Fővárosi Lapok, 1885. június (22. évfolyam, 128-152. szám)
1885-06-02 / 128. szám
Kedd, 1885. június 2. 128. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda. — ^ ______________ - MMSIL- Hirdetések patt a Ti nonra píiF -«.* nt J. UVÜIU/Ol JüürV/XL ■ecjeumit a kiadóhivatalba klT*T‘ SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Poste restante. (Elbeszélés.) Majthényi Flórától. (Folytatás.) De az olvasás nem igen ment, a mély elgondolkozást kifejező tekintet mindig el-el tévelyget a szoba valamely céltalan pontjára s ott akadt meg. Ezalatt Olga csak ott maradt a folyosóra nyiló ablaknál, s kitartó türelemmel vesztegetett el sok üres percet, csakhogy egy-egy érdekesbb momentumot leshessen el. Azután bement Irénhez s azt mondá: — Tudod, mi történt ? Először beszélgetve, nevetgélve olvasták el közösen a levelet. Ezután Edgár leült az Íróasztalhoz, s gyorsan, odavetve jegyezgetett valamit; Edmond pedig a váll fölé hajoltan olvasta az Írottat s néha közbeszólva úgy tetszett, hogy észrevételeit mondja el. Azután egyszerre a folyosóra tekintett, s félkezével csöndesen vonta öszszébb az apró függönyöket, mintha a verőfény sugarait mérsékelné az Íráshoz. Pedig jól tudom, hogy engemet látott meg az átelleni ablakban, s barátját akarta védeni a kiváncsi szemek elől. Mintha bizony oly távolról is olvasni lehetne. De ilyen gyanúskodó az öntudat! Olga kissé neheztelve mondotta e szavakat, míg Irén nyugodtan felelt: — Hogy válaszol, az végre is csak udvariasság, attól függ, hogy mit fog válaszolni. S e válasz találgatása csakugyan újabb érdeket adott a következő napnak , amint átalában érdekesbben folyt az idő, mióta az a kis regény elkezdődött. Az Irén kedélye olyan lett, mint elvonuló vihar előtt az erdei tó, melyen olykor a verőfény ragyog tisztán és örömteljesen; majd apró fodrok reszketnek aggódva színes felületén ; azután viszont egy-egy mélyebb felhőárny vonul rajta végig, s utoljára elsimul végkép a víz, s elalszik a remény sötétzöld színében. Bármennyire hullámzik is a kedély, nem tartóztatja vissza a dolgok menetét; egymásután haladnak az órák, mint ahogy vonulnak a csillagábrák a szendergő erdei tó fölött. Alig jött el a dél, s Olga már is a postára akart menni, hogy a »poste restante« levelet elhozza. Irén, ki ugyannyi kíváncsisággal s még több érdekkel várta ugyanazt, mégis figyelmeztette barátnőjét, hogy még korán lesz, mert egyrészt nem hitte, hogy a válasz oly hamar elkészült volna, de másrészt — amit magának sem vallott be, — habozott és félt egy kissé azt a levelet elolvasni, mint fél a beteg az orvos véleményét meghallgatni, melytől egéssége, tán élete függ. Olgát azonban nem tarthatta vissza. Ez gyorsan tette föl kalapkáját s a nélkül hogy ragyogó kék szemeivel a tükörbe tekintene, sietet ki az ajtón s ki a házból. Ha már igy van, hogy meg kell tudnunk a valót — gondolá magában Irén, — jobb is, ha megy. Legalább hamarább átesünk az egészen ! Még a halál is könnyebb, ha gyors , a bizonytalanságnál nincs rosszabb! S hogy mit gondolt még Irén, össze-vissza, s hogy mennyire dobogott a szive, mig Olga hazatért, ki tudná azt elmondani. S midőn meglátta a kipirult arcot az ajtóban, újra azt susogta: — Oh bár csak ne hozta volna el! A kellemetlen dolog későn is korán jön! S az Irén kívánsága teljesült, mert nem tudhatott meg semmit. Olgával egyszerre nyitotta föl a másik ajtót Edgár, ki miután belépett, a levélről többé nem lehetett szó. — Nem ebédelünk még édes angyalom ? Úgy tetszik, mintha ma később lenne a tálalás. — Bizony, mert Olga csak e percben tért vissza a városból. — Ej, ej, ezek a nők ! Hogy mindig akad fontos teendőjük! — Akad bizony, mégpedig érdekes! — nevetett Olga. Ha tudná, mi dologban járt! Mosolygott magában Irén. Az ebéd vidáman folyt, s a kissé nyugtalan menyecske gyakran függesztő kérdő tekintetét Olgára. De ez mintha nem értené a kérdést, vagy nem akarna felelni a levél sorsáról, ilyenkor mindig lesütötte szemeit. • Edgar oly gyöngéd s oly szeretetteljes volt, hogy Irén oda magyarázta az Olga szembeszédének folytonos némaságát, hogy talán nincs is levél, mert azt Edgár valószínüleg meg sem irta. De mindennek dacára mégsem bánta most az egyszer, hogy Edgár az ebéd végeztével kávéházba sietett. — Nos ? — kérdé rögtön Olgát, amint egyedül maradtak. — Még nem volt a levél ott, — viszont ez kissé lehangoltan. — Mert Edgár nem felelt! — jegyző meg Irén látható örömmé!. — De hisz megírta a levelet. — Olvastad ? — Hogyan olvastam volna olyan távolról! De láttam. — Az csakúgy lehetett költemény, számadás vagy bármely közönyös jegyzék, mint szerelmes levél. — Megállj csak ! Elmegyek én még a postára később. — S te talán örülnél, ha Edgárt csapodáznak, hűtlennek találnánk ? — szólt Irén egy kis nehezteléssel, mert kedélye ingerült volt már a bizonytalanságtól. — Én csak annak örülnék, ha olyannak látnád az életet, amilyen valóban, s nem az égből néznéd a földet. Akkor azután jelentéktelen apróságokból nem csinálnál mindjárt nagy szerencsétlenséget; hidd el, boldogabb lennél. Irén vállat vont, s kitérőleg jegyzé meg: — Az is különös, hogy Edmond e napokban nem jött át hozzánk. Fél, hogy kiolvassuk szemeiből az egyetértést. — Erről könnyű meggyőződnünk. Ülj le a zongorához, játszd el ama szép indulót Spontini-től. E hangokra ő mindig át szokott jönni. Ilyenkor otthon van, meglátjuk át jön-e most is. Irén megfogadta barátnéja szavát, s a jövő percben az induló diadalmas hangjai töltötték be a szobát, a vékony falakon át a folyosót és a közeli szállásokat. Míg az ifjú nő a zenébe merült, Olga visszafojtott lélegzettel figyelt minden közeledő lépésre. — Aha! — susogta, — jön már! S csakugyan Edmond lépett a szobába, ki meghajolva a hölgyek előtt, így szólt: — E dallamban annyi magnetikus hívás van, hogy ezt hallva, azt képzelem, nagysátok parancsolni óhajtanak valamit. Azért most is azonnal megjelentem, hogy szolgálatukra legyek. — Nagyon köszönjük, — viszonzá Irén, — de most az egyszer véletlenül került ez induló ujjaim alá. Vagy talán nem is egészen véletlenül, de ösztönszerűleg, minthogy már napok óta nem volt szerencsénk önt láthatni. — Tudja nagyságod, hogy az írónak mindig van egy-egy újabb eszméje, melyet ki kell dolgoznia. S ez mindig időt vesz igénybe. — Úgy látszik, Edgar is töri valamiben a fejét, — nevetett Olga. Irén megdöbbent magában: — A gondatlan! még elrontja az egészet. Edmond a zavar egy kis árnyalatával felelt: — Ó, úgy tudom,’drámát akar írni. — Vagy talán inkább vígjátékot csinál! — kacagott Olga. Edmond leküzdötte a zavart s szokott higgadtságával, találékonyságával felelt. — Gyakran előfordul, hogy a legkomolyabban tartott képből nevettető karrikatúra válik. De Edgarral eztán nem történhetik meg. Ő jó költő. — Azt én sem vonom kétségbe, — viszonzó Olga, s aztán átalános lett a csevegés mindenféle érdekes vagy érdektelen dolgokról, de ez utóbbi apróságok is tarka zománcot nyertek a kedély s az élénkség varázsától. A nap már elvonult az ablak redőnyeiről, s Olga aggódva pillantott egy kis felhőre, így gondolkozva magában: — Ideje lenne már a postára mennem, hátha később esni is fog ! Edmond nem érthette e néma töprengést; ámde lehet az is, hogy a gondolatoknak delejes kisugárzása van, mert nemsokára kalapja után nyúlt, s búcsúzott a hölgyektől. Alig tette be maga után az ajtót, Irén azt jegyzi meg: — Nem nagy dolog lesz az egész, mert Edmond épp oly elfogulatlan, mint egyébkor. Ha pedig egy ellenem való komoly összeesküvésnek volna részese, akkor meglátszanék rajta. Olga sietve öltözött a kimenethez, s oda vetve mondá: — Fő dolog, hogy a levelet kézre kerítsük. Azután gyorsan távozott. Irén újra oda ült a zongorához, s mint aki nem tudja, hogy mivel töltse az időt, céltalanul ábrándozott a billentyűkön. A zene vidámító, megnyugtató hatása alatt még inkább hitte, hogy e kis tréfa,— melybe oly könnyelműen belebonyolódott, — jó véget fog érni, s csak egy-egy dissonance akkordra rezzent meg olykor az ő szíve is. — Hátha mégis lehető volna, hogy Edgár hajolna egy idegen nő hízelgő szavára ? Mily nagy boldogtalanság lenne az! S minek volt ezt előidézni ? Minek volt ezt kutatni ?! A szép csalódás fölér a boldog valósággal; minek volt hát erővel fölébredni ? ! (Folyt. köv.) A bűvös kalap. (Francia elbeszélés.) Írta Augustin Challamel. (Folytatás.) IV. Egy fiatal ember rontott be, ki alig köszönve, egyenesen a törvényszéki elnökhöz sietett. — Oh, kedves nagybátyám, — kiáltott föl, — mily szerencse rám nézve! Végre is megtaláltam önt itt! Már több mint egy óra óta keresem önt. . . Az egész várost befutkostam miatta ! Az elnök öcscse csinos, szőke, élénk s megnyerő külsejű fiatalember volt — a finomabb modorú oroszok közül. — Egésségükre váljék az ebéd! — szólt aztán az ifjú, udvariasan. — Nos, mit keresel te ebben a vendéglőben? — kérdezte öcscsétől az elnök, elégületlenséget mutató arccal. — Azt kérdi bátyám, mit keresek itt ? — Azt. Miért üdözöl te engem idáig, hol oly kellemesen töltöm üres óráimat ? — Hiszen mindennek megvan a maga ideje ! . . Lássuk, miért jöttél ide ? . . Mit akarsz ? — Kedves bátyám, lóhalálában jöttem, mint egy fejdelmi futár, ki egy fél tucat lovat tesz tönkre.