Fővárosi Lapok 1888. február (32-60. szám)
1888-02-01 / 32. szám
értette meg, hogy az 5 kérdésére felelnek, s csak mikor ismételte: mi volt ez ?— akkor egyszere úgy tetszett neki, mintha egy halk hang rezgett volna végig az erdőn : a boldogság ! Az apró madarak vidáman cseveteltek körülte, a gyöngyös nyakú gerle édesen kacagott, a csalogány mámorosan énekelt s még a kis tücskök is örvendezve zenégtek, — és mind e dalban, kacagásban, lombsuttogásban, mely lágy zsongássá folyt egybe, benne volt e hang: boldogság ! Fülöp gróf is a szokottnál kissé éberebben haladt előre, s nem sokára megtalálta a mély vízmosás homokos árkát; de még ott is a kakukfűtől illatos tiszta légben az a hang rezgett körülte: boldogság. És későn este, mikor végre hazatért, mintha sivár szivében a nirvána rideg csöndjét is fölverte volna egy kis szónak ottmaradt halk hangja: boldogság.. És aztán ez az egyetlen szócska nem hagyta őt éjjel sem nyugton. Nyugtalan éjjé volt, nem tudott aludni. A nyitott ablakhoz állt s alig várta a reggelt. S mikor végre a hajnal epedő égőrózsaszinben borult az égre, akkor Fülöp gróf fiatal sivár szivében is rózsaszínben kezdett derengeni a hit, a boldogságban. Hitt a boldogságban, mely most alakot öltött előtte; hitte, hogy már látta, és ismét föl fogja találni; s hitte, hogy elég erős lesz megküzdeni értte s elnyerni a boldogságot rózsás üdeségével, arany-pillantásu sötét szemeivel s még csókolatlan harmatos ajkaival. Fülöp gróf lázasan az álmatlan éjtől, nem várt tovább, de a hajnal hullámzó rózsaszín ködében rögtön elindult fölkeresni a gonosz varázslat alatt álló szép országot, s megmenteni, új életre kelteni az ott elaltatott boldogságot. De most már hasztalan járta be nyugtalan szívvel, éber lélekkel s kereső szemekkel, — az erdőt, a hegyeket, mert nem talált többé semmit. Hasztalan sietett sóvárgó égő lázzal minden csipkebokorhoz, melyet a távolból megpillantott, hogy talán túl azon már kezdődik a »kis csipkerózsa« király-leány országa .. . Hasztalan, hasztalan! nem talált semmit, ami csak útba igazította volna is. Végre este, teljesen kimerülve, ismét a kis tisztásra jutott ki a mély vízmosás partján a kakukfüvek közé. — Nem tudom többé megtalálni, fáradt és erőtlen vagyok, — rebegte. — Erőtlen és fáradt, nagyon fáradt vagyok, sohsem fogom többé megtalálni. —, és oda rogyott egy magányosan álló agg cserfa alá a hús mohára. 228 Dervenczey Fülöp gróf csakugyan soha sem találta meg többé a boldogságot. És a boldogság a »kis csipkerózsa« képében, még most is ott alszik mélyen elrejtve az alvó erdőben ; és aki elég erővel és elég bátorsággal bir: szembeszállni értte a hit- és reménynélküli komor bölcsészettel, s fölszabadítani annak gonosz varázslata alól, — az magának menti meg a boldogságot és elnyeri a szép király-leányt, vissza kirándulásaiból. Alig van kertjének egy nővé- Inye, melyhez valami tanulságos történetkét, valami t adomát ne tudna fűzni.Szépek különösen azon elbesélései, melyeket a zsályához, a cyclamenhez, a spárgához fűz. Apró történetkék ezek, melyeknek rendeltetése az ifjú lelkében a férfiú jellemének egy-egy szép vonását dicsőíteni és annak követésére buzdítani. E tekintetben szoros kapocs van a Mantegazza és De Amicis műve között, s valóban nagy zavarban volnánk, ha döntenünk kellene a fölött, melyiknek ítéljük itt oda az elsőség pálmáját. De Amicis szívhez szól, Mantegazza az akaratot keríti hatalmába. A fej szerzője aztán a mű végén, midőn Bachcia bácsi a fiút elbocsátani készül szüleihez,hozzászól ahhoz a nagy kérdéshez, mely az ifjú ember által a legnehezebben megoldható: a pályaválasztáshoz. Sorra veszi a kiválóbb pályákat, szól a földművesről, a tengerészről, kereskedőről, iparosról, művészről, mérnökről, ügyvédről, orvosról. Minden foglalkozásnak festi árny és fény oldalait, megismerteti a kellékeket, melyekkel mindeniknek bírnia kell, aki magát ezek egyikére szenteli. A szerző utólérhetlen művészettel állítja elénk az egyes foglalkozásokat; úgy írja le azokat, oly alapos ismerettel, mintha mindenikben a maga szakmáját rajzolná. A műben itt-ott kissé oratori bőbeszédűséget találunk, melyet azonban a fölvett előadási forma kellőleg indokol. Szépek különösen leírásai, főleg midőn a tengert s annak bájait, a tengerész élet regényes, vonzó voltát írja le. Hogy a könyv a fiatal olvasóra gyakorlati haszonnal legyen összekötve s a tanult ismeretek hamar el ne párologjanak, Bachcia bácsi Henrikkel minden nap jegyzeteket készíttet, három kérdés köré csoportosítva azokat. Kötelességévé teszi, hogy minden reggel tegyen fel magában három jó dolgot, mit aznap végeznie kell: testének, szívének és értelmének javára. Az első hónapra maga a nagybátya állított neki össze egy ilyen lajstromot, napi három-három előnyös dologról; a többi hónapokra Henriknek kell e jegyzéket összeállítania, mely célra a könyvhöz minden fejezet után üres lapokat mellékelt a szerző. Mantegazza az élő olasz írók egyik legjelesebb stilisztája. Irálya egyszerű, világos, költői lendületű. Nemcsak az értelemhez, hanem a szívhez is szól, melynek hangját művészileg eltalálja. A fej méltó párja a szívnek, s e két mű együtt a mai olasz irodalomnak valódi remeke. Mint az ifjúsági iratok két remekét mi is őszinte örömmel fogadjuk. Dr. Erödi Béla: G un n a r. (Norvég elbeszélés.) Irta H. H. Boyesen. (Folytatás.) Közeledtek a tanácsház felé. A zene és a vidán zaj a teremben elnyomták a fiatalember hangját. Három ember siklott ki hótalpon az udvarból s közeledtek a kis csoport felé. — Hé, legények! íme itt van már a verseny nyertese! — kiáltott az emberek egyike. —Nini! ifi, meg a rimuli Raguhild!. . . Ejh, Henjumhei Gunnar drága díj az, amiért te most versenyzel! — De ennél a versenynél aligha nyertes lesze, Gunnar! — szólalt meg a másik. • — Henjumheitől Rimulig nagyon meredek ! pálya, — szólt a harmadik, — s a folyam is közbe esik még! A három legény már rég eltűnt, mikor végre Gudrun szakította meg a csöndet. — Mily hideg van ! Valamennyien megborzadtak. Nyomást éreztek a szívükön. Gunnarnak e kellemetlen nyomás elvette a bátorságát, Ragnhildnek pedig minden reményét. Gunnar győzelmet aratott ugyan s a nap hőse volt — de csak egyszerű parasztlegény! A tanácsház ajtajához érkeztek. Gunnar körülnézett, Raguhildet sehol sem látta többé — már eltávozott. Tehát ő is odahagyta! De hiszen ő csak szegény földmives fia volt, Raguhild pedig az egész völgyben a leggazdagabb leány. Ezt e bizonynyal nagyon jól tudta. A folyam gyorsan hömpölyög végig Henjumhei és Rimul közt! A zene a teremben vidáman szólt s izgatólag hatott Gunnarra. A fiatalember hátra veté a fejét s bement a terembe. A tömeg utat nyitott neki, mihelyt belépett. Egy hatalmas ugrást tett, úgyhogy egyik sarkával a padlás gerendáját érintette, *) s egyensúlyát megtartva termett a táncosok közt. *) A norvég parasztok közt nagy erő és férfiasság jelének tekintik, ha valaki a padlás gerendáját érinti márAz emberek félrevonultak s kört alakítottak Gunnar körül. A férfiak hangosan adtak tetszésüknek kifejezést, a leányok pedig bámulva szemlélték a fiatal legényt. — Ez az ugrás méltó volt egy norvég ifjúhoz! — szólt egy öreg ember, midőn kissé csillapult a zaj. — Valóban, — szólt Gunnar kihívó kacajjal, — méltó volt ez egy norvég ifjúhoz, kivált ha ez egy szegény, földmives fia! Ha, ha, ha! Játszatok valamit a javából, csak aztán víg legyen az ! A zene újra megszólalt. Gunnar megfordult a sarkán s megkapta a keze ügyébe eső leánynak a kezét, átkarolta s megforgatta, úgy hogy csak úgy lobogott szerte a haja. Egyszerre megállt a fiatal legény s a szemébe tekintett a leánynak. Vájjon ki lett volna ez más, mint Raguhild. A leány csengett s szabadulni akart az ifjú karjai közül; ez azonban fölemelte, magasan fölugrott vele s táncolt szilaj hévvel tovább. — Gunnar, Gunnar — susogta a leány, — bocsáss el, kérlek, Gunnar, bocsáss el. A fiatal ember nem hallotta őt. — Gunnar, — rimánkodott ismét a leány, — gondold meg, mit mondana anyám, ha itt volna! Most azonban Ragnhild is érezni kezdte a táncnak a varázsát. A falak, a fedél, az emberek vadul forogtak körülte s e pillanatban a zene a mélységből, roppant távolságból hangzott a fülébe. Önkéntesen jártak a lábai a zene ütemei szerint, szive hangosan dobogott , minden aggálya, félelme eltűnt s csak a tánc mámorító élvezetére — és Gunnarra gondolt. A hegedű soha sem téveszti el hatását egy igazi norvég leánynál. A zene viszhangra talál szivében. De, Gunnar is értett ám az ugrós tánchoz! Még az irigység sem tagadhatta volna meg tőle ezt az érdemet. A többi táncos félre vonult, hogy helyet adjon neki. Némelyek fölálltak a fal mellett elhelyezett padokra, hogy jobban láthassák. De meg is érdemelte ezt Gunnar. Az öreg emberek is élénk tetszészajban törtek ki, a leányok pedig valamennyien szerettek volna a szerencsés Raguhildnek a helyzetében lenni. Midőn a zene elnémult, még némi időre volt szüksége Raguhildnek, míg ismét tökéletesen magához térhetett. Még folyvást erősen a Gunnar karjába kapaszkodott, mert úgy tetszett neki, mintha a talaj hol fölemelkednék, hol lesüppedne a lába alatt. — Menjünk ki egy kissé, — szólt Gunnar, — a hűs éji jég jól esik majd neked, kával, a nélkül hogy elesnék. A fiúk már korán gyakorolják magukat ebben s gyakran nagy ügyességre tesznek szert a gimnasztika e sajátságos nemében. Miért nem lett belőlem méltóságon úr ? (Csevegés.) A múltkoriban erődtek az újságok, amiérthogy »Az ötvösség remekei «-ből alig egy pár példány fogyott el, Ipolyi Arnold nagyérdekű művéből pedig, mely a magyar szent korona változatos történetét írja le, csak hatvanegy példány. Ki is volt akkorában statisztikázva, hogy emekből valami tíz példányt társas körök, hetet tanintézetek, egyet a haute finance vásárolt meg, s ezek nyomán könnyű kiszámítani, hogy a felső tízezerből kilencezerkilencszázötvenhét nem törődik a »magyar szent koronával«, noha a közjog tanítása szerint egytől-egyig mind annak a testéből való test. No de hát hiszen annál külömb gondját viselik a saját maguk testének ! Szóval az arisztokráciára rá-rájár a rúd. Akkoriban is, mikor a könyvkereskedők gyüléseztek, elmondta valamelyikük, milyen furfangos módon csempészi kiadványait egy két főúr könyves almáriumába. Egész egyszerűen külföldi könyvkereskedőkkel kínáltatja nekik a magyar műveket. A furfang lehet két-három esztendős, azóta egy könyvkiadó se lett milliomos, sőt egyre hangosabban panaszkodnak és vádolják szünetlenül az úri osztályt. Nem tartom tehát tovább az esetemet véka alatt, hadd mossam tisztára az urakat és hadd leplezzem le, minő bizodalommal vannak a könyvkereskedők a polgári osztály iránt, mely pedig olyan nagyra van vele, hogy oszlopa a hazai mivelődésnek. Nem emlékszem már melyik francia író mondja, hogy akinek könyvtára van, annak kettős az élvezete. Az egyik az, hogy van könyve. A másik az, hogy dicsekedhetik a könyveivel. (Ezt ugyan meg lehet cselekedni a lóval, agárral, selyemruhával és más egyebekkel is, de kétségbevonhatatlanul könyvvel is. Tehát ha a mondás hasonlat lenne, nem mind a két lábára sántítana.) Hadd dicsekedjem hát el, hogy annak idején én is az Abafi Lajos »Nemzeti könyvtár«-ának számszerűtt jóformán három tucatra rugó előfizetője között voltam. Könyvkereskedőm a köteteket egyenkint küldte le, »tekintetesnek« címezve. Már t. i. engemet. Időközben Nisard francia irodalomtörténetét hozattam meg eredetiben s attól a pillanattól fogva »nagyságos« lett a kijáró címem. Bemutathatom az eredeti számlákat, ha kételkedik valaki. Később a »Saturday Review«-t hozattam s nyilvánvaló, hogy ennek folytán »méltóságos« lett volna a megillető címem, ha a régi könyvárusomat — vesztemre — ott nem kellett volna hagynom, mivelhogy derűre borúra küldözgetett nekem »megtekintésül« könyveket. Már maga a kétszeres postadíj is olyan összegre rúgott éven át, mely — nem lévén előirányozva— a budgetem egyensúlyát mód fölött veszélyeztette. De ennél még keservesebb volt az a tanfalusi gyötrelem: látni minduntalan szebbnél szebb könyvet és meg nem vehetni.