Fővárosi Lapok 1887. szeptember (239-268. szám)
1887-09-16 / 254. szám
Péntek, 1887. szeptember 16. 254. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Félévre......................................8 frt -í negyedévre...............................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-ter- 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. A »Fővárosi Lapok« előfizetési fölhívását a 24-dik évfolyam utolsó negyedére ajánljuk a hazai műveit közönség szíves figyelmébe. Mindennap (hétfőn is) megjelenő szépirodalmi és napilapunkat dolgozó társak igen széles köre támogatja: kitűnő veteránok, jeles fiatal erők. Vezérelvünk: a jó ízlés és nemzeti műveltség. Előfizetési ár: évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A vak dalnok. Elhangolt, megrepedt gitár lóg Kopott zsinóron oldalán. Minden oly régi, ócska rajta, Vénebb csak ő maga talán. Vézna gyermek a vezetője, Magába nem járhat — vakon; S fel-fel zokogva azt mormogja : »Nehéz az élet, oh, nagyon !« Beállít sorba minden házba, Megpöngeti rossz hangszerét S hamis akkordokkal kiséri Rekedtes, gyönge énekét. Mindig az egy dalt hajtogatja, — Mást nem is tud, úgy gondolom — Mindig az egyet, azt az egyet: »Nehéz az élet, oh, nagyon !« S ha olykor őt egy-egy udvarról Rossz emberek kikergetik, Szegény öreg bocsánatot kér S tovább viszi vén csontjait. S ismét odább áll házról házra, Végig az utcán, városon, Mindig és egyre azt dalolva : »Nehéz az élet, oh, nagyon!« S amig ő dúdol, kísérője, A kis fiúcska kéregét: »Szegény világtalan koldusnak Garast, vagy egy kis kenyeret!« Kiki segít, ahogy segíthet A megvakult vén dalnokon, Kinek reszketve szól danája : »Nehéz az élet, oh, nagyon!« Gyermekkoromban láttam őt már, Amint így házról házra járt . Szegény Öreg, most sem pihen még, Most is pöngeti a gitárt. Tompa ifjúkori szerelméről. Újabb időben többször hallottuk ama vádat, hogy Tompa Mihály pályájának legalább első felében kevésbbé szigorú kritikát gyakorolt önmaga iránt, míg a Petőfi, a Szemere Miklós és mások műveire néhanéha nagyon is éles s kemény bírálatokat mondott. Azonban e vád alapja, amennyiben igaz, helytelen szempontból van felfogva. Jobbadán csak azok hangoztatják, a kiknek fáj, hogy a magyar irodalom elég vakmerő például egy Petőfit, egy Aranyt, egy Jókait a külföldi nagy költők közül egyikkel-másikkal összemérni s a kiknek fáj, hogy a nemzetnek van bátorsága egy pár kiváló költőjét, államférfiát, tudósát nagynak hirdetni anélkül, hogy őket is e valóban nagyok közé sorozná. Tompa kritikája kétségkívül saját művei iránt kevésbbé volt igazságos. Kihagyott darabjai közül többet föl lehetne sorolni, amelyek semmivel sem kevesebb becsűek a kiadottaknál, de neki, úgy látszik, egy vagy más okból nem tetszettek. Mikor pályája végén néhány szomorú visszapillantást vetett fölléptekor írt műveire, becsüket a valónál is kevesebbre mérte. Haragudott magára, hogy összes költeményei közül többet ki nem hagyott, mert úgy hive, azokat nem volt érdemes megírni. S várjon a szigorúbb mértéket miért kezdte alkalmazni műveire ? Azért-e, hogy műszlése folyvást fejlődésben volt, vagy azért, mert kritikusai tetemes fogyatkozásokat mutattak ki műveiben, amelyeket nem lévén kedve vagy ereje kijavítani, miattuk az egész költeményeket kihagyta ? Nem lehet tagadni, hogy Tompa mindig számba vette a kritika észrevételeit. Azonban, ha nem csalódunk, csak a Gyulai bírálata volt rá nagyobb hatással. Fejlődő műszlésében, mely folyvást erősbült, folyvást nemesült és szilárdult, kell keresnünk az önmaga iránt gyakorolt szigorúbb, megfontolóbb bírálat valódi alapját. Fejlődése sokáig tartott: föllépésétől, 1840-től fogva majd egész haláláig, tehát közel harminc esztendeig. De költői ereje csak körülbelül 1845-től kezdett nagyobb hullámokat vetni. Ha összehasonlítjuk legelső műveit, amelyekről tudomásunk van, azokkal, amelyeket pályája délpontján irt, oly nagy különbségeket fogunk találni, amelyeket bajosan lehet csupán a még kevésbbé fejlett műszléséből, gyakorlottságából megmagyarázni. Másfelől pedig ez a kérdés merülhet föl: miért sietett hát ifjú, alig 22—28 éves korában közönség elé vinni azokat a műveit is, amelyeket pár év múlva, nemesbült ízlésével elhagyandóknak vélt ? Várjon oly kegyes bírája volt kezdetben önmagának, hogy amit csak szórakozásul, gyakorlatul itt is, mind a közönség elé vihetőnek tartotta s már egy pár év múlva, mikor lyrai költeményeinek első gyűjteményét kiadta, annyira megváltozott, hogy a mely művekkel külön-külön fellépett, azokat összegyűjtött munkáiba nem merte fölvenni ? Nem szokatlan e jelenség a nagy költőknél, de a lassú fejlődéssel kevésbbé összeegyeztethető. Mi siettette Tompát, hogy hírnévre tegyen szert ? Valami független állásra vágyott-e mihamarabb s célját ezáltal hitte elérhetőnek ? Akkori viszonyaink közt mindez kevésbbé indokolható. Vagy ambíciója volt oly nagy, amely minden különös elismerés nélkül is már idejekorán oly erősen sarkalta ? Az ifjú nemes idealizmusa, melyet anyagi küzdelmei nem tudtak szétrombolni; ábrándjai, a melyek oly könnyen megfogamzanak az érzékeny költői szívben ; illúziója, a melyet a tapasztalat még nem tudott lehűteni — legszokottabb ösztönzői az ifjú költői tehetségeknek. Az ideál, ha átlebben egyszer a szendergő genius előtt, nyughatatlanná, elégületlenné, boldogtalanná teszi. Elérni azt, vagy csak megközelíteni is, vágyainak netovábbja lesz. Innentúl ki van ragadva a sivár való életből. Egy magasabb körbe kívánkozik folyton-folyvást, hogy megnyerje tetszését annak, akiért, úgy hiszi, egyedül él, küzd, fárad éjjel-nappal, aki miatt nincs nyugta, mert a törekvés, leírni őt, az egyetlen föladat, amelynek megoldásától jövője, mindene függ. Ez ideált egy pillanatra sem téveszti szem elől. Mellette van, mikor a természet keblén virágjait ápolja, midőn az esti szellőben a csillagos ég végtelenébe néz, vagy mikor szobájába zárkózik, hogy meneküljön mindentől, ami földi, s csupán csak róla, az egyetlenről álmodozhassék. Tompa dicsőségre vágyó s szerelmes volt. Egyik szenvedélye a másikat táplálta. De — úgy hitte — szerencsétlen volt a dicsőség utáni vágyban és szerelemben egyaránt. S mintha költői pályájának első évei hasonlítanának bizonyos tekintetben az utolsó évekhez: folytonos panasz, búskomorság, nyugtalan sóvárgás, türelmetlenség s betegség. De mily különbséget tesz az a huszonöt év, mely e két határ közé esik! Most minden baját, szivének minden izgalmát, nyughatatlanságát s boldogtalanságát szerelme indokolja; huszonöt évvel később mindezt kínos betegsége magyarázza. Mint maga felsóhajt a Litkei Péter barátjához 1866. jun. 21-én írt levelében: »Jó Isten, mily különbség akkor és most! Akkor egy hypochondria, most gyógyíthatatlan baj; akkor ifjúság, jövő és remény; most az ellenkező.«1) Ifjú éveiben még a vigadók zajába vegyül,2) borba igyekszik, fojtani bánatát, amelytől he meg tud szabadulni néhány órára, visszakivánja önként. Ilyen az ifjú szív, főleg a fogékony, költői szív. Jól esik a mélázó búsongás, a panaszos sóhaj, kivált ha csakugyan van is mindennek alapja. A Tompáénak valódi alapja volt. Képzeljük el ez álmodozó ifjút, a mint lelkén gyermekemlékei, a szegényes kis ház, a hideg idő, midőn édesanyját temetik, érette hulló könyei, rokonainak keményszivüsége, magára hagyatottsága, majd a korán megkezdett küzdelem az élet anyagi oldalával, másfelül barátainak s néhány jómódú családnak kitüntető szívessége, aztán a szenvedélyre hevült ifjú fájó emlékei átrajzanak: mennyire nincs nyugta e körülzsibongó emlékek, a jelen keserű öröme, a jövő bizonytalansága közt. Még csak nem rég, mint a szó- . Protestáns egyh. és isk. lapok. 1878. évf. 1109 1. 2) Böszörményi Károlyhoz irt levelei. Figyelő, 1881. X. k. 81. 182 s akov. 11. 3) L. Látogatás urambátyámnál c. rajzát. S mikor elnézem ablakomból Ez ősz Mathusalem-fejet, Elgondolom : nehéz az élet, De meghalni még nehezebb ! Szomory Károly. ----- A cikkben. (Elbeszélés.) Írta Vereskövi. Az egyszeri kisasszonyt, mikor táncolni tanult, a táncmester mindig a szobában lévő szekrényhez állította, és így komandirozta: »Egy-kettő, egy-kettő, a szekrénytől indulj« ! A kisasszony annyira hozzászokott ehhez, hogy később nem is tudott táncolni az olyan szobában, ahol szekrény nem volt. Nagy a szokás hatalma. És csodálatos, hogy ez a szokás az agglegényeknél gyakorolja hatalmát legnagyobb mértékben. Magamról tudom. Vannak nekem is olyan apró cseprő szokásaim, melyek mások előtt észre sem vehető csekélységek, de amelyekről nekem lemondani i már most, csak nagy testi s lelki rázkódások után lehetne. Ilyen szokásom a többi között az, hogy Szent György napjától Mindenszentek napjáig, azaz tavasztól őszig, minden este vacsora után, pár órát kell nekem a templom háta mögé kanyaruló szilvásomban feltölteni, elheverészni. Ha én ezt, valamely körülmény miatt meg nem tehetem, ez a pár óra gyötrelemnek órája lesz rám nézve. Ezelőtt negyven évvel mentem először oda heverészni, s azóta boldogtalan rám nézve az a nap, melyen ez elmarad. Miért ? Én nem tudom. Meglehet, hogy a kedves környezet van oda annyira. A magam ültette fák lombjai hajolnak ott rám. Működésem színhelye: az öreg cseh templom hasadt boltozatain keresztül ragyog rám a játszi holdsugár.smerős fecske csiripelése hangzik hozzám a harang kupolája alól. És az éjszakai árnynak közül a Bikk halmai kékellenek előttem. Néha csöndes, világos estéken olyan közel jönnek hozzám a Bikk halmai. A hold ragyogó fénye mellett — úgy tetszik — egészen belelátok a fák sűrűjébe. Látom a fák messzeomló, nesztelen hajlongását; látom a bokrok között messzeillanó őzeket; látom a méla pásztortüzeket felgyűlni itt is, ott is. A többi halmok fölött emelkedik ki egy magas bérc. Úgy látszik, mintha már ez túl volna a tulajdonképeni Bikken. Mintha ez a messze gömöri hegyekből hatolna át ide, csak azért, hogy kíváncsian áttekintvén a többi fölött s megtudja, hogy mi esik, mi történik erre ? Ez a legmagasabb orom a Bikken. Felhőjárta teteje le van egyenesre csapva, mintha ott valaha emberi kéz végzett volna valami munkát. És embere tetején minden este kigyuladt a pásztortűz, mely legnagyobb pásztortűz szokott a többi között lenni. Ott ég a messze, szédítő magasságban, mint egy csillag. Néha elhomályosul, mintha valaki ülne eléje. Ki gyújthatja meg oda a tűzet ? Ki lakhatók ott a magasban. Egy este az öreg tanító jött át hozzám. Ezelőtt minden este a tyúkokkal szokott az öreg lefeküdni, de, mióta özvegyen maradt, nem tud aludni. Jó öreg ember volt. Szegénységében is tudott a szépért és jóért lelkesedni. Fiatal korában, híres volt szép nótáiért, melyeket a parasztleányok széleiben dalolgattak. Leült oda mellém, a dagadó fűbe. Selmeci pipájából csöndesen eregeté a füstöt. Ősz hajszálait bearanyozá a ragyogó hold. — Ugyan édes bátyám, — szólok hozzá rövid hallgatás után, mondja meg csak, — ott azon a magasabb hegyen, ki lakik ? Ki jár ott ? Ki gyújtogatja ott a pásztorfüzeteket tavasztól őszig minden este ? — Az a magas domb, a mákszem. Azokat a tüzeket pásztoremberek gyújtogatják, kik ott legeltetnek a Bikk oldalán. Éjszakára fölterelgetik nyájaikat a Mákszemre, mert annak teteje nagyon alkalmas hely zsivány és ragadozó állat ellen. Ezelőtt sok esztendőkkel a báró Barczy gulyásai legeltetvén ott, sánco-