Fővárosi Lapok 1886. szeptember (242-271. szám)

1886-09-11 / 252. szám

árulnak Somlyón. Tudom, hogy a tekintetes úr innen szokott húst hordatni: azért, ha kend szivességet akar tenni az 5 nagyságú gráciája elnyerésére, tegye meg azt a tréfát és szállitson neki holnapra olyan húst, hogy szégyent valljon vele. — Jaj, nemzetes hadnagy uram, — mondja az értelmes legény — nagy úr ám a vicispán és olyas- ' mit tehet velem, a mit azután sem a nagysága, sem nemzetes hadnagy uram le nem vehet rólam. — Hát nem szégyenli kend, hogy ilyen csekélységtől is úgy fél ? Hiszen akármiféle boszuságot akarna kenden tenni a vicispán, itt vagyok én és itt van a nagyságos báró: ketten csak megoltalmazzuk kendet. — Félni! — mondja a daliás szép legény, hatalmas taglóját, mint egy nádszálat forgatva jobb kezében, — olyan ember még nem született meg e földre, akitől Réner Józsi megijedjen! Azért is megmutatom, hogy azon a kevély emberen el merem követni ezt a tréfát! — így már jól van, — mondja mosolygva a hadnagy, — derék ember kend Józsi és nem is fogja azt megbánni soha. Az isten áldja meg kendet. A hadnagy eltávozott, de ideje is volt, mert alig pár perc múlva Kállay István is oda érkezett a vágószék elé és szokott éles hangján parancsolólag kiáltott be a legénynek. — Hallod-e Józsi! Holnapra magamhoz hivtam ebédre a főispán ur ő nagyságát és az egész nemes vármegyét. Olyan marhát vágass, a milyent csak találni tudsz a legjavából, hogy szégyent ne valljak vele vendégeim előtt; mert a mai főispáni ebédhez olyan húst hoztak Nagy faluból, hogy a kutya se ette volna meg. Küldj nekem vagy másfél mázsát; ha tetszik, számítsd egy két krajcárral magasabbra; de azután hús legyen, azt mondom. — Meglesz tekintetes vicispán uram, — mondja titkos mosolylyal a délceg székálló legény — rajta leszek, hogy pontosan teljesítsem parancsolatját; de magasabbra nem számítom; egyrészt azért, mert nem szabad, miután a hús limitálva van; másrészt pedig azért, mert istennek hála, nem szorultam reá. —No jól van jól!—kiáltja vissza Kállay István — csak azután szép hús legyen ám, azt mondom! Erre egyet lökött asztrakános mentéjén és huszáros léptekkel ment tovább, hazafelé. A vicispán ebédje. Csak úgy nyögött az asztal a sok aranyozott drága parcellán, üveg- és ezüstnemü alatt. Díszes palackokban ragyogott a pompás bakator , sőt ami a Szilágyban akkor még egészen ismeretlen dolog volt, néhány palack pezsgő is fülelt lehűtve az asztalok alatt. Kállay Istvánnak igen szép családja volt: neje Lippert Anna, már leánykorában is oly híres szépség volt, hogy három megyében is beszéltek róla; ezenfölül a vicispánné azon szerencsés természetek közé tartozott,melyek leggyakoriabbak a Mignonoknál,hogy menyecske korukban még folyvást szebbekké lesznek s 30—40 éves koruk között érik el a tökély nőtovábját. Három fiú és egy leánygyermeke volt már az alispán párnak a 8 éves Antaltól lefelé; de a szép Annán még nem tűnt föl semmi nyoma a többszörös anyaságnak; olyan szendén szép és ruganyos alkotása volt, mint egy habokból most kiszálló szerelemistenasszony. Udvarolt is a szép asszonyok nagy kedvelője Bánffy Pál a szépség és külső fénytől egyaránt ragyogó menyecskének, kivel természetesen az asztalfőn ült, mig a vicispán gazda, ősi szokás szerint, az asztalnak épen ellenkező pólusát foglalta el. A vicispánné szemei folyton a szolgálattevő cselédségen forogtak, mert a tűzről pattant menyecske házánál mindennek úgy kellett menni, mint a karikacsapásnak. (Folyt, köv.yes sikert biztosított számára. Clotild ezen szavai: »Mert megölte Bazas Raphaelt«. Ernaniban ezen kitörése: »Engedjék meg végre a szegény nőnek, hogy szivét kiöntse« velőtrázó hatást keltenek, mert e néhány szóban, mint dióhéjban, az egész jelenet alapeszméje, a darab egyik sarkalatos lényege van kifejezve. Nos, e ritka tehetségével a L’école des Viellards negyedik felvonásában is megtalálta ezt a jellemző mondatot, melylyel elvette a megtámadás élét, tisztának, ártatlannak tüntetve fel a nőt, és a szerzőnek, vakmerő vállalkozásáért bocsánatot, sőt sikert szerzett. A herceg folytonos ostromlására, e szavakat kell mondania: »Ismétlem, hogy félek öntől!«, és oly természetes egyszerűséget, ártatlan naivságot és mégis lélekrázó hatalmas erőt öntött azokba, hogy az egész színház rezgett a frenetikus tapstól. Azonban maga Armand is részes a sikerben. E fiatal művészünkben, a herceg személyesítőjében, nem volt annyi tűz, mint Firminben; nem volt annyi báj, mint Bressant-ban; nem volt annyi közlékeny hév,mint Delaunay-ben; de előkelő modora és választékos öltözködése, csinos termete, szeretetreméltó arca, finom társalgási képessége kitűnően képesítették ama világfiak páratlan hit alakítására, akik mindent mernek és maguknak mindent megbocsájtanak. Armand ezen éjjeli és veszedelmes nyilatkozatát oly sok tartózkodó tisztelettel, finom tapintattal és szükséges önmérséklettel adta elő, hogy midőn Hortense, férjét közeledni hallotta és a herceget a szomszéd szobába elrejtette. Armand távozása után élénk tapsvihar tört ki, úgy hogy Delavigne Kázmér, ki a színfalak között aggályok között várt rá, a nyakába borult és ezt kiáltotta: »Ön megmentett!« Pedig még korán volt az efféle nyilatkozat, mert az igazi veszély csak most kezdődött. A herceg elrejtése után belép Danville. Szolgája értesítette a herceg ittlétéről. Itt van-e még most is ? Merre van ? Danville, a gyanú égető hatása alatt, Hortense zavarából, hangjából, zavart feleleteiből akarja megtudni a valót. Ennek egy futó tekintete, melyet aggódva vet a mellékszoba ajtajára, hirtelen felvilágosítja és lassan így szól magában: »Ott van!« Nos, képzeljünk egy korunkbeli drámairót, mit tenne ő egy hasonló jelenet megírásakor ? Utasításul adná, hogy Danville hangosan kiáltsa e szavakat: »Ott van!« Rohanjon rá a hercegre, nejét indulatosan űzze el szemei elől és a két férfi között egy érdekes jelenetet scenirozna. De Delavigne Kázmér korában féltek a drámaírók az efféle vakmerőségektől, mert könnyen kifütyölték volna. A hasonló veszélyes helyzetekben jobbnak látták megmenteni a nőt, mintsem nyíltan megtámadni. Danville tehát uralkodik magán, Hortense-t távozásra hívja fel és habozása elől maga is visszavonul. A fiatal nő egyedül marad, egy lépést tesz a szoba felé, melyben a herceg rejtve van, azután megáll és ezt mondva: »Elmenekülhet« hátul eltávozik. Oh, de már ezért csakugyan bosszankodni kezdett a közönség és nem egészen alaptalanul. A fiatal nő eszélytelen volt, hogy az efféle menekülést a véletlenre bízza, és ez az esztelenség egy pillanatra megingatta a darab sikerét, de mielőtt a közönség magához térhetett volna, benyomásaival számot vetve, nyílt kifejezést adhatott volna azoknak. Mars k. a. távozása után azonnal megjelent Talma, oly heves indulattal, oly rettenetes dühvel, folyvást a herceget szólítva, hogy magával vitte, magával ragadta közönségét ama bámulatra méltó szép jelenetbe, mely méltó a Corneille nevéhez. Minden tragikus e jelenetben, mintha Cid hatalmas nyelve szólalna meg a két fél párbeszéde alatt, a mindennapi élet családias légkörében. Valóságos hősköltészet e jelenet — polgári köntösbe bújva. E darabnak óriási, ovációszerű sikere lett. Két fényes tanú erre a bizonyságom. Az első Lamartine, aki hírneves vetélytársának diadalát a természettől nyert páratlan nagylelkűségével, egy kedves költői levéllel üdvözölte. A másik: Dumas Sándor, aki Memoires-jaiban a legelismerőbben nyilatkozik a darabról és Talma alkotásáról. Delavigne Kázmér ezen sikere a legnagyobb mértékben felvillanyozta a tanuló ifjúságot. IV. Ezen lelkesedés hatása alatt küldtem el verseimet Delavigne Kázmérhoz. Képzelhető, hogy milyen aggodalmak között vártam feleletét. Nem sokáig kellett várnom. Egy hét múlva levelet kaptam tőle és boldog vagyok, hogy szó szerint ide iktathatom: Uram! »Az ön neve kedves a múzsák előtt. Veszedelmes szerencse, melyre ön méltónak ígérkezik. Valódi érdekkel olvastam verseit és óhajtom, hogy Önnel együtt újra elolvassam. Válasszon erre napot és órát. Teljesen rendelkezésére állok. Megtisztelő és kedves dolog lesz rám nézve, ha tanácsot adhatok azon atya fiának, kinek tanácsai még rám nézve is hasznosak volnának. Fogadja nagyrabecsülésem nyilvánítását. 1823. december 23. Delavigne Kázmér.« E levél hű képe Delavigne Kázmérnak. Ilyen hangon írni egy tizenhét éves ifjúnak, néhány napra óriási diadala után, majdnem oly ritkaság, mint maga ez a diadal. Mennyi egyszerűség, jóság és szerénység van e sorokban. Milyen kedves és gyöngéd ez a hivatkozás atyám emlékére. Felelete által mélyen meghatva és ítéletét remegve tettem nála első látogatásomat. 1832 Marie. (Francia elbeszélés.) Irta Henri Riviére. (Folytatás.) E pár az erőt és kellemet egyesítette magában s a mint igy a keringőt kedélyes csevegés közben lejtették, több oldalról magukra vonták a figyelmet. Kivált mikor a párok nagyobb része abbahagyta a táncot, hogy annál kényelmesebben szemlélhessék ezt az irigyelt párt, mely lankadatlanul, szenvedéllyel járta tovább a keringőt, a vendégek suttogása s olykor halk éljenzése mellett. Bármily gondolatok vonultak át Móric és Ferlon marquisnak az agyában, arcukról ítélve, azt lehetett volna mondani,hogy mind aketten egész elragadtatással szemlélik ez igéző fiatal párt. Ott lebegett el mellettök Marie, e kacér asszony, kit mind aketten szerettek, s mindinkább marcangolta szívüket a féltékenység. Marie ajkán keserű mosoly lebbent el, míg a Fer Ion marquis sápadt arca a haragtól pirult ki. Egyszerre elhangzott a keringő zenéje s a szalon képe némi változást szenvedett. Denise és Severin oda siettek a marquisehoz s néhány szót súgtak neki. Marie kissé hideg nyájassággal üdvözölte táncosát, aztán körültekintett a teremben. Gyönyörű arca csodálkozást s bizonyos örömet fejezett ki. Egyszerre, minden habozás nélkül közeledett a bejárat felé s Ferlon marquisnak megfogva a kezét, a terembe vezette. — A férjem! — szólt, a marquist vendégeinek bemutatva. E bemutatás kiváló kellemmel s nyugodt méltósággal történt. Az érkezettet szívesen üdvözölték a jelenvoltak s a tisztelet egy nemével szemlélték a ház úrnőjét. Ez a nem mindennapi lélekjelenlét, a bizalmas kacérsággal történt bemutatás egészen elragadta a vendégeket. Az olasz société tréfás megjegyzések mellett igen jól mulatott a férj megérkezése fölött. Il marito e rivenuto — mondogatták először, miközben távozni készültek, mert illőnek vélték, egyedül hagyni a házaspárt. Senki távolról sem gyanította, hogy köztök heves jelenet is fejlődhetik ki. Ellenben úgy vélekedtek átalában, hogy e komoly főúr, ki ily váratlanul lepte meg nejét, ennek látására teljesen meg lett igézve. Laugy Móricot azonban már sehol sem lehetett látni. Észrevétlen távozott s ezt az eltűnését többnyire gyöngédségre magyarázták. Némelyek azonban úgy vélekedtek, hogy a férj eme megjelenése, a Marie óhaja szerint történt, ki nagyon ügyesen választotta ki ezt az alkalmat arra, hogy egy már megunt viszonyt ketté szakítson. Átalános volt különben az a nézet, hogy minden a legjobb kerékvágásban halad, mindamellett hogy egy férjjel több mulat a Garda-tó partjain. VI. Móric valóban elhagyta a nyaralót, és abban a pillanatban, midőn a marquis Mariéval a terembe lépett. Azt, ami történt, a legjobb lebonyolításnak tekintette. Nem kellett neki többé a fölött töprenkednie, mikép szakítson Mariéval. Most egyszerre, megszűntnek tekintette viszonyukat. Maric szabad lett. Először azt hitte, nyerni fog eme szabadság által s elhatározta magában, hogy rögtön elutazik. Majd aztán eszébe jutott, hogy a marquis, meglehet, keresni fogja őt s ha hirtelen eltávozik, azt a gyanút A medve. (M.) Vajjon mi lehet az oka annak, hogy kedvenc zeneköltőiket a régibb olaszok »hattyú«-nak szerették nevezni. Rossini nekik »pesaroi hattyú« volt, Bellini »cataniai hattyú«, Donizetti pedig »bergamói hattyú«. Vájjon mi közös vonás lehet a tavaké lomha úszású fehér madara és a képzelem és érzés tág birodalmában szárnyaló zeneköltő közt ? Hisz még a mese is csak annyit fogott e madárra, hogy halálát érezve — egyszer énekel, míg a dallamok költőinek egész életök folytonos énekből áll. A hattyú csak vizen szép, a part pázsitján esetlen látvány s még esetlenebb, ha megpróbálja a röpülést, melyhez nem tud. Csodáljuk, hogy a dal szárnyán égnek röpülő zeneköltők nem.