Fővárosi Lapok 1886. október (272-302. szám)

1886-10-01 / 272. szám

kig elidőzg­­ett a tó partjain vagy egy, borostyánnal befuttatott, méhlepte barlangban. Nem messze Cu­­mától, ő itt a saját maga Szibillája volt s a saját sor­sát iparkodott megjósolni. Ez a rejtélyes magány, melyet az erdő sűrűsége s a park magas falai megóvtak a vizsga­szemektől, nagyon illett nyugtalan lelkéhez s mindenféle bána­tához. Egyébiránt, ha itt megunta magát, rögtön odahagyhatta e zord helyet, hogy élvezhesse a teljes világosságot, kastélyának a terraszán, melyet gyö­nyörű bokrok és szép virágok díszítettek, szemben a kék tengerrel, honnan enyhe szellő lengedezett. A terrasz előtt finom fövénynyel szegélyezett kis öböl volt, melynek partjain a nerium splendens és kaktusz virított. Ebben az öblöcskében könnyű, vitorlás csónak lebegett, melyen a marquise vagy gyors, rövid sétákat élvezett, vagy, szeszélye szerint, távolibb kirándulásokat tett. Ekkép, tetszése szerint, hol sötét gondolataiba merülhetett a komor magány­ban, hol pedig gyönyörködhetett a mozgalomban, az életben. Ámbár leggyakrabban ischiai kastélyában tartózkodott a marquise, nagy időközönként Nápoly­ban is láttatta magát. A farsang alatt s a vallásos ünnepek alkalmával időzött­­ ott, feltűrő fényűzést fejtve ki. Ily körülmények közt a nép előtt ő még mindig a szép Argantini marquise volt. Olykor, nagy ritkán, fényes bált is rendezett termeiben. Nagyon szívesen siettek oda a meghívot­tak, — főleg a nápolyi előkelőség — a kíváncsiság élénk izgalmával. Valóban, bámulatos keretben lehetett itt látni a múlt újraéledését s az utolsó királysági korszak fényét, pompáját. Maga a marquise is, büszke hanyat­lásában, vájjon nem ama korszak élő személyesítője volt-e? Ilyenkor Argantini marquisenél bizonyos nyugtalanságot, kémlő pillantásokat vettek észre s oly határozatlan szavakat hallhattak, melyeket nem fojtott el elég korán arra nézve, hogy azokból követ­keztetést ne lehessen vonni. Várjon mit akart a marquise? Talán egy második férjet vagy új udvarlót ? A fiatal emberek váltig kérdezősködtek egy­mástól, vitatva a tárgyat, olykor nők körében is. Ezek ama sejtelemnek adtak kifejezést, hogy a marquise kalandot akar megkísérelni. De, mindamellett, hogy a marquise meglehető­sen megőrizte hajdani szépségét s roppant gazdag is volt, senki sem kisérte meg semmi szin alatt a ko­moly udvarlást. Némi félelmet éreztek az ischiai kas­tély iránt. Argantininé immár veszélyes hírben állt szerelmi viszony dolgában s nagyon őrizkedtek tőle. Ama hit terjedt el felőle, hogy midőn a külvilágtól és lett belőle femme séparée, megszerezve ez által *­­ * * * S magának a divatkirálynéi korona legutolsó kellé­két is. Mialatt a jobb sorsra méltó gróf imádottja utá­ni bánkódásában epeszti magát, szenvedéseinek élénk föltárásával igyekszik megindítani a kérlelhetlent, fűhöz-fához kapkodva,­a rokonokat, barátnőket hiába való közbenjárásra bírja, hogy beszéljék rá elvált ne­jét a kibékülésre, addig a szívtelen, mit sem törődve kínjaival, az ünnepeltetés dicsfényétől övezve, a ki­elégített hiúság boldog mosolyával arcán, babért babérra arat divathölgyi életpályáján. Megtöbbszörözi mintegy magát, egy éjjel tíz estélyen is megfordul, nem retten vissza semmi fáradtságtól, énekel szegé­nyekért, műkedvelői előadásokon Judic-et játsza, al­kalomszerűen fölhasznál minden megvesztegetési szert, melylyel magát az általános ünnepeltetés tárgyává teheti. Divatkirálynői trónját szülei palotájában helyezte el. Női jó hírnevét féltékenyen óvja a gonosz nyelvek rágalmai ellen, úgy hogy e tekintetben sem a vén puritánok, sem a leggonoszabb nyelvek nem mondhatnak ellene semmit. Az ő szalonja a legifjabb keletű, de világias fényével vetekedik már azokkal, melyeket első helyen emlegetnek, mint olyan helye­ket, hol a születési és szellemi élete találkozni szokott. Látszólag az ilyen divathölgyek végtelen bol­­dogak, de boldogságuk époly kevéssé igazi, mint a részegesé mámorában. Míg okán bámulják, dicsőítik, irigylik, addig én szánalommal tekintem e teremté­seket, kik megvénülnek a nélkül, hogy egy percet éltek volna szivekkel és akkor megismerve dicsősé­gük hiú voltát, sajnálják egész éltüket, mert nem is­merték soha sem az életnek igazi örömeit. De a leg­többen nem is vénülnek meg, mert a divathölgyi sze­repléssel járó folytonos izgalmak, az idegrendszert tönkre tevő életmód, menthetlenül a Sainte-Morphine karjaiba veti őket, midőn aztán ki is dőlnek a sorból magányába visszavonul, bájitalt készít, fondorlatokon töri a fejét s bosszút tervezget. Vidám, de félig ko­moly szavaiban egy uj cumai bűbájos asszonyt vél­tek fölfedezhetni s a tündérmesék farkassá vált asz­­szonyát. A fiatal emberek mosolyogva mondogatták : »Nem akarunk torkának lakomául szolgálni.« Egy szép nyári nap a marquise a Vezuvhoz rándult ki. Rekkenő hőség volt s forrongó láva töl­tötte be a hegy tölcsérét, melyből vöröses füst emel­kedett föl. Argantininé, a ki e kirándulásait teljes kénye­lemmel szerette élvezni, egy az ő számára fölállí­tott sátor alatt nyugodott s mig cselédei ebédjét ké­szítették, szórakozottan révedezett a szeme az előtte terülő tájképen. Ott terült előtte a város és a révpart elmosódó képe; fölmerültek előtte Ischia és Procida sziklái, a sorrentói és castellamerei ligetek s Capri kék körvonalai. De mind e kép ismerős volt már a marquise előtt. Kissé bágyadtan hunyta le a szemét, majd ismét fölnyitotta s most sátorának környékén tekintett szét. Csak ekkor vette észre, hogy nincs egyedül. Nem messze tőle egy fiatal ember ült a földön, ki , azonban épen nem bámulta a vidéket, hanem fejét tenyerébe hajtva, gondolataiba merült. A marquise kissé változtatott a helyzetén, hogy az ifjút jobban szemügyre vehesse. Huszonöt-huszonhat éves fiatal­ember lehetett ez; öltözete nagyon egyszerű s nem annyira poros, mint inkább kopott volt. Nagy csizmája, széles kari­­májú kalapja, görcsös botja nem annyira a touristát sejteté benne, mint inkább az utast, ki jó darab földet gyalogolt be. (Folyt. köv.) 1981 Havas irodalom, művészet. * »Bozóti Márta.« A fiatal arcú, déli termetű nő, ki tegnap este Csiky Gergely egyik leghatásosb színművének címszerepében, egy anyaszerepben lépett föl, már ifjú lánykorában a színpadi múzsá­nak (tulajdonkép a tragikainak) volt eljegyezve. Lány neve: Komáromi Mariska ismeretessé is vált a színi iskola vizsgálatain. Érdemes apaszínészünk : Komá­romi Alajos lánya, kit magas növése, sötétes színe­zetű hangja arra utaltak, hogy a drámai hősnők ös­vényét válassza a siker célja felé. De mivel ez az ös­vény kemény út, mely a természeti tehetségen kívül az alaknak úgy­szólván fizikai megizmosodását és az értelemnek teljes megéredését kivánja, fiatal lányok, kik ez után indulnak a cél felé, gyakran vesztik el türelmöket, ha rövid időn nem juthatnak oda. Komá­romi Mariska k. a. játszott fiatalon a nemzeti szín­házban, játszott Kolozsvártt, egy időben a német szí­nészet szolgálatába is kivá­lt szegődni,s mindenütt el­ismerték szép tehetségét, de még csak későbbre ígér­hették teljes­ sikerét; csakhamar azonban a múzsá-­ huszonöt, harminc vagy harmincöt éves korukban. A morphium enyhíti ideig-óráig a divatos betegséggel, az idegességgel járó bajokat és ez­által túlságos élve­zetére csábítja a szenvedőket; ez magyarázata az elegáns párisi női körökben mindinkább elharapódzó morphiomaniának, mely mentül számosabban szedi áldozatait. Midőn ennek vagy annak az ünnepelt szépségnek iszonyatos szenvedéssel járó végéről ér­kezik a hír, mondani fogják : »Szegény !« De másnap már nem gondol rá senki sem. nak eljegyzett fiatal lányt, a nemzeti színház egyik­­ ifjú színésze, Hetényi Béla jegyezte el. Ekkép­­ Hymen elvezette őt Melpomenétől s szerepül az anyai­­ gondok teljesítését bízta rá. Azok az évek, melyek­ben a szerelmes hősnők válnak, kiestek Hetényi Bé­­­­láné asszony színpadi életéből, s tegnap este, midőn újra folytatni kezdé a színi pályát, már anya­ hősnő szerepében kívánta bemutatni magát. Annyi évi távol­lét a színpadtól érzékeny csorbát üt a gyakorlaton, mely folytonosságot kíván, de drámai szerepekben nem teszi lehetetlenné a fejlődést, habár a szerepkör egy érettebb ágában. Hetényiné asszony nagyon ré­gen nem játszott már, annyira elszokhatott a szín­padi élettől, hogy tegnapi föllépte alkalmával csak­nem ismét a kezdet nehézségeivel kelle megküzdenie. S ehhez képest igen nagy szerepre is vállalkozott. Olyanra, mely nem csak az alakító képességet teszi erős próbára, hanem melyben a hang egész erejével is imponálni kell. S hogy e nehéz feladatnak teljesen megfelelnie nem sikerült, abban ismét csak a régi ok­nak , a szervezet gyöngeségének lehet a legtöbb része. A művésznő az est folyamán sokszor adta jelét an­nak, hogy elég értelmi s általában szellemi erővel rendelkezik, hogy szavaló képessége is fejlett, szive érezni, értelme helyesen ítélni tud ; de hangja nem birja el a magasabb pathost s ezért megesik rajta, hogy néha hamis intonációt is vesz. Látszik, hogy tudja miként kellene szavalnia, de nem bírja erővel. Kisebb s kevesebb fizikai erőt igénylő szerepekben azonban a művésznőben a nemzeti színház minden esetre használható tagot nyerhetne. A gyakorlat hiá­nya alig volt feltűnő tegnapi szereplésében ; néhány­szor megérdemelte a tapsot. * Az akadémia ez idei jutalomtételeire a pá­lyázati határidő tegnap délben járt le. Számra nézve az idei pályázatok minden osztályban, még az első­ben is — hová a drámai és verses pályázatok tartoz­nak — csekélyebb eredményt mutatnak fel a tavalyi­nál. A gróf Teleki-féle drámai jutalomra, melyért versben irt szomorujátékok versenyeznek,mindössze 9, a Farkas-Raskó dijra 6 hazafias költemény s a Bu­­lyovszky-dijra 9 hazafias tárgyú óda érkezett. A többi kérdésekre csupán egy-két pályamunkát nyújtottak be, több kérdés pedig egészen meddő maradt.­­ Az akadémia hétfőn, október hó 4-én délután 5 órakor tartja a szünidők után első ülését. A meg­nyitó összes ülésen Fraknói Vilmos főtitkár fog je­lentést tenni a tavalyi Péczely-drámai pályázat ered­ményéről , bemutatja a szeptember hó 30-án lejárt akadémiai jutalomtételekre érkezett pályamunkákat s referál a szünidő alatt történt nevezetesebb esemé­nyekről. Ugyanez alkalommal a 2-dik osztály tart ülést, a­melyen Schwarz Gyula államtudományi s Torma Károly archeológiai értekezést olvas fel. * »Lohengrin« tegnapi előadása az operaház­ban, hosszú szünet után ismét egy wagneri est s a nézőtér mégis oly gyéren látogatott volt, mintha Budapest antiwagnerista lenne. Elza szerepével, mely­nek rendes személyesítői jelenleg távol vannak, Stoll Gizella k. a. próbálkozott meg. Ő eddig annyira hát­térbe szorult, egésséges fejlődésének elég kárára, hogy most a legjobb akarat mellett sem elégíthet ki min­ere nyilvánul az alakok jellemzésében, melyek egy­­től egyig duzzadnak az ételteljességtől. Humora a képnek is egésséges, jóleső ; a kompozíció, színezés, csoportosítás és rajz pedig magas technikai szinvo-I­nalra állítja e genre-művet, melyet még bővebben is méltatunk majd. Semmivel se áll hátrább, sőt a routine által még mutatósabb Aggházy Gyula : »No ne ítéljen!« című képe s ugyane művésztől egy kitűnő portraite is látható (Hochmuth Ábrahám veszprémi főrabbié) valamint egy tájképe is »Esthangulat« címmel. Nagy igényű kompozíció Elmer Lajos: »Körmenet«-e is számtalan alakkal, melyek a Párisban élő művész jellemzési erejét a legelőnyösebben mutatják be. A Velencében élő Skuteczky Döme, kinek neve előbb volt ismeretes Olasz- és Angolországban mint ide­haza: egy megszólamlásig hű, de nem rokonszenves képmást s egy jóizű humorral festett génret küldött : »A kedves gyűrűje« címmel. Nagy haladást tanusítanak Margitay Tihamér képei. A történeti iránynyal szakítva, most az életkép­festés terén érvényesíti erejét s két műve az »Első szerelem« s a »Csevegés« nemcsak a tárgy egyszerű­sége, hanem a felfogás s kivitel előkelősége s termé­szetes színezés által válnak ki. Tahi Antal is sokat haladt a színezésűm s a jellemzésben; képein meg­látszik a párisi jó iskola, melyből nemrég tért viszsza. Barabás Miklós is képviselve van néhány művé­vel. Az »Utolsó remény« című genre-ja lutris bolt előtti jelenetet tár elénk, egy »Arckép«-e pedig unokáját ábrázolja. Horovitz Lipót, ki az országos kiállításon Sapieha hercegnő képmásával vált híressé, ezúttal »Férfiarckép«-et küldött Varsóból, mely csak mellkép ugyan, de méltó párja amaz előbbi művének. S a kitűnő képmások közé tartozik Vastagh György két portrait-je is. A festőnők közül Csányi Gizellától egész sora * Saint-Yvon. Az őszi mű­ tárlat. (Egy kis körültekintés.) (P.) A képzőművészeti társulat ma megnyíló őszi kiállítása által fennállása negyedszázados jubi­leumát üli meg. Az ünnepélyességek csak a második sorozat megnyitásakor lesznek ugyan, de a sugárúti termekben már ezúttal is annyi kitűnő sok nagyszámú képek és szobrok gyűjteménye látható, a­milyent csak rendkívüli alkalommal mutathat be a társulat igaz­gatósága. A hazai erőket a különféle pályadíjak is buzdí­tották, s az ifjabb és régibb nemzedék tagjai nemes versenyre kelnek műveikkel, a­melyek közt néhány oly kiváló van, hogy nemcsak a társulati nagy­díj, ha­nem az Ipolyi- és Ráth féle jutalmat is odaítélhetik a bírálók. A hazai művek közt első helyen áll Bihari Sándor nagy genre-képe: »A biró előtt«, melylyel e fiatal festő egyszerre hírnevet szerez magának. Osz­tatlan elismerés jut e képnek mindenki részéről, a­ki megáll előtte. Tárgya egyszerű: a cigányprímás be­panaszolja a falu egy duhaj legényét, hogy a hegedű­jét eltörte. Ott folyik le a jelenet az öreg biró szobá­jában, melyben a vádlón és vádlotton kívül az egész cigánybanda megjelent tanúságot tenni. Rendkívüli

Next