Fővárosi Lapok 1885. december (295-324. szám)
1885-12-01 / 295. szám
utazott, hová minden további baj nélkül, alkonyatkor megérkezett. Megszállt egy régi, csöndes vendéglőben hová ő már a restauráció idejében szállni szokott. Másnap reggel, hosszú felöltőjét magára véve, fehér nyakkendősen, széles karimájú kalapját a fejébe nyomva, ünnepies léptekkel indult meg a nevelő intézet felé, hol Laheyrard Heléne menedéket talált. Le Mancelné asszonynak a nevelőintézete a Vaugirard - utcának ama csöndesebb részében volt, mely a Boulevard Montparnais-szal határos. Az öreg úr még harminc lépést sem tett e néptelen városrész hosszú kertkeritései mellett, midőn egyszerre nagy meglepetéssel állt meg. Tenyerét szeme fölé tartotta, hogy jobban láthasson. Heves káromkodásba tört ki s figyelemmel kisért egy korán fölkelt sétálót, kinek arcát a fölhajtott kabátgallér félig eltakarta s ki nem volt más, mint Gérard. A fiatal ember egy falhoz támaszkodva, szomorúan bámult egy zöldre festett kapura, mely fölött ez volt olvasható: »Le Mancelné asszony nevelőintézete. Alapittatott 1838-ban.« A kapu mögött az udvaron két nagy platánfa részben lombtalan ágait rezegtette a szél, melyek közt egy nagy épületet látott, a melynek ablakai le voltak függönyözve. — Teringettél, fickó, — kiáltott föl az öreg úr, az álmodozó ifjúnak a vállára ütve; — tehát téged mindig ott kell találnom, a hol nem kellene lenned! Gérard megrezzent a mint atyjára ismert, de hirtelen visszanyerte hidegvérét. — Atyám ! — kezdé. — Mi az ördögöt keresette itt ? — kérdezte az öreg szigorúan. — Hibámat akarom jóvá tenni. — Láttad újra azt a kisasszonyt ? — Nem láttam, — válaszolá Gérard busán . — Ideérkezésem első hetében beteg volt s azért nem láthattam őt, most pedig, midőn egésséges, nem engedik, hogy meglátogathassam. — Nagyon helyesen ; a te állhatatosságodnak itt nincs helye... Én fogom Laheyrard kisasszonyt meglátogatni, — szólt az öreg, megfogva a zöldkapu kopogtató- vasát. — Engedd meg, hogy én is veled mehessek, — susogta Gérard esdekelve. — Egyátalában nem ! Az ajtó már félig föltárult, midőn az ifjú megfogta atyjának a karját s rimánkodott. — Te látni fogod Helénet, atyám, légy jó hozzá , ne ejts engem kétségbe ! — Ezer mennykő! Még illemtanra akarsz engem tanítani ? Csak végezd a saját dolgodat s eredj haza! Az öreg úgy beszélt, mintha Juvignytől nem volnának hatvan mértföldnyire. Miután egy pillanatig habozott, igy szólt: — Vagy inkább, várakozzál itt rám ! Seigneulles ur belépett az udvarba s a nehéz ajtó becsapódott utána. Látogatójegyére már előre föl volt írva ákombákom vonásokkal: »Seigneulles báró beszélni óhajt Laheyrard kisasszonynyal«. E látogatójegyet fölküldte a fiatal hölgynek a kapussal s egy negyed óra múlva egy kis szobába vezették őt, hol Heléne dolgozott. Egy könyves állvány zsúfoltan megrakva, nehány szalmaszék, egy asztal, melyen egy pohárban egy késő nyílt rózsa virult. Ez volt a szoba egész berendezése, melybe az öreg nemes ünnepiesen, fölemelt fővel, fehér nyakkendősen öszszevont szemöldökkel belépett. Heléne, ki még zavarban volt e nem várt látogatás bejelentése miatt, az asztal mellett állt. Szép, fürtös haja, melynek hullámai Seigneulles urat oly kellemetlenül érintették, kék szalaggal volt felkötve, szerény keretbe foglalva a halvány arcocskát. — Kisasszony, — kezdte az öreg hirtelen — én Seigneulles vagyok. Heléne meghajtotta magát. — Én még soha sem bújtam el valamely kötelességnek a betöltése elől, — folytatá az öreg, — s habár e szerencsétlen ügyben kegyed az első sorban, a ki helytelenül viselte magát. . . — Báró úr, — vágott közbe Heléne hevesen, — ön kegyetlen!. . . Én eléggé büntettem magamat, mikor mindazokat, a kiket szerettem, oda hagytam s önnek engem meg kellene a szemrehányástól kímélnie, még ha megérdemelném is. (Folyt. köv.) 1973 Hazai irodalom, művészet, készületre ki vannak tűzve a fordított újdonságok közül a Claretienek »Zilah herceg«-e, Raymond Deslandesnek »Antoinette Rigaud«-ja és az eredetiek közül Ábrányi Emilnek »Végrehajtó« című egy felvonásos vigjátéka. * Értékes munka jelent meg ismét az akadémia kiadásában. »A 1 i nc i béke okirattára«, melyet Szilágyi Sándor szerkesztett. Fáradságos munkát végezett vele s a hazai történelem önálló mivelői bizonyára örömmel fogadják a vaskos kötetet. A tudós szerkesztő az előszóban megmondja, hogy e könyv kiadását az »Erdélyi országgyűlési emlékek« tizenegyedik kötete helyett azért kérte az akadémiától, mert a tizenhetedik század erdélyi eseményei szoros összefüggésben vannak a magyarországiakkal s a következményeiben nagyfontosságú linci béke kérdése még nincs kellőleg megvilágítva. Az uj kötet e hiányon kíván segiteni. Közli a békére vonatkozó fontosabb okiratokat az országos levéltár, a gróf Erdődiek vörösvári, a herceg Eszterháziak kismartoni levéltáraiból, egyetemi könyvtárból, erdélyi muzeum-egylet gyűjteményeiből, sat. Sok okiratnak nincs kelte s e hiányon Szilágyi Sándor alapos kritikával igyekszik segíteni, részben föl is dolgozva ez okmányokat. A hetedfélszáznál több lapra terjedő kötet ára négy forint. . * A képzőművészeti társulat művásárló bizottsága a tagok közt leendő kisorsolásra a következő festményeket jelölte ki az őszi kiállításból megvételre: »Erdőirtás« Telepy Károlytól; »Pásztor leányka« Jendrassik Jenőtől; »Korán« Berger Győzőtől; »Kacsák« Vastagh Gézától; »A torockói kőköz« Ligeti Antaltól ; »A jósnő« Tornai Gyulától, »Haraszti részlet« Spányi Bélától, »Óbudai tájkép« Jankó Jánostól és »A kis koldus« című terrakotta szobrot Bezerédy Gyulától. A társulati vételek sorozata ezzel még nincs bezárva, s a művásárló bizottság legközelebb tartandó ülésében fog a még kiválasztandó nyereménytárgyak iránt határozni. * »Marosszéki történetek« címmel Jakab Ödön új beszélykötetet adott ki. Tizenkét történet van benne és mint összefoglaló címük is mutatja, valamennyi a székelyföldről veszi tárgyát. Egy-kettő közülök: »A tutajos«, »A Mátyus Elek kaszálója« stb. lapunkban jelent meg először. A fiatal író első székely rajz-kötete pár éve jelent meg s azzal e műfaj hivatott művelői közé emelkedett. Újabb kötete a haladás utján mutatja be írónkat. Egy székely művész, Gyárfás Jenő készített az elbeszélésekhez csinos rajzokat s a mű a Pallas-társaság díszes kiadásában jelent meg. Ara 2 frt. * Hangversenyterem és színház gyakoroltak szombaton nagy vonzerőt a kassai közönségre. A társalgási egylet termében Wiltné asszony, a hírneves énekesnő, tartotta első hangversenyét, a színlap pedig a »Fekete gyémántok« premierejét hirdette. Korán elkeltek a jegyek mind a két helyen, sőt nem is kaphatott mindenki, aki szeretett volna. S az illeni a régi filozófia, mely saját vallomása szerint is, maga sem volt képes megtalálni a tiszta igazságot. S miként a múlt bölcsészete nem juthatott el önmagától az igazságra, a jelen századok bölcsészete, mely elvetette magától a kinyilatkoztatás tanát s kutatásai alapjául az általános kétely elvét vette fel, sem lehetett szerencsésebb. Sem a pantheismus, sem a racionalizmus, sem a materializmus nem elégíthette ki az igazságért sóvárgó észt, egyik sem képes megfejteni a lét talányát, forrását, célját. Vájjon talán a jövő bölcsészete fogja feltalálni isten nélkül az igazságot? Meglehet, de hányan lesznek e szerencsés bölszészek Az igazság pedig nemcsak a bölcsészeké, hanem szent joga van ahhoz az egész emberiségnek. Az emberek nagy része szegény, anyagi gondokkal küzd s dolgoznia kell, még az u. n. középosztálynak is reggeltől napestig: nem érnek rá filozofálni. És igy csak a pénz arisztokráciája kereshetné, találhatná meg az igazságot, úgy de ez nem elég, az időn kívül nagy előképzettséget, éles elmét és törhetlen munkakedvet igényel a bölcselet. És igy csak a szellemi arisztokrácia jöhetne birtokába az igazságnak. A szűk kör tehát még szűkebbé lesz. S mert az igazság nem exclusiv természetű, az arra eljutott bölcsészeknek közkincssé kellene azt tenniök. Ámde mert emberek lévén ők is, nem igényelhetnek csalhatatlan tekintélyt, az emberek kénytelenek lennének a nekik előtárt igazságokat megvizsgálni, vagyis a böcsészekkel és utánok ismét, csak filozofálniok kellene, amire pedig az emberiség zömének sem képessége, sem ideje. A bölcsészetben soha sem lesz állandóság, egység szankció; soha sem bírhat tehát kellő tekintélylyel. Ámde, látjuk, hogy az emberek zöménél az igazság felismerésének útja csak a tekintély lehet, tehát az isteni tekintélyre, tanításra, kinyilatkoztatásra van szüksége. Ezért a kereszténység, mely által szegény és gazdag, tudós és tudatlan megtanulja az igazságot és megfejti léte nagy talányát, így alkotta meg a kereszténység a természet, az ész vallását. * Hitbölcseleti konferencia. (n) Az egyetemi templomban dr. Kanyurszky György egyetemi tanár vasárnap tartotta első hitbölcseleti konferenciáját. Igen nagyszámú hallgatóság gyűlt össze a főváros előkelő köreiből s figyelemmel kisérte az érdekes előadást mindvégig. Nem egyházi szónoklat volt ez, hanem tudományos felolvasás, mely menten a felekezetiességtől, szigorúan a hitbölcselet terén mozgott, a művelt közönség magasabb színvonalához mérten fejtegetve a tárgyat. E nálunk új ilynemű felolvasásnak még több folytatása lesz s mint a mostaniról, úgy a többiekről is meg fogunk röviden emlékezni. • A másfél óráig tartott előadás bevezetésében az értekező megjegyzi, hogy miként a szem a világosságra, úgy a szellem az igazságra van alkotva. S mert az igazság a szellem athmosphaerája, azt, hogy benne lélezhessen, élhessen, keresnie s meg is kell találnia; különben az ember természete csupa ellentmondás, ő maga a legboldogtalanabb lény volna. S mi az igazság ? mi az emberi lét és élet jelentősége ? Arra a resultatumra jut Kanyurszky, hogy ezt csak az első, a legfőbb igazságban tudjuk meg és ismerjük fel: az istenség fogalmában, tudatában. De hát elismeri-e az ész az istenség fogalmát, a legfőbb igazságnak ? vagyis el kell-e az észnek ismernie egy világon kívül és mégis benne létező személyes istent. E bevezetés után érveléseit kezdi meg isten létének bebizonyítására. Felhozza, hogy a történelem, mindig és mindenütt ismerte — bár különféle módon — az istenség eszméjét. Az általános és állandó közmegegyezés pedig csak igaz lehet. Azután az embernek és a mindenségnek, mint esetékes, nem szükségképen létező és változó, véges tökélyü, lényeknek létezéséből — tagadva a véges okok végtelen sorozatát — egy önmagától és szükségképen létező legfelsőbb okra, végetlen tökélyü lényre von következtetést. Továbbá a természetben mindenütt jelentkező gépezeti, szervi és szellemi mozgásból és életből, egy első mozgató erőt és életet következtet, egy lényt, mely a mozgás . A nemzeti színház legközelebbi újdonsága: Rákosi Jenőnek »Endre és Johanna« című ötfelvonásos tragédiája, december hó első felében, eddigi megállapodás szerint 11-én kerül színre. Endrét Nagy Imre, Johannát Jászay Mari asszony fogja játszani. A darabban tizenkét változás van s több mint ötven szereplő vesz részt benne. A történet színhelye Nápoly és Aversa. A próbák már javában folynak. Egy pár új díszlet is készül a darabhoz, melyek közül egyik a Vezúv kitörését ábrázolja. — Ezenkívül elő-és élet elvét már nem másban, hanem önmagában bírja. — A világban mindenütt tapasztalható, változatos és összhangzatos, célirányos rendből és szépségből kihozza létezését egy legfőbb rendező észnek, tagadva azt, hogy e szép rend az esetlegességből, az atomok vak összetapadásából is származhatott volna. Frappáns érve volt az, midőn az ismeretelvekből az ész logikai, mathematikai, metafizikai alapelveiből (például az egész nagyobb, mint a része, kétszer kettő négy), melyeket nem az ész alkotott, mert már a gondolkodó ész előtt is léteztek s igazak voltak s léteznek és igazak volnának gondolkodó ész nélkül is, s melyek mint örök alapigazságok a múló dolgokban sem bírhatják forrásukat, de mint valami saját lényegü lények önmagukban sem létezhetnek, mert eszme, szellem nélkül, melynek eszméje nem létezhetik, kimutatja, hogy kell lenni egy legfőbb, örök észnek, ősértelemnek, melyben az ismeret alapelvek, az alapigazságok honolnak. Végül az erkölcsi jó alapeszméjéből, az erkölcsi rend- és lelkiismeretből, mely nem lehet az ember műve, mert akarata ellenében is érvényesíti magát, egy legfőbb törvényhozót következtet, mint forrását az erkölcsi jó eszméjének, az erkölcsi rendnek és a lelkiismeretnek. Isten létének kimutatása után, kutatja mi az isten és amennyire észből teheti, leírja annak lényegét, természetét, tulajdonságait, a világhoz és az emberhez való viszonyát s azt mondja, hogy ime ez a természet, az ész vallása, ez a Religio. Ámde ezt a természetes ész vallást, bár az ész képes volna s hivatva is volt megalkotni, tényleg nem alkotta meg, hanem isten tanítására, a kinyilatkoztatásra volt szüksége. És azt állítja, hogy az emberi ész nem ugyan metafizikailag és elvileg, hanem erkölcsileg és valósággal, tekintve az embert körülményeivel és gyengeségeivel úgy amint tényleg van, csaknem képtelen a természetes észvallást megalkotni, s azért az isteni kinyilatkoztatásra van szüksége. Mindennek bebizonyítására, felhozza, hogy a történelmi ókor összes népei még a legműveltebb görögök és rómaiak is bálványimádók voltak és ezen állapoton nem volt képes se