Fővárosi Lapok, 1887. április (24. évfolyam, 90-118. szám)
1887-04-01 / 90. szám
nyáron minden virul, télen meg a hó borit el mindent, nem kimérve sem a fákat, sem az én kunyhómat. De, mily fehér, tiszta és pehelyszerü az, s ha összehalmozódik, valóságos hegyet képez. Hó terül itt mindenütt s nem enged ide senkit, csak néhány szegény nyúl hagyja itt néha a nyomait. Oh, a beteg lélek csak az erdőben üdül föl! II. E szép májusi nap az erdő felé irányzom lépteimet. A nap kellemesen sütött, a nélkül, hogy égetett volna s az illattal telt lég kellemes mámorba ejtve, ellenállhatatlanul vonzott. Tovább ballagtam. A szálas erdő árnyába érkezve, élvezettel szivtam magamba a gombák kellemes illatát, melyet a hús szellő hajtott felém; a kóbor méhek zümmögtek körültem és sárga pillangók lebegtek a virágok fölött; a tücskök cirpeltek az út mellett a magas fűben. Én hajdanfővel, kabátomat karomon cepelve haladtam odább. Mennél inkább közeledtem a tisztáshoz, melyet anynyira szerettem, annál inkább éreztem a nyájas vidék varázhatalmát. Mintha csak szülőhelyemhez közeledtem volna. Végre előttem állt a fehér házacska, vidáman a verőfényben: keskeny üvegablakai csillogtak a nagy fűzfák alatt. Lábaim alatt a folyam vize hömpölygött, melyben a bokrok tükröződtek vissza. Fölmentem a fensikra s beléptem a kunyhóba. Senki sem volt ott. — Vájjon hová lehetett ő ? — töprengtem, miközben a folyam felé tértem vissza. Egyszerre, nagy meglepetésemre, valahonnan rekedt, érdes hang szólalt meg közelemben : — Kit keres ön ? Csodálkozva néztem jobbra, balra, de mit sem láttam. — Ki szólt hozzám ? — kérdeztem. Elfojtott kacajt hallottam s aztán ugyanaz a nyers hang ismételte kérdését és kapcsolatban ezzel folytatá: — Miért csodálkozik ön ? Hiszen az mindegy, akárki és akárhonnan beszél önnel! Még inkább elbámulva, végre fölfelé tekintettem s egy vén fűzfa sűrű ágai közt fölfedeztem azt, aki engem megszólított. Kövér kis ember volt ez, ki ércgombos polgári hivatalnok-kabátot, igen rövid vászonnadrágot és kokárdával díszített sapkát viselt. E sajátságos jelenség egyik kezében pálinkás palackot, a másikban félig töltött poharat tartott. Nagyon furcsa alak volt ez. — Mit mivel ön ott ? — kérdeztem. — Szivelősitőt iszom. Nem ízleli meg ön is ? — Köszönöm, nem. — Kár pedig, — szólt, miközben poharát teletöltve egy hajtásra felhörpentette: — no, önnek csak megmondom, hogy én a csendbiztos üldözései miatt rejtőzködtem el ezen a fán. — Hát miért üldözik önt ? — A kerületi biztosnak a rendeletéből, a kinek írnoka vagyok. Kiadta a parancsot, hogy fogjanak el, kötözzenek meg s szálitsanak vissza az íróasztalomhoz. — Miért nem tér ön vissza saját jószántából ? — Lehetetlenség; az ivásban találom minden örömömet. — De ez mégis csak sajátságos módja az elrejtőzködésnek. — Nincs ebben semmi különös, mivelhogy ott lent, a földön, bajosan rejtőzködhetném el a csendbiztos úr elől. — Hát Dronics tudja-e, hogy ön itt van ? — Nem, ő nem tudja, de ez mit sem tesz. Ide szoktam én mindig kijönni, ha utolér a szomj. — Mindig ? — Természetesen. Mert a faluban nem hagynának nekem békét, örökké incselkednének velem. — Hol lakik ön ? — Pecsanszkban, a kerületi biztosnál. A helység nagy és népes, laknak benne nemes urak és kereskedők , de amazok csak gúnyt űznek belőlem, emezek meg afféle hitvány kufárok!. . Már sokszor érzékenyen megbántottak! Tavaly nyáron is, míg kissé elszunyadtam náluk, fukszinnal mázolták be az arcomat ! De meg, azok a ronda parasztgyerekek is utánam futkosnak s kövekkel hajigálnak felém. Oh, mikor mámoros nem vagyok, tisztelettel közelednek felém; de ha a »szomj« erőt vesz rajtam, lehetetlena helységben maradnom s menekülök, ide az erdőbe. — Csakhogy, amint veszem észre, itt is fél ön, hogy háborgatni találják. — Oh, csupán a csendbiztos az, aki nekem nyugtalanságot okoz. Két-három nap múlva azonban, ha látja, hogy nem keríthet kézre, békét hagy. Ez mindig így van, akár a jól szabályozott óra s pár nap múlva már nem is bujkálok többé. — S minden idejét itt tölti ön ? — Bizonynyal. Ugyan hol is találhatnám föl másutt e nyugalmat ? Nézzen kürül, mily csönd uralkodik itt! Hiszen ide senki sem jár ki, csak Grunja. Ismeri ön ezt a leánykát ? — Ismerem. Oh, az a leány nem a mai világba való ! — Miért nem ? — Mert ő nagyon jó lélek, valóságos angyal s a mellett mily szép ! De — tévé utána e fecsegő, — engedje meg, hogy bemutassam magamat: Bobkoff Ivanics Avdi a nevem s a községtanácsban ülnökösködöm és a jegyzőkönyvet is vezetem; egyébiránt átalában Ivanovna Advotia gúnyevemen ismernek. Szabad-e önt egy pohárka életitallal megkínálnom, ismeretségünk megünnepléséül ? — Köszönöm, nem kérek belőle. — Nos, akkor egyedül iszom. Bobkoff úr megint megtöltötte poharát s folytatni akarta a társalgást, midőn egyszerre, láthatólag izgatottan figyelt valamely határozatlan neszre. — Csitt! jőnek ! — susogta ijedten s hirtelen eltűnt a fűzfa sűrű lombjai mögött, melyeknek ágai sűrű redőny gyanánt szolgáltak neki, így változhattak át a mese tündérei, hasonló gyorsasággal rózsabokrokká. Magam is hallgatóztam s beszéd és lódobogás zaját különböztethettem meg tisztán az után s nehány pillanat mulva a halász ebe, Juska szökkent ki a bokrok közül a tisztás felé. Dvonics követte az ebet, vállán cepelve összegöngyölt hálóját s mögötte a csendbiztos lépdelt kis pejlován, melyen a lankadtság jelei látszottak. (Folyt, köv.) naszos vádjaira, teljesen a derék Don Quijote modorában, dühösen felülni a nevetségesség paripájára, fején a borbély-üsttel s kardjával vagdalni füvet, fát, virágot, a nem annyira veszélyben levő, mint veszélyes Donna megmentésére. Aztán itt is, mint ott, a szegény felültetett lovagot a jobbak nem nevetve, de szánakozva nézik. Bár legtöbb esetben inkább azt kell sajnálnunk, kit az ilyen bolond kézbe adott kard sújt. Mert irigység, kapzsiság s kárvágyból gyakran odáig ingerüli Don Quijote-ot, hogy a rossz védelmében halálosan megsebzi a jót. Sokszor csekély, nyomorúságos előnyért küzdenek a szóipar veszedelmes fegyvereivel. Ezt az eljárást a franciák egyik kitűnő írója, Laboulay, »Nouveaux Contes bleus«-jében geniális mesében írja le, midőn a koszlott menyétasszony férjét szidja, mert az elképed arra a gondolatra, hogy felesége az elefánt bőréből szeretne egy darabkát kis gyermeküknek pólyára. A menyétasszony ostobának, gyámoltalannak, gyávának szidja férjét, s helyette maga megy el megszerezni a pólyát. Legelőbb is a földi gilisztát keresi föl szomorú siránkozással, hogy nincs, aki az ő kis kertjét fölásná, s könyörög a gilisztának: turkálja föl a megjelölt darabka földet. Mig a szives giliszta neki dolgozik, az alatt menyétasszony a tyúkhoz fut sírva panaszkodni, hogy a gaz giliszta mind össze turkálja az ő kis földjét s könyörög, hogy a jó tyúk pusztítsa el ezt az ő gonosz ellenségét A tyúk siet megtenni a kellemes szolgálatot s kikaparja és megeszi a gilisztát. De azalatt menyétasszony már a kutyánál járt és sírva panaszkodott, hogy a tyúk, kihez ő pedig mindig oly jó volt, most irigyen szétkaparja a kertecskéjét, és sirt és könyörgött: mentse meg a derék kutya öt rossz szomszédjától. A kutya fellázad a tyúk hálátlanságán s oda rohan és széttépi. De addig már menyétasszony nagy alázatosan az oroszlánhoz csúszik, s rémülten sir és panaszkodik, rimánkodik, hogy mentse meg a kutya dühétől, ki őt üldözi s ép most tépi szét kedves szomszédnőjét, a tyúkot, s aztán őt akarja elpusztítani ; mert a kutya nem ismer el magánál nagyobb hatalmat, s a fenséges oroszlán uralmát csak gúnyolja és nevetségessé teszi. Az oroszlán ordítva kel föl, megbüntetni a kutyát e felségsértés miatt, de még szét sem marcangolta egészen, mikor már megjelent az elefánt, kihez menyétasszony zokogva futott segélyért könyörögni, legjobb barátja a kutya számára és oltalomért magának a kegyetlen oroszlán ellen, így végre a legnagyobb állat is kirohant menyétaszszony védelmére, s a két felbőszített nagyság összekapott s addig küzdött, mig mindketten halva maradtak a küzdtéren. Mikor a koszlott menyétasszonynak minden ily szépen sikerült, akkor aztán a holt elefánt hátából kikerekitette azt a darabka bőrt, melyet megkívánt satnya kisfiának pólyára. Franciaországban a rágalmazó cselszövőt, a mese után nevezik »menyétasszony «-nak, s a csel és rágalom által gaz után szerzett előnyt: »pólyának az elefánt bőréből.« Pedig de gyakran látja nálunk is a gondolkodó ember, hogy mennyi boldogság, szép cél, nagy eszme, hány emberélet pusztul el, ha egy-egy menyétasszony megkívánja az elefánt bőréből azt a darabkát, azaz: másnak valami csekély — sokszor csak képzelt — előnyét. Az ótestamentom törvénye nagyon komolyan vette az ily szóipart: »Aki rágalommal ejt sebet máson, az karddal sebeztessék meg.« »Aki hazug szóval okozza más vesztét, azt pallos veszítse el.« A bibliában bölcs Salamon is bölcs szigorral ítél a »nem igazak« felett: »A tolvaj gyalázatos, de a rágalmazó még gyalázatosabb.« »Az álnok viszályt okoz, és a rágalmazó összeveszíti még a fejedelmeket is.« Dávid király pedig kesergő szentimentalizmussal énekel zsoltáraiban az ily magasabb szóiparról: »A te nyelved ártani akar nekem, és úgy lesz ellenem rágalmaiddal, mint a gyilkos éles késsel.« És e dalnok-király vigaszt és menedéket keres előlük, és talál is, mert gyönyörűen énekli tovább: »De én olyan vagyok mint a zöld olajfa a templomban, isten jóságában vagyok mindörökké.« Most modern felfogással minden szentimentalizmus nélkül, Busch Vilmos nevetve énekel a szóiparról : Wenn Alles sitzen bliebe, Was sie in Hass und Kriege So von einander schwatzen: Wenn Lügen Haare wären, Sie wären rauh wie Bären Und hätten keine Glatzen. Mig én mindazoknak, a kik szeretnek s a kiket szeretek, azt kívánom, a mit magamnak : Rózsafák, lombos fák, Rejtsék el lakásom , Rossz ember engemet, Soha meg ne lásson ! G. Büttner Julia. — GS ! — Hazai irodalom, művészet. * A filharmonikusok hétfőn április 4-én tartják meg hatodik bérlet-hangversenyüket. Műsoruk a következő: Weber nyitánya »Euryanthe« operájához; Stocker István hegedűversenye (d-moll, kézirat, először) zenekarkísérettel előadja Hubay Jenő; magándarabok Vieux-temps és Wieniawszkytól, előadja Hubay Jenő. Bruckner Antal 7-ik szinfóniája (c-dúr, először.) Ezen kívül ápril havában lesz még egy rendkívüli filharmóniai hangverseny, kiválólag ifjabb hazai zeneszerzők műveiből összeállított műsorral. * A »Magyar Salon« áprilisi füzete megjelent. Szerkesztői: Fekete József és Hevesi József folyvást dicséretesen buzognak, hogy e kapós havi folyóirat minden füzete, a kiállítás díszével, a változatos tartalommal és a képek csinosságával kielégítse egyre szaporodó közönségét. A mostani füzet első képe Munkácsy egy eleven életképe: »Iskola előtt«. (kenyeret szelő paraszt anya, három gyermekével, kik közül a két kisebb sóvárogva várja a maga karéját, mig a nagyobb fiú akkor is tanúi.) Az első cikk »A honvédelmi minisztérium«-ról szól, b. Fejérváry, Gromon Dezső s Cserhalmay vezérhadbiztos arcképeivel. »A háború előtt« címü intim jegyzeteket szintén e tárca három tisztjének: Biró Pál osztályfőnök, Zsoldos Ferenc alezredes, Algya Sándor parancsőrtiszt arcképei élénkítik. A »Puskaporszag« című katonai vázlatokhoz számos konturrajz készült. »Az osztrák-magyar monarchia véderejé«-t derék szakférfi, Algya Sándor honvédhuszár százados ismerteti. Ennyivel áldoz a füzet aggodalmas napjaink főkérdésének: a katonainak. Margitay Tihamér egy olajfestményének, »A hazatérő«-nek tiszta rajzmásolata szolgál átmenetül a békés poézis munkáihoz. Ezek közt vannak: Jókai »Lenczi fráter« regényének kis adagú folytatása; Bartók Lajos regés költői beszélye: »Az óceán király«, szép rajzokkal; »A királyné után« cím alatt pár kis vázlat Ulmstein tengerésztiszt naplójából; közben Max Gabriel »Orleansi szűz«-ének sikerült másolata; Tompa Mihály egy kiadatlan freskóképe: »Látogatás Urambátyámnál«, gr. Somssich József néhány kis rajzával; Marczali Henriktől »II. József« jellemrajza; a jótollú ifj. Apáthy Istvántól »Hulló pelyhek, pilleszárnyak« címmel apró, de tartalmas kis képek, betűkben . Mészöly Géza egyik nagyobb »Balatoni táj -