Fővárosi Lapok 1885. szeptember (206-233. szám)

1885-09-11 / 215. szám

Péntek, 1885. szeptember 11. 215. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre............................... 8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Csöndes eső. Csüggedten a lombok, epedőn a rózsák Álmodnak üdítő, fris permeteget. S vájjon az ő álmuk, vagy a szellők hozzák: Felhők fedik már a keleti eget. Bókolnak a rózsák, hajlongnak a lombok, Közeleg a felhő gyorsan az egen, S alig egy hívó szót ajkamon kimondok, Megered az eső szépen, csöndesen . . . Csendesen csevegve csepegnek e cseppek, Csöndes csevegésök a lélekre hat : »Én virágra hullok, mely édes a szemnek.« »Én kalászra hullok, mely életet ad.« Akárhova hull az­ áldás itt is, ott is, Mit a földre a jó ég terjeszte ki. Fölvidul az ember, a kis gagyogó is Gőgicsélő szókkal hogy ujjong neki! Fű, fa, virág éled, é­s éleszti az eső Az emberi szivben a reményeket. Epedő virággal együtt epedett ő, Csüggedő lombokkal együtt csüggedett. De a hála bármily nagy is a szivekben Nincs elég magasztos szó rá, emberek. Egyszerű szavaknál sokkal ékesebben Zengi a ligetben a madársereg. Dömötör Pál. -------------------­A fekete ruhás menyasszony. (Elbeszélés.) Írta Sziklay János. (Folytatás.) Ervin megragadta, ajka felé emelte,­­ aztán megint visszabocsátotta. Mit szólna Aranka vagy szü­lője, ha megcsókolná a kezét ? Megnevetnék, gúnyol­nák ; talán észre is venné a leány anyja, hogy ez már nem a gyermeki, játszótársi vonzalom s még utóbb kitiltaná a házból. (3 hogy olyan félénk, olyan gyáva!... Elővette a kis dobozt. — Édes Aranka... a papa küldi... Itt volt. — A papa ? — kiáltott fel örömmel Aranka, de megilletődve halkitá meg hangját. — És ide sem jött! — mondá vontatva. — Ne vegye rossz néven. Csakis annyi időt töl­tött itt, a­meddig megebédelt. Sürgetős dolgai azon­nal visszaszólították. .. Hanem átadta ezt... és azt szente, hogy csókoltatja, ne haragudjék, a­zért nem látogathatta meg önöket. Mohó örömmel nyitotta ki a dobozt Aranka. Egy ideig rá­bámult a csillogó gyöngysorra. Aztán megragadta Ervinnek mind a két kezét, megszorí­totta hévvel, erősen. Ismét megnézte az értékes aján­dékot. Majd fölvette, vizsgálta, mintha törékeny pa­­pirüvegből volna. — Oh be szép. .. suttogá magában s a tükör elé állott. Ervin háta mögé került, megkapaszkodott egy szék házában s úgy nézte reszketve a szép leányt. Battiszt mellénykéjének szét kellett hajtania gallér­ját, hogy ráilleszsze a gyöngysort nyakára. A csil­logd ékszer még tündöklőbbé varázsolta habfehér nyakát. Ha most oda húzódnál hozzája, megszorítanád derekát, hátra kapnád fejét, s össze-vissza csókolnád arcát... tüzelte egy biztató hang, tolakodó ösztön a fiút... Ervin nem mert mozdulni, elfordította fejét, majd meg­lopva ismét a lányra vetette pillantását... Nem, nem! ez nem illik, ez bűn, ez el­valóság — té­­pelődék fogait összeharapva... Oh­én szerencsétlen, boldogtalan, gyáva teremtés... És elment, el is utazott a nélkül, hogy a lánykának csak egy lehelet-csókját érezték volna aj­kai. Végig járta tanárával az ausztriai tavakat, átment Bajorországba, a Chiem­-tóhoz, majd ismét az alpese­­ken át a Rajna kútfejéhez, folyón, tavon csak egy arcot ragyogtatott a nap fénye, hold bágyadt világa, az övét; a bércek haván azt a ragyogó nyakat látta, a fenyvesek melodikus zúgásában az ő ruhájának su­hogását hallotta; azt látta mindenütt, a­ki sehol sem volt vele. Mikor a Rajnához értek, eszébe jutott Loreley regéje, melyet valaha a zongorán is kisért. Ich weiss nicht, was soll es bedeuten, Dass ich so traurig bin; Ein Märchen aus alten Zeiten, Kommt mir nicht aus dem Sinn. Fölnézett a hegyekre: nincs-e ott a Loreley ? Ott volt. Aranyos hegy rezegte körül, fésülte hosszú, arany haját. De mintha nem német dalt zengett volna, hanem magyar szó csengett volna ajkairól: »Azt mondják, hogy bűvös, bájos édenkert a szerelem.« — Ervin ! hűs a levegő. Megfázik ! A tanár riasztott rá. Sohasem volt oly unalmas, mint ebben a perc­ben. Sohasem baszankodott rá Ervin gondoskodása miatt, csak most. Igaz is, mikor legszebb álmát sza­kította szét prózai kezével. A kiállhatatlan ! És a hatás, melyet a régente szeretett s most egyszerre kiállhatatlannak érzett tanár e percben gyakorolt az ábrándos fiúra, megmaradt benne azután is, mikor elbúcsúztak a Rajna partjától. Az engedel­mes fiúból akaratos, zsémbes gyermek lett. Termé­szetes, hogy a­mint a tanár észrevette zsémbeskedé­sét, rövidebbre fogta a nyaklót, szigorúságot kezdett alkalmazni engedékenység helyett. És ezzel még in­kább fölingerelte az ideges fiút. — Én nem is tudom minek ül a nyakamon ez a kiállhatatlan ember, — dörmögő magában Ervin s dühében fogait harapdálta. Elhatározta, hogy szembeszáll vele a legelső alkalommal, a­mint megint figyelmezteti valamire. Hiszen utóvégre is már nagy fiú. Ötödik osztályba lép a közelgő tanévvel. Nem »te,« hanem »ön« ezen­túl. Ur. No és gróf is ezenkívül. Hanem mikor a következő állomáson fölhe­­vülve vizet akart inni, a tanár eltiltotta a poharat kezéből. — Fuj ! Többet nem mert mondani e kifakadásnál. Elfordult és letörölte könyét. — Milyen gyáva, haszontalan kölyök is vagyok! Szeretek és nem merek szólni, sértenek és nem merek visszafelelni! Augusztus vége felé volt, mikor Pozsonyba értek. A tábornok komoran fogadta őket. — Bajod van édes­apám ? — kérdé Ervin. — Van. Azaz hogy inkább volt. Ervin! tudsz-e komoly, férfias lenni ? Ervinnek fellángolt a szeme. — Komoly, nagyon komoly dolgot akarok mon­dani, — folytató a tábornok. — Közölheted velem atyám. — Félek, hogy erős hatással lesz rád. Pedig meg kell mondanom. — Bármi rossz lesz is, van erőm meghallgatni. Hiszen annyit szenvedtem már életemben ! — Szegény fiú! Igazad van... Tehát halld. Anyád itt volt. — Anyám ?... És mit akart ? — Pénzt. — Hát ennyire jutott ? — Nemde, te csodálkozol rajta, hogy ennyire sülyedhetett. Én nem. Te azzal a hittel lelkedben lát­tad távozni, hogy nemes, jellemes büszke nő. — És szívtelen, a­ki elhagyott betegágyamnál s nem törődött velem többé. — Mert nem járt ki neki azontúl a havi pénz- Én ismertem, jó fiú . .. Vajha ne­m lett volna anyád... —­De legalább találtam egy más anyára, a­ki jobb volt az elsőnél, azaz nem is az első, hanem ez volt az igazi anyám. A fiú arca szegfűpirosra bevált e szavakkal. Ha Aranka látta volna! — Szép beszéd volt fiam. Légy mindig hálás nevelőid iránt. — De a mit most mondott anyámról, édes­apám, azt a szükség parancsolhatta neki s ha meg­alázás is, de nem aljasság, sem rettenetesség. Mitől kell hát tartanom, a mit oly hosszú bevezetés után még most is habozik megmondani. — Anyád tehát pénzt kért s én megtagadtam. — És aztán ? — Adósságokat akart csinálni a városban a nevemre. — S a kereskedők nem hiteleztek neki. — Hiteleztek. Meghurcolta nevemet. Hogy ne gyalázzanak engem a városban, a­hol ilyen tekinté­lyes állást foglalok el, mindent kiegyenlítettem , de megtiltottam, hogy még valamit adjanak neki az én nevemben. Szokása szerint" magánházba ment lakni, a bért megfizette, nem utasíthatták ki. Hanem élel­met már sehol sem kaphatott. Letelt a két hét, a­mennyi időre megfizette a házbért, a lakáson nem tűrték meg tovább. Fölkértem a városi kapitányt, ér­tesse meg vele, hogy távozzék a városból s ne kompro­mittáljon engem, sőt csak is az én nevemnek köszön­heti, ha tiltott koldulás és adósságcsinálás miatt a törvényes eljárás kellemetlenségeinek ki nem teszik. Ez a felszólítás mégis nagy csapás volt önérzetére. Annyira nem veszett ki méltóságérzete, hogy meg ne reszketett volna attól, hogy most koldusként, kósza személyként fognak vele bánni. .. Mond csak Ervin, helyesen tettem-e, hogy el akartam távolítani magam­tól ? Katona vagyok, állásom és becsületem megvé­dése forgott szóban. — Nem tehetett máskép atyám. — Ezt akartam tőled hallani megnyugta­tásomra. — És mit tett azután anyám, hogy ezt érté­sére adták ? Az ezredes elfordult és hallgatott, azután egy nagyot fohászkodva tekintett vissza fiára. — Menj fiam a tanár úrral föl a kecske-utcába. Annak a végén a szőllőhegyek aljában van az evan­gélikus temető. Ott megmondja egy sir... — Meghalt! — szólt Ervin megszeppenve, de erősebb megrendülés nélkül. — A kisligetben, ott, hol a csallóközi Dunaág kiszakad a nagy folyamból, a sarkantyúról a vízbe ugrott ... Főrér mellett húzták ki ... húgoddal együtt. Ervin homlokához kapott. Vére szédítő sebes­séggel tolult agyába. De a még megjelent káprázó szeme előtt a holt nővér elmosódott alakja, egy ele­venebb kép azonnal elfoglalta annak helyét. (Folyt. köv.) Az álmodozó. (Amerikai elbeszélés.) irta H. H. Boyesen. (Vége.) Január havának egyik késő estéje volt, midőn egy uszályhajó az utasokkal a patnal kikötött. A hold nyugodtan ragyogott a sötétkék égbol­tozaton s a csillagok tiszta fényben tündököltek; dermesztő hideg volt. A kikötőtől északi irányban nagy, tömör, sötétszürke felhőfal látszott, mint egy roppant madár, mely tollait a hidegben felborzolja.

Next