Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)
1887-12-01 / 330. szám
— Valóban, — szólt aztán, felénk fordulva. — Uraim, ideje, hogy lemenjünk a Scalához, ha önök vacsoráim akarnak, mielőtt a hajó megérkezik. Siessünk, ha úgy tetszik. — Menjünk! — szólt Nico s követte Pandelit, ki már megindult az öszvérrel. Én még egy utolsó pillantást vetettem a kápolnára s követtem Spirakival unokabátyámat. — Mondja csak, Spiraki úr, milyen volt az a szegény Nico ? — Mit akar ön ezzel mondani ? — Szőke volt-e ő, vagy barna ? Melyikünkhöz hasonlított ? Unokabátyámhoz-e avagy hozzám ? — Inkább unokabátyjához. Egyszerre keskeny, meredek ösvényre jutottunk. — Itt vigyázzon ön, — szólt Spiraki, előlmenve. — A lefelémenetel kezdetben nehéz, lentebb már nem is veszélyes; ha elesünk is, legalább nem zuhanunk alá a tengerbe. Ez az út valóban veszélyes volt, de e pillanatban még veszélyesebbnek látszott előttem. Szerencsére, minden baj nélkül érkeztünk le. A nap épen lehanyatlott, mikor a Scalánál voltunk. IX. Mélius úr már várakozott ránk. Ott lent még nem lehetett látni a gőzhajó füstjét, mert a szirtfok elfödte azt szemünk elől. Senki sem tudta ott, hogy a hajó ezúttal korában megérkezik, azonban a vacsora kész volt s föltálalták a kis kávéházban. Nem sokat beszélgettünk. Sietnünk kellett s különben is a kávéházban mutatkozott elevenség, meg a külső zaj elég szórakozást nyújtott. A sziget lakói, kik elutazni szándékoztak, vagy a kik a hazatérő ismerőseiket várták, ki s be jártak, beszélgettek, rendezték a málháikat s mindez oly zajt okozott, hogy nem beszélgethettünk volna Mélius úrral, még ha hajlamot éreztünk volna is arra. Elköltve a vacsoránkat, fölkeltünk az asztal mellől s kimentünk. Unokabátyám és Spiraki a hajó felé indultak, megnézni, rendben vannak-e málháink. Mélits úr, meg én azalatt a parton járkáltunk föl s alá. Az öreg úr gondolkozott, úgy látszott, mintha valamit akarna nekem mondani. Valóban, néhány percnyi hallgatás után, vontatott hangon így szólt: — Én önnek némi magyarázattal tartozom, annyival is inkább, mert észrevettem, hogy önök gyöngéd figyelemből siettetik elutazásukat s én nagyon sajnálom, hogy másképen nem fogadhattam önöket. — Mélius úr, — válaszoltam, — mi nagy köszönettel tartozunk önnek szives vendéglátásáért. Ellenkezőleg, nekem kell öntől bocsánatot kérnem amaz alkalmatlanságért, melyet házánál okoztunk. De sem én, sem unokabátyám nem is sejthettük azt, a mit most tudunk. Mélius úr felém fordult s én a nélkül, hogy csodálkozását észrevenni látszottam volna, folytattam : — Nem mi, hanem tanárunk volt a hibás, ki minket önnek ajánlott, anélkül, hogy valamit mondott volna. — Senki sem hibás itt, sem ő, sem önök. Önnek a tanára rég elhagyta a szigetet s ő nem ismerhette körülményesen a mi szomorú életünk folyását. Igaz, hogy mi nem tartunk többé nyílt házat, mint hajdan; már évek óta nem látogatnak barátaim ; de akár este, midőn önök ajtómon kopogtattak, valódi örömet éreztem; első gondolatom is az volt, hogy önöknek a jelenléte üdvös változást fog leányomnak az állapotában előidézni. Szerencsétlenségünkre, az a benyomás, melyet nővéremre tett az a hasonlatosság, melyet az ön unokabátyja és ama boldogtalan fiatal ember közt talált... Az öreg itt elhallgatott. — Mélyen elszomorított engem ez a véletlen körülmény, — mondtam, hogy valamit válaszoljak. — Noha az a hasonlatosság nem volt valami feltűnő, — folytatá az öreg úr, — de a név, melyet a szobában egyszerre hallott a nővérem, villámcsapásként hatott rá. Nem tagadom, hogy ama pillanatban én is osztoztam az ő felindulásában; később iparkodtam őt megnyugtatni, de hasztalan. Egyébiránt, várjon bizonyosak lehettünk-e előre arról, hogy az ön unokabátyjának a látása nem fog-e ép oly benyomást okozni leányomnál, mint nagynénjénél ? Az orvosok pedig azt mondták nekünk, hogy a legcsekélyebb ijedtség, a legkisebb fölindulás, ránézve szomorú következményeket vonhatna maga után. Ma látta ön őt csöndes nyugodtságában; de e nyugalmat, oly sok évi szenvedés után, csak alig néhány hónap óta vettük észre nála s igy elképzelheti uram. .. Most, egyedüli reményünk az, hogy ez a nyugalom lassan kint visszaadja egésségét. Mi, én meg a húgom, ebben a reményben élünk s remegünk még attól a gondolattól is,hogy valamely előreláthatatlan esemény e reményünket semmivé teheti.. . íme a magyarázat, melylyel tartoztam önöknek, uram. Az öreg ember hangja remegett, midőn ezt mondta. Én némán szorítottam meg a kezét. E pillanatban fölhangzott a gőzös éles füttye, mely megkerülve a szirtfokot, közeledett a kikötőhöz. Pandéli felénk sietve, már távolról kiáltá: — Siessenek, uraim. Odamentünk a hajóhoz, mely már csak rám várakozott. Spiraki már helyet foglalt a csónakban, el akarva minket a hajóig kisérni. Mély és őszinte felindulással vettünk búcsút Mélius úrtól. — Ne feledjék önök, — mondta nekünk — hogy megígérték nekem visszatérésüket. — ígérem önnek, hogy örömmel térek rögtön vissza, mihelyt ön engem annak tökéletes egésségéről értesít, ki szivének a legkedvesebb ! Azóta semmi hirt nem hallottam felölök, apa vagyok. Három leányom házasságából van kilenc unokám. A legidősebb egy jogot végzett önkénytes baba jelenleg, a legifjabb pedig másfél éves kedves kis kölyök, sat. Kisfalusy-Társaság. (November 30-diki ülés.) (L.) Vagy tizenkét tag s a szépnemnek oly nagy sokasága jelent meg, hogy a padok szorongásig megteltek s a padok körében sok hölgynek kellett végig állnia a két óra hosszáig tartó ülést. E nagy vonzóerőt kétségkívül Gróf Zichy Géza gyakorolta, ki mint költő és művész különös kegyében áll úgy az égi múzsáknak, mint a földi szépeknek s ki most közelebb tett skandináviai nagy érdekű körútjáról tartott felolvasást oly élénken és kedélyesen, hogy a kilenc óranegyedet, melyet igénybe vett, senki sem tarta hosszú időnek, még ha állnia és izzadnia kellett is abban a nagy hőségben, mely ilyenkor az akadémia heti üléstermében nyomasztólag szokott kifejlődni. Az ülést Gyulai Pál megnyitván, először is Beöthy Zsolt adta elő főtitkári jelentéseit. Trefort Ágoston miniszter a társaság pénztárának negyven forintot küldött. Ezt az összeget húsz évvel ezelőtt, a koronázás örömteljes esztendejében, a kisújszállási »polgári kör« voltakép egy, a nagyok emlékezetére felállítandó Valhalla alapjára szavazta meg, úgy azonban, hogy ha ez irányban húsz év alatt sem keletkeznék nagyobb mozgalom, az összeget a Kisfaludy-Társaság kapja meg. Mivel pedig a húsz év lejárt s Valhalláról szó sincs, most ez összeg kamatostul e szépirodalmi intézetnek jutott. A pályázatok közül a múlt hó végén háromnak határideje járt le s érkezett a »Urai műfajok elmé-leté«-re két, humorisztikus vagy szatirikus regényre hat, monológra pedig huszonhat versenymű. Ezek már bírálat alatt vannak. A Somogyi Dezső-féle aesthetikai tanköltemény pályázatára tegnap estig három művet küldtek be. Rákosi Jenő, mint a társaság küldöttje, írásban tett jelentést a csurgói Csokonai-ünnep lefolyásáról. Philips II., a társaság új kültagja, Philadelphiából »La patria dell’italiano« című olasz és angol költeményének egy díszpéldányát küldte meg a társaságkönyvtárának. Vadnai Károly a kézirati gyűjtemény számára adta át dr. Kovács Pál elhunyt nagyérdemű tag amaz önéletrajzi vázlatát, melyet a kitűnő elbeszélő tíz évvel ezelőtt irt, s mely eddig felhasználatlanul hevert. (Ma jelenik meg először lapunk tárcájában.) Gyulai Pál e kézirat átengedéséért köszönetet nyilvánított. Következtek a felolvasások. A gróf Zichy Gézáé volt az első. Szerfölött érdekes művészi körút eleven, tarka, szellemes leírása ez, melyben legkevesebb szó van az előadó saját játékáról, hanem annál több arról, mi e játékkal kapcsolatban állt. Távoli földek és emberek, tengeri és szárazi út, bajok és örömek, kis emberek és hatalmasok, (köztük a dán király, az orosz cár és neje, a svéd király, ki egy személyben uralkodó, költő és énekes), népszokások és erkölcsök, úti alakok, városok, kezdve Brünnön, folytatva Kopenhágán, Stokholmon és végezve Gothenburgon, jellemző, néhol tréfás, néhol poétikus és mindig érdekes észrevételek, valódi felolvasási kaleidoskóp, melyet mindenki örömmel hallgatott. S az egészen mint egy eleven genrekép vonul át a jó utitárs, egy jókedvű, éber és találékony * 2431 Hazai irodalom, művészet. * Essay. Gróf Szécsen Antal, ki több becses tanulmánynyal gazdagitá irodalmunkat, közelébb Rafaelről, az urbinói halhatatlan mesterről, fog egyet írni. Ha idejében befejezheti, a Kisfaludy Társaság februári közülésén fogja felolvasni. * Verdi » Othello «-jából a próbák oly jól folynak az operaházban, hogy első előadását remélhetőleg megtarthatják dec. 6-án, így jelenti az intendantura és azt, hogy ma lép fel az operaházban utolszor Spányi Irma k. a., ki Genuába szerződött a téli hónapokra. »Aidá«-t a betegeskedő Gabbi Adalgisa asszony helyett Bellincioni Gemma k. a. énekli. * »Magyar Salon.« Fekete József és Hevesi József derék folyóiratából a mai napra pontosan megjelent a decemberi füzet. A súlypontot a pápa jubileumára fekteti s a címlap, színes nyomásban, a magyar zarándokokat mutatja a pápa előtt. Egy külön melléklet az eddigi pápák arcképeit tünteti fel. »XIII. Leó«-ról Lonkay Antal ír cikket, míg Radó Antal a »Római élet«-et ismerteti s szavait 13 kép illusztrálja. Nem kevésbé aktuális Sturm Albert cikke »Arany János emlékszobrá«-ról, mely a pályázó tíz tervet képben is bemutatja. Költeményeket írtak a füzetbe: Temérdek, Torkos László és a nemrég elhunyt Kolosy Elvira. Elbeszélések olvashatók Mikszáth Kálmántól, Margitay Dezsőtől és Jókai Mórtól. Ismeretterjesztő cikkeket írtak: Borostyáni Nándor »A fáraók földé«ről (képekkel), a nemrég rendezett keleti kirándulás benyomásairól, Téglás Gábor »Nemünk őstörténetéből«, Acsády Ignác, egy közelebb megjelent statisztikai mű alapján arról, »Miből él a magyar nép ?« és Farkasházi Fischer Jenő »A khinai porcellán«-ról. A szokásos vegyes rovatok fejezik be a füzet tartalmát. * Kamara-zeneestély. A Krancsevics-féle vonósnégyes társulat tegnap tartotta idei utolsó hangversenyét, melyre a redoute kis terme ismét egészen megtelt hallgatósággal. Műsoruk igen érdekes volt, Vonós négyesen, hegedűs zongora-szonátán kívül, egy ritkán hallható fúvós hetest is tartalmazott. Kezdődött a hangverseny Haydn d-dúr négyesével (76-ik mű), melynek egyszerű harmóniáit derék zenészeink teljesen érvényre juttatták, legnagyobb hatást a második tétellel keltve. Brüll Ignác Bécsből, mint zeneszerző és zongorajátszó mutatta be magát, mindkét minőségben élénk tetszés kíséretében. Három tételű szonátája (48-ik mű) hegedűre és zongorára,mely Krancsevics hangverseny - mesternek van ajánlva, egyszerű, tetszetős kompozíció, mely úgy tételeinek dallamossága, mint a két hangszer összejátszásának, sajátságainak ügyes felhasználásával tűnik ki. Semmi cikornya, semmi erőltetett hatásvadászat nincsbenmagyar ember alakja, valóságos szeretettel színezve. A gróf kiváló tulajdonai közt van az is, hogy igen jól tud felolvasni. Valamint tolla megadta minden tárgynak a maga javát, hangja is kiemelt és színezett mindent, ahogy épen kellett. Hét óra felé járt már az idő és még senki sem sokalta e felolvasást, melyet — írójának szívességéből — holnaptól kezdve egész terjedelmében fogunk közleni. Olvasóinknak bizonyára ép úgy fog tetszeni, mint tetszett tegnap a hallgatóknak, kik igen élénken éljenezték és tapsolták meg a szellemes felolvasót. Ábrányi Emil »Tökéletes berendezés« című leíró költeményét mutatta be. Pompás palotát fest, fényes termeket, nagyúri luxust, szóval olyan helyet, hol minden szép, kivéve az embert, ki mind e szépet bírja. Az egy gyomorbeteg újnemes, kinek ebédlője harmincezer forintba került, de mit ér, ha nincs benne étvágya soha; alvó termének minden darabja remek, de nincs benne álma; csillog fal és bútor, csak a szív rideg, mert nem szeretett soha, noha háromszor házasodott meg, mindig dús hozományt kapva. A költő fut e fényes hajlékból s szeretné az utcán megállitni az utolsó koldust, hogy menjen e pompás palotába s annak ura elé dobja oda szánalmát alamizsnaképen. A költemény hatott, tetszett. A többi felolvasás,»A budai színészet jellemzése 1833—37-ig, Bayer József pályanyertes művéből s Hugo Viktortól »A csinek« Radó Antal fordításában, a jövő ülésre maradt az előhaladt idő és a nagy meleg miatt. Volt zárt ülés is, melynek tárgyai közül megemlítjük azt, hogy Lévay József és Heinrich Gusztáv bírálók a magyar Schillert, Szász Károly, Varga Gyula és Váró Ferenc fordításában, kiadásra ajánlották. Ennélfogva a társaság el is fogadta.