Fővárosi Lapok 1887. október (269-299. szám)

1887-10-01 / 269. szám

r Most már igazán nem hagytam neki nyugtot; elkísértem a hivataláig, elmondva neki, hogy ismer­tem valaha, jó lehet ő alig fog rám emlékezni. De a nevemre, arra emlékezett. Kikérdezett minden atyafim sorsáról, a kik csak eszébe jutottak. — De hát ön, kérdem, hogy jutott ön ide ? Hogy van családja ? — Azt tudja, édes öcsém uram , nem mondha­tom el. Még az egyik kérdésre is nehéz a felelet. Na­gyon nehéz. Es fölment a hivatalba, a nélkül hogy valamit beszélt volna. De hát holnap is nap lesz, gondolám, majd meg­faggatlak holnap. És mindennap meglestem, mikor kijött a hivatalából; mindennap kiszedtem a titkából egy szögecskét. Nem volt nyomorban. A fia sem kapta volna meg azt a gazdag lakatos leányt, a kinek szűkmarkú az apja, ha nem mutathatott volna fel annyi érót, a mennyivel egy asszonyt eltarthat. A műhelyt sem az ipa rendezte be, megszerezte azt maga.; Kelevéz. De nem lehet el munka, folytonos munka nélkül. Nem élhet nyugalomban. Délután is dolgozik, potom pénz­ért, egy ügyvédnél, a hol ki s bejárnak az emberek. Mert ha nyugodtan dolgozik is, nyugalmasan nem bir dolgozni. Meg kellene őrülnie a csöndben. Azért keresett olyan hivatalt, a hol sok emberrel van dolga; az örökös mozgás, izgatottság, ez táplálja, ez tartja fenn a lelkét. Mikor aztán vége a munkaidőnek, el­megy egy zajos vendéglőbe, megvacsorázik szerényen, csak néz maga elé, de hallgatja a zsibongást, a száz­féle hangkeveréket, melyek közöl egy sem képes any- nyira lekötni a figyelmét, hogy csak arra az egyre hallgatna. Azután beül a kávéházba, csak egy kapu- cinerre, de ott marad mindaddig, a migbenem zárják az ajtókat. 0 az utolsó vendég. A folytonos lárma ki­merítette ilyenkorra és el tud aludni. De csak öt-hat óráig. Hat órakor már künn jár az útcákon, a hol megkezdik a tejes kocsik, húsos, szemetes szekerek robogásukat. Előbb is szerette a zajt, de mulatságból. Most keresnie kell] kénytelenségből. Vidám napokat látott a háza valaha. A cinege­hegyi tisztarttóilak bucsujáró helye volt a szórakozni vágyó környékbelieknek. Húsz évvel ezelőtt különösen. Nagy családi ün­nepet tartottak. A tiszttartóné bátyja, a ki kapitány volt, a porosz háborúból, jóllehet gyöngén, kimerül­tén, de épen került haza. Visszatérni a véres csaták­ból sértetlenül: áldomáskövetelő esemény. A tiszttar- tónénak még két nővére megjött, hogy együtt örülje­nek az egyetlen fivér szerencsés visszatérésén. Az egész rokonság együtt volt. Még a székvá­rosból is voltak vendégek, a megyei urak, a kik a ta­— 1982 — gositás végett jártak Cinegehegyen. A hivatalos ki­küldetést fölcserélték a mulatsággal. Csöndes augusztusi este volt. Az egész társaság künn ült a kertben, a hol jobban esett a poharazás, mint a szobában, a füledt levegőben, melyet az utcá­ról beszálló por is süritett. A homokra hulldogáló levelek jelezték csupán a szeptember közeledtét, az esti lég enyhe, illatos volt, mint nyár derekán. Éjfél után oszlott szét a táasaság. A kapitány­nak pihenés kellett; különben tovább is együtt ma­radtak volna. A telt poharak tompa kocogása jó álomüző. (Vége köv.) A párisi uzsorások. (Francia elbeszélés.) Irta Odysse Bárót. I. Az eljegyzési lakoma. Annie örömkönyet sírva vetette magát atyjának a karjai közé; Ripauxné asszonyság pedig megra­gadva férjének a kezét, gyöngéden szorította meg. — Köszönöm, barátom, — susogta elérzéke- nyülve. — Köszönöm, édes jó atyám! — kiáltott föl a fiatal leány, folytatva a zokogást. — Oh, mily bol­dog vagyok !. . . Mily boldog vagyok én! — A fölött mi épen nem kételkedünk! — vi- szonzá kissé nyersen a bronzmü-gyáros, nem akarva ellágyultnak látszani. — Nos, félre a könyekkel!. .. Hiszen tudod, hogy én nem gyönyörködöm az efléle siránkozásokban. — Bocsáss meg nekem. Az elérzékenyülés erőt vett rajtam. — íme, már több mint fél éve, mióta aziintelen sirdogálsz, mivel beléegyezésemet megtagadtam. És most, mikor hajlandó vagyok. . . — Ep ezért nem tudtam örömöm kitörésének gátat vetni, — vágott közbe a leányka, könyein át mosolyogva. — Oh, mily boldog vagyok most! Nem is képzelheted, mennyire szeretem öt / — Szerelem, szerelem! — kiáltott föl Ripaux ur fejcsóválva. — Nem az a fődolog itt e földön. — Sőt igen is lényeges dolog ez az életben, édes barátom, — veté ellene az anya. — Vájjon job­ban szeretted volna-e te, ha leányunk ahhoz a kis Verneillehez megy férjhez, a kitől oly nagyon irtózik... — És a kinek oly gonosz tekintete van! — tó- ditotta Annie. — Pedig ő imádni látszik téged... Azonkívül j gazdag is... — Nagyon is gazdag ő hozzám atyám. Szász­szorta örömestebb fogadom a szegénységet Cintray ur oldala mellett... 0 egyébiránt, igen jó családból való... — Csakhogy vagyona nincs... Egy tönkre ju­tott nemes! — De rendelkezik olyasmivel, a mi többet ér a vagyonnál, atyám; van lángesze és jövője. . . — Szegény gyermekem! A jövő nagyon távol­ról integet egy művész felé!... Kissé a jelent is figyelembe kell vennünk. .. Különben, nem bánom, menj hozzá nőül, ha ez a te elhatározott akaratod!.. Csak aztán soha meg ne bánd! A lángész mellett édes gyermekem, meg is halhatunk éhen. — Oh, atyám, a mai időben már nincs erre eset. A hírneves képírók roppant összegeket kapnak s fényes műtermet építtetnek. — Igaz, a ki boldogul, nagyúri életmódot élvezhet; de száz köszül alig akad egy, a kire ily sze­rencse mosolyog!.. — Ejh, barátom, légy igazságos, — szólalt meg újra a mama. — Christian nem afféle mindennapi tehetség. A Salon utóbbi kiállításán ö nagyon föl­tűnt. . . A kritika is dicsérettel halmozta el. — Az igaz. De a kritika dicsérő szavai nem sokat hajtanak a konyhára. Hírlapi cikkekkel nem lehet lakbért fizetni, sem az élelmi cikkeket bevásá­rolni. Hány hírneves, sőt éremmel jutalmazott festő művész van, a ki képeit, vagy potom áron vagy épen el sem adhatja! — Oh, Christian jól eladja majd a müveit! — kiáltott föl Annie. — Édes papám, ne szomorits en­gem meg ily sötét jóslataiddal. S mosolygva, büszkén vetette föl a fejét a leány­ka ; aztán folytatá: — Légy nyugodt. Neki is, vagyis nekünk, — mivelhogy a felesége leszek — nekünk is lesz palo­tánk az avenue de Villiersen ! — Reméljük ezt, édesem, — szólt az apa. — | Bizonynyal én is szivemből óhajtóm ezt. De hát ez még bizonytalan. Ellenben, azzal a másikkal... — Oh, kérlek, ne említsd többé azt a Verneille Hectort s ne busulj a miatt, hogy neki szép szerével utat mutattunk... Örömestebb töltöm egész életemet a hatodik emeleten Cintray Christiannal, semmint pa­lotában a bankár fiával. — Te feleded, egyébiránt, barátom, — szólalt meg ismét Ripauxné asszonyság, — hogy Verneille i ur soha sem jött hozzánk, hogy leányunk kezét fiának a számára megkérje... — Hiszen először meg kellett győződni a fiatal embernek Annie vonzalma felől. — Ki mondta azt neked, hogy ez a sokszoros milliomos, ki roppant gazdagságát, isten tudja miké­pen szerezte, nem puhatolta azt ki ?.. s az égalj képessége e tekintetben sem tagadja meg magát. Az olaj- és fügefa itt jobban tenyészik, mint bárhol másutt. A lydiai fügének nincsen párja s van is azért nagy kelete. Valóságos világexport-cikk. A datolya, ha nem is mennyiségre, de minőségre épen nem áll hátrább az egyiptominál. A cseresznye, ba­rack, szilva, mogyoró, dió, gesztenye, mák, tschekri, sat. kitünően fejlődnek és érnek. Mellettük a dohány, fagyapot és krapp szintén jól boldogulnak. Tápláló és illatozó füvek, cserjék, bokrok és díszfák, neveze­tesen a myrtus, leander, kaktus, rhododendron, cy- pressus buja tenyészete'szembeötlő. A virágos növény­zet meglepő sokféleségét nem egy helytt bámultuk. Sokszor úgy tűntek föl előttünk a vadon termő virág­telepek, mintha a természet meg akart volna lepni velők. A fajok és színek bizarrsága helyenként annyira rendkívüli, hogy egy-egy, a természet finom keze ál­tal szőtt s lábaink elé fektetett pompás s drága sző­nyeget véltünk láthatni. Egyszóval, a föld itt minden­felé hangosan hirdeti, hogy jó, sőt kitűnő s hogy csakis az emberi szorgalom és gazdasági gondozás hiánya miatt nem válhatik valóságos bibliai paradi­csommá. De említettem, hogy e vidék a történet varázsát nem nélkülözi. Valóban alig van föld, mely e tekin­tetben vele vetekedhetnék. Hiszen részlete az az ókori világesemények ama színpadának, a melyen három­ezer éven át a költészet és tudomány, a müipar és művészet, a kereskedelem és a fegyvererő versengve küzdöttek vegyest nagy ideális és nagy anyagi célo­kért : dicsőségért, befolyásért, hatalomért és jólétért. Az a csodálatos ihlet, mely a közel szomszédságban a trójai mondákat és a homéroszi dalokat fogantatá, mint hajnali pir árasztá el e vidéket is melegítő fényözönével. Az a magasfoku ész és ízlésbeli képzett­E természeti alakulatok, plasztika, hegy- és víz­rajzi viszonyok különben nemcsak phvriographiai szempontból tanulságosak. A vidék arculata egy nyi­tott, tanulságos könyv, mely helyesen és értelmesen fejti meg a különben nehéz megértésű történelmi té­nyeket. Tudvalevő, hogy az ókor Lydiája nevezetes vezérszerepet játszott az előázsiai világi és papi álla- mocskák között. Még a hóditó ázsiai nagyhatalmakkal szemben is fenn bírta tartani nemzetegyéni önállósá­gát. A perzsa világuralom erőt vett ugyan rajta, a mitoszszerü Atyadok és Herakleiták és a történelmi Mermnadok apró államkája perzsa szatrapiává lett ugyan, de azért belső organizmusában ezentúl is fen- tartotta egyediségének önállóságát. Adót fizetett, de nemzeti létében fel nem olvadt. Lydia azontúl is léte­zett, úgy mint előbb, mindössze is csak hivatalos neve változott át. Osztozott különben e tekintetben a szom­széd duodec államok sorsában. Phrygia, Kappadocia, Mysia szintén csak adózó, önálló nemzeti egyediségek, s ép ennek nyitját kell a természeti alakulatokban keresnünk. A kisázsiai félsziget helyzeténél fogva va­lóságos hid két nagy kontinens: Európa és Ázsia kö­zött. A nyugatról megindult indogerman fluktuáció folyton ellensúlyozza a keleti nemárják hatalmas ára­datát. A természetes plasztika által államokul kijelölt területek pillanatra sem szűnnek meg gyarmatterüle­tek lenni. A benszülött kisázsiai nemzetegyediségek folytonos tápot nyerve, tényleg be nem olvadtak az idegen nagy hóditó tömegekbe. S ha az orosz biroda­lom roppant sik területe teljesen meg bírja fejteni az autokrata caesarizmust, akkor valóban Kisázsiában is a terület természetrajzi viszonyai szintén teljesen ért­hetővé teszik az apró gyarmat-államok csodás fenma- radottságát amaz óriási küzdelmek közepette, me­lyek ép e tájakon, az Európát Ázsiával összekötő pallón évtizedeken át folytak Kelet s Nyugat, Ázsia | és Európa között. A mi a vidék híressé vált termőerejét illeti, ar­ról rövid idő alatt is eléggé meggyőződhettünk. A meddig szemünk látóereje elhatott, mindenütt az ős termékenység viruló hírnökeivel találkoztunk. Emlí­tettem a szölőkerteket, és a kalászos, veteményes föl­deket. Hozzáértők nagyon dicsérik az itt termelt kukorica- és gabnanemüek kitűnő minőségét. A szőlő édességéről alig van fogalmunk a mi savanyusb sző­lőink után. Cukortartalma oly nagy, hogy ellentáll szájízünknek s túlzott édessége miatt mi azt élvezhe­tetlennek találjuk. Az e szőlőből erjedt közönséges bor is alig különböztethető meg ruszti vagy hegyaljai aszu- borainktól. Színe, ize egészen az s csakis eltarthatóság tekintetében nem mérkőzhetik a mieinkkel. Persze a kezelés sem felel meg e szőlőnedv természetének. A tulnyomólag tömlőkben tartogatott s gipszszel prae- parált bortól nem várhatni mást, mint azt, hogy mi- nősithetésének legnagyobb fokán jóval alább marad­jon. Smyrnában a jobb pincekezeiésben részesülő bo­rok már jóval kvalifikáltabbak, ámbár még itt is az aránylag legjobb pincekezelés sem tud a szölőnedvből valódi müproduktumot készíteni. A természet adomá­nyát megrontja tehát itt az ember oktalansága és közömbössége. A cerealéák is bizonyára sokkal du- sabbak lehetnének, ha a mezőgazdaság is nem ugyan­olyan bajban leledzenék, mint a házi- és pincegazda­ság. Szántás, vetés, aratás s a termőföldnek gondozása nagyon primitiv, úgy hogy csakis a humus ősi termő- erejének rendkívüli volta hozhatja létre az idevaló meglepő aratási eredményeket, A kerti gazdaság szin­tén alig ismeri e helytt az anyagi kultúra legkezdet­legesebb vívmányait. Mintha az ős patriarchalis kor­szak itt még egyre napirenden volna. Pedig a humus

Next

/
Thumbnails
Contents