Fővárosi Lapok 1885. november (265-294. szám)

1885-11-01 / 265. szám

Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre .............................8 frt. N egyedévre........................4 frt. M egjelenik mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Halottak napján. (Gézám sírjára.) I. Halottak napja — azok napja, Kiknek csak éjszakájok van ; Ünnep a síron, virág a gyászon, Búcsú, melyen sírnak sokan. Ünnep, — kinek nincs ünnepelni, Kinek nincsen siratni mit. A kik gyászunk’ csak nézni jönnek, Nem is értik, nem is hiszik. De a mi szivünk ottan fekszik Azoknál, kiké nem dobog; Mi hordjuk durva hantjok súlyát, S a fájdalmak rajtunk boszulják Meg azt, hogy ők már boldogok. II. Korán volt még az égbe visszaszállnod, Korán, én szép, fehér kis angyalom. Szebb lesz-e életednél síri álmod ? Keblünknél jobban fed a sírhalom ? A gyászos űrre, mely utánad tátong Borítom imádságom fátyolát. Oh, bár e fohász utol érne téged S lakná veled együtt az üdvösséget, Melynek képét lelkembe rajzolád. III. Mindig arra kértem az istent: »Tegyen jobbá, mint én valék, Szeressen minden ember itt lenn, S örvendjen rajtad fenn az ég. Előzz meg engem mindenekben, Elébb érj célt, mint értem én !« S megvert az ég saját imámmal, Meg azzal, a mit kértem én. Szeretett minden itt a földön, S megirigyelt tölünk a menny. Megelőztél a sírban engem, A célnál vagy — de nélkülem. IV. Szavak, szavak ! s ki nem fejezhetik A kínt, a mely e szív mélyén lakik, Mint gyászruha, mely bármilyen setét, Nem festheti a szív történetét. Egy sírirás e vers, rövid s hideg, Kik olvassátok azt, nem érzitek, Hogy mindenik sor lelkem húrját tépi S mégis oly hideg, lelketlen jelképi. Meg nem vigaszt, csak szivem vérzi meg. T'áradt Antal.------------------­A z uradalom rongyosai. (Elbeszélés.) irta Palotás Fausztiu. (Folytatás.) Hát jőjenek az érdemes elöljáróság falnak vezetett fogdmegei, Hódi Imre várja őket! A dolgok folyása erélyes föllépésre készteti; ingadozás, meghunyász- kodás csak nehezíti a helyzetét és céljának elérésében gátolja. Boldogságra törekszik. Az ész törvénye: küzdeni a jobblétért, de a szív is megköveteli a maga jogait. A kinek tompult az elméje, korlátolt a fölfogása, még emberszámba megy; oda emeli a hatalom, a va­gyon, a sors szeszélye. De a kinek szive nincsen, csak bitorolja az ember nevet. Oh a szív nem egy élet, sok­szor egy egész világ elfér benne.... Seregi Szilveszter tervszerűen halad a maga utján kitűzött célja felé.Midőn megbizonyosodott abban, hogy vetélytársa van, nem verte félre a ha­rangot, nem ütött lármát, tudván, hogy dobbal vere­bet fogni nevetséges erőlködés. E helyett vakond­módra működött. Megsemmisíteni, eltiporni akarja vetélytársát, nem erőszakkal, — hogy e miatt vád ne érhesse; de mesterséges eszközök segélyével, hatal­mával, furfangos eszének ravaszságával. Nem kicsinyli az ellenséget. Túlságos elbizako­dottság volna ez tőle ! A Szőri Katica viselkedéséből | elég tanúságot vehet. Noha mátkája már, félve elhú­zódik tőle, úgy beszél vele, mintha alamizsnaként adná a szavakat. A múltkor is, midőn a Szőri-házból kitiltott Hódi Imre neve szóbeszéd közt előkerült, (a menyecske ángyinak járt el a szája !) a szép Katica erős szepegés közt kiszaladt a szobából s meg sem állt a tornác széléig, a hol aztán egy padra leroskadt. Az Orzse szolgáló újságolta Seregi ispán urnák, a mintő kegyelme ezen emlékezetes látogatás után haza készült, hogy a Katica szentemnek nagyon megindító volt a zokogása. Vetett is az ispán ur olyan mérges pillantást reá, hogy az a csacska cseléd nem egyha- I mar fogja elfelejteni. Hódi Imre a kegyelemre szorult uradalmi cse­léd, síkra száll hatalmas ellenfelével, nem ijed meg a harc esélyeitől. Pedig oly gyöngék a fegyverei. Hal­vány remény, sebzett szív ; de benne kiolthatatlan, igaz szerelem. Valami különös jövendölési tehetség nem kell ahhoz, hogy ezután mi fog történni. Peti után őt is kihallgatják. Megmondja habo­zás nélkül, hogy a gyűrűt ő adta a legénynek, vegyék hát le róla a lopás vádját, gyanúját. Aztán, elképzelhető mohósággal kérdőre veszik, erős vallatóra fogják. Hogy került hozzá a gyűrű. Seregi tudja már, de tanuk előtt is szeretné hallani. Néma lesz mint a sir, habár izekre tépnék is. A Katica jóneve, becsülete forog a kockán. Az ispán elvakitva a harag által nem is gondolt volna arra, hogy ráfogásával, hazug állításával a leány hírén is szennyet ejthet ? Ha semmi más, ez is elég volna arra, hogy ha­bozás nélkül, emelt fővel, büszkén szembeszálljon ellenségével. Igaza van a Terkának. Nem féreg ő, a kit elrúgni, eltiporni lehet. IV. Szőri Mihály uram szörnyen nagyra van vele, hogy Seregi Szilveszter urat maholnap édes vejének nevezheti. Egész csöndben történt meg a kézfogó Egy nagy halott kutatíísa. (»Fanatikus«, »tudatlan« ember tárcája.) (Sz.) »Nyugodjanak békével a halottak /« A kegyelet ez elégikus fohásza hangzik ma és holnap a temetőkben, hol az élők fölkeresik a holta­kat, emlékezéssel, áldással, imával. Azt szokták mon­dani, a temető az egyedüli hely, mely az egyenlőség földje; sehol egyebütt nem létezik az! És jól is mondják, ha arra gondolnak, a mi a föld alatt történik, mert ott csakugyan egyformán porlik minden halott, volt bár életében gazdag vagy koldus, boldog vagy szerencsét­len, világ szépe vagy világ csúfja. De a föld színén ott sincs egyenlőség. Egyik halott fölött büszke már­vány gúla emelkedik, a másik fölött jeltelenül hor­pad be a sir. Egyiknek a nyughelye el lesz ma és hol­nap árasztva emlékezés koszorúival, este pedig fel­gyújtott mécsek, lámpák sugaraival; a másikén pe­dig csupán elsárgult fűszálak jelentik, hogy teljesen el van felejtve. De mindegy ! Egyaránt megáldva, bé­kében pihennek, s egy sincs, a kinek koporsójánál egykor ne hangzott volna egy sajgó szív, vagy leg­alább a vallási szertartás bus szava: »Béke hamvaira /« A mai napon, midőn a közhangulat azt fejezi ki, hogy »nyugodjanak békében a halottak!«, mi töp­rengve gondolunk két távoli nagy sírra, melyek alatt hazáért elesett vitézek pihennek, köztük valószínűleg az a nagy lángelme, ki — Arany János költői igéi szerint — jött mint az üstökös s eltűnt mint az üstökös! E vitézek és e nagy lángelme sírjait most meg akarják háborítani, hogy ne nyugodhassanak békében a halottak. A kegyelet nevében törekesznek elkövetni a há- boritást, hogy megbizonyosodjanak arról, vájjon csak­ugyan ott nyugszik-e Petőfi ? Minket régóta bánt e törekvés, de nyugtalansá­gunkat elnémítottuk máig, mig nem most, halottak napján, kitör az belőlünk, mert nincs két napja, hogy egy szép füzetben, a kutatás egy ügyvédjétől, azt ol­: csak fanatikus eloitelet es tudatlanság gördít­hetnek akadályokat azok elé, kik sírok mélyén kere­sik tudományos előkészületekkel a múltak történetét. Nem rösteljük egy csöppet sem e vád hangoz­tatásával szemben kimondani, hogy mi a segesvári harctér két nagy közös sírjának megháboritását hatá­rozottan kárhoztatjuk; ama »regélő mithószt« pedig, mely a költő eltűntéről keletkezett, sokkal szebbnek, termékenyítőbbnek találjuk, mint azt a valószínűsé­get, hogy majdan egy tudós rámutathat egy kétséges koponyára: Éz volt a Petőfié ! Mert hitetlenek vagyunk az eredményre nézve, s ha nem is gyanúsítjuk a vállalkozókat azzal, hogy a magukról való beszéltetés szomja hevíti őket, de min­denesetre azt tartjuk, hogy hevök vajmi kegyeletien ösvényre ragadta lépteiket. A tudomány gyakran követ el barbárságot cél­jaiért. Példa rá a viviszekció, élő állatok boncolása. A világ borzad ettől, mint kegyetlenségtől, de kényte­len tűrni a nagy célokért, melyeket e kegyetlenség nélkül nem lehetne elérni. De itt nem a tudomány komoly törekvésével állunk szemben, hanem egy antropológiai sporttal. Mi a cél a fej ér egy házai két honvédsir fel­ásásával? A Petőfi csontjainak megkeresése. Miért? Azért, hogy éppen arra a helyre emeljenek neki kegye­lettel emléket, ahol valóban nyugszik, és hogy kopo­nyája az antropológia birtokába jusson. Amazt elér­hetik sirháborgatás nélkül is, mert nincs a segesvári harctérnek olyan pontja, a hová ne illenék a Petőfi emléke. Tegyék meg — mert hát Haller Ferenc gróf buzdítására összegyűlt már vagy négyezer forint — azt a telket, melyen a két sir fekszik; vegyék meg, hogy jól gondját lehessen viselni s állítsák e sirok elé az emléket; de ne hányják ki a rég pihenő vitézek, a »névtelen hősök« csontjait csak azért, mert köztük egy lángelméjű költő is nyughatik. Azt hisszük, hogy ha megbirnák is találni a szabadságharc magyar Tyrteuszának csontkarját, az a kar, ha mozdulni tudna, tiltakozásra emelkednék föl, midőn el akarják különözni a porló hősöktől, kikkel' együtt esett el a harc mezejen. Az »Egy gondolati­ban nem maga irta-e meg 1846 végén, hogy a sza­badságharc mezején elesve, ott óhajt pihenni, hol »A hősöket egy közös sírnak adják, Kik értted haltak szent világszabadság !« De vájjon van-e kilátás csak arra is, hogy meg­találhassák és megismerjék csontjait? Azt vetik föl, hogy Dante, Petrarca, Rafáel és Kant tetemeit sokáig tartó kutatás után ásták fel s ismertek rá. S Németországban most a Luther csont­jait akarják igy felkutatni régi sírjából. Igen, de ama nagyok külön sírban maguk fe­küdtek s igy valamint volt alapja a reménynek, hogy meg fogják bizonyosan találni, úgy a kutatással nem is követtek el kegyeletlenséget egy közös sir csontjai­nak kiszórásával. A sir közös volta az, mely egy felől semmi biz- tosb reményt nem nyújthat a cél elérésére, másfelől igen barbár színben tünteti föl az egész törekvést. Mert hát mi alapon vélik a költő csontjait meg­találhatni ? Mondják, hogy Izsó Miklós szobrász föl­vette a költő koponyájának méreteit, mielőtt a Petőfi- szobor mintázásához fogott. De hol és mikor vette föl ? Midőn ő a szobor mintázásához fogott, akkor épp oly kevéssé tudták a koponya hollétét, mint most, sőt akkor még azt sem tudták, hogy a költő mint tűnt el, a mihez később a szemtanú orvos teljesen hihető adatokat szolgáltatott. Mikor pedig Petőfi élt, akkor még Izsó nem szobrász volt, hanem falusi fiú Disz- nós-Horváton. De — mondják tovább, — van Petőfi­nek huszonhét hajszála a nemzeti múzeumban, s ez összehasonlítás tárgyául szolgálhat. Aztán ballá­bán sajátszerű csontelhajlás volt, egyik szemfoga pe­dig keresztbe nőtt. Bizonyára ezek alapot Ígérő ada­tok volnának, ha egy külön sir halottjának felásatá­sáról volna szó. De két közös sírnak felkutatása forog kérdésben, olyanoké, melyekben halommal feküsznek elesett vitézek, kik közül ki tudja hánynak lehetett hasonló haja, hasonló csontelhajlása és keresztbe nőtt foga. A ki látott már valaha régi közös sirt kiásni,

Next

/
Thumbnails
Contents