Fővárosi Lapok 1888. szeptember (242-270. szám)

1888-09-16 / 256. szám

Vasárnap, 1888. szeptember 16 256. szám. Huszonötödik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Út előtt. Festett arcok, fásult szivek, Illedelmes sziszegések, Sima, nyájas marakodás, Vastag bűnök, híg erények , Fontoskodó nagyképűség, Nevetséges álszemérem, Üres, beteg, izetlen gőg Az alázat köntösében , Nyaka-kitekert erkölcsök, Görbe lelkek cifra hámban, Hivalkodó nyegleségek És sok egyéb ákom-bákom — Maradjatok magatoknak, Maradjatok egy időre ! Én kiszököm, menekülök A falukra, a mezőkre. Levegőt kell szívnom újra S bolyganom kell zöld erdőben ; Oda megyek, a­hol egykor Annyi fényes álmot szőttem. Oda megyek, ahol egykor Kék víz partján alva jártam S száguldoztam bús hajómmal Zivataros, habos árban ; Ahol arcom’ szél és hőség Szinte vaddá barnította, Nyitott mellem’ zápor verte S hűtögette hullám fodra, Ahol gazdag ifjúságom, Mint egy csodás tűzi­játék, Tékozló, fényes pompában Szétröpködött, szétvillámlék ... Bécsi tárca. (Három halott: Meixner, Gaul, gr. O’Sullivan.) Mintha most is magam előtt látnám még a gruppot. A tavaszi műtárlaton történt. Gaul Gusz­táv, mint rendesen, ott időzött s szívesen kalauzolta ismerőseit a műtárgyak tömegében. Csodálkozásomra láttam, hogy az öreg Meixner is eljött a kiállításra és még nagyobb csodálkozásomra, hogy Gault meg­szólítja. Kérdezni látszott tőle valamit, mire a festő odavezette Volter asszonynak a második teremben elhelyezett szobrához, mely mint Sapphót ábrá­zolta, a katalógus pedig gróf O’Sullivanné néven em­­líté a nagy művésznőt. A három név, Meixner, Gaul és O’Sullivan most ismét egymás mellé kerül, de szomorúbb alka­lomból, mint akkor. Egymásután következő három napon temették a bécsi művészvilág e három tagját s ha jelen nem lehettem is a végső tisztességnél, de ott volt lelkem, mikor a búcsúztató szavak elhangzottak sírj­ok hantjánál. Meixner Károly, állt közülök legközelebb kedé­lyemhez és szívemhez. Ő nyitotta meg a szomorú sort, ő nyissa meg e helyen is. Őt előbb különösen bemutatnom fölösleges. Elégszer bemutattam bécsi tárcáimban, mert kevés mozzanatról lehetett megemlékezni a burgszín­­ház életében az ő mellőzésével. És még akkor is fölös­leges munkát végeztem: ismerték önök őt már régen és igen jól, hisz ő a német színészet táborában a ve­zérkar egyik tagja volt s a Sonnenthalokkal, Lewins­­kyekkel osztozott a kommandóban. Oszlopa volt ő a burgszinháznak és az intézőknek nagy gondot fog adni, hogy jó támasztékot találjanak az épület ama részére, hol ez az oszlop állt. Sokkal hamarabb követte társát Bukovicsot, kitől úgy látszik, még a halál szerepében sem szívesen előztette meg magát, semhogy szerves fejlődésben történhetnek a pótlás mindkettőjükért. Az óriási repertoire, melylyel Meixner brit, árván áll s hangosan sürgeti a betöltést, mely a burgszinház mostani két legjelesebb komikusának (Schöne és Thiemig) már amúgy is túlságos elfoglaltsága mellett sok nehézségbe fog ütközni. Csak a burgszinház úgy­nevezett tudósában, dr. Tyrolt Rudolfban, lehet ne­vető örökösét sejteni, a­mi azonban a jellembeli kü­lönbség, mely a Tyrolt intrikáló szatírája és Meixner jószívű humora közt létezett — nem is tekintve a nagy minőségi különbséget — veszélyes kísérletnek bizonyult. Állításom Tyrolt szatírájáról és Meixner jó­szívű humoráról homlokegyenest ellenkezik ama bécsi cikkezők véleményével, kik Meixner halála alkalmá­val művészi egyéniségét méltatták és őt mint a leg­epésebb szatíra mester­ét ünnepelték. Legsikerültebb al­kotásai voltak szerintök gazemberei, kiket egy Kranach alkotó erejével festett s kiknek jellemzésébe helyezte egész gyűlöletét és megvetését a világ lelketlensége és romlottsága iránt. Ragadozó tigriseket vagy csúszó-mászó viperákat festett bennök és realizmusá­val, melyet illetőleg a burgszinház legelseihez tarto­zott, elhitette velünk, hogy ezek nem egyének, hanem típusok, egy-egy egész világ típusai. Ezt az ítéletet nem tartom alaposnak. A­kik így írtak, Meixnert jól ismerhették magán­életében, mely telve volt hó­borttal és gyűlölködéssel, de aligha ismerték eléggé művészetében vagy pedig az ember ismerete befo­lyásolta őket a művészről mondott véleményekben. Én nem ismertem személyesen, nem is ismerhettem, mert mikor közelébe kerültem, beteges mizantrópiája már sokkal inkább elmérgesedett volt, semhogy szí­vesen fogadott volna új ismerőst. De ismertem művé­szetét, láttam legtöbb és legjobb ábrázolásait s min­dig számoltam magammal és a benyomással, melyet rám gyakorolt. Az a körülmény, hogy a Clarence herceg, vagy Banquo vagy Wallenstein gyilkosát játszta, még pedig nagy kedvvel és kitűnő sikerrel játszta, keveset nyom a latban. A legtöbb alakítása a szíverősítő, kedélymelegítő, jószívű, zamatos humor önkéntelen hatását hagyta hátra, ha a szemlélő szo­fisztikai taglalatokba nem bocsátkozott; pedig a mű­vészetben az a benyomás a döntő, mely az érzékeken, nem pedig az, mely az agyvelőn keresztül jut a kedély­hez. Van-e a Meixner humorára jobb bizonyíték, mint az, hogy a bécsi közönség, a kedélyességnek, jószívűségnek e nevezetes mintaképe, nevetni kezdett, alighogy Meixner a színpadra lépett; nevetni a jószí­vűség, megelégedettség oly mosolyával, mely csak ki­telik tőle. Meixner legjelesebb szerepei: a hamleti sirásó, a Henrik közkatonája, a Romeo és Julia Pá­tere, a Csák udvari papja, a Télirege vén pásztora, Augier Giboyer-ja, Freytag Schmock-ja s számtalan más, épenséggel ezt bizonyítják. Sokkal inkább az általa személyesített alak mentését kísérelte meg, mintsem szatirizálását. De igenis volt játékában egy más neme a szatírának, mely mellettem szól s az ő jellemével is egyez. Azzal, hogy alakját rokonszenve­sebbekké tette, mint a minek a költő vagy a színpadi hagyomány kegyelméből, az őket környezők ellen, ama világ ellen irányította rejtett szatírájának élét, mely a szerencsétlent lábbal lökdösi, a nyomorultat még nyomorultabbá tenni, a gyönge jelleműt még jellemtelenebbnek, a nevetségest még nevetségesebb­nek feltüntetni iparkodik. Szóval: Meixner a kimé- -----­ A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását a 25-dik, vagyis a századnegyedes évfolyam utolsó negyedére ajánljuk a hazai műveit közönség szíves figyelmébe. Minden nap (hétfőn is) megjelenő szép­irodalmi és társadalmi napi­lapunkat dolgozó társak igen széles köre támogatja: kitűnő veteránok s jeles fiatal erők. Vezérelvünk: jó ízlés, nemzeti műveltség, társadalmi haladás. Előfizetési ár : évnegyedre 1­art, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: »A Fő­városi Lapok kiadó hivatalának Budapesten.« Hátha még ott, elbolyongva Kék víz partján, erdők árnyán, Lelkemben a vesztett múltat S ifjúságom’ megtalálnám ! Hátha újra visszatérne, Megjönne a dacra kedvem S csiklandozna, ingerelne Minden, a mi lehetetlen ! Ok abból a lobogásból Csak egy sugarat találjak : Megifjodom, meg, bizonynyal És erőm is újra támad, S mint valami regepásztor, Füttyre lejtő, könnyű táncos : Vigan térek vissza majd a Feszes, rideg formulákhoz, S e vén, fanyar nénikéknek, Kik harisnyát kötögetnek, Örök tavaszról regélek Félestén, a thea mellett. . . Endrődi Sándor: Az akarat hősnője. (Elbeszélés.) Írta Munkácsy Kálmán. (Folytatás.) Ha borított mindent, a merre csak jártak. A szán gyorsan siklott tova a ropogós úton. Szinte na­gyon is gyorsnak találta futását. Félt ama perctől, melyben viszontlátja Forlát. S minél közelebb ért hozzája, annál jobban nőtt izgatottsága és benső szorongása. Jól behúzódott a bundájába s komoran hallgatta a varjak károgását. Ő csak nyári diszében látta e tájat, s mi lett belőle azóta! Sivár, komor, visszataszító volt a képe, akár csak az ő lelke. . . Az inas abba a szobába vezette, melyben a nyá­ron lakott. Minden a régi helyen állt még benne. Sietve átöltözött s átment Forlayné lakosztályába. Keze reszketett, mikor ajtaján kopogtatott. . . Be­nyitott s könnyebbíilten lélegzett föl. Forlaynét egyedül találta. Nagyon sokáig elbeszélgettek együtt. Termé­szetesen többnyire csak az elhunytról folyt a beszéd. Elmondotta, micsoda csöndes, elhagyatott azóta Forla. Nem mennek sehova sem, hozzájuk sem jön senki sem. Egyedüli sétájuk a temetőbe vezet. Izabella esküvőjét is csak a kastély kápolnájában teljes csendben tartják meg. — Ugy­e bár meglepte levelem? — kérdezte többi közt. — Sokáig haboztam, várjon ifjak-e? Iza­bella nem akarta, hogy meghívjam, de az önzés győ­zött bennem. Oly elhagyatottnak érezem magamat drága leányom halála óta s úgy vágyom, hogy vala­kivel legalább elbeszélgethessek felőle. Ugy­e bár megbocsát ezért nekem ? Aladár is megérkezik holnap reggel ezredétől. Azt akartam, hogy legalább még egyszer együtt legyenek azok, a kik leányomat viru­­lónak s engemet boldognak láttak. Hiszen most Iza­bella is elhagy s öreg napjaimra egészen magam maradok. Ugy­e­bár meglepte az Izabella esküvőjé­nek híte ? — Nem túlságosan. Már a nyáron gyanítottam ezt. Legföljebb azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar megtörténik. — Izabella kívánta­­így. A mily félénk, bizony­talan ember a jó Weber, talán még egy év múlva sem merte volna megkérni őt. Ő kérdezte meg tőle: mit akar vele tulajdonképen. Valóban nem értem, miért sürgette szinte lázasan ez egybekelést. Külön­ben is nagyon megváltozott a Margit halála óta. Csöndes, szelíd leány lett belőle. Megtanult itthon ülni. Paripáján sem ült azóta s az erdőkben sem járt. Nem mogorva most, inkább mélabús. Nagyon megszerettem őt. Egész este együtt voltak. Izabella nem mu­tatkozott. Kelengyéjét rendezgeti, ő mentette őt Forlayné. Csak este, a vacsora után találkozott vele. Hir­telen benyitott a szobába, bizonyára nem tudta, hogy ő is ott van. Mind a ketten zavartan néztek egymásra s kezet fogtak.­­— Nem akartam, hogy eljöjjön, — szólt Bélá­hoz, — csupa gyöngédségből. Nénikém kivánta. Ne nehezteljen rám ! . . — Nincs is miért! Az én lelkem halott, nem tud már szenvedni. Szívesen jöttem ide. Ön volt az első, a­ki nekem gratulált. Viszonozni akartam én is figyelmét. . . — Köszönöm, meg vagyok győződve róla, hogy

Next