Fővárosi Lapok 1886. július (182-210. szám)
1886-07-03 / 182. szám
versenyre kél: a csalogány csattog itt, kakuk kakukkol ott kéretlen jósolást, vagy gerle búg a lomb alatt. Szürke rozsvetés alól kikandikál a búzavirág kék feje, kipiroslik a konkoly. A bokrokat a vad szőlő meg a komló összekuszálja és a bérese fehér bokrétákat rakosgat a bozótra. Lassanként dologhoz látnak a méhek és a csapodár pillangók megkezdik udvarlásukat az ifjú virágoknál. Mikor pedig a forró nyártól a kopár tarlókon kiégett az utolsó fűszál is, eltekinthet vigasztalásul a teljes pompájú mocsárvilág felé, ahol a nád súgóbúgó erdejének zöldje a csöndes víztükrökébe észrevétlenül megy át. Láthatja az üde partszegélyt az ő búja tenyészetével, hol a berekben lapdarózsa-bokrok ágait a földi szeder szúrós indáival összefonja és másodvirágzása fehér szirmait annak széles ernyőkben lecsüngő piros bogyóira hullatja. A magas füzény hosszú virágzatával mint rózsaszínű dárda áll a sűrű zöld fölött, melyet a kétéltű cikszár és az apró káka füve alkot, az illatos mocsári lóher pedig tarkára kihímez, csak az aranysárga rekettyének engedve ittott helyet, hogy virágcsomóit fölemelje. A füzény szárán végig hajnalka kúszik és hószinü tölcséreket nyit menedékül acélkék bogárkáknak. Görcsös szilfák lombja vet a pázsitra árnyat, és a hűvös levegőben szúnyogok ezrei hallatják finom hangjukat; távolabb napsütötte tisztásokon hártyaszárnyú szitakötők űznek pajzán játékot, fölemelkedve a kéklő égmagasba, vagy le-leszállva egy-egy szagos méntafőre. A messze nyúló rét felől suhogva szól a gyors kasza, s a nyáj kolompja csendül tova a békés táj fölött. Minden örül az életnek, a nyár csak a vén tölgyet nem vidítja föl. A többi fának annyi a lakója, látogatója, míg ő a régi időkhöz képest oly elhagyott ! Mikor még gazdag lombja volt, mikor még törzsében mindenütt tápláló nedvek keringtek, száz madár rakta reá fészkét s dalolta rajta legszebb énekét. Hogy hálát adjanak a hajlékért, szorgalmasan pusztították azt a sok ezer kártékony hernyót és egyéb rovar álcát, melyek őt fiatal hajtásai és fája kedvéért fölkeresték. Akkor az aranyos, rózsaszínbe meg kékbe játszó szép bábrabló bogarak föl-lefutkároztak rajta, hogy pusztítsák azt a hosszú, szúrós szőrű szürke hernyófajt, mely nappal a törzs oldalán durva szövetű fészkekben sergestül meglapult és csak estefelé sietett szabályos menetben, éhes gyomorral a lombok felé. Akkor a harkály a fa rovarékaiban megkapaszkodva, s farkára támaszkodva, naphosszant elkopácsolt kérgén, hogy kivéssen egy más hernyófajt, mely mélyen benn lakott. De már most se bábrabló bogárnak, se harkálynak nincs mit keresnie a tölgyön, hisz annyira megvénült, hogy még az ellenségei is elhagyták, mivel nem találtak rajta több megenni valót. Csak néhány silány pondró él még belőle, a legközönségesebb fajtából valók, melyeknek még a pudva is jó eledel. A makk kedvéért leghűségesebb lakója a mókus is kihurcolkodott a törzs tetején levő kis odújából. Oda most rút bagoly költözött és egész nap őrzi pelyhes fiait. Korhadástól támadt más üregekben feketesárga lódarazsak építettek művészi palotákat. Más nem törődik vele többé. De azért úgy, mint a tavasz, tovatűnik a nyár is. A nappalok megrövidülnek s az éjszakák dérrel fenyegetőznek. A vadszőlő levelének zöldje élénk pirosba megy át, a szilfák sárgulva kezdik hullatni lombjukat. Szinte érzi az erdő, hogy a szomorú napok s közelednek, mert már felölti legragyogóbb, legtartább ruháját, melyben a meleg napsugárnak s az örömnek szokott búcsút mondani, készülve a téli álomra. Egy borús estén megjönnek a költöző madarak, melyek északibb tájakról jővén, évről évre a mi vidékünkön vonulnak át. A fiatalabb fák váltig kínálják még lombos ágaikat: a madarak rájuk se néznek, hanem egyenest a vén tölgyet keresik föl. Csak ezek maradnak meg barátai hűségesen. Már őseik szerették és századról századra rajta tartották az első megállót. A lankadt utasoknak jól esik, hogy a hosszú úttól fáradtan terebélyes koronáján megpihenhetnek. Sok ezer madárnak elég tágas ott a hely. Meghallgatják a faluból elhalló esti harangszót, aztán búcsút vesznek a tölgyfától és folytatják vándorlásukat. Talán a távozó madarakat meg tudja sajnálni a vén fa, talán szereti remélni, hogy, ha a jövő tavasszal másik hazájukból visszatérnek, újra láthatja őket. Igen, ha addig él. Csakhogy a feketelelkű holló esténkint oda ül a fa tetejébe és halált károg neki. Azt mondja, hogy a jövő tél nagyon szigorú lesz és a fázékony embereknek hamar kifogy a tűzrevalójuk. Kijönnek majd az erdőre és éles fejszéikkel rövid idő alatt ledöntik azt, aminek előteremtése a természetnek századokba került. És jól is teszik, mire magától roskadna le, korhadtsága miatt úgy sem használhatnák. A kegyelet nem melegít, és egy kis tüzelő híjában ezek a világ urai nyomorultabbak volnának a legutolsó verébnél. De nem! Te még állsz, s az erdő megkönyörül árvaságodon: vén fák, fiatal sarjadékok, mind láttad őket, hogyan bújtak elő gyönge hajtással a termő anyaföldből, mind szeretnek téged, a rengeteg ősapját. A gazdag lomb feléd hajol, ágadra támasztja terhét és kincséből néked is kölcsönöz. Kiálló gyökeredet befutja a hamvas gyümölcsű szederinda, törzsed korhadását elpalástolja majd a folyondár, a vadszőlő koronádra fölkúszik, s lecsüngő füzéreit himbálja majd a szellő, mint egykor a te gallyaidat. A dalos madár 1320 az a jó Grossinger ur magáért mindent elkövetett. A báró urnak fia már nem földes ura a falunak, csak birtokosa, mégis nagy a befolyása. Örökös az. A szava parancsolat. És ő bizonyosan nagyon a szivére vette a szegény édes jó anyja keserves sorsát. De lehet is, magam is sokszor megsirattam, mert annyiféle szerencsétlenség egy csapásban egyszerre, sok, rettenetes sok. És aztán ráadásul tisztán, világosan megmondta neki, hogy itt egy ' 1 - an senki által sincs szívesen látva, meglátja, butogatásokat tesz. Mert azt mégis megvárják. Ezeket az utaat pedig különösen megnyomta. Bizony nagy erejt itt magán vennie. És az ő szegény atyjáról a jó lelki atya még csak egyetlen szóval sem emlékezett. Igy fájt ez neki. Olyan visszásnak érezte a helyzetét. Kegyelem-kenyér és az örökös hallgatag szemrehányás. Jobb szerette volna a lehetetlent, tudnillik, ha nem is gyanították volna, hogy ő kitől származik. Ez kétszeresen lett volna előnyös neki. Viselete nem lett volna félszeg, tartózkodó, nem kellett volna folyvást röstelkednie,a mellett nyíltabban, őszintébben beszéltek volna előtte az emberek, és mindent könnyebben megtudott volna arról a pénzelsikkasztás szerencsétlen esetéről, annak részleteiről, melyek előtte a titok fátyla mögé vannak burkolva, következtetéseiről, melyeket észszel még csak utol sem lehet érni, így nagyon nehéz, mert az emberek mégsem olyan rosszak, cudarok, ha szívtelenek is, hogy a fiú előtt gyaláznák az apját. Inkább hallgatnak. Pedig a kutatás, a nyomozás, kérdezősködés, következtetés, az apja becsületének tisztázása végett az adatok beszerzése, minden, de minden könnyebben ment volna, ha nem is gondolhattak volna arra, hogy minden szó, minden megjegyzés, felvilágosítás, melyet róla tesznek, jelentőséggel bírhat. Az emberek hát nem mosolyogtak reá, megelégelték az egyszerű köszönést, kalap emelést, azzal vége, semmi nagy hajlandóságot nem mutattak szóba álldogálni vele, pedig a paraszt szereti magát a nótárius előtt okosnak mutatni. Egy szóval, éreztették vele vagy azt, hogy úgy hozták a nyakukra, vagy pedig az atyja hibája volt folyvást a szálka a szemekben. Meg hát szó a mi szó a K.Szentpéteriek különben sem dicsekedhettek valami kitűnő észbeli tehetséggel. Csak egy-kettő vált ki közülök, és az vitte a többit. Másképen szívesen meg lett volna ebben a faluban. Nem csak azért, mert minden lépten-nyomon, mindenik fűszálról gyermekkorának emlékei mosolyogtak reá, annak a két évnek emlékei, mikor a gyermek a sihederségbe megy át, többé nem a madár fészekért jár a berekbe, hanem hallgatja, milyen szépen dalolnak a kis madarak, eszmélkedve kezd maga körül szétnézni, és meglát, megjegyez minden országot magának. Azután még meg kell azt is vallani,hogy Szent- Péter más különben kellemes kis község volt. Két jó magas és erdős dombláncolat között elnyúló völgyben feküdt, a nagyobbiknak árnyas, hives aljában széles, mosolygó völgy terült előtte, balra fel berkekkel a túlsó oldalig s ott is felnyúlva a dombokra, jobbra le örökzöld üde vétséggel, melyet közepén kettémetszve, a kerekből kiszökkenő kis patak öntözött,melynek partjait a falu alatt, káposzta és kenderföldek élénkítették le egész a kőhidig, mely az országutra vezetett. Erre feljebb még szebb képet lehetett látni. A kertek alatt egy szép kerek rét terült, a patakot folyásában élénk zöld fűz és égerfák követték, melyek, a mint följebb a völgy szűkült, egész egy kis kerekké kerekedtek, az aljukra himes virágos pázsiton vitt a gyalogút. Kissé távolabb korona gyanánt óriás nyárfák magaslottak föl közülök. (Folyt. köv.) A primula. (Francia elbeszélés.) Írta André Theuriet. (Folytatás.) III. Egy szép májusi reggel együtt sétálgattam Sophie kisasszonynyal az ő virágzásnak indult kertjében. Nem minden büszkeség nélkül mutogatta ő nekem tulipánjait, Íriszeit, midőn egy virágágy körül a sűrű levelű növényszegélyzet vonta magára figyelmemet, melyből dárdaszerű szár emelkedett ki, amely barna, bársonyos virágbokrétában végződött, kellemes vanilia-illatot árasztva. — Ez itt a medvefül, — mondta Sophie kisaszszony, megállva egy pillanatra a virágágy előtt, hogy mélázó szemmel, elérzékenyedve gyönyörködhessék kedves virágában. — Oh, — kiáltottam föl megrezzenve — ez tehát a medvefül! . . E fölkiáltás ép oly bensőséggel szállt el ajkamról, mint a minővel Jean-Jacques kiálthatott föl, mikor a kürtikét a Mont-Valerien bokrai közt fölfedezte. Aztán érezni kezdtem, hogy zavarba jöttem. Meg akartam edzeni a szivemet s hogy egykedvűségeimet visszanyerjem, nem találtam erre alkalmasabb módot, mint a nyegle, tudákos ember hangján utána tenni: Primula auricula. Szomszédnőm rögtön felém fordult, szigorúan tekintett rám s fenyegetve emelve föl ujját, vádoló hangon kiáltott rám: — Te vitted el a Lettres Persanes-t! Arcomba szökött a vér. — Én . . . kisasszony ? — hebegtem csudálkozó kifejezést iparkodva arcomnak adni. — Te vitted el!. .Ne tagadd!..Látom én azt az orrod cimpájának a mozgásáról! Szánalomra méltón csüggesztettem le fejemet. Határozottan vádolt Sophie kisasszony s elgondoltam, mily csúfosan űz majd el magától. — Én vittem el, — viszonzom, oly halkan susogva, hogy csak a virágok hallhatták meg vallomásomat. De Sophie kisasszony mégis meghallotta azt s ugyanazon a szigorú hangon folytatta: — Eredj szaporán, keresd meg azt a könyvet, s hozd egyenesen a szobámba. Engedelmeskedtem. Haza mentem s elővettem a könyvecskét onnan, ahová gondosan elrejtettem s visszatértem vele a szomszédnőmhöz. Mikor a szobába léptem, Sophie kisasszony a karszékében ült s mellette, egy varróasztalkán észrevettem a csigákkal kirakott kis szekrényt. Hevesen ragadta ki kezemből a könyvet, melyet én megszomolyodott arccal nyújtottam oda. Elkezdte a könyv lapjait figyelemmel forgatni, hogy meggyőződést szerezhessen arról, vájjon a hervadt virág ott van-e még a helyén. Aztán föltette pápaszemét fasorrára. — Olvastad-e te azokat a leveleket, amelyek e szekrénykében vannak ? — Csupán egyetlenegy levelet olvastam el, kisasszony. — És az arcképet is megszemlélted ? — I—igen is. — Te nagy illetlenséget követtél el, melyet még lopással is tetéztél, — szólt feddőleg az öreg kisasszony. — Bocsánat, Sophie kisasszony! — kiáltottam föl, térdre ereszkedve előtte. Azt hittem, hevesen tör ki a vihar fejem fölött s magam megalázásával iparkodtam a bőszült szomszédnőt megengesztelni. — Miért oroztad te el ezt a könyvet ? — Csupán azért, — dadogtam, — mert óhajtottam ismerni annak a fiatal embernek a történetét, ki engem nagyon érdekelt s reméltem, hogy e könyvecskéből megtudhatom azt.