Fővárosi Lapok 1887. október (269-299. szám)
1887-10-01 / 269. szám
Most már igazán nem hagytam neki nyugtot, elkísértem a hivataláig, elmondva neki, hogy ismertem valaha, jó lehet ő alig fog rám emlékezni. De a nevemre, arra emlékezett. Kikérdezett minden atyafim sorsáról, akik csak eszébe jutottak. — De hát ön, kérdem, hogy jutott ön ide ? Hogy van családja ? — Azt tudja, édes öcsém uram , nem mondhatom el. Még az egyik kérdésre is nehéz a felelet. Nagyon nehéz. És fölment a hivatalba, anélkül hogy valamit beszélt volna. De hát holnap is nap lesz, gondolom, majd megfaggatlak holnap. És mindennap meglestem, mikor kijött a hivatalából, mindennap kiszedtem a titkából egy szögecskét. Nem volt nyomorban. A fia sem kapta volna meg azt a gazdag lakatos leányt, akinek szűkmarkú az apja, ha nem mutathatott volna fel annyi érót, amennyivel egy asszonyt eltarthat. A műhelyt sem az apa rendezte be, megszerezte azt maga. Kelevéz. De nem lehet el munka, folytonos munka nélkül. Nem élhet nyugalomban. Délután is dolgozik, potom pénzért, egy ügyvédnél, ahol kis bejárnak az emberek. Mert ha nyugodtan dolgozik is, nyugalmasan nem bír dolgozni. Meg kellene őrülnie a csöndben. Azért keresett olyan hivatalt, ahol sok emberrel van dolga; az örökös mozgás, izgatottság, ez táplálja, ez tartja fenn a lelkét. Mikor aztán vége a munkaidőnek, elmegy egy zajos vendéglőbe, megvacsorázik szerényen, csak néz maga elé, de hallgatja a zsibongást, a százféle hangkeveréket, melyek közöl egy sem képes anynyira lekötni a figyelmét, hogy csak arra az egyre hallgatna. Azután beül a kávéházba, csak egy kapucinerre, de ott marad mindaddig, amíg be nem zárják az ajtókat. Ő az utolsó vendég. A folytonos lárma kimerítette ilyenkorra és el tud aludni. De csak öt-hat óráig. Hat órakor már künn jár az utcákon, ahol megkezdik a tejes kocsik, húsos, szemetes szekerek robogásukat. Előbb is szerette a zajt, de mulatságból. Most keresnie kell a kénytelenségből. Vidám napokat látott a háza valaha. A cinegehegyi tisztarítóilak búcsujáró helye volt a szórakozni vágyó környékbelieknek. Húsz évvel ezelőtt különösen. Nagy családi ünnepet tartottak. A tiszttartóné bátyja, aki kapitány volt, a porosz háborúból, jóllehet gyöngén, kimerülten, de épen került haza. Visszatérni a véres csatákból sértetlenül, áldomáskövetelő esemény. A tiszttartónénak még két nővére megjött, hogy együtt örüljenek az egyetlen fivér szerencsés visszatérésén. Az egész rokonság együtt volt. Még a székvárosból is voltak vendégek, a megyei urak, akik a tagosítás végett jártak Cinegehegyen. A hivatalos kiküldetést fölcserélték a mulatsággal. Csöndes augusztusi este volt. Az egész társaság künn ült a kertben, ahol jobban esett a poharazás, mint a szobában, a füredt levegőben, melyet az utcáról beszálló por is sürített. A homokra hulldogáló levelek jelezték csupán a szeptember közeledtét, az esti jég enyhe, illatos volt, mint nyár derekán. Éjfél után oszlott szét a társaság. A kapitánynak pihenés kellett, különben tovább is együtt maradtak volna. A telt poharak tompa kocogása jó álomüző. (Vége köv.) E természeti alakulatok, plasztika, hegy- és vízrajzi viszonyok különben nemcsak phoriographiai szempontból tanulságosak. A vidék arculata egy nyitott, tanulságos könyv, mely helyesen és értelmesen fejti meg a különben nehéz megértésű történelmi tényeket. Tudvalevő, hogy az ókor Lydiája nevezetes vezérszerepet játszott az előázsiai világi és papi államocskák között. Még a hódító ázsiai nagyhatalmakkal szemben is fenn bírta tartani nemzet egyéni önállóságát. A perzsa világuralom erőt vett ugyan rajta, a mítoszszerű Atyadok és Herakleiták és a történelmi Mermnndok apró államkája perzsa szatrapiává lett ugyan, de azért belső organizmusában ezentúl is fentartotta egyediségének önállóságát. Adót fizetett, de nemzeti létében fel nem olvadt. Lydia azontúl is létezett, úgy mint előbb, mindössze is csak hivatalos neve változott át. Osztozott különben e tekintetben a szomszéd duodec államok sorsában. Phrygia, Kappadocia, Mysia szintén csak adózó, önálló nemzeti egyediségek, s ép ennek nyitját kell a természeti alakulatokban keresnünk. A kisázsiai félsziget helyzeténél fogva valóságos híd két nagy kontinens: Európa és Ázsia között. A nyugatról megindult indogermán fluktuáció folyton ellensúlyozza a keleti nemárják hatalmas áradatát. A természetes plasztika által államokul kijelölt területek pillanatra sem szűnnek meg gyarmatterületek lenni. A benszülött kisázsiai nemzetegyediségek folytonos tápot nyerve, tényleg be nem olvadtak az idegen nagy hódító tömegekbe. S ha az orosz birodalom roppant sík területe teljesen meg bírja fejteni az autokrata caesarizmust, akkor valóban Kisázsiában is a terület természetrajzi viszonyai szintén teljesen érthetővé teszik az apró gyarmatállamok csodás fenmaradottságát amaz óriási küzdelmek közepette, melyek ép e tájakon, az Európát Ázsiával összekötő pallón évtizedeken át folytak Kelet - Nyugat, Ázsia és Európa között. Ami a vidék híressé vált termőerejét illeti, arról rövid idő alatt is eléggé meggyőződhettünk. Ameddig szemünk látóereje elhatott, mindenütt az őstermékenység viruló hírnökeivel találkoztunk. Említettem a szőlőkerteket, és a kalászos, veteményes földeket. Hozzáértők nagyon dicsérik az itt termelt kukorica- és gabnaneműek kitűnő minőségét. A szőlő édességéről alig van fogalmunk a mi savanyubb szőlőink után. Cukortartalma oly nagy, hogy ellentáll szájízünknek s túlzott édessége miatt mi azt élvezhetetlennek találjuk. Az e szőlőből erjedt közönséges bor is alig különböztethető meg ruszti vagy hegyaljai a szoborainktól. Színe, ize egészen az s csakis eltarthatóság tekintetében nem mérkőzhetik a mieinkkel. Persze a kezelés sem felel meg e szőlőnedv természetének. A túlnyomólag tömlőkben tartogatott s gipszszel praeparált bortól nem várhatni mást, mint azt, hogy minősíthetésének legnagyobb fokán jóval alább maradjon. Smyrnában a jobb pincekezelésben részesülő borok már jóval kvalifikáltabbak, ámbár még itt is az aránylag legjobb pincekezelés sem tud a szőlőnedvből valódi műproduktumot készíteni. A természet adományát megrontja tehát itt az ember oktalansága és közömbössége. A cerealeák is bizonyára sokkal dúsabbak lehetnének, ha a mezőgazdaság is nem ugyanolyan bajban leledzenék, mint a házi- és pincegazdaság. Szántás, vetés, aratás s a termőföldnek gondozása nagyon primitív, úgy hogy csakis a humus ősi termőerejének rendkívüli volta hozhatja létre az idevaló meglepő aratási eredményeket. A kerti gazdaság szintén alig ismeri e helytt az anyagi kultúra legkezdetlegesebb vívmányait. Mintha az őspatriarchális korszak itt még egyre napirenden volna. Pedig a humus — 1982 — . A párisi uzsorások. (Francia elbeszélés.) Irta Odysse Bárót. I. Az eljegyzési lakoma. Annie örömkönyet sírva vetette magát atyjának a karjai közé; Ripauxné asszonyság pedig megragadva férjének a kezét, gyöngéden szorította meg. — Köszönöm, barátom, — susogta elérzékenyülve. — Köszönöm, édes jó atyám! — kiáltott föl a fiatal leány, folytatva a zokogást. — Oh, mily boldog vagyok !. . . Mily boldog vagyok én! — A fölött mi épen nem kételkedünk! — viszonz kissé nyersen a bronzműgyáros, nem akarva ellágyultnak látszani. — Nos, félre a könyekkel!. .. Hiszen tudod, hogy én nem gyönyörködöm az efféle siránkozásokban. — Bocsáss meg nekem. Az elérzékenyülés erőt vett rajtam. — Íme, már több mint fél éve, mióta szüntelen sirdogálsz, mivel beleegyezésemet megtagadtam. És most, mikor hajlandó vagyok. . . — És ezért nem tudtam örömöm kitörésének gátat vetni, — vágott közbe a leányka, könyein át mosolyogva. — Oh, mily boldog vagyok most! Nem is képzelheted, mennyire szeretem őt / — Szerelem, szerelem! — kiáltott föl Ripaux úr fejcsóválva. — Nem az a fődolog itt e földön. — Sőt igen is lényeges dolog ez az életben, édes barátom, — vete ellene az anya. — Várjon jobban szeretted volna-e te, ha leányunk ahhoz a kis Verneillehez megy férjhez, akitől oly nagyon irtózik... — És akinek oly gonosz tekintete van! — lódította Annie. — Pedig ő imádni látszik téged... Azonkívül gazdag is... — Nagyon is gazdag ő hozzám atyám. Szászszorta örömestebb fogadom a szegénységet Cintray úr oldala mellett... Ő egyébiránt, igen jó családból való... — Csakhogy vagyona nincs... Egy tönkre jutott nemes! — De rendelkezik olyasmivel, a mi többet ér a vagyonnál, atyám; van lángesze és jövője. . . — Szegény gyermekem! A jövő nagyon távolról integet egy művész felé!... Kissé a jelent is figyelembe kell vennünk. .. Különben, nem bánom, menj hozzá nőül, ha ez a te elhatározott akaratod!.. Csak aztán soha meg ne bánd! A lángész mellett édes gyermekem, meg is halhatunk éhen. — Oh, atyám, a mai időben már nincs erre eset. A hírneves képírók roppant összegeket kapnak s fényes műtermet építtetnek. — Igaz, a ki boldogul, nagyúri életmódot élvezhet; de száz köszül alig akad egy, a kire ily szerencse mosolyog!.. — Ejh, barátom, légy igazságos, — szólalt meg újra a mama. — Christian nem afféle mindennapi tehetség. A Salon utóbbi kiállításán ő nagyon föltűnt. . . A kritika is dicsérettel halmozta el. — Az igaz. De a kritika dicsérő szavai nem sokat hajtanak a konyhára. Hírlapi cikkekkel nem lehet lakbért fizetni, sem az élelmi cikkeket bevásárolni. Hány hírneves, sőt éremmel jutalmazott festőművész van, aki képeit, vagy potom áron vagy épen el sem adhatja! — Oh, Christian jól eladja majd a műveit! — kiáltott föl Annie. — Édes papám, ne szomoríts engem meg ily sötét jóslataiddal. S mosolygva, büszkén vetette föl a fejét a leányka , aztán folytatá: — Légy nyugodt. Neki is, vagyis nekünk, — mivelhogy a felesége leszek — nekünk is lesz palotánk az avenue de Villiersen ! — Reméljük ezt, édesem, — szólt az apa. — Bizonynyal én is szívemből óhajtom ezt. De hát ez még bizonytalan. Ellenben, azzal a másikkal... — Oh, kérlek, ne említsd többé azt a Verneille Hectort s ne busulj a miatt, hogy neki szép szerével utat mutattunk... Örömestebb töltöm egész életemet a hatodik emeleten Cintray Christiannal, semmint palotában a bankár fiával. — Te feleded, egyébiránt, barátom, — szólalt meg ismét Ripauxné asszonyság, — hogy Verneille ur soha sem jött hozzánk, hogy leányunk kezét fiának a számára megkérje... — Hiszen először meg kellett győződni a fiatal embernek Annie vonzalma felől. — Ki mondta azt neked, hogy ez a sokszoros milliomos, ki roppant gazdagságát, isten tudja miképen szerezte, nem puhatolta azt ki ?.. s az égalj képessége e tekintetben sem tagadja meg magát. Az olaj- és fügefa itt jobban tenyészik, mint bárhol másutt. A lydiai fügének nincsen párja s van is azért nagy kelete. Valóságos világexport-cikk. A datolya, ha nem is mennyiségre, de minőségre épen nem áll hátrább az egyiptominál. A cseresznye, barack, szilva, mogyoró, dió, gesztenye, mák, tschekri, sat. kitűnően fejlődnek és érnek. Mellettük a dohány, fagyapot és krapp szintén jól boldogulnak. Tápláló és illatozó füvek, cserjék, bokrok és díszfák, nevezetesen a myrtus, leander, kaktus, rhododendron, cypressus buja tenyészete szembeötlő. A virágos növényzet meglepő sokféleségét nem egy helytt bámultuk. Sokszor úgy tűntek föl előttünk a vadon termő virágtelepek, mintha a természet meg akart volna lepni velők. A fajok és színek bizarrsága helyenként annyira rendkívüli, hogy egy-egy, a természet finom keze által szőtt s lábaink elé fektetett pompás s drága szőnyeget véltünk láthatni. Egyszóval, a föld itt mindenfelé hangosan hirdeti, hogy jó, sőt kitűnő s hogy csakis az emberi szorgalom és gazdasági gondozás hiánya miatt nem válhatik valóságos bibliai paradicsommá. De említettem, hogy e vidék a történet varázsát nem nélkülözi. Valóban alig van föld, mely e tekintetben vele vetekedhetnék. Hiszen részlete az az ókori világesemények ama színpadának, amelyen háromezer éven át a költészet és tudomány, a műipar és művészet, a kereskedelem és a fegyverező versengve küzdöttek vegyest nagy ideális és nagy anyagi célokért : dicsőségért, befolyásért, hatalomért és jólétért. Az a csodálatos ihlet, mely a közel szomszédságban a trójai mondákat és a homéroszi dalokat fogantató, mint hajnali pir árasztá el e vidéket is melegítő fényözönével. Az a magasfoku ész és ízlésbeli képzett-