Fővárosi Lapok, 1887. március (24. évfolyam, 59-89. szám)

1887-03-26 / 84. szám

Szombat, 1887. március 26. 84. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek*tere .5. az. I. emelet. Előfizetési díj: MI eSTre,......................................8« Hegyedékre • ••••• 4 frt. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, fevenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását ajánl­juk a művelt magyar olvasó közönség figyelmébe. A lap naponkint teljes nagy ivén, válogatott szép­­irodalmi művekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal jelenik meg s hétfőn is ren­desen ad számot. Az Ízlés, műveltség és hazafiasság közlönye, különös tekintettel a női olvasókra. Dolgozó­társainak széles köre jeles régi és újabb írók nagy számából áll. Kiadója: az Mi Aenaeu­m-társulat. Elő­fizetési ár: évnegyedre 4 forint, fél évre 8, egész évre 16 frt. Postautalványok vagy pénzes levelek e címre küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapest.« Keresztutak. (Elbeszélés.) Irta Justli Zsigmoud. (Folytatás.) V. Midőn beléptek a Tonhalléba, a zenekar egy galoppot játszott. A nagy üvegházszerű alkotmány túl volt tömve emberekkel. A zenekar magas állvány tetején játszott, a terem négy sarkában virágok, pál­mák. Az egyik pálmacsoport sűrűjéből a türelmes Beethoven szobra fehérlett ki. Az asztalokat söröző, kávézó zürichi nyárspol­gárok lepték el. Csak itt-ott vált ki egy idegenszerűbb csoport: idegen nemzetiséghez tartozó tanulók s pár ut­azó, Claus és Charles egy fülkében telepedtek le. — Lássa Claus, (már keresztnevén szólította a francia,­ ez az én kedvenc helyem. Jó zene, (nem egy­szer francia operák, indulók,) elég jó étel. Pár estét nagyszerűen töltöttem itt el. Midőn még kevés isme­rősöm s egy barátom sem volt, egy egy jó könyvvel ide jöttem, s a zene hangjai mellett Lamartine-t és Feuille-t olvastam. — Hogyan, s a zene nem zavarta ? — kérdé a szobatudós, kinek eszébe jutott, hogy ő csak a legna­gyobb csendben képes az ind filozófia és nyelv rejté­lyeibe hatolni. — A zene ? Zavarni ? De édes barátom, hogy ■ mondhat ilyet. A zene színezte a könyveket, a­melye­ket olvastam. Megadta a tán hiányzó reliefet. Kép­­­zelje el például a »Lac«-ot a Gounod »Romeo és­­ Juliájá«-nak kísérete mellett. Vagy Sibylle halálát a ■ »Lohengrin« zenéjével. Hiszen ez isteni élvezet! Ön nem szereti a zenét ? — kérdé Charles, lehangoltan nézvén Clausra, ki tehát így mégsem olyan tökéletes,­­ mint ahogy ezt »barátj­ától« megkívánta. — Nagyon szeretem, de én tanulni nem tud­nék zenekíséret mellett. — Ki beszél itt tanulásról ? Én csak költemé­­­­nyekről és irodalomról beszélek. Claus már épen azt akarta mondani neki, hogy ő csak olyan könyveket olvas, melyekből tanulni is lehet, de — maga sem tudta miért — nem mert e tárgyról nyilatkozni. Egy percre elhallgatott s aztán más tárgyra vitte át a társalgást. — Milyen szép ez a darab. Mit játszanak ? — »Carmen«-ből a Habanera-t. A francia Bi­zet műve. Ugy­e hogy gyönyörű . Csupa tűz. Olyan, mint a szerelem. Hallja, hogy lángol e dalban az emésztő, a titkos, ellenálhatatlan tűz, mely végre el­borít mindent. Charles elhallgatott, s kigyúlt arccal, villogó szemekkel hallgatta a tüzes Habanerát. Egyszerre csak Claus felé fordult. — Volt ön már szerelmes ? — kérdé hir­telen. Claus zavarba jött. — Még nem .. tón.. még nem is volt időm rá. — Nem volt ? Boldogtalan ember! De hiszen így az életből még jóformán semmit sem ismer. Nem ismeri mind a gyönyört, melyet csak a szerelem ad­hat meg. Nem tudja, hogy a szerelem érezteti, érteti meg velünk mindazt, mi nagy a természetben. A sze­relem !... mert szerelmes vagyok, azért szeretem ha­zámat, mert szerelmes vagyok, azért ragad el ez a dal, mert szerelmes vagyok, mert imádom azt, kit szeretek, azért élek, azért teszek, azért fogok meg­halni ! A francia mély hangja és a Habanera össze­vegyültek. Claus csak hallgatta, csak nézte: »Milyen fur­csa fiú­­, de milyen érző, milyen rokonszenves !« gon­dold s rokonszenve még nőtt, mióta kiérezte, hogy egyénisége ellentétes vele. — Tudja barátom, mi déli franciák vagyunk. A mi ereinkben láva kering vér helyett! Mily gyönyörű az élet, mily elragadó a szerelem ! Koccintson velem. Tegezzük egymást, barátom! — S a zenétől, bortól mámorosan koccintott Claussal. — Látod, most már igazán barátok vagyunk! Claus jórészt nem volt egy véleményen vele, s még­sem mert ellentmondani neki, mert már meg­szerette. Aztán meg ki tudja, hátha neki van igaza. Ezalatt a zene folyvást szólt, a francia lelkében túlcsapott a szenvedély. Most családjáról kezdett be­szélni. — Voltál már Aix-ben, Marseille mellett? — Nem, még sohasem. — Milyen gyönyörű hely. Ott éltem át gyer­mekéveimet, ifjúságomat, ott élnek szüleim. Látod ba­rátom, még a gyermeki szeretet ér az emberben leg­többet. Gyermekkorunk első léptei, az első szavak, az emlékek, minden, de minden szüleinkkel van össze­kötve. Ha látnád az én jó anyámat, hogy szeret! Mi­előtt elmentem volna Aix-ből, a szegény öreg maga varrta meg fehér ruháimat. Pedig már olyan rosszul lát, de nem akarta másra bízni. És atyám­ mennyi tanácsot adott, hogyan féltett, hogy szeret! Mennyire örül annak, hogy szívből lélekből franciának lát. — Most mintha Charles szemében könnyek villantak volna meg, egy percre elhallgatott. Aztán Clausra tekintve, észrevette, hogy ez komoran néz maga elé. — Élnek még a te szüleid ? — kérdé halkan. — Nem, elhaltak rég. Egyedül vagyok a vilá­gon, — mondá a dán s csak nézett komoran ma­ga elé. Nem illik! (Egy időszerű paragrafus.) (Sz.) Valamint az utcai életben »illik« minden köszöntést viszonozni, úgy a szerkesztőségben is illik minden beküldött nyomdai termékről írni valamit. Természetesen nincs szabály kivétel nélkül s ebben a nyomdafestékkel piszkolódó időben nagyon sajnosan szaporodnak a kivételek. A­ki sárban gázol s a nyomdafestékből is sarat csinál, hogy azzal dobálódzék, az nem számíthat arra, hogy a szerkesztőségi illemszabályt vele szemben is megtartsák. Nem számíthat, mivel maga játszódja el ebbeli jogigényét. Tegnapelőtt este sárgaborítékú röpiratot kap­tunk, melyet állítólag »A Tisza-kormány (egy) hive« irt. e címmel; »Válasz Matlekovics Sándor deficites államtitkárnak a VII. kerület polgáraihoz intézett méltóságos levelére.« A címben előforduló két epitheton egyszerre tájékozott bennünket a röpirat célzatáról s bele sem pillantva tartalmába, azt mondtuk rá: kortes-munka, nem tartozik ránk, hagyjuk emlitetlenül! Végre is szépirodalmi lap vagyunk, melynek kevés köze van a politikai iratokhoz s jó, ha akad elég terünk és időnk amaz új termékek méltatására, melyek az irodalom­nak kétféle nagy kertjében, a gyümölcsösben és virá­gosban, (vagyis a tudományosban és költészetiben) jönek létre. De utóbb átlapozva a sárgaboritékú kis füzetet, mely egyik jelöltnek ócsárlása a másik ügyének eme­lése végett, eszünkbe jutott, hogy egyszersmind »tár­sadalmi« közlöny is vagyunk s kötelességünk szem­ügyre venni minden kór jelenséget, mely társadalmi bajainkat szaporíthatja, mérgesítheti. S ép e röpirattal szemben gyakorolhatjuk leg­könnyebben e föladatot, mert az Erzsébet­városban olyan két jelöltet állítottak szembe, kik egy párthoz tartoznak s igy a röpirat hangjának, gondolkozásának a hibáztatása nem eshetik abba a gyanúba, hogy a bírá­­j­latot valami pártias részrehajlás súgta tollunkba. Egész tárgyiasan szólhatunk a füzetről, még pedig nem is mint párttermékről, hanem mint rossz példáról. »Nem illik« átalában soha a Guttenberg szét­szedhető betűoszlopocskáit a durvaság dorongjaivá alacsonyítani, s nem illik különösen Budapestnek, mint a hazai műveltség nagy központjának, a választási kíméletlenségek használatában rossz példát adni. Mert a­mi innen indul útnak, akár felkapott divatruha, akár színmű, akár eszme, akár társaséleti szokás, akár irodalmi visszaélés, az vidékszerte hamar akad követőkre, utánzókra. S ez arra kötelezné a fő­város művelt embereit és köreit, hogy lehetőleg min­dig csak a jóban adjanak buzdító példát. A korteskedés fölkavarván az egész nemzet po­litikai érzületét: nem eshetik meg, hogy a fris hul­lámzással együtt egy nagy csomó salak is mozgásba ne jöjjön. Ez kikerülhetetlen. Azt sem lehet kívánni, hogy az egyik párt ne bírálja szigorún, szenvedélylyel a másiknak jelöltjét, bármily derék és érdemes ember legyen is az különben. De a választók legműveltebb részének arra mégis csak hatniok kellene, hogy az egykori hírhedt »csengeri álmos botok«-at, melyek a hajdani nemes vármegyék tisztújításain annyit ütöt­tek, vertek, ne ép a nyomdák ólombetűi helyettesít­sék napjainkban. Természetesen, nem azt értjük, hogy a sajtó — a véleménynyilvánítás e fő és hálás eszköze — ne használtassák föl. Hisz betűkben nyilatkozhatik és terjedhet legélénkebben a pártok nézete, küzdése, har­ca. Ki ne venné azt igénybe! Csak nem kell vele visz­­szaélni, hanem egyesítni a küzdés erélyét, annak mél­tóságával. A múlt választáskor a belváros pártjai adtak rossz példát a jelölteket ócsárló röpfüzetek kinyo­­matásával és terjesztésével. Hibáztattuk akkor is, mert lehet a nézetek mellett nagy erélylyel küzdeni, anélkül hogy a személyeket sárral dobálnák meg. Most az Erzsébet­városban keletkezik a folytatás s nagyon kívánatos, hogy az ily irányú korteskedésnek vége szakadjon, mert hát a választás tisztaságát nem csak az eszem-iszom ronthatja meg, hanem az igaz­ságtalan betű és az alacsony beszéd is. A­kit az erzsébetvárosiak egy része a mai kép­viselő ellenében jelöltül állított föl, derék ember hírében áll, kit már némelyek két előbbi választáskor akartak jelöltjüknek. Mint ügyvéd és polgár jelenté­keny férfi, ki mellett lehet hévvel harcolni, anélkül hogy ellenfelét a tinta feketeségébe kelljen mártani. A kereskedelemügyi államtitkár levelét, nyilat­kozatát, magatartását, működését bízvást lehet bírá­lat tárgyává tenni; kifejteni az okokat, melyek miatt a benne vetett bizalom a polgárság egyik felében meg­csappant ; el lehet mondani, hogy a választók közül sokan olyan jelöltet óhajtanak, kinek több ideje lehet a főváros saját nagyfontosságú ügyeivel és érdekeivel foglalkozni, mindez jogos, mindenütt szokásos és tel­jesen igazolható eljárás. De személyeket ócsárló pas­­quillok írásának divatát ne honosítsuk meg a fővárosi választásoknál, melyekre az egész ország szeme néz. Az előttünk fekvő röpirat szatíra akar lenni, de trójában nem lévén meg a gúny igazi erő és lelemé­nye : a tizenöt lap nem egyéb, mint személyeskedő kíméletlenség és kisebbítés, mely komoly emberekre csak kedvetlen hatást tehet. Nem Matlekovics Sándornak valamely levele vagy nyilatkozata van benne bírálva, hanem egy a szerző által komponált levélre szól a válasz, mely a kereskedelemügyi tárca államtitkárától megtagad min­den érdemet, rá hárítja a tárca deficitjének összes sú­lyát,­­pedig azért már első­sorban mégis csak a miniszter felelős;­ szemére hányja nagy fizetését, meg azt, hogy az ipartörvényjavaslatért külön díjat kapott, s becs­­mérli, mint az országos kiállítás volt elnökét és az Ausztriával való kiegyezési tárgyalások egyik vezető férfiát is. Még a filokszéra pusztításáért is őt kárhoz­tatja, mivelhogy e pusztítást nem tudja megakadá­lyozni. Végül pedig kijelenti abbeli meggyőződését.

Next