Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)
1885-10-09 / 242. szám
egyedül volt, de azon percben, midőn Alfréd távozott a házból, vagy szobáiba ment, Laura rögtön fölkereste őt, s az egész időt együtt tölték. Valami megfoghatatlan ragaszkodást érzett társalkodónője iránt, s gyakran úgy érze, hogy félelem köti hozzá. Mintha sejtette volna, hogy ez idegen leány, kit alig ismert néhány hét óta, kezei között tartja az ő sorsát, boldogságát, jövőjét, s csak tőle függ, hogy az jó, vagy rossz legyen. A szüleinek írt levelekben nem tudta magát házas életéről híven kifejezni. Nem tudta boldog-e, vagy hiányzik valami férje viseletében, ami láthatatlanul, de mégis érezhetően lebeg köztük. Tapasztalatlan volt, de ösztönszerűleg sejtő, hogy Alfréd nem egészen az övé. Miben áll ez, mi módon kellene elemezni, maga sem volt tisztában vele. Jó, előzékeny volt az mindig iránta, s ő mégis azt hitte, nem bírja szerelmét. Gyakran gyanú kelt szívében, hogy nagy vagyona volt az, mi Alfrédet hozzá vezeté, s férjévé tette; máskor félt, hogy annak más bírja szívét. De ki ? És ilyenkor maga sem tudta, mi okból Lydiára gondolt. Nem egyszer fordult meg emlékében, ama különös jelenet a bondokban, mit még mindig nem tudott magának megmagyarázni, s miről újra és újra szerette volna kikérdezni férjét, vagy Lydiát, de valami visszatartó ettől, s hogy jelenleg teljesen távol vannak egymástól, azt tudta. Majdnem örült neki, hogy Lydia nem jelentmeg a salonban, sem az étkezésnél. Alfréd sohasem találkozott vele, és sohasem kérdezősködött róla, ami nem kerülte el Laura figyelmét. Egy este kívül zord hideg, sivító szél fújt, s ők ketten a kandalló tüzénél ültek, mi a szobát sötétes ,félhomálylyal áraszta el, a lámpák a mellékszobában égtek. Locxonné elhatározta, hogy előhozza Lydiát, mit világos nappal, nem mert volna tenni. — Gyakran eszembe jutott ama jelenet Bécsben a bondokban — kezdő majdnem reszkető hangon. — Sokáig nem tudtam megmagyarázni, mi volt az : végre megtaláltam kulcsát. Alfréd élénk mozdulatot tett helyén. — Te már talán nem is emlékezel reá, de egyszer együtt láttuk Lydiát Bécsben, az utcán. Anyját kísérte a temetőbe, a koporsó után ment. Akkor már mindkettőnknek feltűnt szépsége. •— Meglehet. — Nem emlékezel arra ? — Nem. Laura elhallgatott. Szívét összeszorulni érző, a hideg, érdes hangra s a kurta feleletre, konyolult szemébe, mit titkon letörölt. — Miért nem mutatja ő magát soha köztünk ? — kérdé egy idő múlva Alfréd. — Én sokat vagyok vele, s mint mondja, nem akar együttlétünkben zavarni. — Csodálatos gyengédség egy — idegentől. — Kívánod, hogy esténként megjelenjék. A nappalt már neki ígértem, tetszése szerint rendelkezhetik vele. — Azt hiszem, nekünk és neki is vidámabban tennék a hosszú téli est. Laura sóhajtva hagyta el helyét, s csengetett. — A salonba kéretem Lydia kisasszonyt, — mondá az inasnak. Nemsokára csendes, halk léptek közeledtek, mik gyorsan elnémultak a mellékszobában. — Már itt van ? — mondá Alfréd bizonyos mohósággal hagyva el helyét. Mindketten a salonba mentek, hol Lydia várt reájuk. — Töltse velünk az estét, Lydia, — mondá nyájasan Locxonné, — nagyon szomorú lehet önnek napról-napra egyedül. — Amint kívánja, nagyságos asszony, — mondá hivatalosan, s Laura intésére helyet foglalt. Alfréd nem vette le róla szemeit. Végre láthatta ezt a bájos arcot, melyről éjjel és nappal álmodott, s mely folytonosan rejtve volt előtte. (Folyt, köv.) Iván (félre :) No ez érzékeny tréfa. Két túlvilági tündér asszony bársonyban és selyemben leszáll a várából a kormos tenyerű szénégetőhöz, koldulni tőle egy kis milliócskát. Azt mondják: vágd el érettük a nyakadat, majd aztán szépen eltemettetünk. Ha én a turzási előjogomról lemondok, azok a szédelgők, a kiknek az ipar csak még a könnyen hivők kizsákmányolására, egyszerre uj tárnát nyitnak mellettem s engem hosszú időre megbénítanak ! De én jó bolond vagyok. Nem szabad semmit megtagadnom. A Szegény grófkisasszony különben nem lehet hercegné. S mi lesz belőle akkor ? Én rosszabb, mint most, akkor sem leszek. S bizony mondom, hogy az én fekete kenyerem tovább fog eltartani, mint azoknak a milliói. (Annához:) Jól van grófné, a jó szomszédságért lemondok a törvényadta előjogomról. (Angela nagyot sikolt a tornácon.) Annamegijed .) No, mi történt veled? Angela (kacag:) Semmi, semmi! Itt van egy tükör. Amint belenéztem, akkora fejet mutatott, mint egy Memnon-szoboré. Anna: Lehetetlen. (Angela lefut a tükörrel s belenézeti anyját.) Anna : Szent szűz, oltalmazz! Ez ördöngösség. Hiszen hogy nagy orrom van, azt tudom, de akkora még sincs, mint egy őrtorony. Iván: Ez egy gyújtótükör, grófné. Azért nagyit. Anna: Angéla, idejövetelünket siker koronázta, Berend úr szives volt lemondani előjogáról. Angela : (szomorúan :) Úgy ? Anna: Egyébiránt, uram, mi e lemondásért j önnek — Angela (Annához :) Csak nem akarod őt azzal megsérteni, hogy valami kárpótlást ajánlj ? Iván (nyersen :) Nekem ? Mit grófné asszonyom ? Anna (hangot és modort változtatva :) Mi önnek ezért örök hálára leszünk kötelezve. (Kezét nyújtja.) Iván (enyhülten :) Szót sem érdemel grófnő. Nekem ez csak néhány napi tudományos buvárlatba került. Nem vesztek vele semmit s szerencsésnek érzem magamat, ha Angela grófnő boldogságát megállapítom vele. Angelabosszúsan vállat von s más tárgyra tér át.) De hát mondja meg ön, mire való önnek, komoly műszerei közt, ez a bűbájos tükör ? Iván: Hát biz azt nem a nyakravalóm felkötéséhez szoktam használni, hanem mikor valami vegytani kísérlettel oly erős tüzet kell létrehozni, amit semmi földi láng elő nem ad, egyú tükör a napsugarakból egyesíti azt. Ennek a gyúpontjában még a gyémánt is elég. Anna: Ah, az lehetetlen. Iván: El lesz az. Az is csak szénanyag, mint ez, ami a lábunk alatt ropog. Anna: Ezt a kísérletet én szeretném látni. Iván: Sajnálom, de gyémánt nem terem a bányámban. Anna : (kihúz a shawljából egy melltűt) Próbálja meg ezzel. Iván: (ránéz, mintha kitalálná gondolatját) Szívesen, de lombikba kell tennem, amelyben előny van. (Fölmegy a tornácra.) Anna: (lányához) Kitaláltam a módját. Az a solitaire ötezer frank volt a Palais Royale-ban. A kísérletből semmi sem lesz, mert lehetetlen. Akkor azt mondom neki: na hát tartsa itt a gyémántot, majd máskor nyári napnál sikerülni fog, ha egyszer visszajövünk, így nála marad emlékül s nem maradunk neki adósai. Angela / Hiszed, hogy kifizettük vele? Anna: Ötezer frankos souvenir ? Egy semmiért! Gondolom. Iván: (visszatér egy asztalkával, azon egy lombik s benne a gyémánt.) A tűt magát visszaadom, grófné, annak nem szükség megégni. Anna: Hát ön csakugyan hiszi azt ? Iván: Bizonyosan tudom. Tehát. Angela grófnő tiszteletére. (A gyújtó tükör sugarait a gyémántra irányozza s a gyémánt vakitó fénynyel elég. Anna és Angela ijedten takarják el szemöket.) Anna: (leányához) Ez rettenetes ember ! Iván: íme, grófnő, a gyémántból levegő lett. Széngáz. Anna: Én ettől az embertől irtózom. Angela: Én bámulom. Iván : És most még egy szót, grófné. Tanácslom önnek, hogy ha Bondavárt eladja, készpénzben vegye át a milliót s ne engedje azt magának a Nagy Krigylára részvényeiben kifizettetni, mert bizony mondom, hogy a milliója is úgy el fog égni, mint ez a gyémánt. Anna : Isten önnel! (Angélához:) Siessünk erről a veszedelmes helyről. (Mindketten él, balra.) Hetedik jelenés. Iván: (egyedül) Hát meg vagy velem elégedve, szivem ? Tedd, hogy én is az legyek veled. Változz át kristálylyá. Sat. 1580 - - — Régi nyomokon. Louis Passarge beszélye. (Folytatás.) — Különös, — gondolta magában — hogy éppen ma! Hogy is lehetett nekem elfelednem a Majna mellett a holdvilágos élét, a fiatal vidám emberek messze elhangzó vidám dalait s — a könnyed kézszoritást! Azonban ez a fiatal korban mit sem jelent. Az én utolsó estém is csak egyszerű búcsú volt. Bizonynyal nem rabolta az el Cecíliának fesztelen jókedélyét s az ősz apa, a nagy Handel-imádó, — ahogy mi őt neveztük, minthogy köztünk, diákok közt, az ő ó-klasszikus dalszövetkezetének érdekében toborzott — szintén nem mutatott haragos, bosszúálló arcot. Nem, nemió tekintetben nincs miért önmagamnak szemrehányást tenni. Cecilia azonban, mint egy régi barátom beszélte, hajadon maradt. Ő tökéletesen a zenének élt; apja nyomait követte s elragadta a világot kitűnő játékával. Hiszen még egy pár évvel ezelőtt a lipcsei Gewandhaus-ban lépett föl hangversenyekben. Oh, mily bohó vagy te, ha azt képzeled, hogy végetted nem ment férjhez ! Mit mindent elfeled egy, diadalaitól ittasult nő!.. . Egy távol vidéki város apró viszonyai közé ereszkedni alá! Sajátságos gondolat! És mégis, — elmélkedett tovább, — ez a magány egy adósság lerovását juttatja eszembe. Annának anyára van szüksége. Luiz néni nem marad itt örökké. Váljon a boldogult Saroltám nem óhajtaná maga is, hogy én e gyermeknek anyát keressek ? Fölugrott s nyugtalanul rázta a fejét. Doktor Werner a kihallgatási óra alatt nagyon szórakozott volt, többször ismételte ugyanazt az egy kérdést betegeihez s a receptek írásánál több hibát kellett kijavítania. Az aztán következett kikocsizás a vidéki betegekhez elég időt nyújtott neki arra, hogy magát rendbe szedhesse. Mikor a faluból éppen ismét visszatérni akart, egy Worm nevű paraszt jött vele szemközt, kit ő már pár év óta nem látott. Worm is elvesztette akkor a nejét s gyászolása jelenl, mint ahogy azon a vidéken szokás, egy nagy, fekete atlasz szalagot akasztott néhai felesége ágyfüggönyére. Werner most sugárzó arccal látta közeledni. Be kellett neki térni a közel eső házba, hogy tanúja lehessen ama nagy boldogságnak, melyben ez az ember részesült. Worm ugyanis egy évvel azelőtt újra megnősült s most egy fiúcska feküdt a bölcsőben, oly nagy és sokat ígérő gyermek, a minőt csak óhajtani lehetett. A boldog apának első házasságából nem maradt gyermeke; boldognak és egyszersmind büszkének érezte magát, annyival inkább, mert udvara sem kerül majd idegen kézbe. — A városi ember — gondolta magában Werner, midőn visszaindult — mindenestre mentt az ily gondoktól; arról azonban bizonyos lehet, hogy halála után vagyona szétszóródik a szélrózsa minden irányában mint egy halom értéktelen polyva. Mikor este rideg toronyszobájába visszatért, elővette hegedűjét, fölhangolta s zárt ablak mellett szabad folyást engedett ábrándjainak, melyekből mindenféle csudálatos változatban mindig csak a Hidelféle alapeszme bukkant föl. Luiz néni pedig ott ült a divánon Annával, mesét mondva ennek, az elhunyt anyáról, ki éjenkint meglátogatja gyermekét. II. Werner, mióta neje meghalt, H. várost nem hagyta oda, holott addig majd minden évben tett egy utazást, Annát a Luiz néni gondjaira bízva. Barátainak annál fortva feltűnt kissé, midőn egri regffel bire A M ai lá th o k ró 1. (PI.) Most, midőn Mailáth György, a gyászos véget ért országbíró fiai magyar grófi rangot nyertek, ismét e nagyérdemű család múltja felé fordul a közfigyelem. Az öröklő bárói és grófi rang nálunk oly idegen intézmény, melyet csak a tizenhatodik század közepe táján hoztak be hazánkba. Az Erdődyeket, Zayakat és Pálfyakat kivéve, — irta e tárgyban Pulszky Ferenc — minden grófi és bárói cim az utolsó két századból származik. Régi időkben nem a cim, hanem a szemé-