Fővárosi Lapok 1888. szeptember (242-270. szám)
1888-09-16 / 256. szám
Vasárnap, 1888. szeptember 16 256. szám. Huszonötödik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Út előtt. Festett arcok, fásult szivek, Illedelmes sziszegések, Sima, nyájas marakodás, Vastag bűnök, híg erények , Fontoskodó nagyképűség, Nevetséges álszemérem, Üres, beteg, izetlen gőg Az alázat köntösében , Nyaka-kitekert erkölcsök, Görbe lelkek cifra hámban, Hivalkodó nyegleségek És sok egyéb ákom-bákom — Maradjatok magatoknak, Maradjatok egy időre ! Én kiszököm, menekülök A falukra, a mezőkre. Levegőt kell szívnom újra S bolyganom kell zöld erdőben ; Oda megyek, ahol egykor Annyi fényes álmot szőttem. Oda megyek, ahol egykor Kék víz partján alva jártam S száguldoztam bús hajómmal Zivataros, habos árban ; Ahol arcom’ szél és hőség Szinte vaddá barnította, Nyitott mellem’ zápor verte S hűtögette hullám fodra, Ahol gazdag ifjúságom, Mint egy csodás tűzijáték, Tékozló, fényes pompában Szétröpködött, szétvillámlék ... Bécsi tárca. (Három halott: Meixner, Gaul, gr. O’Sullivan.) Mintha most is magam előtt látnám még a gruppot. A tavaszi műtárlaton történt. Gaul Gusztáv, mint rendesen, ott időzött s szívesen kalauzolta ismerőseit a műtárgyak tömegében. Csodálkozásomra láttam, hogy az öreg Meixner is eljött a kiállításra és még nagyobb csodálkozásomra, hogy Gault megszólítja. Kérdezni látszott tőle valamit, mire a festő odavezette Volter asszonynak a második teremben elhelyezett szobrához, mely mint Sapphót ábrázolta, a katalógus pedig gróf O’Sullivanné néven említé a nagy művésznőt. A három név, Meixner, Gaul és O’Sullivan most ismét egymás mellé kerül, de szomorúbb alkalomból, mint akkor. Egymásután következő három napon temették a bécsi művészvilág e három tagját s ha jelen nem lehettem is a végső tisztességnél, de ott volt lelkem, mikor a búcsúztató szavak elhangzottak sírjok hantjánál. Meixner Károly, állt közülök legközelebb kedélyemhez és szívemhez. Ő nyitotta meg a szomorú sort, ő nyissa meg e helyen is. Őt előbb különösen bemutatnom fölösleges. Elégszer bemutattam bécsi tárcáimban, mert kevés mozzanatról lehetett megemlékezni a burgszínház életében az ő mellőzésével. És még akkor is fölösleges munkát végeztem: ismerték önök őt már régen és igen jól, hisz ő a német színészet táborában a vezérkar egyik tagja volt s a Sonnenthalokkal, Lewinskyekkel osztozott a kommandóban. Oszlopa volt ő a burgszinháznak és az intézőknek nagy gondot fog adni, hogy jó támasztékot találjanak az épület ama részére, hol ez az oszlop állt. Sokkal hamarabb követte társát Bukovicsot, kitől úgy látszik, még a halál szerepében sem szívesen előztette meg magát, semhogy szerves fejlődésben történhetnek a pótlás mindkettőjükért. Az óriási repertoire, melylyel Meixner brit, árván áll s hangosan sürgeti a betöltést, mely a burgszinház mostani két legjelesebb komikusának (Schöne és Thiemig) már amúgy is túlságos elfoglaltsága mellett sok nehézségbe fog ütközni. Csak a burgszinház úgynevezett tudósában, dr. Tyrolt Rudolfban, lehet nevető örökösét sejteni, ami azonban a jellembeli különbség, mely a Tyrolt intrikáló szatírája és Meixner jószívű humora közt létezett — nem is tekintve a nagy minőségi különbséget — veszélyes kísérletnek bizonyult. Állításom Tyrolt szatírájáról és Meixner jószívű humoráról homlokegyenest ellenkezik ama bécsi cikkezők véleményével, kik Meixner halála alkalmával művészi egyéniségét méltatták és őt mint a legepésebb szatíra mesterét ünnepelték. Legsikerültebb alkotásai voltak szerintök gazemberei, kiket egy Kranach alkotó erejével festett s kiknek jellemzésébe helyezte egész gyűlöletét és megvetését a világ lelketlensége és romlottsága iránt. Ragadozó tigriseket vagy csúszó-mászó viperákat festett bennök és realizmusával, melyet illetőleg a burgszinház legelseihez tartozott, elhitette velünk, hogy ezek nem egyének, hanem típusok, egy-egy egész világ típusai. Ezt az ítéletet nem tartom alaposnak. Akik így írtak, Meixnert jól ismerhették magánéletében, mely telve volt hóborttal és gyűlölködéssel, de aligha ismerték eléggé művészetében vagy pedig az ember ismerete befolyásolta őket a művészről mondott véleményekben. Én nem ismertem személyesen, nem is ismerhettem, mert mikor közelébe kerültem, beteges mizantrópiája már sokkal inkább elmérgesedett volt, semhogy szívesen fogadott volna új ismerőst. De ismertem művészetét, láttam legtöbb és legjobb ábrázolásait s mindig számoltam magammal és a benyomással, melyet rám gyakorolt. Az a körülmény, hogy a Clarence herceg, vagy Banquo vagy Wallenstein gyilkosát játszta, még pedig nagy kedvvel és kitűnő sikerrel játszta, keveset nyom a latban. A legtöbb alakítása a szíverősítő, kedélymelegítő, jószívű, zamatos humor önkéntelen hatását hagyta hátra, ha a szemlélő szofisztikai taglalatokba nem bocsátkozott; pedig a művészetben az a benyomás a döntő, mely az érzékeken, nem pedig az, mely az agyvelőn keresztül jut a kedélyhez. Van-e a Meixner humorára jobb bizonyíték, mint az, hogy a bécsi közönség, a kedélyességnek, jószívűségnek e nevezetes mintaképe, nevetni kezdett, alighogy Meixner a színpadra lépett; nevetni a jószívűség, megelégedettség oly mosolyával, mely csak kitelik tőle. Meixner legjelesebb szerepei: a hamleti sirásó, a Henrik közkatonája, a Romeo és Julia Pátere, a Csák udvari papja, a Télirege vén pásztora, Augier Giboyer-ja, Freytag Schmock-ja s számtalan más, épenséggel ezt bizonyítják. Sokkal inkább az általa személyesített alak mentését kísérelte meg, mintsem szatirizálását. De igenis volt játékában egy más neme a szatírának, mely mellettem szól s az ő jellemével is egyez. Azzal, hogy alakját rokonszenvesebbekké tette, mint a minek a költő vagy a színpadi hagyomány kegyelméből, az őket környezők ellen, ama világ ellen irányította rejtett szatírájának élét, mely a szerencsétlent lábbal lökdösi, a nyomorultat még nyomorultabbá tenni, a gyönge jelleműt még jellemtelenebbnek, a nevetségest még nevetségesebbnek feltüntetni iparkodik. Szóval: Meixner a kimé- ----- A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását a 25-dik, vagyis a századnegyedes évfolyam utolsó negyedére ajánljuk a hazai műveit közönség szíves figyelmébe. Minden nap (hétfőn is) megjelenő szépirodalmi és társadalmi napilapunkat dolgozó társak igen széles köre támogatja: kitűnő veteránok s jeles fiatal erők. Vezérelvünk: jó ízlés, nemzeti műveltség, társadalmi haladás. Előfizetési ár : évnegyedre 1art, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapesten.« Hátha még ott, elbolyongva Kék víz partján, erdők árnyán, Lelkemben a vesztett múltat S ifjúságom’ megtalálnám ! Hátha újra visszatérne, Megjönne a dacra kedvem S csiklandozna, ingerelne Minden, a mi lehetetlen ! Ok abból a lobogásból Csak egy sugarat találjak : Megifjodom, meg, bizonynyal És erőm is újra támad, S mint valami regepásztor, Füttyre lejtő, könnyű táncos : Vigan térek vissza majd a Feszes, rideg formulákhoz, S e vén, fanyar nénikéknek, Kik harisnyát kötögetnek, Örök tavaszról regélek Félestén, a thea mellett. . . Endrődi Sándor: Az akarat hősnője. (Elbeszélés.) Írta Munkácsy Kálmán. (Folytatás.) Ha borított mindent, a merre csak jártak. A szán gyorsan siklott tova a ropogós úton. Szinte nagyon is gyorsnak találta futását. Félt ama perctől, melyben viszontlátja Forlát. S minél közelebb ért hozzája, annál jobban nőtt izgatottsága és benső szorongása. Jól behúzódott a bundájába s komoran hallgatta a varjak károgását. Ő csak nyári diszében látta e tájat, s mi lett belőle azóta! Sivár, komor, visszataszító volt a képe, akár csak az ő lelke. . . Az inas abba a szobába vezette, melyben a nyáron lakott. Minden a régi helyen állt még benne. Sietve átöltözött s átment Forlayné lakosztályába. Keze reszketett, mikor ajtaján kopogtatott. . . Benyitott s könnyebbíilten lélegzett föl. Forlaynét egyedül találta. Nagyon sokáig elbeszélgettek együtt. Természetesen többnyire csak az elhunytról folyt a beszéd. Elmondotta, micsoda csöndes, elhagyatott azóta Forla. Nem mennek sehova sem, hozzájuk sem jön senki sem. Egyedüli sétájuk a temetőbe vezet. Izabella esküvőjét is csak a kastély kápolnájában teljes csendben tartják meg. — Ugye bár meglepte levelem? — kérdezte többi közt. — Sokáig haboztam, várjon ifjak-e? Izabella nem akarta, hogy meghívjam, de az önzés győzött bennem. Oly elhagyatottnak érezem magamat drága leányom halála óta s úgy vágyom, hogy valakivel legalább elbeszélgethessek felőle. Ugye bár megbocsát ezért nekem ? Aladár is megérkezik holnap reggel ezredétől. Azt akartam, hogy legalább még egyszer együtt legyenek azok, a kik leányomat virulónak s engemet boldognak láttak. Hiszen most Izabella is elhagy s öreg napjaimra egészen magam maradok. Ugyebár meglepte az Izabella esküvőjének híte ? — Nem túlságosan. Már a nyáron gyanítottam ezt. Legföljebb azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar megtörténik. — Izabella kívántaígy. A mily félénk, bizonytalan ember a jó Weber, talán még egy év múlva sem merte volna megkérni őt. Ő kérdezte meg tőle: mit akar vele tulajdonképen. Valóban nem értem, miért sürgette szinte lázasan ez egybekelést. Különben is nagyon megváltozott a Margit halála óta. Csöndes, szelíd leány lett belőle. Megtanult itthon ülni. Paripáján sem ült azóta s az erdőkben sem járt. Nem mogorva most, inkább mélabús. Nagyon megszerettem őt. Egész este együtt voltak. Izabella nem mutatkozott. Kelengyéjét rendezgeti, ő mentette őt Forlayné. Csak este, a vacsora után találkozott vele. Hirtelen benyitott a szobába, bizonyára nem tudta, hogy ő is ott van. Mind a ketten zavartan néztek egymásra s kezet fogtak.— Nem akartam, hogy eljöjjön, — szólt Bélához, — csupa gyöngédségből. Nénikém kivánta. Ne nehezteljen rám ! . . — Nincs is miért! Az én lelkem halott, nem tud már szenvedni. Szívesen jöttem ide. Ön volt az első, aki nekem gratulált. Viszonozni akartam én is figyelmét. . . — Köszönöm, meg vagyok győződve róla, hogy