Fővárosi Lapok 1886. december (332-361. szám)
1886-12-01 / 332. szám
tésre ; azt állította, hogy a feledékenység e tekintetben olybá vehető, mint méltatlan és meg nem érdemelt lenézés, mert azért, hogy valaki szénégető, szintén ember; hogy a szegénység nem zárja ki a gyöngéd érzületet; hogy a rangkülönbség nem ment túl senkit az udvariasság és a hálakötelezettség alól, végre — ámbár senki sem tett ellenvetést e beszédére—kijelentette, hogy ő eme kötelezettséget le akarja róni, habár csak a saját nevében kell is azt tennie. Aztán, felhörpentve kávéját, rágyújtott a pipájára, elővette botját, kalapját és sietve eltávozott. Én nem siettem oly nagyon megbízásom teljesítésével s nyugodtan megszemléltem minden részében ama hires kastélyt, melynek kiépítése Violet-le- Duc egyik mestermüve s melyet bizonnyal többen jövének messze földről látogatni, ha az a Rajna vagy valamelyik svájci tó mellett emelkednék, mint igy, midőn Franciaország közepén van elrejtve. Föltettem magamban, hogy ha majd visszatér útjából fiatal pajtásom, elbeszéltetem vele úti élményeit, annál is inkább, mert őszintén megvallva, a szénégető leánya, kedves egyszerűségével bizonyos érdeklődést ébresztett bennem. Midőn ebédkor újra láttam Anacharsist, rendkívül derült hangulatban volt , és sugárzó arca épen nem csökkentette kíváncsiságomat. — Ön gyorsabban végzett mint én, mondtam neki, bevezetésül. — Ön már teljesítette megbízatását, míg én csak ezután fogok eleget tenni. De fölösleges volt diplomáciai fogással élnem : az én pajtásom a nélkül is nagyon ábrándozó lett. — Oh, mily pompás napom volt, barátom ! — kiáltott föl. Az idő gyönyörű volt; a tegnapi zivatar után az erdő minden virága felséges illatot árasztott; mondhatom az erdő festői látványt nyújt ezen az oldalon. Menjen, szemlélje meg s kétségkívül gyönyörködni fog benne; de ne szóljon a többinek semmit, mert ők szánakozólag mosolyognának, mihelyt ők egy-egy cseréptöredéket, régi fillért vagy oszlopromot nem találnak, hiszen tudja ön . . . — Oh, ennél sokkal érdekesebb fölfedezést tettünk mi, — viszonzom. — Ott van a legkedvesebb leányka, aminőt valaha láttam életemben. Valóban édes barátom, a mi szépművészeti mintáink eltörpülnek e mellett. — Hát még az alakja ! — folytatá Anacharsis. — Azok a tiszta vonások, az a Psyche-ajk, az átható nagy szem! Teljes világosságban kell ezeket látni, fényes nappal, midőn barnás arcszine összhangban áll az ég ibolyaszínével! . . Képzelje ön, édesem, mikor az erdő tisztására értem, ötször vagy hatszor kérdezősködtem a Marquis szénégető kunyhójához vezető út végett, (hiszen tudja ön, tegnap úgy nevezte őt Tréville gróf előttünk), észrevettem a leányt a víz mellett térdepelve, a mint a patakban ruhákat sulykolt. Ép abban az öltözetben volt, a melyikben tegnap, azzal a kedves különbséggel, hogy most fehér főkötője alól a vállára omlott alá barna haja. A puha, hervadt levelek, melyek a talajt borítják, meg a patak csörgése eltompították lépteim neszét, úgy hogy egy ideig észrevétlen szemlélhettem őt. Az öreg Homér Naussena hercegnője ez, édes barátom. Kimondhatatlan kecseset hajolt a víz fölé, dalolva dolgozott s fölemelkedve, kiterítette a fehérneműt, szép fejének előre hullt fürteit bájos mozdulattal vetve hátra. Hol szép nyakát bámultam, hol karcsú derekát, gömbölyű karját és vállát. Valóságos homéri álom volt ez, bátran merem állítani! Azt hiszem, estig is ott maradtam volna, ha ő, dolgát végezve, távozni nem készül. Egy csomagba kötve mindent, fölkapta azt s megindult. (Folyt, köv.) Horvátnak is nagy érdemei valának, mindazáltal egyéni természete s más apróbb körülmények miatt Döbrentei győzött. Ő lett a »magyar tudós társaság« első titoknoka. Szorgalmas ügyessége által derekasan meg is felelt hivatalának. Négy éven át vezette az akkor bizony még zilált viszonyok közt lévő egyesület ügyeit, s alkalmas kormányos volt a járatlan óceánon. Nem fog különösnek feltűnni az, hogy az akadémia mindjárt működése kezdetén a tudomány, haza, irodalom legfőbb kincsének s legközvetlenebb megélhetési eszközének, a hazai nyelvnek műveléséhez, tökéletesítéséhez fogott. Kisebb nyelvtudományi előmunkálatok után a nyelv eredeti sajátságainak, szépségeinek tanulmányozását tűzte ki célul és pedig a történeti nyelvészet útján. S az, a kit az akadémia ez ismeretlen világba minden iránytű nélkül küldött, Döbrentei volt. Kérdem én is Toldy Ferenccel: hol állott nyelvünk története, midőn Döbrentei e mezőre lépett ? »Amit Pray tett és Révai emlékeink kiadásában és ismertetésében, az volt minden. Egy két emlék s néhány adat.« S ezen felül maga az ügy ismeretlen volt a nagyközönség előtt. Az akadémia ujjmutatása, Döbrentei szakavatottsága azonban benépesítéki e járatlan pusztaságot. Napról-napra nagyobb lett az érdeklődés szellemi múltúnk iránt. Levél-és könyvtárakat mozgásba hoztak; megindult a »Régi magyar nyelvemlékek« címü akadémiai vállalat s a magyar szellem múltja mind jobban és jobban domborodott ki. S mindez Döbrentei indítása következtében, ki Toldy Ferenc szerint: egymaga hatvan könyv-és levéltárt kutatott át, napfényre hozva rég elveszettnek hitt, vagy nem is ismert kincseket. S a codexkiadások elé írt magyarázatok még egyrészt a nagy közönséget értesítették a nyelv és irodalom régi állapota felől, másrészt számos balvéleményt oszlattak''el és ismeretlen dolgot hoztak napfényre, így például a legrégibb magyar bibliafordítás (bécsi és müncheni codexek) szerzőit Döbrentei nyomán ismerjük, ami egymagában elegendő volna arra,hogy a Döbrentei nevet a magyar irodalomban tiszteltté tegye. Pedig ez csak kis része annak, mit ő e téren tett. Az a sok régi levél, szótárkísérlet, előtanulmány, a Döbrentei-codex fölfedezése, mit — mint egy szorgalommal töltött élet gyümölcsét — hagyott ránk, úgy nyelv, mint nemzetiségtörténetileg igen fontos. E fölkutatott nyelvemlékek új megjelenése kétség kívül nem maradt hatástalanul az akkor ifjú korát élő nemzeti lelkesedésre, irodalmi buzgalomra. Mindaz, aki elcsüggedt, vélve, hogy a magyar szellemnek nem volt múltja, erőt nyerve léphetett a pályatérre, mintegy átszellemülve az ezek tanulmányozása alatt keletkezett hatástól. Ez a működési ág képezi másik fényoldalát Döbrentei irodalmi ténykedésének; ezzel kötelezte le nemzetét arra, hogy nevén jobbjaink közt említse. Működése azonban ezzel korántsem ért véget. Költőkből és írókból is rendezett összes kiadásokat. Kiadta Teleki Ferencet, Berzsenyit, mely utóbbi sokkal jelentékenyebb, hogy sem azt itt mellőzhetném pár szóval ismertetni. Ez a Berzsenyi műveinek harmadik kiadása, mely azonban nem méltó a nagy ódaköltő szelleméhez, s főleg mert Döbrentei több helyen változtatva adta Berzsenyi eredetijét. Hosszas, sok helyen unalmas fejtegetésekkel látott el egyes ódákat,sőt még szimbolikus képeket is nyújtott benne.Végül közli a közte és Berzsenyi között folyt levelezést. Döbrenteinek e kiadása kétségen kívül is sorolható érdemeihez, mert magánál sokkal nagyobb költő művein merészelt igazgatni, jobban mondva rontani. Saját költészete különösebb hatással nem volt sem korára, sem az irodalomra. Klasszikus szellemű verseinek nagy része nagy férfiak dicsőítésére készült, habár zeng lantja más dolgokról is, sőt az epikai téren is megpróbálkozott. Ódáiból hiányzik a melegség, közvetlenség; teljesen hidegen hagyják az olvasót. Nyelve korábbi keletű műveiben még nem annyira, de később már igen sok helyen az érthetetlenséggel határos. De hisz ő nem is annyira aesthetikai szempontok alá esik az őt méltánylónál,az ő értékét a kor, viszonyok határozzák meg. Neki lelkesíteni kellett, szitani a tüzet, nehogy kialudjék. S valóban működése e téren a legjelentékenyebb. Mert »Macbeth« fordítását már régóta nem használják; epikai kísérlete hatás nélkül ment feledékenységbe, de nem semmisült meg az a munkája, melyet többed magával végzett ugyan, de jókora rész belőle az övé s ez a halottaiból feltámasztott magyar irodalom, a hervadásnak indult, de újra életre hozott virág tovább ápolása, melynek üdvös hatását érezzük még ma is s fogjuk érezni mindenha. Döbrentei életének utolsó részében semmi fontos nem történt. Hivatalában előléptetést nyert, egy évig a nemzeti színháznál is működött mint igazgatótárs , majd elhagyta az akadémiában elfoglalt tisztséget is s meghalt 1851-ben. Döbrentei oly időben lépett föl, midőn ily tevékeny buzditóra volt szükség. Élénk hatással is munkálkodott s működésében nem az a maradandó, a mit irt, hanem a mit tett. Nagy idők múltával is, ha valaki a magyar szellem, tudomány fejlődését fogja megírni s a magyar nyelvészet, akadémia előmunkálatairól fog beszélni, az elsők közt fogja említeni Döbrentei Gábort. A nemzet politikai történetének írója pedig, ki majd azoknak neveit fogja említeni, kik a magyar nyelv ügye mellett buzgólkodva a magyar nemzet politikai fejlődésére hatással voltak, szintén tisztelettel fogja a nevét és munkásságát említeni. Legyen azért emléke áldott! Esztegár László. — 2425 — Hazai irodalom, művészet. * Vörösmarty emlékezetét tegnap a nemzeti színház »Az áldozat« előadásával ülte meg. Középszámu közönség gyűlt a nézőtérre, gyönyörködve a gyönyörű jambusokban, melyeket színészeink, bár ritkán tehetik, igyekeztek mentői szebben szavalni. P. Márkus Emilia asszony (Csilár) szép, poetikus jelenség volt, ami drámai mozzanat van e sóvárgó, epekedő szerepben, azt kellően érvényre emelte, szavalatában volt zene. Jászay Mari asszony már (Zenő) többet fordíthatott a játékra, mert a boszut lihegő, megcsalt s megőrülő nőben van bizonyos drámaiság és művésznőnk hatott is vele. A két gyűlölködő férfi, Nagy Imre (Szabolcs) és Szacsvay (Zaránd) kissé egyhangú szint használt. Csak a 4-ik felvonás párbajjelenetében melegedtek fel, mely után Jászay Mari aszszonynyal együtt kétszer kihívták őket. A kisebb szerepek is jó kezekben voltak s az egész előadáson meglátszott, hogy kiváló gondot fordítottak reá. A nászkiséretben a színész-iskola fiatal leánynövendékei képeztek üde, csinos csoportot s tanulsták azt, hogy az iskolában van gond a hosszú haj ápolására is. A leeresztett dúsbajú hajadonok élén a kedves Alszegi I. és a pajzán Palotay Piroska kisasszonyok mondták el a menyasszonyt üdvözlő verseket. * A »Magyar Salon« decemberi füzete már megjelent. Képei közt igen sok van a képzőművészeti társulat jubiláris kiállításából, mely most művészi életünk kiemelkedő mozzanata. A politikai élet fő eseményének, a delegációknak is kellő figyelem jut. Ifj. Ábrányi Kornél és János írnak róluk s a szövegben apró rajzok mutatják be az egyes delegátusokat. Költemények Arany János hagyatékából, Radó Antaltól, Reviczkytől, Róna Lajostól vannak a füzetben; míg az elbeszélő irodalmat Jókai regényének »Lenci fráter«-nek folytatása, Gyarmathy Zsigáné, Kiséri és egy norvég fordítás képviselik. Melegen emlékezik meg a füzet Jókainé Laborfalvy Róza haláláról, míg Wohl Janka Liszt-emlékezéseit közli. A művelődéstörténet körébe vág dr. Molnár Antal cikke »Kultúránk a Hunyadiak korában« és a párbajban elesett Dessewffy Árpádé »XIV. Lajos és udvara« címen. Dr. Váradi Antal »Faust« fordításából (2-ik rész, első felv. vége) közöl egy részt. A Fekete József és Hevesi József által jól és változatosan szerkesztett füzet ára 80 kr. * Az operaházban a legközelebb szinrekerülő újdonság Sá rosi F. eredeti dalműve »Az utolsó Abencerage« lesz, melynek előadására serényen folynak az előkészületek. Valószínű, hogy az első előadás december hó 15-én lesz. A női főszerepet, Zaraimát Turella Emmaka fogja énekelni, ki azt már a tavaszszal tanulta be kedvvel a szerző utasítása szerint. Ami Goldmark »Merlin«-jét illeti, színrehozatalát egyedül az »Abencerage«-ra való előkészületek késleltetik. Nem lenne méltányos egy tehetséges hazai szerzőnk dalművének színrehozatalát tovább elodázni, tekintve különösen, hogy Sárosi betegsége következtében »Az utolsó Abencerage« betanulása ez évben már egyszer félbeszakadt és a szerző kívánságára az opera szinrehozatalát elhalaszták. Amint Sárosi dalműve szinre kerül, »Merlin« előadására kezdik meg az előkészületeket. Az operaház solo-táncosnője Müller Katalin k. a. az intendáns ajánlatára és beleegyezésével három hónapra elszerződött a velencei Fenice-színházhoz. Az intendantúra alkalmat óhajt adni Müller kisaszszonynak, hogy a táncművészet magas iskolájában (a Fenice-színházban és a milánói Scala-ban) fejleszsze tehetségét. Remélhető, hogy operaházunk ily módon benne elsőrangú solo-táncosnőt nevel. Végül megemlítjük, hogy a budai várszínházban ma Sey- t er Leonara, az operaház újonnan szerződtetett tagja fogja magát először bemutatni a »Bűvös vadász«-ban. A nyitramegyei születésű fiatal magyar énekesnőnek, ki zenei képeztetését Prágában nyerte, ez lesz egyúttal első színpadi kísérlete. * D’Albert Jenő zongoraművész holnap, csütörtökön rendezi hangversenyét a redoute kis termében. Műsora 12 számból áll. Játszani fogja Beethoven es-dur és c-dur szonátáit; Chopintől egy nocturnet, a fis-dur impromtut és egy balladát; Schumanntól ábrándot, magától négy zongoradarabot, Rubinstein a-moll barcarole-ját és Liszt »Don Juan« ábrándját. Jegyek: körszék 8, számozott szék 2, bemenet írtjával, a Rózsavölgyi-féle zenemű-kereskedésben válthatók. * Új Anakreon-fordítás: Bedőházi János, kitől lapunk is közölt néhány csinos költeményt, a műfordítás terén tett most sikerült kísérletet. Anakreon, a bor és szerelem klasszikus dalnokának verseiből ültetett át vagy félszázat, könynyen folyó sorokban, a tartalmi és alaki hűség elég sikerült megőrzésével. Műve P. Thewrewk Emil jeles fordítása mellett is megállja helyét. Jó gondolat volt tőle, hogy egyiptomi Julianus versét Anakreonról, függelék gyanánt a kötet végére toldta.