Fővárosi Lapok, 1887. március (24. évfolyam, 59-89. szám)
1887-03-26 / 84. szám
Szombat, 1887. március 26. 84. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek*tere .5. az. I. emelet. Előfizetési díj: MI eSTre,......................................8« Hegyedékre • ••••• 4 frt. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, fevenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását ajánljuk a művelt magyar olvasó közönség figyelmébe. A lap naponkint teljes nagy ivén, válogatott szépirodalmi művekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal jelenik meg s hétfőn is rendesen ad számot. Az Ízlés, műveltség és hazafiasság közlönye, különös tekintettel a női olvasókra. Dolgozótársainak széles köre jeles régi és újabb írók nagy számából áll. Kiadója: az Mi Aenaeum-társulat. Előfizetési ár: évnegyedre 4 forint, fél évre 8, egész évre 16 frt. Postautalványok vagy pénzes levelek e címre küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapest.« Keresztutak. (Elbeszélés.) Irta Justli Zsigmoud. (Folytatás.) V. Midőn beléptek a Tonhalléba, a zenekar egy galoppot játszott. A nagy üvegházszerű alkotmány túl volt tömve emberekkel. A zenekar magas állvány tetején játszott, a terem négy sarkában virágok, pálmák. Az egyik pálmacsoport sűrűjéből a türelmes Beethoven szobra fehérlett ki. Az asztalokat söröző, kávézó zürichi nyárspolgárok lepték el. Csak itt-ott vált ki egy idegenszerűbb csoport: idegen nemzetiséghez tartozó tanulók s pár utazó, Claus és Charles egy fülkében telepedtek le. — Lássa Claus, (már keresztnevén szólította a francia, ez az én kedvenc helyem. Jó zene, (nem egyszer francia operák, indulók,) elég jó étel. Pár estét nagyszerűen töltöttem itt el. Midőn még kevés ismerősöm s egy barátom sem volt, egy egy jó könyvvel ide jöttem, s a zene hangjai mellett Lamartine-t és Feuille-t olvastam. — Hogyan, s a zene nem zavarta ? — kérdé a szobatudós, kinek eszébe jutott, hogy ő csak a legnagyobb csendben képes az ind filozófia és nyelv rejtélyeibe hatolni. — A zene ? Zavarni ? De édes barátom, hogy ■ mondhat ilyet. A zene színezte a könyveket, amelyeket olvastam. Megadta a tán hiányzó reliefet. Képzelje el például a »Lac«-ot a Gounod »Romeo és Juliájá«-nak kísérete mellett. Vagy Sibylle halálát a ■ »Lohengrin« zenéjével. Hiszen ez isteni élvezet! Ön nem szereti a zenét ? — kérdé Charles, lehangoltan nézvén Clausra, ki tehát így mégsem olyan tökéletes, mint ahogy ezt »barátjától« megkívánta. — Nagyon szeretem, de én tanulni nem tudnék zenekíséret mellett. — Ki beszél itt tanulásról ? Én csak költeményekről és irodalomról beszélek. Claus már épen azt akarta mondani neki, hogy ő csak olyan könyveket olvas, melyekből tanulni is lehet, de — maga sem tudta miért — nem mert e tárgyról nyilatkozni. Egy percre elhallgatott s aztán más tárgyra vitte át a társalgást. — Milyen szép ez a darab. Mit játszanak ? — »Carmen«-ből a Habanera-t. A francia Bizet műve. Ugye hogy gyönyörű . Csupa tűz. Olyan, mint a szerelem. Hallja, hogy lángol e dalban az emésztő, a titkos, ellenálhatatlan tűz, mely végre elborít mindent. Charles elhallgatott, s kigyúlt arccal, villogó szemekkel hallgatta a tüzes Habanerát. Egyszerre csak Claus felé fordult. — Volt ön már szerelmes ? — kérdé hirtelen. Claus zavarba jött. — Még nem .. tón.. még nem is volt időm rá. — Nem volt ? Boldogtalan ember! De hiszen így az életből még jóformán semmit sem ismer. Nem ismeri mind a gyönyört, melyet csak a szerelem adhat meg. Nem tudja, hogy a szerelem érezteti, érteti meg velünk mindazt, mi nagy a természetben. A szerelem !... mert szerelmes vagyok, azért szeretem hazámat, mert szerelmes vagyok, azért ragad el ez a dal, mert szerelmes vagyok, mert imádom azt, kit szeretek, azért élek, azért teszek, azért fogok meghalni ! A francia mély hangja és a Habanera összevegyültek. Claus csak hallgatta, csak nézte: »Milyen furcsa fiú, de milyen érző, milyen rokonszenves !« gondold s rokonszenve még nőtt, mióta kiérezte, hogy egyénisége ellentétes vele. — Tudja barátom, mi déli franciák vagyunk. A mi ereinkben láva kering vér helyett! Mily gyönyörű az élet, mily elragadó a szerelem ! Koccintson velem. Tegezzük egymást, barátom! — S a zenétől, bortól mámorosan koccintott Claussal. — Látod, most már igazán barátok vagyunk! Claus jórészt nem volt egy véleményen vele, s mégsem mert ellentmondani neki, mert már megszerette. Aztán meg ki tudja, hátha neki van igaza. Ezalatt a zene folyvást szólt, a francia lelkében túlcsapott a szenvedély. Most családjáról kezdett beszélni. — Voltál már Aix-ben, Marseille mellett? — Nem, még sohasem. — Milyen gyönyörű hely. Ott éltem át gyermekéveimet, ifjúságomat, ott élnek szüleim. Látod barátom, még a gyermeki szeretet ér az emberben legtöbbet. Gyermekkorunk első léptei, az első szavak, az emlékek, minden, de minden szüleinkkel van összekötve. Ha látnád az én jó anyámat, hogy szeret! Mielőtt elmentem volna Aix-ből, a szegény öreg maga varrta meg fehér ruháimat. Pedig már olyan rosszul lát, de nem akarta másra bízni. És atyám mennyi tanácsot adott, hogyan féltett, hogy szeret! Mennyire örül annak, hogy szívből lélekből franciának lát. — Most mintha Charles szemében könnyek villantak volna meg, egy percre elhallgatott. Aztán Clausra tekintve, észrevette, hogy ez komoran néz maga elé. — Élnek még a te szüleid ? — kérdé halkan. — Nem, elhaltak rég. Egyedül vagyok a világon, — mondá a dán s csak nézett komoran maga elé. Nem illik! (Egy időszerű paragrafus.) (Sz.) Valamint az utcai életben »illik« minden köszöntést viszonozni, úgy a szerkesztőségben is illik minden beküldött nyomdai termékről írni valamit. Természetesen nincs szabály kivétel nélkül s ebben a nyomdafestékkel piszkolódó időben nagyon sajnosan szaporodnak a kivételek. Aki sárban gázol s a nyomdafestékből is sarat csinál, hogy azzal dobálódzék, az nem számíthat arra, hogy a szerkesztőségi illemszabályt vele szemben is megtartsák. Nem számíthat, mivel maga játszódja el ebbeli jogigényét. Tegnapelőtt este sárgaborítékú röpiratot kaptunk, melyet állítólag »A Tisza-kormány (egy) hive« irt. e címmel; »Válasz Matlekovics Sándor deficites államtitkárnak a VII. kerület polgáraihoz intézett méltóságos levelére.« A címben előforduló két epitheton egyszerre tájékozott bennünket a röpirat célzatáról s bele sem pillantva tartalmába, azt mondtuk rá: kortes-munka, nem tartozik ránk, hagyjuk emlitetlenül! Végre is szépirodalmi lap vagyunk, melynek kevés köze van a politikai iratokhoz s jó, ha akad elég terünk és időnk amaz új termékek méltatására, melyek az irodalomnak kétféle nagy kertjében, a gyümölcsösben és virágosban, (vagyis a tudományosban és költészetiben) jönek létre. De utóbb átlapozva a sárgaboritékú kis füzetet, mely egyik jelöltnek ócsárlása a másik ügyének emelése végett, eszünkbe jutott, hogy egyszersmind »társadalmi« közlöny is vagyunk s kötelességünk szemügyre venni minden kór jelenséget, mely társadalmi bajainkat szaporíthatja, mérgesítheti. S ép e röpirattal szemben gyakorolhatjuk legkönnyebben e föladatot, mert az Erzsébetvárosban olyan két jelöltet állítottak szembe, kik egy párthoz tartoznak s igy a röpirat hangjának, gondolkozásának a hibáztatása nem eshetik abba a gyanúba, hogy a bírájlatot valami pártias részrehajlás súgta tollunkba. Egész tárgyiasan szólhatunk a füzetről, még pedig nem is mint párttermékről, hanem mint rossz példáról. »Nem illik« átalában soha a Guttenberg szétszedhető betűoszlopocskáit a durvaság dorongjaivá alacsonyítani, s nem illik különösen Budapestnek, mint a hazai műveltség nagy központjának, a választási kíméletlenségek használatában rossz példát adni. Mert ami innen indul útnak, akár felkapott divatruha, akár színmű, akár eszme, akár társaséleti szokás, akár irodalmi visszaélés, az vidékszerte hamar akad követőkre, utánzókra. S ez arra kötelezné a főváros művelt embereit és köreit, hogy lehetőleg mindig csak a jóban adjanak buzdító példát. A korteskedés fölkavarván az egész nemzet politikai érzületét: nem eshetik meg, hogy a fris hullámzással együtt egy nagy csomó salak is mozgásba ne jöjjön. Ez kikerülhetetlen. Azt sem lehet kívánni, hogy az egyik párt ne bírálja szigorún, szenvedélylyel a másiknak jelöltjét, bármily derék és érdemes ember legyen is az különben. De a választók legműveltebb részének arra mégis csak hatniok kellene, hogy az egykori hírhedt »csengeri álmos botok«-at, melyek a hajdani nemes vármegyék tisztújításain annyit ütöttek, vertek, ne ép a nyomdák ólombetűi helyettesítsék napjainkban. Természetesen, nem azt értjük, hogy a sajtó — a véleménynyilvánítás e fő és hálás eszköze — ne használtassák föl. Hisz betűkben nyilatkozhatik és terjedhet legélénkebben a pártok nézete, küzdése, harca. Ki ne venné azt igénybe! Csak nem kell vele viszszaélni, hanem egyesítni a küzdés erélyét, annak méltóságával. A múlt választáskor a belváros pártjai adtak rossz példát a jelölteket ócsárló röpfüzetek kinyomatásával és terjesztésével. Hibáztattuk akkor is, mert lehet a nézetek mellett nagy erélylyel küzdeni, anélkül hogy a személyeket sárral dobálnák meg. Most az Erzsébetvárosban keletkezik a folytatás s nagyon kívánatos, hogy az ily irányú korteskedésnek vége szakadjon, mert hát a választás tisztaságát nem csak az eszem-iszom ronthatja meg, hanem az igazságtalan betű és az alacsony beszéd is. Akit az erzsébetvárosiak egy része a mai képviselő ellenében jelöltül állított föl, derék ember hírében áll, kit már némelyek két előbbi választáskor akartak jelöltjüknek. Mint ügyvéd és polgár jelentékeny férfi, ki mellett lehet hévvel harcolni, anélkül hogy ellenfelét a tinta feketeségébe kelljen mártani. A kereskedelemügyi államtitkár levelét, nyilatkozatát, magatartását, működését bízvást lehet bírálat tárgyává tenni; kifejteni az okokat, melyek miatt a benne vetett bizalom a polgárság egyik felében megcsappant ; el lehet mondani, hogy a választók közül sokan olyan jelöltet óhajtanak, kinek több ideje lehet a főváros saját nagyfontosságú ügyeivel és érdekeivel foglalkozni, mindez jogos, mindenütt szokásos és teljesen igazolható eljárás. De személyeket ócsárló pasquillok írásának divatát ne honosítsuk meg a fővárosi választásoknál, melyekre az egész ország szeme néz. Az előttünk fekvő röpirat szatíra akar lenni, de trójában nem lévén meg a gúny igazi erő és leleménye : a tizenöt lap nem egyéb, mint személyeskedő kíméletlenség és kisebbítés, mely komoly emberekre csak kedvetlen hatást tehet. Nem Matlekovics Sándornak valamely levele vagy nyilatkozata van benne bírálva, hanem egy a szerző által komponált levélre szól a válasz, mely a kereskedelemügyi tárca államtitkárától megtagad minden érdemet, rá hárítja a tárca deficitjének összes súlyát,pedig azért már elsősorban mégis csak a miniszter felelős; szemére hányja nagy fizetését, meg azt, hogy az ipartörvényjavaslatért külön díjat kapott, s becsmérli, mint az országos kiállítás volt elnökét és az Ausztriával való kiegyezési tárgyalások egyik vezető férfiát is. Még a filokszéra pusztításáért is őt kárhoztatja, mivelhogy e pusztítást nem tudja megakadályozni. Végül pedig kijelenti abbeli meggyőződését.