Fővárosi Lapok 1885. december (295-324. szám)

1885-12-01 / 295. szám

utazott, hová minden további baj nélkül, alkonyatkor megérkezett. Megszállt egy régi, csöndes vendéglőben hová ő már a restauráció idejében szállni szokott. Másnap reggel, hosszú felöltőjét magára véve, fehér nyakkendősen, széles karimájú kalapját a fejébe nyomva, ünnepies léptekkel indult meg a nevelő inté­zet felé, hol Laheyrard Heléne menedéket talált. L­e Mancelné asszonynak a nevelőintézete a Vaugirard - utcának ama csöndesebb részében volt, mely a Boule­vard Montparnais-szal határos. Az öreg úr még har­minc lépést sem tett e néptelen városrész hosszú kert­­keritései mellett, midőn egyszerre nagy meglepetéssel állt meg. Tenyerét szeme fölé tartotta, hogy jobban láthasson. Heves káromkodásba tört ki s figyelemme­l kisért egy korán fölkelt sétálót, kinek arcát a fölhaj­tott kabátgallér félig eltakarta s ki nem volt más, mint Gérard. A fiatal ember egy falhoz támaszkodva, szomorúan bámult egy zöldre festett kapura, mely fö­lött ez volt olvasható: »Le Mancelné asszony nevelő­­intézete. Alapittatott 1838-ban.« A kapu mögött az udvaron két nagy platánfa részben lombtalan ágait rezegtette a szél, melyek közt egy nagy épületet lá­tott, a melynek ablakai le voltak függönyözve. — Teringettél, fickó, — kiáltott föl az öreg úr, az álmodozó ifjúnak a vállára ütve; — tehát téged mindig ott kell találnom, a hol nem kellene lenned! Gérard megrezzent a mint atyjára ismert, de hirtelen visszanyerte hidegvérét. — Atyám ! — kezdé. — Mi az ördögöt kereset­te itt ? — kérdezte az öreg szigorúan. — Hibámat akarom jóvá tenni. — Láttad újra azt a kisasszonyt ? — Nem láttam, — válaszolá Gérard busán . — Ideérkezésem első hetében beteg volt s azért nem lát­hattam őt, most pedig, midőn egésséges, nem enge­dik, hogy meglátogathassam. — Nagyon helyesen ; a te állhatatosságodnak itt nincs helye... Én fogom Laheyrard kisasszonyt meglátogatni, — szólt az öreg, megfogva a zöldkapu kopogtató- vasát. — Engedd meg, hogy én is veled mehessek, — susogta Gérard esdekelve. — Egyátalában nem ! Az ajtó már félig föltárult, midőn az ifjú meg­fogta atyjának a karját s rimánkodott. — Te látni fogod Helénet, atyám, légy jó hozzá , ne ejts engem kétségbe ! — Ezer mennykő! Még illemtanra akarsz en­gem tanítani ? Csak végezd a saját dolgodat s eredj haza! Az öreg úgy beszélt, mintha Juvigny­től nem volnának hatvan mértföldnyire. Miután egy pillanatig habozott, igy szólt: — Vagy inkább, várakozzál itt rám ! Seigneulles ur belépett az udvarba s a nehéz ajtó becsapódott utána. Látogatójegyére már előre föl volt írva ákom­­bákom vonásokkal: »Seigneulles báró beszélni óhajt Laheyrard kisasszonynyal«. E látogatójegyet fölküldte a fiatal hölgynek a kapussal s egy negyed óra múlva egy kis szobába ve­zették őt, hol Heléne dolgozott. Egy könyves állvány zsúfoltan megrakva, nehány szalmaszék, egy asztal, melyen egy pohárban egy késő nyílt rózsa virult. Ez volt a szoba egész berendezése, melybe az öreg nemes ünnepiesen, fölemelt fővel, fehér nyakkendősen ösz­­szevont szemöldökkel belépett. Heléne, ki még zavarban volt e nem várt láto­gatás bejelentése miatt, az asztal mellett állt. Szép, fürtös haja, melynek hullámai Seigneulles urat oly kellemetlenül érintették, kék szalaggal volt felkötve, szerény keretbe foglalva a halvány arcocskát. — Kisasszony, — kezdte az öreg hirtelen — én Seigneulles vagyok. Heléne meghajtotta magát. — Én még soha sem bújtam el valamely köte­lességnek a betöltése elől, — folytatá az öreg, — s habár e szerencsétlen ügyben kegyed az első sorban, a ki helytelenül viselte magát. . . — Báró úr, — vágott közbe Heléne hevesen, — ön kegyetlen!. . . Én eléggé büntettem magamat, mikor mindazokat, a kiket szerettem, oda hagytam s önnek engem meg kellene a szemrehányástól kímél­nie, még ha megérdemelném is. (Folyt. köv.) 1973 Hazai irodalom, művészet, készületre ki vannak tűzve a fordított újdonságok kö­­zül a Claretienek »Zilah herceg«-e, Raymond Deslan­­desnek »Antoinette Rigaud«-ja és az eredetiek közül Ábrányi Emilnek »Végrehajtó« című egy felvonásos vigjátéka. * Értékes munka jelent meg ismét az akadémia kiadásában. »A 1 i n­c i b­é­k­e okirattára«, melyet Szilágyi Sándor szerkesztett. Fáradságos mun­kát végezett vele s a hazai történelem önálló mivelői bizonyára örömmel fogadják a vaskos kötetet. A tu­dós szerkesztő az előszóban megmondja, hogy e könyv kiadását az »Erdélyi országgyűlési emlékek« tizen­egyedik kötete helyett azért kérte az akadémiától, mert a tizenhetedik század erdélyi eseményei szoros összefüggésben vannak a magyarországiakkal s a kö­vetkezményeiben nagyfontosságú linci béke kérdése még nincs kellőleg megvilágítva. Az uj kötet e hiá­nyon kíván segiteni. Közli a békére vonatkozó fonto­sabb okiratokat az országos levéltár, a gróf Erdődiek vörösvári, a herceg Eszterháziak kismartoni levél­táraiból, egyetemi könyvtárból, erdélyi muzeum-egy­­let gyűjteményeiből, sat. Sok okiratnak nincs kelte s e hiányon Szilágyi Sándor alapos kritikával igyekszik segíteni, részben föl is dolgozva ez okmányokat. A hetedfélszáznál több lapra terjedő kötet ára négy forint. . * A képzőművészeti társulat művásárló bi­zottsága a tagok közt leendő kisorsolásra a következő festményeket jelölte ki az őszi kiállításból megvételre: »Erdőirtás« Telepy Károlytól; »Pásztor leányka« Jendrassik Jenőtől; »Korán« Berger Győzőtől; »Ka­csák« Vastagh Gézától; »A torockói kőköz« Ligeti Antaltól ; »A jósnő« Tornai Gyulától, »Haraszti rész­let« Spányi Bélától, »Ó­budai tájkép« Jankó János­tól és »A kis koldus« című terrakotta szobrot Beze­­rédy Gyulától. A társulati vételek sorozata ezzel még nincs bezárva, s a művásárló bizottság legközelebb tartandó ülésében fog a még kiválasztandó nyere­ménytárgyak iránt határozni. * »Marosszéki történetek« címmel Jakab Ödön új beszélykötetet adott ki. Tizenkét történet van benne és mint összefoglaló címük is mutatja, vala­mennyi a székelyföldről veszi tárgyát. Egy-kettő kö­zülök: »A tutajos«, »A Mátyus Elek kaszálója« stb. lapunkban jelent meg először. A fiatal író első szé­kely rajz-kötete pár éve jelent meg s azzal e műfaj hivatott művelői közé emelkedett. Újabb kötete a ha­ladás utján mutatja be írónkat. Egy székely művész, Gyárfás Jenő készített az elbeszélésekhez csinos rajzokat s a mű a Pallas-társaság díszes kiadásában jelent meg. Ara 2 frt. * Hangversenyterem és színház gyakoroltak szombaton nagy vonzerőt a kassai közönségre. A tár­salgási egylet termében Wiltné asszony, a hír­neves énekesnő, tartotta első hangversenyét, a színlap pedig a »F­e­k­e­t­e g­y­é­m­á­n­t­o­k« premierejét hir­dette. Korán elkeltek a jegyek mind a két helyen, sőt nem is kaphatott mindenki, a­ki szeretett volna. S az illeni a régi filozófia, mely saját vallomása szerint is, maga sem volt képes megtalálni a tiszta igazságot. S miként a múlt bölcsészete nem juthatott el önma­­­­gától az igazságra, a jelen századok bölcsészete, mely elvetette magától a kinyilatkoztatás tanát s kutatásai alapjául az általános kétely elvét vette fel, sem le­hetett szerencsésebb. Sem a pantheismus, sem a racio­nalizmus, sem a materializmus nem elégíthette ki az igazságért sóvárgó észt, egyik sem képes megfejteni a lét talányát, forrását, célját. Vájjon talán a jövő böl­csészete fogja feltalálni isten nélkül az igazságot? Meglehet, de hányan lesznek e szerencsés bölszészek Az igazság pedig nemcsak a bölcsészeké, hanem szent joga van ahhoz az egész emberiségnek. Az emberek nagy része szegény, anyagi gondokkal küzd s dolgoz­nia kell, még az u. n. középosztálynak is reggeltől napestig: nem érnek rá filozofálni. És igy csak a pénz arisztokráciája kereshetné, találhatná meg az igazságot, úgy de ez nem elég, az időn kívül nagy elő­képzettséget, éles elmét és törhetlen munkakedvet igé­nyel a bölcselet. És igy csak a szellemi arisztokrácia jöhetne birtokába az igazságnak. A szűk kör tehát még szűkebbé lesz. S mert az igazság nem exclusiv természetű, az arra eljutott bölcsészeknek közkincs­sé kellene azt tenniök. Ámde mert emberek lévén ők is, nem igényelhetnek csalhatatlan tekintélyt, az embe­rek kénytelenek lennének a nekik előtárt igazságokat­­ megvizsgálni, vagyis a böcsészekkel és utánok ismét, csak filozofálniok kellene, a­mire pedig az emberiség zömének sem képessége, sem ideje. A bölcsészetben soha sem lesz állandóság, egység szankció; soha sem bírhat tehát kellő tekintélylyel. Ámde, látjuk, hogy az emberek zöménél az igazság felismerésének útja csak a tekintély lehet, tehát az isteni tekintélyre, ta­nításra, kinyilatkoztatásra van szüksége. Ezért a ke­reszténység, mely által szegény és gazdag, tudós és tu­datlan megtanulja az igazságot és megfejti léte nagy talányát, így alkotta meg a kereszténység a természet, az ész vallását. * Hitbölcseleti konferencia. (n) Az egyetemi templomban dr. Kanyurszky György egyetemi tanár vasárnap tartotta első hitböl­cseleti konferenciáját. Igen nagyszámú hallgatóság gyűlt össze a főváros előkelő köreiből s figyelemmel kisérte az érdekes előadást mindvégig. Nem egyházi szónoklat volt ez, hanem tudományos felolvasás, mely menten a felekezetiességtől, szigorúan a hit­bölcselet terén mozgott, a művelt közönség magasabb színvonalához mérten fejtegetve a tárgyat. E nálunk új ilynemű felolvasásnak még több folytatása lesz s mint a mostaniról, úgy a többiekről is meg fogunk röviden emlékezni. • A másfél óráig tartott előadás bevezetésében az értekező megjegyzi, hogy miként a szem a világos­ságra, úgy a szellem az igazságra van alkotva. S mert az igazság a szellem athmosphaerája, azt, hogy benne léle­zhessen, élhessen, keresnie s meg is kell találnia; különben az ember természete csupa ellentmondás, ő maga a legboldogtalanabb lény volna. S mi az igazság ? mi az emberi lét és élet jelentősége ? Arra a resultatumra jut Kanyurszky, hogy ezt csak az első, a legfőbb igazságban tudjuk meg és ismerjük fel: az istenség fogalmában, tudatában. De hát elismeri-e az ész az istenség fogalmát, a legfőbb igazságnak ? vagyis el kell-e az észnek ismernie egy világon kívül és mégis benne létező személyes istent. E bevezetés után érveléseit kezdi meg isten lété­nek bebizonyítására. Felhozza, hogy a történelem, min­dig és mindenütt ismerte — bár különféle módon — az istenség eszméjét. Az általános és állandó közmeg­egyezés pedig csak igaz lehet. Azután az embernek és a mindenségnek, mint esetékes, nem szükségképen létező és változó, véges tökélyü, lényeknek létezésé­­b­ől — tagadva a véges okok végtelen sorozatát — egy önmagától és szükségképen létező legfelsőbb okra, végetlen tökélyü lényre von következtetést. Továbbá a természetben mindenütt jelentkező gépezeti, szervi és szellemi mozgásból és életből, egy első mozgató erőt és életet következtet, egy lényt, mely a mozgás . A nemzeti színház legközelebbi újdonsága: Rákosi Jenőnek »E­ndre és Johanna« című öt­­felvonásos tragédiája, december hó első felében, eddigi megállapodás szerint 11-én kerül színre. Endrét Nagy Imre, Johannát Jászay Mari asszony fogja játszani. A darabban tizenkét változás van s több mint ötven szereplő vesz részt benne. A történet színhelye Ná­poly és Aversa. A próbák már javában folynak. Egy pár új díszlet is készül a darabhoz, melyek közül egyik a Vezúv kitörését ábrázolja. — Ezenkívül elő-és élet elvét már nem másban, hanem önmagában bírja. — A világban mindenütt tapasztalható, válto­zatos és összhangzatos, célirányos rendből és szépség­ből kihozza létezését egy legfőbb rendező észnek, ta­­­gadva azt, hogy e szép rend az esetlegességből, az atomok vak összetapadásából is származhatott volna. Frappáns érve volt az, midőn az ismeretelvekből az ész­­ logikai, mathematikai, metafizikai alapelveiből (pél­dául az egész nagyobb, mint a része, kétszer kettő négy), melyeket nem az ész alkotott, mert már a gon­dolkodó ész előtt is léteztek s igazak voltak s léteznek és igazak volnának gondolkodó ész nélkül is, s melyek mint örök alapigazságok a múló dolgokban sem bír­hatják forrásukat, de mint valami saját lényegü lé­nyek önmagukban sem létezhetnek, mert eszme, szel­lem nélkül, melynek eszméje nem létezhetik, kimu­tatja, hogy kell lenni egy legfőbb, örök észnek, ősér­telemnek, melyben az ismeret alapelvek, az alapigaz­ságok honolnak. Végül az erkölcsi jó alapeszméjéből, az erkölcsi rend- és lelkiismeretből, mely nem lehet az ember műve, mert akarata ellenében is érvényesíti magát, egy legfőbb törvényhozót következtet, mint forrását az erkölcsi jó eszméjének, az erkölcsi rendnek és a lelkiismeretnek. Isten létének kimutatása után, kutatja mi az isten és amennyire észből teheti, leírja annak lénye­gét, természetét, tulajdonságait, a világhoz és az em­­­berhez való viszonyát s azt mondja, hogy ime ez a természet, az ész vallása, ez a Religio. Ámde ezt a ter­mészetes ész vallást, bár az ész képes volna s hivatva is volt megalkotni, tényleg nem alkotta meg, hanem isten tanítására, a kinyilatkoztatásra volt szüksége. És azt állítja, hogy az emberi ész nem ugyan meta­­fizikailag és elvileg, hanem erkölcsileg és valósággal, tekintve az embert körülményeivel és gyengeségeivel úgy amint tényleg van, csaknem képtelen a természe­tes észvallást megalkotni, s azért az isteni kinyilatkoz­tatásra van szüksége. Mindennek bebizonyítására, fel­hozza, hogy a történelmi ó­kor összes népei még a legműveltebb görögök és rómaiak is bálvány­imádók voltak és ezen állapoton nem volt képes se­

Next