Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)
1887-12-03 / 332. szám
költői lélek ezt hálával szokta venni. Hálával fogadta eleinte ő is. Később untatni kezdte. Egy-egy lopva váltott csók, futó ölelés, néhány hosszú összenézés, s a beszéd örökös célzatossága — ez volt minden, amit feltűnés nélkül megtehettek. De képzelőereje többet kívánt ez édes semmiségeknél. Naplót kezdtek írni. Teletöltötték azt féktelen szerelmi vallomásokkal. Később Matild utánozni akarta a költőt s verseket kezdett írni hozzá ! Ennek Angyal Nándor örült, ő, aki annyihoz írt verset, végre elérhető azt, hogy róla írjanak szenvedélyes dalokat. Nem közönséges öröm volt ez az ő finnyás idegeinek. Matild, látva, hogy e foglalkozással kedvesének örömet okoz s elkábitva a fényes képektől, melyeket a költő, az 5 írói pályájáról rajzolt — minden erejével az uj hivatás felé fordult. Karácsonyi Péternek nem volt neje lelkére semmi befolyása. Nem tudta mérsékelni helytelen hajlamait; szeszélyeivel szemben jóakaró gyöngeséget tanusított. Ráhagyta, hogy olyanná fejlődjék, amilyenné vérmérséklete készüt. Nagyon elfoglalt férj mellett mindenre ráér a nő, így ért rá Matild is, a szárnyas lovat kinozgatni. Matild semmire sem ért rá azonkívül, hogy Angyal Nándor kedvéért a halhatatlanság utján járogatott, jobb ügyhöz méltó munkakedvvel s páratlan kitartással. Angyal Nándor összeköttetésbe hozta folyóiratok szerkesztőivel. Egy-egy versét kiadták. Sőt »Deborah« címmel verses regénybe kezdett, melynek megjelenését, egy jó előre megírt előfizetési felhívás a jövő tavaszra helyezte kilátásba. — A tavasz első fecskéje az ön műve lesz, Matild. S én büszke leszek önre. S Angyal Nándor nem is oly nagy valótlanságot mondott. A »Deborah» írónője igazán fecske volt. Fényestollú kedves madárka. Ifjúsága teljében a fecske gyors szárnyával röpködött az élet illatos, kék levegőjében. Fürgén vadászott az elismerés s jóindulatú kritika zümmögő arany-legyecskéire. Gondolatainak, mint a fecske, sárból készitett fészket. Oly fészket, mely nem éli túl a készítőt, s melyet pajkos kezével játszva ver le — melyben pedig annyira bízott, de mely csak a valóban nagynak értékét növeli, mig a kicsinyekkel szemben kérlelhetetlen — az idő. (Folyt, köv.) »Én mindenüvé elmegyek, — feleltem — ahol s szenvedő emberek vannak és hasznukra lehetek.« »Tegye meg,« — szólt közbe a cár és kezét nyújtá. A műsor közepe felé megszólal a cár: »Ugyan játszok magyar darabokat, én nagyon szeretem a zenéjüket.« Szivem táján sajátságos melegséget éreztem. »Felség — felelem, — ha a magyar jellem kifejezését akarja zenénkben hallani, akkor csak egy darabot játszhatok: a Rákóczit.« Jóformán be sem várva a feleletet, zongorámhoz siettem s leültem. Úgy éreztem, hogy ott hangszerem mellett most húzzák fel azt a háromszínű lobogót, melyet mindnyájan egy szívvel és lejekkel imádunk. Eljátsztam. A cár hozzám lépett — nem vagyok reporter, s tudom, hogy királyokkal való társalgásban tapintatos ember épen azt kénytelen elhallgatni, ami legérdekesebb. Fél ötre járt az idő s a király észre vette, hogy fáradtnak látszom, hozzám lépett s megfogva kezemet azt mondá: »Fogadja elismerésem jeléül a Danebrog rend középkeresztjét. E magas rendnek ön minden tekintetben méltó tagja lesz.« Köszönetem nyilvánítása után még vagy egy negyedóráig társalogtak velem a magas hölgyek és újra alkalmam nyilt a dán királyné nagy műveltségéről meggyőződni. Elbocsátásom előtt asztalt hoztak elém három albummal: a királyné, cárné és walesi hercegné albumait s én ott helyben három kis költeményt írtam ezekbe. Mig az Írással voltam elfoglalva, az áldott lelkű királyné újabb meglepetésről is gondoskodott: kihozta aláírásával ellátott arcképét és sajátkezüleg átadta nekem. A tiszta hála érzetével s mondhatom meghatva annyi kegyességtől, búcsúztam a magas társaságtól. 2446 A kisasszonyok. (Francia elbeszélés.) Írta Julien Bené de Turique. (Folytatás.) Egy ideig ezen a hangon beszélt még a leányka, szellemesen gúnyolva a nagyvilági etiquetteet s magasztalva a vidék örömeit. — Csak egy dolgon csudálkozom én uram, — végzé a leányka beszédét; — azon tudniilik, hogy ön ki falusias öltözete mellett is igazi párisinak látszik, miképen szánhatta el magát, hogy eme vad, erdős helyeken bolyongjon ?... — Bolyongás, e szó helyesen van választva, kisasszony. Engem utolért az eső sétaközben s beléptem e szegény asszonyhoz. . egyedül azért, hogy födél alá juthassak. Ha egyéb érdemem nincs is, de őszinte vagyok s bevallom, nem ugyanaz az ok vezérelt engem e kunyhóba, a mely kegyedet... a könyörületesség. Am kegyed példát mutat nekem s e tekintetben követni óhajtom. Megengedi-e nekem, hogy én is nyújthassak némi segélyt ennek a szegény asszonynak. S Róbert, oda menve a parasztasszonyhoz, két aranyat nyomott a markába; aztán a fiatal leányhoz fordulva, feléje nyújtotta erszényét. — Legyen szives ennek az erszénynek a tartalmát a pártfogása alatt levő szegények közt kiosztani. Midőn a leányka habozott, Róbert csengve kérte: — Oh, ne utasítsa kegyed vissza! Hiszen én oly boldog vagyok, ha a jó cselekedet gyakorlásában kegyedet követhetem! A leányka még mindig tétovázott. Az erszény tele volt s nem akart oly nagy öszszeget ismeretlen embertől elfogadni... még a szegények számára sem. Ekkor a fiatal ember megfogta a leány kezét s a legnagyobb gyöngédséggel tette tenyerébe az erszényt. — Oh, fogadja el kegyed. A könyörület fillérei ezek, melyeket nem szabad visszautasítani a szegények nevében, kiknek erre a pénzre szükségük lehet. A leány kissé pirulva fogadta el az erszényt s aztán így szólt: — Egészen itt feledtem magamat, most már távoznom kell. Vállára vetette köpenyét s kiment. Róbert követte őt. Künn, a fához kötött Méderic már nyerített türelmetlenségében. Róbert segített az amazonnak a felülésnél s mikor ez nyergében ülve, távozni készült, a fiatal ember igy szólt: — Kisasszony, a véletlenség vagyis inkább a gondviselés megengedte nekem, hogy kegyeddel találkozhassam. Én pár nap múlva elutazom s nem látom kegyedett többé, talán soha. De mindamellett sem fogom feledni. Az unalom és bánat óráiban, melyek az életben oly gyakoriak, úgy fog kegyed fölmerülni lelkem előtt, mint egy bájos vigasztaló tündér. Engedje meg, hogy ez a tündér mélyebben is bevésődhessék emlékembe. Kérem, mondja meg nekem a nevét. Nem tagadja meg e kérésemet ? A fiatal leány ismét elpirult, aztán pillanat múlva némi büszkeséggel mondta: — A »kisasszony.« — A kisasszony !. .. Hiszen ezt tudom, ez a mellékneve, a melyen szólítja kegyedet minden szegény, a kinek hálával van szive eltelve kegyed iránt jótetteiért. Ne vegyítsen össze a többivel. Nem kérek egyéb szabadalmat, csupán ezt. Van-e ehhez jogom? Nincs, teljességgel nincs. De törődöm-e én ezzel ? Egy pillanatra összevegyitettem pénzemet a kegyedével, oly jól esett, hogy a könyörületességben utánozhattam! Kegyednek bátorítania is kell engem azon az ösvényen, melyet előttem megjelölt s ha majd egy-egy szegény, megköszönve segélyemet, azt fogja mondani: »Imádkozom önnek a boldogságáért,« azt felelhetem neki »Imádkozzék... az ő boldogságáért!«... Nos kérem a nevét... mondja meg nekem. A leány pirulva tagadólag csóválta a fejecskéjét. A fiatal ember azonban folyvást csengve, megfogta a leány kezét, ki megrezzenve s engedve egy hirtelen keletkezett gondolatának, végre is válaszolt. — Trumelot Charlotte a nevem, — szólt, aztán megsuhogtatva ostorát, a paripa tova vágtatott. Róbert követte őt a szemével mindaddig, míg csak egy piciny fekete pontnak látszott a láthatáron aztán lassan lépdelve útnak indult a kastély felé. II. — Ejh, Róbert, ön ma nagyon megkésett! íme már tiz óra! Az egész kastélyt kiforgatja ön a sarkából s kivetkeztet tökéletesen a szokásainkból. Nos, üljön asztalhoz, aztán reggelizés közben beszélje el nekem, mi volt annak az oka, hogy most a megszokott rend ellen vétett. — Engedelmeskedem. — Ön nagyon megéhezhetett, ha nem csalódom, mert, amint nekem jelentették, ön már korán reggel hat órakor, megszökött hazulról... Nem valami légyott miatt kellett olyan korán kimennie ? — Oh, nénikém !. . Csak nem képzeli talán. .. — íme, a borjuszelet. A cár mosolyogva mondá: »Ne feledkezzék meg ígéretéről. Pétervártt elvárom.« A cárné pedig lehúzva keztyüjét, gyönyörű kezét csókra nyujtá s kétszer ismétlé: »A mint megérkezik, rögtön jöjjön hozzánk.« »Ha isten engedi, jövő novemberben meg fogok jelenni«, — felelém, s a fredensborgi hangverseny be volt fejezve. A vonat elindulásáig néhány udvari úrral és dr. Hivich tanácsossal (a cár orvosával) a parkban sétáltunk s bámulva láttam, hogy ez a kert a nagy közönség részére nyitva áll. A cárt nem is Fredensborgban őrizték, hanem a határon és tengerpartokon. Este hét órakor Kopenhágába érkeztünk s rögtön ebédhez ültünk, melyet a követ volt kegyes tiszteletemre rendezni. A dán arisztokrácia színe java, a diplomáciai testület képezte a diszes vendégkoszorút s a fredensborgi napi esemény kedélyes megbeszélése közt lezajlott a kitűnő ebéd. Midőn mi férfiak a pipázóba vonultunk, vettem észre, hogy a hölgyek összedugdossák fejecskéiket és sittegnek-suttognak. Ez mindég rossz jel, mert azt bizonyítja, hogy a hölgyek közös akcióba lépnek valaki ellen, pedig mi, férfiak, egy asszonynak sem tudunk ellent állni, hát még ennyinek. Félóra múltával behl a szives háziúr és tudtomra adja, hogy a hölgyek számomra nagy meglepetést rendeztek, s ime egy terem ajtói fölpattannak s mit látok ott, egy hosszú hangverseny zongorát. Jaj nekem! De mit tegyek, a hölgyek körülfogtak, kértek, könyörögtek s ilyenkor minden ember többet végez, mint amit bir. Újra játsztam, két óra éjfél után már régen elmúlt s én még ott ültem a zongora mellett, végre Lacika megsokalta a dolgot s jó magyarán olyanfélét mondott, hogy nemcsak a bőrömmel akar beszámolni odahaza s elvitt aludni. Zongorám csak nem érkezett, míg végre második hangversenyem, illetőleg matinéém napján 11-kor délelőtt vettem a hírt, hogy Bösendorferem itt van. Barátaim mindent elkövettek, hogy két óra alatt a hangversenyteremben legyen. Meg is érkezett három negyed egyre e terem elé, de a már betódult közönség miatt nem szállíthatták be a pódiumra, így tehát ismét csak a Möller zongoráján kellett játszanom, ami reám nézve valóságos kin volt, mert ujjaim a hangszer nehéz járása következtében sebesek lettek s egy orvos amerikai tapaszszal pályázott be négyet az öt közül, s én mintegy keztyüben voltam kénytelen játszani. Hogy ez a hangverseny szerencsésen sikerült, mondhatom, nem értem. Igen víg ebéd után, melyet én művész kollegáimnak és barátaimnak adtam, meglátogattuk az operát, hol ép a »Don Juan« jubiláris előadását ünnepelték. A prolog néma képlete megragadó szépségű volt. Kezdetben a Mozart alakját láttuk rozoga spinétja mellett, a ködfátyolok oszlásával pedig föltűnt Apolló a gráciák csoportjával s az »Ave verum« megkapó hangjai mellett Apolló megkoszorúzta a halhatatlan művészt. Eszembe jutott, hogy e képlet sikerülte nemcsak a jelenlegi rendező érdeme, hanem ama néma Thorvaldsené, aki nemzetének plasztikai érzékét halhatatlan művekkel nagggyá nevelte. Maga az opera előadása is igen tisztességes volt, a zenekar Svensen vezetése alatt kifogástalanul működött, habár az északon divó ízlésnek megfelelően a tempók lassúbbak voltak, mint kellett volna. Ez az egész opera nem kap hatvanezer forint szubvenciót s mégis számot tevő művészi intézet persze nemzeti alapon áll, vezetése szakavatott kezekbe van letéve, őrző angyala pedig a tiszta művészi lelkesedés, mely nélkül szépet szolgáló intézet nem virulhat. Kopenhágai napjaink leteltek, másnap korán reggel Lacika pakkolt s midőn délfelé a »Lindra« fedélzetén barátainktól elbúcsúztunk, fájdalmas szívvel mondtunk »isten hozzádot« e kedves városnak és lakóinak.