Fővárosi Lapok 1886. szeptember (242-271. szám)

1886-09-16 / 257. szám

Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: ■ Csütörtök, 1886. szeptember 16. 257. szám. Huszonharmadik évfolyam, Félévre......................................... írt. Negyedévre ...... 4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október-decemberi negyedére. Egy éve, hogy szépirodalmi és társadalmi napi közlönyünk, mely az új évnegyed lefolytával már 23-­­ik évfolyamát fejezi be, tetemesen megnagyob­­bult és hétfői számot is ad. Ez idő alatt a hazai művelt közönség meggyőződhetett arról, hogy a tartalom mennyiségében, változatosságában és friss­­ségében mennyit emelkedett az idő és versenyek pró­báján már rég túlesett közlönyünk, mely mint eddig, ezután is, mindig a nemes célok, a nemzeti műveltség és a jó ízlés szolgálatában buzgólkodik. Dolgozótársai­nak széles köre jelesnevü és tehetségű írókból áll, s szép­­irodalmi közléseiben, tárcáinak nagy és változatos halmazában, megnagyobbult hírrovataiban a művelt közönség igényeit minden irányban kielégítni törekszik. A szerkesztőség, melynek élén Vadnai Károly áll s a kiadó hivatal, (mely a tartalom igen tetemes meg­nagy­obbítása mellett sem emelte a régi árakat,) kérik az előfizetések mielőbbi megújítását A csinos kiállításról és pontos szétküldésről az ,,Athenaeum“ gondoskodik. Előfizetési ár : évnegyedre é­­rt, félévre 8 frt, egész évre is frt. A postautal­ványok — vagy pénzes levelek — e cím alatt küldendők be: „A Tóvárosi Lapok kiadó hivatalának, Buda­pesten.“ Az alispán tragédiája. (Történeti elbeszélés.) P. Szath­máry Károlynél. (Folytatás.) Most már nem mondák többé a gen örmény hozzátartozói, hogy megbolondult; ellenkezőleg csu­­dálkoztak az öreg furfangos eszén, ki ekként tudta ellenségét tőrbe keríteni. Ezalatt nagyban folytak a készülődések a pün­­köst ünnepek utáni első napra kihirdetett beigtatási ünnepélyre. Réner Józsi már a megelőző évben kőkerítéssel vétette körül egykori szerény lakóháza udvarát s a szerény vályogház helyére oszlopos tornácu magas házat emelt, azután befedette cserépzsindelylyel. A Bánffy kastélya és a középületeken kívül ez volt az első cserepes ház Somlyón, melyről mindenki azt hitte, hogy Korbuly Bogdán épitteti s fedezi be a Vá­radról hozott cseréppel; ő is építtette azt, hanem a Józsi számára, ennek meghagyása szerint, nem szólva arról senkinek. Most már a szép ház készen állott s ennek udvarán és a közelében fekvő piacon hirtelen deszka­sátrak emelkedtek ; amott az úri rend, itt a nép szá­mára ; az ünnepélyt megelőzőleg pár nappal egész kis falka főre marha érkezett, oly szép és kövér, mi­nőket alig láttak az ideig Szilágy-Somlyón; megké­szült az uj ház udvarán az óriási lacikonyha is, mely mellé nemsokára Váradról küldött szakácsok érkez­tek ; a patak mentén pedig, mely csak esős időben szokott valódi patak lenni, nagy faállványok készül­tek óriási nyársakkal az egészben megsütendő tulkok számára; míg az öreg Korbuly, megfeledkezve vénsé­­géről és kösz­vény­es lábairól, sürgött, forgott és sze­kerekkel szállíttatta a hirtelenében összevásárolt leg­jobb borokat; föl is állíttatott azokból vagy tíz hor­dóval mindjárt a kapu elé hatalmas ászkokra. Az úri rend számára külön hordó állott az udvaron a világ­hírű tizenegyediki »bakator« terméséből. A kitűzött nap reggelén nagy néptömeg gyűlt a Csehi felől fekvő város végére, várva az ünnepeltet, és Kállay Istvánnak az a kellemetlen szerep jutott,hogy hivatalos állásánál fogva neki kellett a megyei urak élén az uj nemest elfogadni, mely alól annyival kevésbbé vonhatta ki magát, mivel keményen nyomta lelkét az a pár ezer forint, melylyel épen annak tar­tozott, kit egykor meggondolatlan haragjában any­­nyira megalázott volt. Végre a város végén fölállított mozsarak durrogása jelenté az ünnepelt érkezését és egyszerre föltűnt a pompás hintó négy almás szürke sárkánytól vonva, melyeket fényes ezüstös szerszámok borítottak a kocsis és huszár kakas­ forgói és az uj nemes magas kócsagja csak úgy hasították a reggeli jéget, és min­denki megbámulta a hintóban ülő, legszebb korában levő férfiút kövekkel kirakott aranyos öltözetében, ki­­ a vivátozó népnek nyájasan integetett mindenfelé. A vicispán nagyon is rövid mondókával üdvö­zölte a megye uj nemesét, mire az hintójából leszállva nagy alázatossággal felelt; azután borzási jobbágyai nyújtották be hódolatukat uj földesuraknak s miután ennek is vége volt, a megyei hajdúk előlovaglása mellett, a diszes hintóba átszállt vicispán jobbján és a megyei urak kíséretében, diadalmasan vonult be a városba az egykori mészároslegény, ki tiz év előtt titokban és szégyenkezve bujdosóként távozott volt onnan. Képzelhetni azt az örömet, melyet Bogdán bácsi és Náni néni éreztek, midőn az »éljen«-éktől kisért diszes fogat elvégre a lakóház udvarára érkezett. Az egykori I. betűből e tíz év alatt valóságos C. betűvé változott Náni néni, ki e nevezetes alkalomból kopor­sós díszöltözetére szánt fekete selyemkötényét is felkötötte; ott toporgott gazdája körül, hol egy, hol másik oldalon és csak annyit tudott sipegni, hogy is­tenem istenem; de ezt azután elmondotta százszor is. Még furcsább volt az öreg Korbuly viselete, ki mintha megháborodott volna örömében, nagy komoly­sággal nézett hatalmas vörös orra elé és prófétai ihlettséggel,mint valami ketyegő óra folyton e szava­kat ismételte: — Nem mondtam ?. . . Megmondtam! Szülővárosában az uj nemes ur csak rövid pi­henő órát tartott, azután a­­megyei küldöttséggel együtt az előbbihez hasonló »vivát« rivalgások kö­zött Borzásra ment ki, hol a beigtatás a szokott ünnepélyes szertartással meg is történt, mely után az uj földesúr­ jobbágyai számára kellő mennyiségű borról és pecsenyéről gondoskodva, ebéd idejére visz­­szatért Somlyóra. A nagyszerű lakomán semmi különös nem tör­tént egyéb, minthogy a különben jámbor természetű főispán Bánffy Pál uram ő nagysága, kit az asztal végén ülő gazda természetesen a díszhelyre ültetett, azt a kis maliciát engedte meg magának, hogy ebéd alatt oda szólt Kállay Istvánnak : — Tekintetes vicispán uram! Nekem úgy tetszik, hogy ez a mi gazdánk jobban tudja, hogy hol terem a jó tehénhus mint mi kettecskén és a lakomája is Egy aggastyán emlékeiből. (Non quis, séd quid.) A­ki, mint én, emlékezésemmel majdnem e szá­zad elejéig látok, sok mindent elgondolhat, midőn a mai fejlett világ hírlapjait olvassa. Azokra a régi jó időkre emlékezik vissza, melyeket az tart csak jóknak, a­ki nem ismerte. Mennél nagyobb a haladás, annál »jobb« az idő, habár a civilizáció szintén sok rosszat hoz magával. Nagy érdekkel szoktam olvasni a Pasteur nagy­­buzgalmú működését a legborzasztóbb kór, a veszett­ség meggyógyítására, s eszembe jut, hogy valaha találkoztam a jabloncai bíróval, ki abban a hírben állt, hogy tudja a veszettséget gyógyítani. Régen volt már, 1831-ben, midőn én az Ester­házy herceg csobánci uradalmában »iródiák« valék. Akkor még nem létezett az »irnok« szó. A Balaton kies vidékéről áttettek a szádvári uradalomhoz Torna­megyébe. Előbb azonban még egy kicsit a bujáki uradalomban is kellett i­ódiákoskodnom. Itt, hivata­los utam közben esett meg, hogy betértem Jabloncán a biró házához. Biró uram valami tésztaféléből kisebb nagyobb golyókat gömbölitett. »Mit gyurogat ?« — kérdem. »Hát kérem, — felelte, — ma hajnalban veszett farkas tört a faluba s megmart több ebet és marhát. Hála istennek, embert nem. Az állatokat ezzel majd kigyógyitom.« »Miből van ez a tészta ?« »Tiszafa-porból és rozslisztből. Ez a mi csalá­dunk titka. Atyám tanulta az apjától, ez meg a nagy­apjától, a ki pásztor­ember létére sokat tudott.« A biró levett a gerendáról egy rőfnyi dorongot, arról vasráspolylyal lereszelt fél maroknyi port, össze­keverte rozsliszttel s úgy gyúrta a golyókat. Egész vidék szentül hitt a gyógy erejében. »Hát terem itt az erdőben tiszafa ?« —kérdem. »Itt nem, hanem a szádellői völgyben. Ez is onnan való«. Ott magam is láttam aztán néhány tiszafát diszleni sziklaormon, köves bércen. Én akkor is, most is, hajlandó valék az effélét csak babonának tartani, de hát az élőfákban vak a gyógyerő, s ki hitte volna valaha, hogy a khinin-héj megszünteti a lázat ? Az erdőség nagy jóltevő. A cserfa héja a bőr­gyártás által egy nagy iparos osztálynak s ma már a gyáraknak mennyi hasznot szerez. A tolnamegyei Ozorán még a negyvenes években is milyen jó módú emberek voltak a cserző vargák. A mi vízhatlan, rö­vid szárú, fűzős sarut az ő bivaly- vagy ökörbőrjük­­ből készítettek, azon nem hatott át sem a hévíz, sem a hideg. Ha a béres fölvette kora ősszel, néha le se veté (a lusta!) késő tavaszig, mégis kitartott dere­kasan. Ilyen nem kerül ki a mai gyárakból. Valaha a nyírfa volt az én kedves fám, mert üdítő italt adott. Ma már alig ismeri valaki. Ha egy vén nyírfát kora tavaszszal megfúrtak, megcsapoltak, készséggel nyujtá nekünk a fris savanyus italt, mely a mai söröző, szikvizzel élő világnak már nem kell. Emlékezem, hogy 1823 József napján, mint lo­gikus diák, mily vidáman vettem részt a szombat­­helyi terjedelmes nyirjes nyirviz-szüretén. A szőllő­­hegyen sem csapnak ma olyan mulatságot. Kijött hozzánk a mi nagyon szeretett és tisztelt tanárunk is, a hírneves Bitnicz Lajos, ki a szombathelyi lí­ceumban nem csak a mathézist tanítá, hanem a ma­gyar nyelvet is, még pedig magyarul és nagy kedv­vel. Sok tanítványa közt volt számos német és horvát, (a horvát akkor jobban szított a magyarhoz!), sőt Boszniából is került két növendék barát, kik a fe­­rencrendi kolostorban lakván, körülborotvált fejek­kel szorgalmasan eljártak a magyar nyelvtani órákra. Akkor az egész líceumban csak négy tanár (meg­annyi egyházmegyei áldozát) tanárkodott: Horváth Ferenc, ki igazgató is volt, Bitnicz L., Laky Károly és Demesedi József. Tanuló kétszázon fölül volt. Győrött minden gondot a latin nyelvre fordítot­ták. Én ott az 1815/6-diki tanévben voltam pia­rista s már az első félévben latin gyökszavakat (ra­dices) kellett tanulnunk, a második félévben pedig csupán latin nyelven volt szabad beszélnünk egymás­sal. A ki a rendszabályt megszegte , annak nyakába akaszták a fekete táblát, melyre nagyfülű szamár volt rajzolva s e szó írva: »Asinus« (szamár.) A hátán kellett ezt cipelni, mig más nem tett rá érdemet. S a ki viselte, az nem ülhetett be rendes helyére, hanem az iskola közepén állt meg s ott várta be a tanárt, a ki belépvén, lehordta és letérdelteté. Ha térdei elzsib­badtak, nagy könyörgésre engedélyt kapott, hogy föl­emelhette hol az egyik, hol a másik lábát. A­ki egy­folytában háromszor viselte a fekete táblát a nyaká­ban , az megismerte azt is, hogy milyen a sós vízbe áztatott vessző, meg a nedves korbács. A legtöbb ta­nár jelszava akkoriban az volt: »errando discimur, virgando crescimur«, hibázva tanulunk s verve növünk. A második osztályban (principia) a mi mérges tanárunk mellőzte a szamaras táblát; ő leleményesb volt a büntetésben; a kiről megtudta, hogy szitkot, káromló szót ejte ki, annak fölpeckelte a száját s ily helyzetben kellett végig állnia a tanórát a szoba közepén a kis felebarátok csúfjára. Ilyen volt az ak­kori tanszék emberszeretete. A szigor csinál embert, azt tartották. A ki a latin nyelv ellen vétett, rögtön vesszőt kapott. Végrehajtóul a »kurátor« szolgált, ki »Clamantes« (lármázok, hibázok) jegyzékét vezette s többnyire markos tót vagy morva fiú volt, s minden tanulótársa kereste a kegyét. Ez volt a vesszőzés végrehajtója is. A meglakott fiúnak siiva-riva kellett megcsókolni a tanár kezét, így csinálták a tekintélyt és a képmutatást. Különben akkor mert volna csak egy 14 éves ifjú szivarra,­­vagy mit mondok, hisz

Next