Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)

1887-12-01 / 330. szám

— Valóban, — szólt aztán, felénk fordulva. — Uraim, ideje, hogy lemenjünk a Scalához, ha önök va­csoráim akarnak, mielőtt a hajó megérkezik. Siessünk, ha úgy tetszik. — Menjünk! — szólt Nico s követte Pandelit, ki már megindult az öszvérrel. Én még egy utolsó pillantást vetettem a kápol­nára s követtem Spirakival unokabátyámat. — Mondja csak, Spiraki úr, milyen volt az a szegény Nico ? — Mit akar ön ezzel mondani ? — Szőke volt-e ő, vagy barna ? Melyikünkhöz hasonlított ? Unokabátyámhoz-e avagy hozzám ? — Inkább unokabátyjához. Egyszerre keskeny, meredek ösvényre jutottunk. — Itt vigyázzon ön, — szólt Spiraki, előlmen­­ve. — A lefelémenetel kezdetben nehéz, lentebb már nem is veszélyes; ha elesünk is, legalább nem zuha­nunk alá a tengerbe. Ez az út valóban veszélyes volt, de e pillanat­ban még veszélyesebbnek látszott előttem. Szeren­csére, minden baj nélkül érkeztünk le. A nap épen lehanyatlott, mikor a Scalánál voltunk. IX. Méliu­s úr már várakozott ránk. Ott lent még nem lehetett látni a gőzhajó füstjét, mert a szirtfok elfödte azt szemünk elől. Senki sem tudta ott, hogy a hajó ezúttal korában megérkezik, azonban a vacsora kész volt s föltálalták a kis kávéházban. Nem sokat beszélgettünk. Sietnünk kellett s kü­lönben is a kávéházban mutatkozott elevenség, meg a külső zaj elég szórakozást nyújtott. A sziget lakói, kik elutazni szándékoztak, vagy a kik a hazatérő ismerőseiket várták, ki s be jártak, beszélgettek, rendezték a málháikat s mindez oly zajt okozott, hogy nem beszélgethettünk volna Méliu­s úrral, még ha hajlamot éreztünk volna is arra. Elköltve a vacsoránkat, fölkeltünk az asztal mellől s kimentünk. Unokabátyám és Spiraki a hajó felé indultak, megnézni, rendben vannak-e málháink. Mélit­s úr, meg én azalatt a parton járkáltunk föl s alá. Az öreg úr gondolkozott, úgy látszott, mintha valamit akarna nekem mondani. Valóban, néhány percnyi hallgatás után, vontatott hangon így szólt: — Én önnek némi magyarázattal tartozom, annyival is inkább, mert észrevettem, hogy önök gyöngéd figyelemből siettetik elutazásukat s én na­gyon sajnálom, hogy másképen nem fogadhattam önöket. — Méliu­s úr, — válaszoltam, — mi nagy kö­szönettel tartozunk önnek szives vendéglátásáért. El­lenkezőleg, nekem kell öntől bocsánatot kérnem amaz alkalmatlanságért, melyet házánál okoztunk. De sem én, sem unokabátyám nem is sejthettük azt, a mit most tudunk. Méliu­s úr felém fordult s én a nélkül, hogy csodálkozását észrevenni látszottam volna, foly­tattam : — Nem mi, hanem tanárunk volt a hibás, ki minket önnek ajánlott, a­nélkül, hogy valamit mon­dott volna. — Senki sem hibás itt, sem ő, sem önök. Ön­­­­nek a tanára rég elhagyta a szigetet s ő nem ismer­hette körülményesen a mi szomorú életünk folyását. Igaz, hogy mi nem tartunk többé nyílt házat, mint hajdan; már évek óta nem látogatnak barátaim ; de akár este, midőn önök ajtómon kopogtattak, valódi örömet éreztem; első gondolatom is az volt, hogy önöknek a jelenléte üdvös változást fog leányomnak az állapotában előidézni. Szerencsétlenségünkre, az a benyomás, melyet nővéremre tett az a hasonlatosság, melyet az ön unokabátyja és ama boldogtalan fiatal ember közt talált... Az öreg itt elhallgatott. — Mélyen elszomorított engem ez a véletlen körülmény, — mondtam, hogy valamit válaszoljak. — Noha az a hasonlatosság nem volt valami feltűnő, — folytatá az öreg úr, — de a név, melyet a szobában egyszerre hallott a nővérem, villámcsapás­ként hatott rá. Nem tagadom, hogy ama pillanatban én is osztoztam az ő felindulásában; később iparkod­tam őt megnyugtatni, de hasztalan. Egyébiránt, várjon bizonyosak lehettünk-e előre arról, hogy az ön unoka­bátyjának a látása nem fog-e ép oly benyomást okozni leányomnál, mint nagynénjénél ? Az orvosok pedig azt mondták nekünk, hogy a legcsekélyebb ijedt­ség, a legkisebb fölindulás, ránézve szomorú követ­kezményeket vonhatna maga után. Ma látta ön őt csöndes nyugodtságában; de e nyugalmat, oly sok évi szenvedés után, csak alig néhány hónap óta vettük észre nála s igy elképzelheti uram. .. Most, egyedüli reményünk az, hogy ez a nyugalom lassan kint vissza­adja egésségét. Mi, én meg a húgom, ebben a remény­ben élünk s remegünk még attól a gondolattól is,hogy valamely előreláthatatlan esemény e reményünket semmivé teheti.. . íme a magyarázat, melylyel tar­toztam önöknek, uram. Az öreg ember hangja remegett, midőn ezt mondta. Én némán szorítottam meg a kezét. E pillanatban föl­hangzott a gőzös éles füttye, mely megkerülve a szirtfokot, közeledett a kikötőhöz. Pandéli felénk sietve, már távolról kiáltá: — Siessenek, uraim. Odamentünk a hajóhoz, mely már csak rám vá­rakozott. Spiraki már helyet foglalt a csónakban, el akarva minket a hajóig kisérni. Mély és őszinte felindulással vettünk búcsút Méliu­s úrtól. — Ne feledjék önök, — mondta nekünk — hogy megígérték nekem visszatérésüket.­­ — ígérem önnek, hogy örömmel térek rögtön vissza, mihelyt ön engem annak tökéletes egésségéről értesít, ki szivének a legkedvesebb ! Azóta semmi hirt nem hallottam felölök, apa vagyok. Három leányom házasságából van kilenc unokám. A legidősebb egy jogot végzett önkénytes baba jelenleg, a legifjabb pedig másfél éves ked­ves kis kölyök, sat. Kisfalusy-Társaság. (November 30-diki ülé­s.) (L.) Vagy tizenkét tag s a szépnemnek oly nagy sokasága jelent meg, hogy a padok szorongásig meg­teltek s a padok körében sok hölgynek kellett végig állnia a két óra hosszáig tartó ülést. E nagy vonzóerőt kétségkívül Gróf Zichy Géza gyakorolta, ki mint költő és művész különös kegyé­ben áll úgy az égi múzsáknak, mint a földi szépeknek s ki most közelebb tett skandináviai nagy érdekű kör­útjáról tartott felolvasást oly élénken és kedélyesen, hogy a kilenc óranegyedet, melyet igénybe vett, senki sem tarta hosszú időnek, még ha állnia és izzadnia kellett is abban a nagy hőségben, mely ilyenkor az akadémia heti üléstermében nyomasztólag szokott ki­fejlődni. Az ülést Gyulai Pál megnyitván, először is Beöthy Zsolt adta elő főtitkári jelentéseit. Trefort Ágoston miniszter a társaság pénztárá­nak negyven forintot küldött. Ezt az összeget húsz évvel ezelőtt, a koronázás örömteljes esztendejében, a kisújszállási »polgári kör« voltakép egy, a nagyok emlékezetére felállítandó Valhalla alapjára szavazta meg, úgy azonban, hogy ha ez irányban húsz év alatt sem keletkeznék nagyobb mozgalom, az összeget a Kisfaludy-Társaság kapja meg. Mivel pedig a húsz év lejárt s Valhalláról szó sincs, most ez összeg ka­matostul e szépirodalmi intézetnek jutott. A pályázatok közül a múlt hó végén háromnak határideje járt le s érkezett a »Urai műfajok elmé-­­­leté«-re két, humorisztikus vagy szatirikus regényre­­ hat, monológra pedig huszonhat versenymű. Ezek már bírálat alatt vannak. A Somogyi Dezső-féle aestheti­­kai tanköltemény pályázatára tegnap estig három művet küldtek be. Rákosi Jenő, mint a társaság küldöttje, írásban tett jelentést a csurgói Csokonai-ünnep lefolyásáról. Philips II., a társaság új kültagja, Philadelphi­ából »La patria dell’italiano« című olasz és angol köl­teményének egy díszpéldányát küldte meg a társaság­könyvtárának. Vadnai Károly a kézirati gyűjtemény számára adta át dr. Kovács Pál elhunyt nagyérdemű tag amaz önéletrajzi vázlatát, melyet a kitűnő elbeszélő tíz év­vel ezelőtt irt, s mely eddig felhasználatlanul hevert. (Ma jelenik meg először lapunk tárcájában.) Gyulai Pál e kézirat átengedéséért köszönetet nyilvánított. Következtek a felolvasások. A gróf Zichy Gézáé volt az első. Szerfölött ér­dekes művészi körút eleven, tarka, szellemes leírása ez, melyben legkevesebb szó van az előadó saját játé­káról, hanem annál több arról, mi e játékkal kapcso­latban állt. Távoli földek és emberek, tengeri és szá­­razi út, bajok és örömek, kis emberek és hatalmasok, (köztük a dán király, az orosz cár és neje, a svéd ki­rály, ki egy személyben uralkodó, költő és énekes), népszokások és erkölcsök, úti alakok, városok, kezdve Brünnön, folytatva Kopenhágán, Stokholmon és vé­gezve Gothenburgon, jellemző, néhol tréfás, néhol poétikus és mindig érdekes észrevételek, valódi felol­vasási kaleidoskóp, melyet mindenki örömmel hallga­tott. S az egészen mint egy eleven genrekép vonul át a jó utitárs, egy jókedvű, éber és találékony * 2431 Hazai irodalom, művészet. * Essay. Gróf Szécsen Antal, ki több be­cses tanulmánynyal gazdagitá irodalmunkat, közelébb Rafaelről, az urbinói halhatatlan mesterről, fog egyet írni. Ha idejében befejezheti, a Kisfaludy­ Tár­­saság februári közülésén fogja felolvasni. * Verdi » Othello «-jából a próbák oly jól foly­nak az operaházban, hogy első előadását remél­hetőleg megtarthatják dec. 6-án, így jelenti az inten­­dantura és azt, hogy ma lép fel az operaházban utol­­szor Spányi Irma k. a., ki Genuába szerződött a téli hónapokra. »Aidá«-t a betegeskedő Gabbi Adalgisa asszony helyett Bellincioni Gemma k. a. énekli. * »Magyar Salon.« Fekete József és Hevesi József derék folyóiratából a mai napra pontosan meg­jelent a decemberi füzet. A súlypontot a pápa jubileu­mára fekteti s a címlap, színes nyomásban, a magyar zarándokokat mutatja a pápa előtt. Egy külön mel­léklet az eddigi pápák arcképeit tünteti fel. »XIII. Leó«-ról Lonkay Antal ír cikket, míg Radó Antal a »Római élet«-et ismerteti s szavait 13 kép illusztrálja. Nem kevésbé aktuális Sturm Albert cikke »Arany János emlékszobrá«-ról, mely a pályázó tíz tervet képben is bemutatja. Költeményeket írtak a füzetbe: Temérdek, Torkos László és a nemrég elhunyt Kolosy Elvira. Elbeszélések olvashatók Mikszáth Kálmántól, Margitay Dezsőtől és Jókai Mórtól. Ismeretterjesztő cikkeket írtak: Borostyáni Nándor »A fáraók földé«­­ről (képekkel), a nemrég rendezett keleti kirándulás benyomásairól, Téglás Gábor »Nemünk őstörténeté­ből«, Acsády Ignác, egy közelebb megjelent statiszti­kai mű alapján arról, »Miből él a magyar nép ?« és Farkasházi Fischer Jenő »A khinai porcellán«-ról. A szokásos vegyes rovatok fejezik be a füzet tar­talmát. * Kamara-zeneestély. A Krancsevics-féle vonós­négyes társulat tegnap tartotta idei utolsó hangver­senyét, melyre a redoute kis terme ismét egészen meg­telt hallgatósággal. Műsoruk igen érdekes volt, Vonós négyesen, hegedű­s zongora-szonátán kívül, egy ritkán hallható fúvós hetest is tartalmazott. Kezdődött a hangverseny Haydn d-dúr négyesével (76-ik mű), melynek egyszerű harmóniáit derék zenészeink telje­sen érvényre juttatták, legnagyobb hatást a második tétellel keltve. Brüll Ignác Bécsből, mint zene­szerző és zongorajátszó mutatta be magát, mindkét minőségben élénk tetszés kíséretében. Három té­telű szonátája (48-ik mű) hegedűre és zongorára,mely Krancsevics hangverseny - mesternek van ajánlva, egyszerű, tetszetős kompozíció, mely úgy tételeinek dallamossága, mint a két hangszer összejátszásának, sajátságainak ügyes felhasználásával tűnik ki. Semmi cikornya, semmi erőltetett hatásvadászat nincs­ben­magyar ember alakja, valóságos szeretettel szí­­nezve. A gróf kiváló tulajdonai közt van az is, hogy igen jól tud felolvasni. Valamint tolla megadta min­den tárgynak a maga javát, hangja is kiemelt és szí­nezett mindent, ahogy épen kellett. Hét óra felé járt már az idő és még senki sem sokalta e felolvasást, melyet — írójának szívességéből — holnaptól kezdve egész terjedelmében fogunk közleni. Olvasóinknak bi­zonyára ép úgy fog tetszeni, mint tetszett tegnap a hallgatóknak, kik igen élénken éljenezték és tapsolták meg a szellemes felolvasót. Ábrányi Emil »Tökéletes berendezés« című leíró költeményét mutatta be. Pompás palotát fest, fényes termeket, nagyúri luxust, szóval olyan helyet, hol minden szép, kivéve az embert, ki mind e szépet bírja. Az egy gyomorbeteg újnemes, kinek ebédlője harmincezer forintba került, de mit ér, ha nincs benne étvágya soha; alvó termének minden darabja remek, de nincs benne álma; csillog fal és bútor, csak a szív rideg, mert nem szeretett soha, noha háromszor háza­sodott meg, mindig dús hozományt kapva. A költő fut e fényes hajlékból s szeretné az utcán megállitni az utolsó koldust, hogy menjen e pompás palotába s annak ura elé dobja oda szánalmát alamizsnaképen. A költemény hatott, tetszett. A többi felolvasás,­­»A budai színészet jellem­zése 1833—37-ig, Bayer József pályanyertes művéből s Hugo Viktortól »A csinek« Radó Antal fordításá­ban,­ a jövő ülésre maradt az előhaladt idő és a nagy meleg miatt. Volt zárt ülés is, melynek tárgyai közül megem­lítjük azt, hogy Lévay József és Heinrich Gusztáv bírálók a magyar Schillert, Szász Károly, Varga Gyula és Váró Ferenc fordításában, kiadásra ajánlot­ták. Ennélfogva a társaság el is fogadta.

Next