Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)

1885-10-09 / 242. szám

Péntek, 1885. október 9. 242. szám. Huszonkettedik évfolyam. Fél évre..................................8 fit. Negyedévre............................4 fit. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz.­­ 1. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Ath­enaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési felhívását ajánl­juk a műveit magyar olvasó közönség figyelmébe. Szeptember közepétől fogva a lap mindennap egy tél­ies ivén jelenik meg s hétfőn és ünnepek utáni regge­leken is rendesen külön számot ad- Ékkép tetemesen megnagyobodva, sokkal több olvasmánynyal s na­gyobb és újabb hírrovatokkal szolgál közönségé­nek. S bár e tetemes és állandó megnagyobbitás az­­Athenaeum« társulatnak nagy anyagi áldozatába s a szerkesztőségnek sokkal több munkájába kerül: az előfizetési ár marad az eddigi: évnegyedre 4, fél­évre 8, egész évre ifi írt. Halottak napján. (Gilm.) — A » Tűnő perceke-höl. — Tedd a szagos rezedát asztalunkra. A piros őszi rózsát hozd elő, S mint egykor májusban, szóljunk mi újra Szivünk felől. Nyújtsd kis kezed’, add megszoritni lopva, S ha látják is, nem bánom azt sem én; Mint egykor májusban, tekints mosolygva, Tekints felém. Minden si­on úgy csillog, úgy ragyog ma, — Élet gyűl most a holtnak is szemén . Mint egykor májusban, oh jöjj szivemre s újra Légy az enyém. Luby Sándor. ------»-«HB-----­ Lydia. (Elbeszélés.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) — így csak ön ismeri társalkodónőmet — mondá vőlegényéhez fordulva, — miután ő tagadja azt; hangja fájdalmas volt és arca lángolt e szavak alatt. Az ifjú merészen emelte fel fejét. Szólni akart. Azt kiáltani, hogy ismerem és sze­retem ! Hogy csak vele lehetek boldog, csak érte aka­rok élni, de Lydiának egy esdeklő pillantása, önkén­telen összekulcsolt kezei magához téríték, lefegyve­­rezék, elvették bátorságát s halkan mondá: — Én hasonlón ma látom először a kisasz­­szonyt.. . Lydia eltűnt a függöny mögött. — Nagy szépsége vagy valamely hasonlatosság lepte meg ? — kérdé Laura, ki hajlandó volt elhinni a két részről hallott tagadást. — Nagy — szépsége! — mondá Alfréd s visz­­szahullt helyére. — Nagy szépsége, mi csodálatosan hatott reám­. Laura a kandalló előtti székben foglalt helyet. Zavartnak, nyugtalannak érezte magát. Nem tudta miért, de fájó érzés rezegteté szívét. Könyek szök­tek szemébe, de egyetlen kérdést sem mert intézni vőlegényéhez. A következő percek mély csendben teltek el, midőn Tü­bingenné belépett s Laurát felszólitá, hogy menjen vele atyjához, ki beszélni kíván vele. — Addig ön itt marad, Alfréd, — mondá a bankámé. — Azonnal visszajövünk. Alfréd egyedül maradt. Midőn a külső ajtó csu­­kódását halla, felugrott, s ahhoz a függönyhöz sietett, hol Lydia eltűnt. Okvetetlen beszélni akart vele. Tudta, hogy nagy merészség, a­mit elkövet. Hogy menyasszonya minden pillanatban visszatérhet, vagy bárki más. De mit bánta ő ! Felejtve volt min­den fogadás, minden eskü, mind­az, a­mit célul, hálául kitűzött maga elé. Csak egy volt előtte, egy vágy, egy óhajtás Lydiával beszélni, s megkérdezni tőle, hogy jött e házba, és azt akarta tudni, velük fog-e menni Arleinbe. . . . Nem messze kellett menni. A szőnyeg­ajtót félrehúzva, Lydia annak közelében állt a mellék­szo­bában, egy székhez támaszkodva, majdnem ájultan. Tovább nem birták vinni lábai, a nem várt, nem gyanított csapás elszédíté. Alfréd gyorsan közeledett hozzá. — Miért csalt meg ? — kérdé a leány feljaj­­dulva. — Miért hazudott. Ki kényszerité erre. Már — akkor — vőlegény volt ? — Velünk fog jönni Arleinbe ? — kérdé Loc­­xon, tudva, hogy csak pár szót válthat vele, s magya­rázatokra nincs idő. Lydia nem felelt. — Velünk jön? — kérdé elfojtott lélegzettel. — Mondja, hogy »igen«, gyorsan, távoznom kell, az istenre kérem. — Megyek, de nem ön, hanem amaz angyal miatt, ki boldogtalan lenne, ha gyanakodnék s csalód­nék önben , — viszonzá a leány sírva. — Egyikünk­nek boldogtalannak kell lenni. Legyek én ! Az ifjú gyorsan megfordult, és vissza sietett he­lyére. A boudok­ még üres volt, s ő kezére hajtott fővel szemlélte a tüzet. Nyugodt külsővel várta vissza menyasszonyát, pedig szíve oly lázasan vert, mintha ki akarna ugrani kebléből. Ujjongott belsejében min­den. Most már örömmel, elragadtatással nézett elé mindennek, ami következni fog. Az esküvőnek, az utazásnak, a falusi unalom­nak, s különösen a regényes fekvésű Arleinnak: hol mézes heteit fogja élni, hol övé lesz a menny minden boldogságával, minden kincsével, mert hiszen Lydia ott lesz közelében. Ezzel a tudattal, ezzel az elragadtatással fo­gadta a nem sokára visszatérő Laurát. Lépett más­nap az oltárhoz, hogy örök szerelmet esküdjék neki, s utazott el a kies fekvésű Arleinba, mit Tübingen fejedelmi pompával rendeztetett be az uj pár szá­mára, és érkezett meg nejével, ki szívét, lelkét, bol­dogságát fekteté e házasságba, s milliomjait vitte e szövetségbe férjének, ki egyetlen garassal sem birt e földön. Ki tudhatta volna megmondani a jövőt, mely átláthatatlan homályba van burkolva, az emberi sze­mek előtt. VIII. Arnéin egyike volt Felső-Ausztria legkiesb fekvésű helyeinek, s ez időben nagyszerű látványt nyújtott a magas hóval födött hegyláncolat olda­lában. Kellemes, meleg szobák fogadták a megérkező párt, kik az első napokat a nagy kiterjedésű kastély új és pompás berendezésének megtekintésével tölték, s mert hideg, zord téli idő uralkodott a vidéken, egészen termeikre voltak utalva. Lydia mindjárt az első nap kikérte magának azon szabadalmat, hogy szobáiban lehessen, s csak akkor volt Locxonnéval, ha férje az istállókba, vagy rövid sétára ment, hova neje őt a hóval borított, csú­szós utakon nem követhető. Laura megadta ez engedélyt, s Lydia többnyire „A fekete gyémántokéból. — Töredék. — Irta Jókai Mór. Első felvonás, hatodik jelenés. Személyek: Berend Iván bányatulajdonos (a dráma hőse.) Tarac bányamunkás, Bondaváry Anna grófnő és leánya Angela, ki titkon Ivánba szerelmes. (Tarac balról jő s Iván ajtaján csönget.) Iván (kilépve az ajtón .) Nos, mi baj ? Tarac: A grófné van itt Bondavárról. Iván: Egyedül ? Tarac: A fiatal is vele van. Iván: Ugyan rosszkor jőnek. Vezesd ide. (A két grófnő úti öltönyben jő.) Anna : (Sorgnonját szeme elé tartva, Ivánhoz.) Kérem, Berend Iván úrral szeretnénk talál­kozni. Vezessen hozzá. Iván: Én vagyok az a Berend Iván. Anna : Ön az a Berend Iván ? (Leányához, An­gélához .) Hallod ezt Angela ? Ez itt Berend Iván ? A mi múlt évi kedves vendégünk. A mágnes­lovag, ki vonta magához a nőket. A gavallérok mintaképe. Ez az alak! Hát ráismersz, mi ? Angela: Oh én igy ismerek rá legjobban. (Ke­zét nyújtja Ivánnak.) Iván: Bizony grófné, ez a bányásznak a toi­­lette-je. (Kezet csókol Annának.) Anna : Nagyszerű ! Mintha csak a sütőkemen­­céből jönne. Iván: Eltalálta grófné. Éppen onnan jövök. Anna : Mit főz ön ? Iván : Holmi gázakat. . Anna : Gázakat! Akkor kérem, ne vezessen be a­­ szobájába. Csak maradjunk ide künn. Angela : Hát nekem szabad bepillantanom ? Anna: De valamihez ne nyúlj, mert rögtön föl­­é repülsz a levegőbe. (Angela fölmegy a tornácra s kíváncsian vizsgálja a különféle vegytani műszereket.) Anna: És ugyan mit készít ön ezen a veszedel­mes konyháján ? Iván: Ne higyje, grófné, hogy aranycsinálással foglalkozom. (). annál sokkal hasznosabb titkon tö­röm a fejemet, oly titkon, mely a szegény embereket megvédi s a gazdagokat boldogítja. Anna: Angela, jer ide! Berend úr érdekes dol­gokat mond. Angéla (visszasiet:) Oh én minden szavára hall­gatok. Iván: Látja grófné, ma minden munkásom pi­hen s még három nap igy fog lézengeni. A kőszénbá­nya tele van könséggel. A bányász ilyenkor azt mondja: »viheder jár!« Egy könnyelműen felnyitott Davy-lámpa ilyenkor az egész vihedert felrobbant­hatja s akkor a bányában dolgozók százával veszve vannak. Egy részök talán még életben marad, elte­metve a romok közé ; de azokat is nehéz kiszabadí­tani, mert a láng egyúttal meggyujtotta az egész tár­nát s a széngáz megfojtja a behatolókat. Hát én azt a titkot keresem, mivel lehetne az ilyen meggyuladt kőszénbányát rögtön és biztosan eloltani ? Angela : Az igazán nemes föladat. S ennek ál­dozta ön egész életét ? Iván: Nem áldozat, gyönyör ez ! A természet­­tudomány az istenbe mélyedés gyönyörűsége. Anna: S még mindig olyan askéta-életet él ? Nincs még neje ? Iván: Van. A szikla. Mi értjük egymást, a hi­deg kő s az élő szellem szerelme egy új lényt teremt a világra, a­kinek neve áldás lesz a földön. (Angélá­hoz :) Ugyan kérem grófnő, nem nevet a bombaszt­­jaimon ? Angela: Én értem és érzem, a­mit ön mond. Megengedi, hogy »családjánál« tisztelegjek. (Fölsiet a tornácra s a gépeket vizsgálja.) Anna: Mi önhöz búcsúlátogatásra jöttünk. Elad­juk a bondavári uradalmat. Egy milliót kínálnak értte. Iván: Igen jól meg van fizetve. Anna: Nem csak azért. Angela lányom férjhez megy. Salista herceg veszi el. Ön ismeri a herceget ? Iván: Egyszer-kétszer beszéltem vele, de híré­ből még jobban. (Félre:) Angela ki nem állhatta őt. És hozzá megy. Ah minő diadal volna az, ha most azt mondhatnám : ime, nekem is van menyasszonyom s bemutathatnám a szénhordó leányt. (Evila bányászle­ányra gondol. Annához:) Fogadja szerencsekivánatai­­mat a grófné. Anna : Azt azonban tudja ön, hogy a mi családi vagyonunk hitbizomány: az egészet a fiam örökli. A­ leányomé csak az anyai birtok: Bondavár. Ha a her­ceg veszi el, annak hozományt kell adnom. Iván: Természetes. A hercegi koronához nem­ illik más, csak a millió. S jó a vevő ? Anna : Kérdést sem szenved. A »Nagy Frigy­láda« veszi meg. Az első pénzhatalom Európában. Iván: Nem ismerem. Anna: Azonban egy kis akadály van az eladás­nál. Ön az én hegyeim közt — hogy is mondják csak ? — »turzás« útján fölfedezte a kőszenet s ez által va­lami előjogot szerzett magának. Hát a vevő társulat ennek az előjognak az átengedéséhez köti a szerződés helybenhagyását.

Next