Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)

1887-12-06 / 335. szám

Kedd, 1887. december 6. 335. szám. Huszonnegyedik évfolyam elévre................................8 frt Negyedévre...........................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Galamb és csalogány. (Elbeszélés.) Egri Gyulától. (Folytatás.) — Nincs cselédje ? Nem bizhatja rá egy félórára gyermekét ? Első darab előadásakor állam­ a közönség előtt. Mondhatom : ön paradicsomi örömet enged el­futni, ha ez alkalmat elszalasztja. — Végre is, anya vagyok. A költő kétségbeesett ékes szólást készült kifej­teni. E gyermek hatalma megdöbbentette. Vetélytár­­sat látott benne, kit le kell tipornia. Ünnepélyes arcot öltött. — Igen ön kegyetlen anya, asszonyom. Mosto­hán bánik szive gyermekével. Vagy nem szivéből nőt­tek elő ama hangzatos verssorok, melyekben közönsé­günk gyönyörködik ? S ön szégyenli bevallani az egész világ előtt: »az anyja vagyok«. — Darabom akkor is sikert arat, ha itthon ma­radok. Ám fiam meghalhat, míg odajárok. A költő ajkán bágyadt mosoly villant fel. Szo­kásához híven, belekapaszkodott az utolsó gondolat értelmébe s mint a helyes nyomra jutó vizsla, meg­érezte benne a sikert. — Sikert arat, valószínűleg. Hanem egész őszin­tén : a harmadik felvonás némi aggodalmat ébreszt bennem. — A harmadik felvonás. .. Megütődve nézett a költőre. — Igen. Kissé hosszadalmas. — Színművem megbukik! Indulatosan hagyta el székét s párszor fel-alá járt a szobában. Aztán összefont karokkal s redőzött homlokkal állt meg Angyal Nándor előtt. — Megbukik — mormolta szenvedélyes ijede­­lemmmel. — Ami hosszadalmas, unalmas. Ami unal­mas, azt a közönség elejti. Biztosan elejti. —■ Ki beszélhet bukásról ? — s egészen közel ment hozzá. — Ön épen a harmadik felvonáskor ér­kezik páholyába. Minden szem felé fordul. A taps s kihívás valóságos dühhel ered meg. A figyelmet ezál­tal jótékonyan megosztja önmaga s a harmadik fel­vonás jelenetei között. A negyedik felvonás pedig pompás. Az ötödik meg épen szenzációt fog okozni. Jön ?... Szorosan átfogta a nő derekát, forró lehelete közelről érintette. Szép volt így e férfi, befolyását féltve, az őket összefűző költői láz nevében követelve, hogy kedvesét s a dicsőséget kövesse az anya. Matild habozott. A gyermek fejére tette kezét, s Szemei szórakozottan vándoroltak ide-oda. Keble hullámzott. — Jön ?... A fiatal asszony köpenye után nyúlt. — De a toilettem. —Elragadó vagy így! Míg átöltözesz, a darabnak vége lesz. Fogadd el tőlem e rózsát, hajadba. A nők akkor szépek, ha egyszerűek. Menjünk. — Megyek.... Angyal Nándor diadalmas pillantást vetett a gyermekre. Kérkedett győzelmével. Mikor Malvin egyik páholyban megjelent, óriási taps s éljenzés fogadta. A fizetett tapsosok jól működ­tek. A szép asszony diadalmámorban úszott. Szorongó érzéssel ment haza. Gyalog ment s a költő kisérte. Hideg volt s ez jót tett lüktető halán­tékainak. Az utcákon már alig volt járó­kelő a bolt­őrökön kívül, kik egymásnak éles füttyökkel adtak je­let. Az utcaseprő gép végig sistergett a kövezeten. Különböző templomok tornyában az óra harsányan ütött. Sarki gázlángok szaladó árnyékvetései kergetőz­­tek a falon. A csillagok hidegen néztek alá. Szó nélkül ér­tek Malvin kapujáig. Álmos kapus dörmögve nyitott ajtót s lámpájával szemük közé világított. Szaladva ment fel a lépcsőkön. A kapus nejével jött össze. Ez kezeit összecsapkodva, sóhajtások közt értesité, hogy gyermeke meghalt. Matild hirtelen meg­fordult s futott lefelé a lépcsőkön. Nem volt bátorsága felmenni. Nem tudott volna a férfi elé lépni, ki most bizonyára holt gyermeke előtt áll és sir talán. Írónői finom idegei hogy tudnák elviselni egy férfi könyeit ? Pedig ő szerette gyermekét. Életben maradt volna-e akkor, ha ő nem megy el ? Vagy bűn-e az, hogy nem ő fogta le szemecskéit ? De váljon képes lett volna-e erre ? Így mindig szépnek marad meg emlékezetében. Míg amúgy, mindig holt­ arc jelent volna meg álmai­ban. Egy rut, holt arc.. .. Kint állott az utcán. Egyedül volt. Szabadságát visszanyerte. Azt tehette, a­mit akart. Dacosan nézett el a házak felett, hol néhány csillag látszott. Feltette, hogy tovább megy a »halhatatlanság« útján. Gyászdalokkal fogja megkezdeni légi­ repülését, melyekben kis­fia ha­lálán kesereg. Bámulatba fogja ejteni a világot fáj­dalom-kitöréseivel. Az isten rendelte így. Ez eseményben isten ujja van. Gyermeke kedvé­ért szakítani akart rendeltetése utjával. Gyermeke meghalt, de halálában nincs-e meg a megnyugtató gondolat, hogy általa az irodalom nyerend ? Némileg megvigasztalódva lépegetett az éjsza­kában. A »Tanya« szerkesztősége felé tartott. Angyal Nándor ott lesz. A szerkesztőség ablakai világosak voltak. Ke­­resztül­ment a gépszobán s szinte fejében érezte a gép zakatolásait. Az ólombetűk gőze s az átható nyomda­festék szaga elállták idegeit. Lélekzetét visszatartva tántorgott be az irodába. Angyal Nándor épen dicshymnuszt írt kedvese színpadi sikeréről. Kívülről behangzott a gépek zaja. Ablakok, ajtók s a padozat, mint hideglelésben meg­rázkódtak a gépek erejétől. A szerkesztőség néhány tagja nevetve beszélt valami bohó esetet. Matild megállt a szoba közepén. A költő felugrott s csodálkozva sietett felé. — Gyermekem meghalt. Angyal Nándor felfogta a helyzetet. Karját nyúj­totta neki — s kifelé indultak. Élmények Skandináviában. (Müvész-körut.) Gróf Zichy Gézától. V. Délfelé Krisztiániába értünk. Gyönyörű város, ha nem is oly impozáns, mint Stockholm. Legszebb utcája, a Karl-Johanns Gäde, felhúzódik egészen a királyi várig, mely gyönyörű parktól környezve, dombon fekszik. Ez utcában tartják naponként a séta­korzót és minden krisztiániai két és három óra közt megszokott itt jelenni. Ha a hideg tiz fok Reaumur alatt áll, a szabadban zenekar játszik. A hidegtől ott nem fél senki, nyolc-tiz hónapos gyerekeket órákig kocsikákon tologatnak s egész Krisztiniában nincsen csukott bérkocsi. Igaz, hogy minden kocsiban hatal­mas medvebőr terül el, melyet a vendég melléig föl­kapcsolnak. Fogadónk is inkább hasonlított egy nyári villához, mint jegesmedvék hazájában épült házhoz. Mindenütt nyitott folyósok, verandák, mint Olaszor­szágban. A krisztiániai égalj egyébiránt a nagy hideg dacára kellemesebb és egésségesebb, mint a stock­holmi vagy épen az örökké szeles kopenhágai. Első hangversenyünkig még két szabad napunk lévén, bejártuk a kikötőt, képtárt (mely nem kiváló) s az egyetem mögött külön házban őrzött Vikinger hajót. Néhány évvel ezelőtt ásták ki ezt a tenger ho­mokjából ; régi sötétkor hatalmas hőseinek járművét. Bámulva csodáltuk ez ezerévesnél régibb hajónak gyönyörű arányait, építésének erős voltát, fájának és szögeinek épségét. A tenger nagy hősei, a vikingerek, ily hajóval Konstantinápolyig barangoltak s megjele­nésük ép oly rémitő volt, mint a hunoké. A kormány­rúd e hajókon nem hátul, hanem oldalvást volt meg­erősítve, az evezősök oltalmazására pedig állatbőrrel bevont fapajzsok szolgáltak, melyek még most is ott csüngnek a kiásott hajó oldalán. E hajó Krisztiániá­­nak legnagyobb nevezetessége. Unikum a maga ne­mében. Második nevezetessége nem oly régi, csak hetven éves, nem is ásták ki, ne is ássák be igen sokáig! Ez Petersen osztrák-magyar konzul, ki minden idegennek valóságos őrző angyala. Irányunkban is kifogyhatat­lan jóakarattal és szívességgel viseltetett, ünnepélye­ket rendezett, titkárját, házát, fogatát rendelkezé­sünkre bocsátá, egyszóval vetélkedett a legszívesebb magyar házi­gazdával. Ez érdemes ember egy kis lisztes boltban kezdte pályáját s ma főkonzul, nagy­­birtokos, gyártulajdonos s egy házsor tulajdonosa, mely fölér egy utcával. E kedves öreg úr házában ke­délyes órákat töltöttem. Egyebek között elbeszélte, hogy nehány évvel ezelőtt egy nyitramegyei magyar ember lakott állandóan Krisztiániában, Paszternáknak hitták s rendkívül csúnya szőrös arca miatt fürdés közben majdnem agyonlőtték fóka helyett. Szegény magyarkánk látva, hogy egy matróz célba veszi, föl­kiáltott : »Én nem vagyok fóka, én Paszternák István vagyok Nyitra megyéből.« Petersen állítása szerint igen kevés osztrák la­kik Krisztiániában, s egy izraelitát említett Bécsből, ki az ötödik az egész városban. Feltűnő jelenség, hogy egész Norvégiában csak huszonnyolc izraelita van. Hangversenyem alkalmával a közönség már megjelenésemkor igen zajos ovációval fogadott, mi északon ritkaság. A hangverseny szépen sikerült s Lacika a közönség lángján annyira fölmelegedett, hogy egy koncert-keringőm hangjai mellett, a művész szobában, a közreműködő frékennel keringőzni kez­dett. Hangverseny után fényes vacsora volt Petersen­­nél, mely alkalommal az orosz konzullal a finn-magyar nyelvrokonság szálait keresgéltük, de megvallom, hogy ő finn létére alig tudott egy-egy előttem ismerős­nek tetsző szót mondani. A látogatók sora itt is megeredt, de minden »daliga tyder« (nehéz idő) dacára kevés kolduló kere­sett föl. Egy süket hölgy tette kemény próbára türel­memet; először fotográfiát kért, azután autográfot meg szabadjegyet hangversenyembe, később meg öt koronát s miután minden vágyát teljesültnek gondo­lom, leült a kanapéra s fölszólított, hogy zongorázzam neki. Lacika erre fölnyitá az ajtót s kecses pantomi­­mikai mozdulattal mutatta, hogy föl fogja őt nyalá­­bolni és az ajtó elé viszi. Ezt megértette a nagyigényű hölgy és eltávozott. Kedves látogatóim közé számítom a katholikus fő- és alprefectust; nyájas, szelíd férfiak torzonborz bajuszszal, szakállal. Norvégiában oly kevés a katho­likus, hogy ők ott csak misszionáriusok s angyali tü­relemmel küzdenek egy rideg kuima s egy gyökeret vert vallás ellen. Templomuk, kórházuk, iskolájuk tiszta, egyszerű és rendben lévő. Második hangversenyem napján, nov. 15-dikén kezdett a honvágy gyötörni. »Hallod Lacikám, — mondám hű kísérőmnek, — hátha lemondanánk a gothenburgi második hang­versenyről s egyfuttában haza szaladnánk?« »Helyes beszéd, — jön rá a felelet, — csakhogy akkor még ma este kellene Krisztiánját elhagynunk, ha ugyan elkészülhetsz hangversenyeddel féltízre, mert tíz órakor indul a vonat.« »Elkészülök, Laci pakolj!« Még a cigarette is kiesett Lacikának a szájából, úgy ugrott ki ágyából. Mindenek előtt írtunk haza egy ékes, hazug levelet, hogy Gothenburgban 20-dikán játszunk, 27-dike előtt nem érhetünk haza, de akkor aztán igazán haza jutunk. Még a hangverseny előtt minden be volt már csomagolva, számlánk kiegyenlítve, búcsúleveleink megírva. A szoba közepére egy nagy kendő kiterítve a lakk, frakk és klakk részére. Lacika a pályaházba, én a hangversenyterembe siettem. Igen pontosan kezd­tem, de a közönség kitűnő hangulatban volt, ismételni kellett, pedig az idő rohamosan múlt. Kilenc óra volt már s még négy szám volt hátra. Szivem mélyéből kívántam, vajha a közönség elhidegülne, izgatottan, gyorsan játszottam, de hiába volt, ma minden tet­szett. Kilenc óra 38 perckor végeztem utolsó darabo­mat s hanyatthomlok rohantam le a lépcsőn foga­dónkba. Na ott volt csak a hadd el hadd, egy perc alatt

Next