Fővárosi Lapok 1887. november (300-329. szám)

1887-11-10 / 309. szám

Csütörtök, 1887. november 10 309. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Félévre...................... Negyedévre .... 8 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda, Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, A­thenaeum- épület) küldendők. Az orvos boszuja. (Elbeszélés.) irta Vadnai Károly. (Vége.) Volt az út szélén egy öreg úr, a ki köszönt a lovakat hajtó fiatal úrnak s Imre hozzá ment s re­megő hangon kérdezé tőle: — Ki az az úr, kérem ? — Nagyúr, Kerendy Tamás gróf! Egész éjjel lázas kínban égett a szegény fiatal­ember agya és szive. Másnap fölment a várba, hogy beszéljen Hortense-zal. — Egy héttel ezelőtt költöztek át Pestre. A Dunaparton laknak, — mondta a házmester. Imre oda sietett. Hortense-t magában találta, szépen bútorozott teremben. — Mi történt önnel ? — kérdi az ifjú. — Semmi! a néni átkozott. — S önnek való az, hogy egy gróf hintáján kocsikáz ? — Hát mi van abban ? Udvarias ember, ki örö­met okoz. — És szive ? — Az nem az övé. Hisz tudja. — De ön az örvény szélén áll. Én megigértem atyjának, hogy megvédem minden bajtól. — De mikor nem fenyeget semmi baj. — Az én álmom még mindig az, hogy az én nőm lesz. — Hát vegyen nőül, ha van már állása. — Várni nem tud ? — Meg fogom kérni a nénit. — Jót kér meg ! A néni jött s nem lehetett tovább beszélni. Imre lázasan távozott s ment a grófhoz, a ki elfogadta. Mit kiván ? — Nem kivánhatok semmit, gróf ur, csak kér­hetek. Hortense k. a., kit a gróf ur pár hét óta ismer, az a leány, a kit én nőül akarok venni. Ne tegye ezt lehetetlenné. A gróf mosolyogva, csípősen felelte : — Hortense k. a. kezéről nem én rendelkezem. Pap sem vagyok, hogy önöket összeeskethessem. Kérje meg a nénjétől. Az rendelkezik vele. S azzal meghajta magát. Csakugyan vége lett mindennek. Három év múlva, midőn Határ Imrének már hatalmában állt volna a veszendő szivet megmenteni, akkor a szegény Hortense egy durva, végzett földes­úr neje volt, a­ki­ elvette azért a néhány ezer forintért, melyet valaki­től kapott. De milyen élete volt e nőnek mellette. Ha panaszkodni kezdett a szerencsétlen, hervadó fiatal asszony, az iszákos férj rákiáltott: »Hallgasson a grófné! Elégedjék meg, hogy szégyenét eltakartam a nevemmel. Hallgasson vagy menjen !« S hallgatnia kell, mert nem mehet sehová. Nén­­jéhez nem mehet, mert az egészen elaljasodott. A ki pedig őt magát megvontá, kifizette s azzal vége sza­kadt mindennek. Mind ez emlékek — szépek és rosszak — újra élénken merültek fel a tanár elméjében, midőn az éji csöndben robogó kocsin ment, hogy megmentse annak életét, a ki az övét elrontotta. III. A grófné — előkelő, deli úrnő — a kocsi zör­gésére kisietett, hogy az érkező orvost az előcsarnok­ban üdvözölje. — Isten hozta tanár úr! — Kötelességem hozott, grófnő. — Legyen áldva értte! — Eszméleténél van a beteg ? — Egy óra óta nincs. Először történt, hogy a hírnek­ betege nincs eszméleténél, megörült, így könnyebben tekintheti csu­pán testnek, mintha hallaná a hangját s kénytelen volna a szemébe nézni így tán nem fog reszketni a keze s biztosabban végezheti kötelességét. Bevezették a beteghez, ki az ágyon nyöszörögve feküdt. A­mint rá nézett, e tehetetlen, láztól gyötört lesújtott alakra, elgondoló, hogy büntet néha, — bár csak néha — a sors, midőn a vétkest oda dobja ép­pen annak a kezébe, a ki ellen vétkezett. Kitárva áll ilyenkor a hosszú kapuja s csak a szív nemtelensége kellene hozzá, hogy a bosszú pár perc alatt végre legyen hajtva. De e gondolatokat, melyek a szomorú ember elméjében oly hirtelen támadtak, elűzte a lel­kiismeretes orvos kötelességérzete. Kezét rá­tette a beteg homlokára, mely csaknem­­ égett a forróságtól. — Ez a láz — monda a grófnénak,­­— ha még valamit fokozódnék, megölné. De mihelyt a golyót ki­vesszük, a láz rögtön alábbszáll. Megvizsgálom, kive­­hetjük-e ? Kötelességünk remélni. Eltávolított a szobából mindenkit, kivéve az egyik katona-orvost, kinek segédkezésére szük­sége volt. Csak egy negyedóráig tartott a vizsgálás, aztán az orvos megkérte társát: — A grófnénak, ki a mellék­szobában bizo­nyára nagy félelmek közt­ aggódik, legyen szives ki­jelenteni, hogy biztos vagyok a sikerben. A golyó nem hatolt oly mélyre s nem is fekszik annyira rossz helyen, hogy a mi mai tökéletes műszereinkkel ki ne vehet­nők. S dr. Határ Imre ki is vette s midőn a grófné­nak átnyújtó, ez megragadta és összecsókolá jóté­kony kezét. Rövid idő múlva a láz csakugyan csillapult s a beteg fölnyitotta a szemét. De körülnézni még nem volt ereje. A grófné suttogva kérte a tanárt: — Látogassa meg holnap is ! — Nem grófné, én itt teljesen befejeztem hiva­tásomat. A­mit még teljesíteni kell, azt már a gróf úr rendes orvosa is el fogja végezhetni. Nekem távoz­nom kell. De kérek egyet. — Parancsoljon. — A betegnek ne adják tudtára, hogy a golyót én vettem ki. Legfölebb akkor, ha majd pár hét múlva jobban lesz. — Miért, uram ? — kérdé a grófné. — A gróf állapota végett kérem. Köszönt, távozott s a város felé visszarobogó kocsiban újra szomorú emlékeivel foglalkozott. Segédje úgy vette észre, hogy e rendkívül nyu­godt természetű tudós még vagy egy hétig folyvást izgatott volt, de nem tudta, hogy miért. Később a munka, a sok nehéz felelősség, az örökös tanítás és tanulás miatt nem ért rá a történteken tovább töp­rengeni. De három hónap múlva megint nagyon izga­tott lett, midőn egy komornyik hozott neki levelet. Ezer forint volt benne e sorokkal. »Tisztelt tanár úr! Életem megmentéséért nem Katona József emlékezete. *) Mosolyogva nézz le, oh nap égi fénye, Sugáridon rózsák fakadjanak ! Puszták homokja, válj arany sövényre, S te hableány, ontsd rá ezüst hajad. Virágid, oh hölgy !, szedd ma mind füzérbe Költöd ím’ ébred a sirkant alatt: Hogy újra lássa drága szép honát,­­ Hol rá a Múzsa bűvös csókja szállt. Feledve volt míg élt, — csak öntanúja Kü­zdelminek — s alig hogy elfedék : Sírjára vak, hideg közöny borula, Két-három év , nevét se kérdezék. De jött Melinda s égő könnye hulla Sírján, ha megnyílt éjjelen az ég. . . S nyomán a könnynek ím virág nyilik, És élvezet az omlatag sírig. Királyi költő­, te nem csak megírtad, De végig játsztad a tragédiát. A végzetet fel önmagadra hívtad És Bánkod sorsa tenfejedre szállt. Hogy lángkebellel, mely a kínra kínt ad, Keresve egyre égi ideált: A föld porában vergődők vadul. Égő csillag, mely a mocsárba hull. *) A nemzeti szinház minden évben »Bánk bán« elő­adásával ünnepli meg Katona József születésének emléke-­­ zetét, így ma is. Mi e hév teljes óda közlésével ünnepel- t jük. Szerk. Mi kín az édes lánykától nem értve, A szívnek öntüzében égni el! Hevülni dicsre, fényre s küzdve értté : A koszorúig mégsem érni fel. S­ok százszor égőbb seb, mit meg nem értve önnemzetétől a költő visel, Kit szíve lángja mégis egyre űz. . . Rabláncra vert szegény Prométheusz ! Ez a te sorsod, »Bánk« dicső írója. Nagy szellemed nem érti meg korod : S babérait míg olcsó dicsre szórja : Te önkezeddel ostorid fondd. A Múzsa hí s te mégy az égi szóra, De tenh­azádban nincsen othonod. Nincs nép, mely lelkesülne műveden ! Míg értte lángolsz, eldob hidegen! S te mégis oly hőn, oly epedve égesz A szent hazáért, rejtve önsebed ! Mig Tháliának oltárán tömjénez Múzsád , előtted e szent kép lebeg! Alvó sebed, bajára föl-fölérez, S úgy fáj, hogy nem lehet fölkeltened ! S mig tervet­ tervre szősz selymér gyanánt: Egy Tam­alusznak égő k­ínja bánt, S hogy önts tüszeddel nemzetedbe lelket, Mely lomha kéjben, gyáván vesztegel: Sírján a múltat uj életre kelted. Hősök lezajlott nagy küzdelmivel. S a kort, mely ősi dicst, erényt felejtett, Zengő lantod merészen híjja fel, Hogy lelkesülve ősi jellemen, Néped , hazája nagy s szabad legyen ! S két büszke Bánk bán, délcegen, fönséggel. Hűség s közeln lángzó szivén az úr ; Lovagerény, mely csúszva soh’ se térdel S kést lopni nem tud álnokul, gazvíl; Mely foltot ütni, foltot tűrni szégyell, S a céda fajra vad haragra gyűl, S lovaghitében sértve, vért ereszt. De bukva is nagy, bukva is nemes. Bá bősz haraggal jő az ősz Petur bán. Megreng a föld, a merre elmegyen ; Hő szive, mint az izzó láva forrván, Az ősjogért, min dúskál idegen. S meráni fajra t­ízvillámot szórván. Mely dőzsöl a nem érdemelt kegyen, Átkokba fulad ajkán a beszéd, S vihar gyanánt megrázza nemzetét. S öreg Tiborcot ki ne értené meg : Panaszra kelve a nyomor felett; Sebét kitárva árva nemzetének És kérve az elorzott kenyeret. Midőn esengve hajt alázva térdet A trón előtt, mit veszély fenyeget, Mutatva, mint zúg­ott alant az ár. A vész felett jajongó rémsirály ! De Bánk alakja nagy a léha kornak, Mely élv után fut, kéj után liheg : S Petur haragján lágy kedélye borzad : S Tiborc szavára gőgösen riheg ; Az ősi jellem, mint a vén fa, korhad És ernyőd a rég ércesült ideg. Hősök !, nyugodjatok csak sír alatt. S költő!, te várj, mig jő a virradat.

Next