Fővárosi Lapok 1885. november (265-294. szám)
1885-11-01 / 265. szám
Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre.............................8 frt. Negyedévre........................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Halottak napján. (Gézám sírjára.) I. Halottak napja — azok napja, Kiknek csak éjszakájok van . Ünnep a síron, virág a gyászon, Búcsú, melyen sírnak sokan. Ünnep, — kinek nincs ünnepelni, Kinek nincsen siratni mit. A kik gyászunk, csak nézni jönnek, Nem is értik, nem is hiszik. De a mi szivünk ottan fekszik Azoknál, kiké nem dobog; Mi hordjuk durva hantjok súlyát, S a fájdalmak rajtunk boszulják Meg azt, hogy ők már boldogok. II. Korán volt még az égbe visszaszállnod, Korán, én szép, fehér kis angyalom. Szebb lesz-e életednél síri álmod ? Keblünknél jobban fed a sírhalom ? A gyászos űrre, mely utánad tátong Borítom imádságom fátyolát. Oh, bár e fohász utol érne téged S lakná veled együtt az üdvösséget, Melynek képét lelkembe rajzolod. III. Mindig arra kértem az istent: »Tegyen jobbá, mint én valók, Szeressen minden ember itt lenn, S örvendjen rajtad fenn az ég. Előzz meg engem mindenekben, Elébb érj célt, mint értem én !« S megvert az ég saját imámmal, Meg azzal, amit kértem én. Szeretett minden itt a földön, S megirigyelt tölünk a menny. Megelőztél a sírban engem, A célnál vagy — de nélkülem. Egy nagy halott kutatítsa. (»Fanatikus«, »tudatlan« ember tárcája.) (Sz.) »Nyugodjanak békével a halottak /« A kegyelet ez elégikus fohásza hangzik ma és holnap a temetőkben, hol az élők fölkeresik a holtakat, emlékezéssel, áldással, imával. Azt szokták mondani, a temető az egyedüli hely, mely az egyenlőség földje; sehol egyebütt nem létezik az! És jól is mondják, ha arra gondolnak, ami a föld alatt történik, mert ott csakugyan egyformán porlik minden halott, volt bár életében gazdag vagy koldus, boldog vagy szerencsétlen, világ szépe vagy világ csúfja. De a föld színén ott sincs egyenlőség. Egyik halott fölött büszke márvány gúla emelkedik, a másik fölött jeltelenül horpad be a sír. Egyiknek a nyughelye el lesz ma és holnap árasztva emlékezés koszorúival, este pedig felgyújtott mécsek, lámpák sugaraival; a másikén pedig csupán elsárgult fűszálak jelentik, hogy teljesen el van felejtve. De mindegy ! Egyaránt megáldva, békében pihennek, s egy sincs, akinek koporsójánál egykor ne hangzott volna egy sajgó szív, vagy legalább a vallási szertartás bus szava: »Béke hamvaira /« A mai napon, midőn a közhangulat azt fejezi ki, hogy »nyugodjanak békében a halottak!«, mi töprengve gondolunk két távoli nagy sírra, melyek alatt hazáért elesett vitézek pihennek, köztük valószínűleg az a nagy lángelme, ki — Arany János költői igéi szerint — jött mint az üstökös s eltűnt mint az üstökös! E vitézek és e nagy lángelme sírjait most meg akarják háborítani, hogy ne nyugodhassanak békében a halottak. A kegyelet nevében törekesznek elkövetni a háborítást, hogy megbizonyosodjanak arról, vájjon csakugyan ott nyugszik-e Petőfi ? Minket régóta bánt e törekvés, de nyugtalanságunkat elnémítottuk máig, míg nem most, halottak napján, kitör az belőlünk, mert nincs két napja, hogy egy szép füzetben, a kutatás egy ügyvédjétől, aztól, csak fanatikus előitélet és tudatlanság gördíthetnek akadályokat azok elé, kik sírok mélyén keresik tudományos előkészületekkel a múltak történetét. Nem rösteljük egy csöppet sem e vád hangoztatásával szemben kimondani, hogy mi a segesvári harctér két nagy közös sírjának megháborítását határozottan kárhoztatjuk; ama »regélő mithoszt« pedig, mely a költő eltűntéről keletkezett, sokkal szebbnek, termékenyítőbbnek találjuk, mint azt a valószínűséget, hogy majdan egy tudós rámutathat egy kétséges koponyára: Ez volt a Petőfié ! Mert hitetlenek vagyunk az eredményre nézve, s ha nem is gyanúsítjuk a vállalkozókat azzal, hogy a magukról való beszélgetés szomja hevíti őket, de mindenesetre azt tartjuk, hogy hevök vajmi kegyeletien ösvényre ragadta lépteiket. A tudomány gyakran követ el barbárságot céljaiért. Példa rá a viviszekció, élő állatok boncolása. A világ borzad ettől, mint kegyetlenségtől, de kénytelen tűrni a nagy célokért, melyeket e kegyetlenség nélkül nem lehetne elérni. De itt nem a tudomány komoly törekvésével állunk szemben, hanem egy antropológiai sporttal. Mi a cél a fejér egy házat két honvédsír felásásával? A Petőfi csontjainak megkeresése. Miért? Azért, hogy éppen arra a helyre emeljenek neki kegyelettel emléket, ahol valóban nyugszik, és hogy koponyája az antropológia birtokába jusson. Amazt elérhetik sírháborgatás nélkül is, mert nincs a segesvári harctérnek olyan pontja, a hová ne illenék a Petőfi emléke. Tegyék meg — mert hát Haller Ferenc gróf buzdítására összegyűlt már vagy négyezer forint — azt a telket, melyen a két sir fekszik; vegyék meg, hogy jól gondját lehessen viselni s állítsák e sirok elé az emléket; de ne hányják ki a rég pihenő vitézek, a »névtelen hősök« csontjait csak azért, mert köztük egy lángelméjű költő is nyughatik. Azt hisszük, hogy ha megbírnák is találni a szabadságharc magyar Tyrteuszának csontkarját, az a kar, ha mozdulni tudna, tiltakozásra emelkednék föl, midőn el akarják különözni a porló hősöktől, kikkel együtt esett el a harc mezején. Az »Egy gondolatiban nem maga irta-e meg 1846 végén, hogy a szabadságharc mezején elesve, ott óhajt pihenni, hol »A hősöket egy közös sírnak adják, Kik értted haltak szent világszabadság !« De vájjon van-e kilátás csak arra is, hogy megtalálhassák és megismerjék csontjait? Azt vetik föl, hogy Dante, Petrarca, Rafael és Kant tetemeit sokáig tartó kutatás után ásták fel s ismertek rá. S Németországban most a Luther csontjait akarják így felkutatni régi sírjából. Igen, de ama nagyok külön sírban maguk feküdtek s igy valamint volt alapja a reménynek, hogy meg fogják bizonyosan találni, úgy a kutatással nem is követtek el kegyeletlenséget egy közös sir csontjainak kiszórásával. A sir közös volta az, mely egy felől semmi biztos reményt nem nyújthat a cél elérésére, másfelől igen barbár színben tünteti föl az egész törekvést. Mert hát mi alapon vélik a költő csontjait megtalálhatni ? Mondják, hogy Izsó Miklós szobrász fölvette a költő koponyájának méreteit, mielőtt a Petőfiszobor mintázásához fogott. De hol és mikor vette föl ? Midőn ő a szobor mintázásához fogott, akkor épp oly kevéssé tudták a koponya hollétét, mint most, sőt akkor még azt sem tudták, hogy a költő mint tűnt el, amihez később a szemtanú orvos teljesen hihető adatokat szolgáltatott. Mikor pedig Petőfi élt, akkor még Izsó nem szobrász volt, hanem falusi fiú Disznós-Horváton. De — mondják tovább, — van Petőfinek huszonhét hajszála a nemzeti múzeumban, s ez összehasonlítás tárgyául szolgálhat. Aztán ballábán sajátszerű csontelhajlás volt, egyik szemfoga pedig keresztbe nőtt. Bizonyára ezek alapot ígérő adatok volnának, ha egy külön sír halottjának felásatásáról volna szó. De két közös sírnak felkutatása forog kérdésben, olyanoké, melyekben halommal feküsznek elesett vitézek, kik közül ki tudja hánynak lehetett hasonló haja, hasonló csontelhajlása és keresztbe nőtt foga. A ki látott már valaha régi közös sirt kiásni, IV. Szavak, szavak is ki nem fejezhetik A kínt, a mely e szív mélyén lakik, Mint gyászruha, mely bármilyen sötét, Nem festheti a szív történetét. Egy sírirás e vers, rövid s hideg, Kik olvassátok azt, nem érzitek, Hogy mindenik sor lelkem húrját tépi S mégis oly hideg, lelketlen jelképi. Meg nem vigaszt, csak szivem vérzi meg. Táradt Antal: Az uradalom rongyosai. (Elbeszélés.) Írta Palotás Fausztin. (Folytatás.) Hát jőjenek az érdemes elöljáróság falnak vezetett fogdmegei, Hódi Imre várja őket! A dolgok folyása erélyes föllépésre készteti; ingadozás, meghunyászkodás csak nehezíti a helyzetét és céljának elérésében gátolja. Boldogságra törekszik. Az ész törvénye: küzdeni a jobblétért, de a szív is megköveteli a maga jogait. Akinek tompult az elméje, korlátolt a fölfogása, még emberszámba megy, oda emeli a hatalom, a vagyon, a sors szeszélye. De akinek szíve nincsen, csak bitorolja az ember nevét. Od a szív nem egy élet, sokszor egy egész világ elfér benne.... Seregi Szilveszter tervszerűen halad a maga utján kitűzött célja felé.Midőn megbizonyosodott abban, hogy vetélytársa van, nem verte félre a harangot, nem ütött lármát, tudván, hogy dobbal verebet fogni nevetséges erőlködés. E helyett vakondmódra működött. Megsemmisíteni, eltiporni akarja vetélytársát, nem erőszakkal, hogy e miatt vád ne érhesse, de mesterséges eszközök segélyével, hatalmával, furfangos eszének ravaszságával. Nem kicsinyli az ellenséget. Túlságos elbizakodottság volna ez tőle ! A Szőri Katica viselkedéséből elég tanúságot vehet. Noha mátkája már, félve elhúzódik tőle, úgy beszél vele, mintha alamizsnaként adná a szavakat. A múltkor is, midőn a Szőri-házból kitiltott Hódi Imre neve szóbeszéd közt előkerült, (a menyecske ángyinak járt el a szája !) a szép Katica erős szepegés közt kiszaladt a szobából s meg sem állt a tornác széléig, a hol aztán egy padra leroskadt. Az Orzse szolgáló újságolta Seregi ispán urnak, a mintő kegyelme ezen emlékezetes látogatás után haza készült, hogy a Katica szentemnek nagyon megindító volt a zokogása. Vetett is az ispán ur olyan mérges pillantást reá, hogy az a csacska cseléd nem egyha-rmar fogja elfelejteni. Hódi Imre a kegyelemre szorult uradalmi cseléd, síkra száll hatalmas ellenfelével, nem ijed meg a harc esélyeitől. Pedig oly gyöngék a fegyverei. Halvány remény, sebzett szív , de benne kiolthatatlan, igaz szerelem. Valami különös jövendölési tehetség nem kell ahhoz, hogy ezután mi fog történni. Peti után őt is kihallgatják. Megmondja habozás nélkül, hogy a gyűrűt ő adta a legénynek, vegyék hát le róla a lopás vádját, gyanúját. Aztán, elképzelhető mohósággal kérdőre veszik, erős vallatóra fogják. Hogy került hozzá a gyűrű, Seregi tudja már, de tanuk előtt is szeretné hallani. Néma lesz mint a sír, habár izekre tépnék is. A Katica jóneve, becsülete forog a kockán. Az ispán elvakítva a harag által nem is gondolt volna arra, hogy ráfogásával, hazug állításával a leány hírén is szennyet ejthet ? Ha semmi más, ez is elég volna arra, hogy habozás nélkül, emelt fővel, büszkén szembeszálljon ellenségével. Igaza van a Terkának. Nem féreg ő, akit elrúgni, eltiporni lehet. IV. Szőri Mihály uram szörnyen nagyra van vele, hogy Seregi Szilveszter urat maholnap édes vejének nevezheti. Egész csöndben történt meg a kézfogó ------------------