben alattuk állunk. Az állatok legalább tudnak rögtön szaladni, mi azonban még járni sem tudunk. Szegényen jő az ember a világra és épp oly szegényen is távozik belőle. De ha meztelenül születik is, legalább látná, micsoda ruházatot hoz magával; irtózatos mondani, irtózatosabb hallani, de legirtóza­tosabb látni: vértől aláfutott bőrt. Oh vérlázító nyo­mora az emberi életnek! Kérdezd meg a füveket és fákat, hogy mit hoznak magukból napfényre ? Virágot, lombot és gyümölcsöt. És te ? Jaj neked, te férgeket, utálatos dolgokat. Rövid a mi életünk és mégis mily sok nyomort és fáradságot kell keresztül élnünk. Bármi különbö­zők legyenek is az emberek törekvései és foglalkozá­sai, mindenik egy közös eredménynyel jár: a lélek fá­radtságával és lehangoltságával. Nagy munka van az emberek közt kiosztva és nehéz jármot kénytelen vi­selni életében Ádám minden gyermeke. Maga a tanulás, az ismeretszerzés is nyomort és fájdalmat szül. Szívemet rábírtam, hogy a tudomány­ban és bölcseségben keressen vigasztalást és most annyit tudok, hogy az is csak a lélek fáradtságát és fájdalmát szüli, mert a nagy tudás nagy csalódással jár; a­ki bemegy az ismeret világába, az bemegy a fájdaloméba is. Akárhány éjszakát virasszon is át a kutató, nem fog semmit olyant találni, ha még oly csekélységet is, mit teljesen megérthetne; csak egy bizonyos ismeretet szerezhet meg, azt, hogy semmit sem ismerhet meg teljesen. És ez egyetlen ismerete­­s ellenmondás. Az emberek nyugtalanul átkutatják a földet és a tengereket, fürkészik a mélység és a magasság titkát. Keresnek gazdagságot, tiszteletet és hatalmat és he­lyette csak fáradalmat, aggodalmat és félelmet talál­nak csupán, melyektől aztán se gazdag, se szegény, se ur, se szolga nem lehet mentes. Nyomorult és ezer­féle módon kínzott, a ki szolga, a ki úr, az pedig nehéz gondoktól van terhelve. A nőtelent kínozzák zabolátlan kívánságai, a nőst pedig felesége. Az élet egy szünetlen folyó küzdelem. Az ember harcol az ember, a természet, saját teste és az ördög ellen. A föld, a levegő, a víz és a tűz egyaránt fenyegetnek minket sőt gyakran egyenesen az állatok zsákmá­nyává leszünk. Az idő, mely a nyugalomnak van szentelve, nem hoz nyugalmat, hiszen az alvót is megzavar­ják álmai, melyek gyakran kínozzák és nyugtalanít­ják ; de ha az álom kellemes, annál kellemetlenebb a fölébredés, mert veszteség. És nem elég a mi saját fájdalmunk, hanem még ott van a mások fájdalma iránt érzett részvét is, sőt maga a szerelem is fájdal­mat és szenvedést szokott magával hozni. Senki sincs biztonságban a holnapi nap iránt, mert váratlanul szokott bekövetkezni a szerencsétlen­ség. De mit mondjunk a betegségről ? Elviselhetőnek mondjuk-e a betegség elviselhetetlenségét, vagy elviselhetetlennek elviselhetőségét ? Mindegy. A világ mindig rosszabb lesz. A makrokozmosz épp úgy meg­vénült, mint a mikrokozmosz. A­mi az előbi időkben jótékony volt, ma káros.C íme, tehát a jámbor egyházi fejedelem szerint a világ meg van érve a végpusztulásra, azért nem marad egyébb hátra, mint lemondani az élet örömé­ről és várni a végítélet napját. E tan semmi egyébb, mint a buddaizmus asketasága és Nirvahnaja keresz­tyén kiadásban, vagy ennek Schopenhauer-féle modern változata szerint az élet megtagadása és törekvés a tudalmatlan állapotra. A keresztyén világnéz­et a pesszimisztikus vo­násának történelmi kimutatása különösebb fontosság­gal azért bír, mert általa megdől az a vád, melyet a pesszimizmus ellen szoktak emelni, hogy t. i. ellen­sége a vallásosságnak. A nagy egyházatyák, sőt az apostolok, kik az életet nem egyszer, bár ha nem is bölcseleti rendszerességgel, mint Schopenhauer és Hartmann, a pesszimizmus álláspontjából fogták fel, bizonyára nem voltak kevésbbé vallásosak, mint a pesz­­szimisztikus világnéz­et ellen életre-halálra harcoló theológusok. A pesszimizmus sem a vallásos érzésnek, sem az erénynek nem ellensége, mint nem ellensége ezeknek általában egyik metafizikai rendszer sem. Nincs is igaztalanabb és lelkiismeretlenebb törekvés, mint valamely tudományos rendszer ellen az erkölcs és a vallás nevében harcolni. A bölcsészeti és a tudomá­nyos rendszerek alkotói egyedül az igazság után töre­kednek. Az igazság kutatásából pedig nincs kizárva a tévedés lehetősége. Tévedni pedig nemcsak emberi dolog, hanem a kutató emberi elme joga is. Dr. Jancsó Benedek. — 491 — Fővárosi h­írek. * A nemzeti színház drámabíráló bizottsága tegnap délután kilenc olyan eredeti színmű fölött ha­tározott, melyet az egyes bírálók — egy vagy más tekintetben — figyelemreméltónak találtak. Hetet azonban a bizottság nem tartott színpadra vihetőnek. Egyet előadásra ajánlott. Címe »Ősz és tavasz«, egyfelvonásos vígjáték, írták Hevesi József és He­­tényi Béla. Egy szaloni tárgyú nagy drámát pedig szerzőjének ajánlották újabb átdolgozásra. * A régészeti társulat tegnap délután tartott­a meg havi felolvasó ülését. Két érdekes tárgya volt. Havas Sándor előterjesztette jelentését Árpád sírjá­nak kutatásáról. A főváros három évvel ezelőtt bízta meg Havas Sándort, hogy a római maradványok ku­tatása közben igyekezzék Fehéregyháza maradványait is fölfedni. Havas hosszas tanulmányozás után főkép egy 1855-ből való határjáró oklevél adatai alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy Fehéregyháza — a névtelen jegyző szerint Árpád temetkezési helye — a ma Kis-Cellnek nevezett remetehegyi magaslat táján, ennek az esztergomi útra hajló lejtőjén kere­sendő. Itt fog most ásatásokat kezdeni. Az érdekkel hallgatott felolvasást megéljenezték. Nem kevésbbé érdekes volt ezután Herman Ottó előadása a magyar halászatban található ősmaradványokról. Számtalan halászati eszközt mutatott be, melyeknek célját lai­kus ember első látásra aligha volna képes meghatá­rozni. Bemutatott többek között egy Szeged táján *

Next