Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)
1887-12-06 / 335. szám
— Szeretsz ? — kérdezte a férfi szenvedélyesen — — Nem tudom. Minek kérded? — Tied leszek.. .. Kint meg a járókelők hol ócsárlólag, hol dicsérőleg beszélgettek az írónő annyi zajt ütött színművéről. A címe, ha nem csalódom így hagzott: »Családi boldogság«. XIII. Mámoros napok következtek a megszökés után. Matild az ideges, szeszélyes költő oldala mellett jólérezte magát. Olyan hatással volt rá e férfi szerelme, mint finom szeszes ital: elkábult tőle. Míg csak e jóleső kábulást érezte — a fejfájás, mely a mámor után jó, még nem jelentkezett. Karácsonyi e tett után teljes szivéből gyűlölte nejét, de vagyoni érdekből, szerette volna neki elnézni a múltat s viszahóditani Angyal Nándortól. Kísérletei azonban siralmas kudarcot vallottak. A költő erősen ült a nyeregben s délcegen — nem lehetett könnyen kibillenteni. De elméjét szüntelenül e kérdés foglalkoztatta s nem csüggedt el oly hamar. Valamelyik nap összejött vele egy kávéházban. Angyal Nándor meghökkent, de aztán helyet foglalt az asztalnál, ahol Karácsonyi üléssel kínálta meg. Gázlángok kékesen lobbantak meg üvegharangjaik alatt. A fény a kerek márvány asztalkákon, a billiárdok zöld hátán, s a tükrökön pontosult össze. Szép nők s divatos uracsok újságot olvastak, csevegtek, kacérkodtak, s kellemes meleg terjedt az egész díszes teremben. Közelükben, vörös bronz fiúcska szájából vizsugár lövelt elő s gyönge zajjal hullott alá. A költő zavarban volt. Kényelmetlenül feszengett székén s mint valami mentőszer, úgy tűnt fel neki a friss esti lap, a mivel a pincér megkínálta. — Háborús hirek — mondá félhangosan s olvasni kezdett. — Ne olvasson kedves uram — szólt Karácsonyi — szerezze meg nekem azt a kiváló örömet, hogy nőmről beszélgethessünk. Miként érzi magát ő nagysága ? — Oh ! kérem — — Mert habár szive önhöz vitte — a miben nincs semmi csodálatos, tekintve hogy én parányi, rut fekete hangya vagyok önhöz, bájos dalu csalogányhoz képest — én azért kedvesen gondolok rá mindig. — De uram... — Ez önt meglepi ? Hiszen annyi ízlést csak feltételez bennem, hogy ha már a végzet így akarta, jobban szeretem, ha nem hazám egy kitűnő fiának néhány óráját édesíti meg, mintha egy dragonyos hadnagyot követett volna Csaszlauba. Nevetett s kezét a költő karjára tette. ■— Nem cinikusság ez uram — hibáim beismerése. Lássa mellettem, igénytelen eszű, prózai ember mellett, nem félreismert heverő kincs volt. Ön kifejtette a benne szunyadó ragyogó tulajdonokat. Rávezette arra az útra, melyen én számára semmi dicsőséget nem láttam, s amit nyersen ki is mondtam. S íme, ezen az utón hírnév és siker követik lépten nyomon, ünnepelt írónő vált belőle. Az egész közvélemény nevét hangoztatja. Regényeit, színműveit minden művelt házban megtalálhatni. Könyvkiadók szívesen kötnek vele előnyös szerződéseket. Egész sor festőt foglalkoztat, kiknek az a szerencse jut, hogy műveit illusztrálhatják. S ezt ön tette uram ! (Folyt, köv.) magamra rántám utazó ruhámat s második csöngetéskor már jajveszékelő Lacikám karjaiban pihentem. Annyi időnk volt még, hogy búcsúzó barátainkkal kezet fogjunk s midőn a vonat megindult, egy szívvel és lélekkel kiáltok: »hála istennek hazafelé!« A hálókocsiban érdekes utitársunk akadt, Axel Juell a »Sirius« gőzhajó kapitányában, ki egyike a leghíresebb északi hajósoknak s most indult Bécsbe, egy sarki expedíció létesítése céljából. Rögtön kikerestük táskánk mélyéből a megmaradt 27-diki bakatort s vig poharazás között hallgattuk a tapasztalt tengerész elbeszéléseit. Megemlíté, hogy október 21-dikén, midőn bennünket annyira meghányt a tenger Warnemündénél, ő az északi foktól hajózott Hamburg felé s igen nagy veszélyben forgott. A 38 órai vihar olyan erős volt, hogy kényszerült útirányát elhagyni s félerővel kétszáz mérföldet a habok ellen haladni; helyzete annál válságosabb volt, mert hajója csúcsán faketrecekben hat jegesmedvét szállított Hagenbeck állatseregletének. Ha e ketrecek összetörtek volna, még a medvékkel is harcra kerül a dolog. Kérdésemre, szeret e tengerész lenni, azt felelte: »Minden őszinte tengerész átkozza a pillanatot, midőn először lépett hajóra, mert meggyőződésem, hogy isten a tengert csak a halak számára teremte.« A bakator elfogyott, éjfél elmúlt s a fáradság erőt vett rajtam, Axel Juell hangjának mély csöndes mozgása álomba ringatott. A gothenburgi pályaudvarban dr. Carlander s több úr fogadott. Midőn bemutatásra került a dolog sajátságos hangzású név üté meg fülemet: Czapek zeneigazgató ur! Végig néztem e mosolygó pápaszemes piros arcon s rögtön tótul szókitam meg: »Panye Czapek ide tade, (Czapek uram gyere ide,) az öreg cseh nyakamba borult. Negyven év óta ez volt az első cseh szó, a mit itt hallott. Nagyon összebarátkoztunk, együtt mentünk a csinos képtárba, együtt ebédeltünk, a múzeumban pedig még a kitömött nagy cápa gyomrában is együtt ültünk. Este egy előkelő polgár fényes ünnepet rendezett tiszteletemre, Czapek pedig igen derék vonós négyesével több quartettet játszott. Másnap a beteg kormányzónál, Szmolszky grófnál, ki szives volt fogatát rendelkezésemre bocsátani, látogatást tettem, s nejét délelőtt a hangversenyteremben fogadtam. A grófné hallani kivánt, s férje betegsége miatt nem jöhetvén hangversenyembe, néhány darabot játsztam neki. Nagyon feltűnt előttem, hogy a grófné a férje családját magyar eredetűnek mondotta s kért, kutassak a szegedi levéltárban a Szmolszky család után. E kis matinéé végeztével meglátogattam a dr. Carlander, e kitűnő emberbarát által alapított intézetet a testileg fogyatkozók számára. Alig lehet hasznosabb és emberbarátibb intézményt gondolni. Testileg hátra maradt, púpos, csonka emberek, férfiak és leányok dolgozóháza. A koldusok itt elmésen gondolt gépek segítségével megkeresik mindennapi kenyerüket. Egykezü leányok hímeznek, horgolnak, varrnak s csonka férfiak széket fonnak, kefét kötnek s gyönyörű famunkákat végeznek. Ez intézet javára játsztam s mondhatom, ritkán pártoltam szívesebben jótékony célt, mint épen ezt. Vajha hazánkban is létesülne ilyen áldást hozó intézet! A reáliskola gyönyörű nagy termében véget ért utolsó hangversenyem is, és mondhatom, édes öröm fogta el szívemet, midőn utolsó darabomat, Chopin a polenaise-ét eljátszottam. Lacika is olyan virágos kedvében volt, mint valaki, akinek már most a török császár sem parancsol. Dr. Carlandernél nagy és fényes társaság találkozott s az ebédlő asztal közepén háromemeletes torta pompázott, volt vagy másfél méter magas, közepén kis zongorával cukorból, tetején pedig magyar selyem lobogóval, melyre egy különösnek tetsző magyar mondat volt aranynyal hímezve. Ennek története van. Az istenáldotta doktor megkérdezte Lacikától, hogyan mondják magyarul: »Isten hozott kedves vendég, szivemből köszöntelek.« Lacika pedig fontos arcot vágott s leirt valamit egy darab papírra, s oda is hímezték hűségesen, hogy: »Vigyen el az ördög, szívesen kívánom. E fölirás dacára, bizony szívesen láttak, étel ételre, köszöntő köszöntőre következett, s midőn a háziúr bucsupoharat emelt, mondván: »Grewse Zichy skót«, az egész társaság lelkesen ismétlé háromszor tak-tak-tak. Bizony nem volt már tegnap, midőn lefeküdtünk s nehány óra múlva föl kellett serkenni, hogy a reggel Piidrichshafenbe induló hajóra szálljunk. Ragyogó, csöndes téli nap volt, s a legjobb reménynyel indultunk útnak. Valóban meghatott, midőn a hajónál az egész tegnap esti társaságot megláttam; a hölgyek elhalmoztak virággal, melyet Lacika kabinomba vitt s ez alkalommal úgy nézett ki, mint egy búcsúzó menyasszony. Az utazó társaság kicsiny volt, hölgy csak egy utazott velünk, egy betegesnek látszó, fekete hajú asszonyka, ki érzékenyen búcsúzott két nővérétől. Az »Avanti« hajóharangja megszólalt s fehér kendők lobogtatása közt megindult a jól épített, de kissé keskeny hajó. Ott ültünk bundáinkban a fedélzeten s én egy szomorú tapasztalást tettem. »Lacika, szél fúj«. »Dehogy fúj, ez csak a hajó sebessége«. Az árbocok kötelei között az a sajátságos zizegés, fütyölés, rikkanás támadt, mintha láthatatlan gonosz tengeri sellők kacagnának ott fent, a bekövetkezendő emberi nyomorúságon. Lelki szememmel hófehér testüket is láttam a köteleken himbálódzni, irigy kezekkel kapkodva az ártatlan sirályok után. A szél egyre fokozódott. Még nem voltunk szabad tengeren s máris becsületes habok támadtak. Egy úr (nem a 28 norvég izraelita közül való, hanem berlini kereskedő), hozzánk szegődött s nagy hangon beszélte, hogy már tizennyolcszor hajózott a Kattegaton keresztül igen rossz időben, de neki a tenger nem árt, mert ő egy tengeri patkány, ki csak a hajón boldog. Azután áttért hangversenyeimre, dicsérte jótékonyságomat, mondván: »Ich reise in Hämdkrägen und Manchetten, Herr Graf in Wohlthätigkeit.« Végül pedig meghitt Berlinbe, azt a nagylelkű ajánlatot téve, hogy ő majd tizenkét jegy eladását magára _ 2466 — . A kisasszonyok. (Francia elbeszélés.) Írta Julien Bert de Turique. (Folytatás.) Jestany Róbert, Maroisel Oktávnak, Jachéresben, Valjenavilleen át. (Calvados.) »Édes Oktávom! Leveled rendkívül meglepett engem. Hát már házasságszerző lett a mi nagynénénk ? És te ime Trumelot Eszternek a hálójába kerültél ? Nem ismerem imádottadat. Sőt a nővérét is csak futólagosan láttam, de amint mondják, ez kevésbbé szép, mint Eszter kisasszony, ki állítólag a fiatal leányok mintaképe: szép, kellemes, szellemes, a mellett nagyon gazdag hozománynyal rendelkezik. Valóban, édesem, ez oly kecsegtető házasság lesz, melyet nem szabad elhalasztanod. Jó úton haladsz, ne térj le arról. Koránt sem akarlak szép törekvésedről lebeszélni!. .. Mi már nemsokára elérjük a harmincadik évet; elég sokáig élveztük a nőtlen életet; kíséreljük meg immár a házas életet is. Járj előttem jó példával, te, aki mindig komolyabban gondolkoztál, mint én, végre is talán utánozni foglak. Én ama nézetben vagyok, hogy az ember boldogságra van teremtve. Nos, mi öreg fickók, olykor léhák, olykor unalmasak vagyunk s örökké unatkozunk. Ha ellenben megnősülünk, feleségünk szeretetre méltónak mutatja magát irántunk, vidám gyermekcsoport futkos körültünk. Házunkban a jólét uralkodik, mosolyognak, nevetnek környezetünkben, nyugodtak és boldogak vagyunk. Nősüljünk meg tehát, édes öreg Oktávom! Miután a szived ezt sugalja, nyisd meg a menetet; de siess, nehogy egy hirtelen gondolatom támadván, megelőzzelek. A mielőbbi viszontlátásig, édesem. Ne feledj engem tudósítani kis regényed folyamáról. . . Nem is képzeled, mennyire érdeklődöm én ez iránt.« Maroisel Oktáv levele Destany Róberthez. »Szívem meg van sebesítve, édes Róbertem. Tegnap érkezett leveled egyébiránt vidám hangulatot ébresztett bennem. Egészen el voltam ragadtatva házasságot dicsőítő soraid által, annyival is inkább, mert attól féltem, keserű gúnynyal nyilatkoztatod ki e tárgyra vonatkozó nézeteidet. Minden a legjobban ment, midőn. .. De, engedd, hogy az elején kezdjem a dolgot. Nos, én szorgalmasan udvarolgattam a szép Eszternek; szeretetreméltó, vidám sőt szellemes voltam körében. Biztatott a nagynénénk, kecsegtetett a leány atyja s igy azt kellett hinnem, hogy minden az én kívánságom szerint fog teljesülni... midőn egyszerre csak azt vettem észre, hogy rossz utón járok. Úgy van, barátom, rossz utón! A szép Eszter nem szeret engem. Amig a mindennapi dolgokról csevegtem neki, hagyott beszélni kényem-kedvem szerint; egyszer azonban, midőn kísérletet tettem valahára a saját érdekemben is susogni a fülébe, noha tisztességes hangon, fölkiáltott: »Netovább, uram!« Félbe szakította beszédemet eme határozott nyilatkozattal: »Oh, nem, uram, ön tudja, hogy én nem szándékozom férjhez menni, kár önnek ily beszéddel az időt vesztegetni.« Íme így állnak a körülmények. Mit tegyek ? Lemondjak? Vagy kitartó legyek? Egy szót tőled, de rögtön!« Destany Róbert, Maroisel Oktávhoz. »Kitartás!« Maroisel Oktáv, Destany Róberthez. »Követtem tanácsodat. Tovább folytattam az udvarlást, de újra kudarcot vallottam. Ejh, — gondoltam magamban — miért iparkodtam én egy nőt akarata ellenére is meghódítani ? Eszter büszkén visszautasít: nem kell Eszther! .. .Éljen Charlotte Tudod-e te, mily kedves, igéző leány ez a Charlotte ? Maga a megtestesült elevenség, mondhatom, bájos kis fecsegő ördög!. .. Oh, neki nem kellett a szivét sokáig ostromolnom ! Megmondtam neki, hogy imádom és ő.. . ugyanily hangon beszélt;... vagyis tulajdonképen mit sem válaszolt ő nekem , de te ismered azt a példabeszédet, hogy »aki hallgat, beléegye