Fővárosi Lapok 1888. november (302-331. szám)
1888-11-01 / 302. szám
ismeri mindazokat, akik ez ártatlan szórakozásban részt fognak venni. — Álarcosbál lesz. — No, természetesen... Ismeri ön a proggrammot ? — Arra kérném kegyedet, asszonyom, mentse föl Gaetanát ily mulatságtól, mely egy fiatal leánynak könnyen megzavarja a szivét. Mi több: a zárda törvényei tiltják az alakoskodást... — Gaetana, tisztelendőm, úgy tudom, nem tett még fogadást. A fiatal leány halottsápadt volt. — Nem, bizonynyal nem; de én féltem őt, ismétlem, a bál nem lesz rá jó hatással. — Én ennek az ígéretét bírom, tisztelendő úr s most fölhozott érveit nem fogadhatom el... De, nekem még más okaim is vannak, — tévé utána a fiatalasszony. — Mindenkinek tudnia kell, hogy ma este Maffaeri kisasszony táncolni fog... Aztán a szerzeteshez hajolva susogta: — Különben azt beszélnék az emberek holnap reggel, hogy ön őt titkon a Marietta társaságában küldte el. A szerzetes mosolygott. — A rágalmazó nyelvekkel én mit sem törődöm ; figyelembe sem veszem a csevegéseket. A marquise élethalál-harcra készült. — Ön köteles, tisztelendő úr, adott szavát beváltani, mert én önt nem mentem föl az alól. Jusson eszébe, hogy Gaetanának az öltözete nálam van s csak rá várakozik. Vagy szakítania kellett a szerzetesnek a marquise-zel, vagy engednie kellett, hogy a leányka vele menjen. Az első választás nem volt Ínye szerint a szerzetesnek, kinek szüksége volt hívei támogatására ama pillanatban, a melyben a báró támadólag lép föl ellene. A második választás előnyösebb volt. Néhány órával el kellett halasztania tervének megvalósítását. Hallgatva azonban józan eszének a tanácsára, igy szólt a marquisenek: — Tartozom meghajolni óhaja előtt, asszonyom. Vigasztalhatatlan lennék, ha önneka neheztelését magamra vonnám. Nagyon le leszek kötelezve, ha három óra tájban visszakíséri a kisasszonyt, asszonyom, de azt előre kijelentem, kedves gyámleányom, hogy az ily kimenetele az utolsó lesz. Gaetana úgy remegett, mint valamely hangszernek a húrja. Ő kész volt kiugrani az ablakon, ha a marquise magával nem viszi. Vágya elhagyni a zárdát, a tébolylyal volt határos. — Nos, Gaetana menjünk! Megindultak kifelé. Elől ment Gertrud, ki a különféle papírtokokat vitte le a marquise kocsijába. — Hogy a marquiset ne fáraszszuk, — súgta Gertrud a leánynak, — értte megyek a kisasszonyért a tisztelendő úr által kijelölt órában. — Nem szükséges, — viszonza Gaetana szárazán. — A marquise szívesen elkísér engem. — Bizonynyal, — hagyta helyben Célignyné. S a kocsi gyorsan elrobogott. — Nem, én nem térek többé vissza. — kiáltott föl a leányka, szép fejét a marquise vállára hajtva, mintegy támogatást kérve tőle. Gaetana mit sem mert bevallani, de érezte, hogy a marquise megértette őt s ez neki elég volt. Célignyné nem kérdezősködött; gyöngédséggel igyekezett kedvencét megnyugtatni, női finom tapintatával és okosságával. Azonban oly újságról értesült, mely neki sok gondolkozásra adott okot. Gaetanát elhagyva, csaknem a Duparc kisaszszony boltja előtt, Dubois Alfréddel találkozott, ki arra kérte őt, engedné meg, hogy Maffaeri kisaszszonynyal beszélhessen. Nagyon komoly és fontos dolgokról van szó. — Maffaeri kisasszony nem ismeri önt, uram s nem hiszem, hogy önt elfogadná. Egyébiránt beszélek vele. Néhány nap múlva megkapja ön a választ. Célignyné újra kocsijába ült, mely Poitiers arisztokrata városrészében állott meg. Észrevette férjét az utcán s intett neki. A férj oda sietett. A marquise kérte, hogy kisérje el őt, mert beszélnivalója van vele. Aközben a kocsisnak kiszólt: — Gyorsan a kápolnába! A kocsi tova robogott. (Bolyt. köv.) tából megtudjuk, hogy »souscripcion internationale« útján folytak be a százezrek, melyekbe e ragyogó karrarai márványból készült emlék került. A jour des morts, a halottak napján a pere Lachaise nem egyéb egy fénytengerben úszó virághalomnál. Nem tudjuk, mit bámuljunk inkább : azt-e", hogy hol vették e tömérdek virágot, vagy azt, hogy hol vették a tömérdek pénzt e drága virágokra ? Az egész óriási sírkertet szorongásig töltik meg a kiváncsi párisiak, de ájtatoskodókat keveset látni köztük. A koszorúkat is többnyire fizetett kezek helyezik el. A halottak emlékének szánt egész ünnepnap nem egyéb, mint egy kis változatosság az élet folyásában. Itt minden múlandó, csak az élvek nem. A túl szabad, túlírnom, túlromlott Párisból menjünk a leigázott, félig műveletlen, félig babonás Írország keleti partjaira. Alig hiszem, hogy volna nyugati Európában nép, mely nagyobb tiszteletben tartaná halottait, mint épen a legnyugatibb. A régi keltákról maradt ez rájuk. Ismerjük a saliai és az ófriz törvényt, mely a halottak iránt elkövetett tiszteletlenséget halállal büntette. A falu minden lakója künn van a kicsiny temetőben, imádkozva, sírva az egyszerű sirdomb fölött. Mikor így láttam őket, rongyos ruhában, kiéhezett arccal, görcsösen átkarolva egy sirfát, zokogni, feltámadt bennem a kétely: holtaikat siratják-e, vagy azokat, akik még élnek? Egy igen különös, valószínűleg a pogány időből rájuk maradt szokást is láttam itt. A sírt behintik herével. Szerintük ez kibékíti a halottakat az élőkkel, és a netalán vándorló lélek visszakapja nyugalmát. Ez nagyon szép is volna, ha a helyszínen nem a saját lelküket küldenék vándorútra, mert alig hogy készek imáikkal, alig hogy letörölték utolsó könyüket, neki esnek a whiskynek és isznak annyit, míg maguk sem tudják már hogy élnek. Ha hasonló eredménynyel végződik is, de sokkal derültebben kezdődik a halottak napja a különben komoly és méltóságteljes spanyoloknál. Y vivan los muertos (a holtak is éljenek), kiált fel a spanyol minden mulatságnál; illik tehát, hogy az élők is mulassanak a holtaknál. A temetőbe étellel, itallal mennek ki és a temető falán kivűl hangzik a guitár és castagnette. Az egész gyászt az jelzi, hogy a nők kezében nincs legyező és hajukból hiányzik a virág. Nem akarom említés nélkül hagyni, hogy nálunk Ma-gyarországon, Bács és Baranya megyék bunyevác községeiben is dívik e szokás, azzal az eltéréssel, hogy a tambura és duda nem a temetőn kívűl, hanem kellő közepén szól, és hogy hangjaik mellett az ifjúság körbe fogva néhány sírt, — járja a hálót, akár csak farsang utolján a korcsmában. Mint ege és tengere, oly mosolygó Olaszországban az il giorno de trapassati, a halottak ünnepe is. És bár némely vidéken túlmennek azon a határon, melyet a jó ízlés az emberek cselekményei gátjául kijelölt, megbocsátjuk e tévedésüket, mert míveltségük nem áll ama fokon, hogy a szép és a nem szép közt, az illő és a durva közt megtudnák a határvonalat húzni. Némely vidéken ugyanis divatban van a templomokat kivül-belül, az oltártól a torony tetejéig halálfejekkel fölékesiteni. Igen különös ékesség, melyet azzal iparkodnak némileg elékteleníteni, hogy koszorúval veszik körül. Hogy e felkoszorúzott halálfő mit jelképez, nem voltam képes megtudni. Régi szokás, mondták s ezzel vége. Sok helyen szokás, hogy a holtakat nyitott, világos koporsóban kisérik a temetőbe. Gyermekek, ifjak és hajadonok ajkát tűzveres szegfűvirág díszíti s ha ez nincs, akkor piros rózsa. Velencében 1883-ban néztem végig a halottak napját. E város maga is a földi múlandóság élő tanuképe. A templomokat már napok óta díszítik a festarolik; sötét gyászba öltöztetik valamennyit. Legimpozánsabb benyomást a Szent Márk székesegyház teszi, melynek csillogó márvány oszlopai, égő gyertyái különös ellentétet képeznek a fekete posztóval bevont falakhoz és oltárokhoz. Valamennyi toronyból egész napon át zúgnak a harangok. Délután száz meg száz gondolán indul a nép a temetőkbe. Eölékesítik a sírokat, égő viaszgyertyával, virággal, bearanyozott papiros koszorúkkal. Minden sírnál ima és zokogás. Komoly árnyat vetnek a sötét- 2219 Hazai irodalom, művészet. * Berlioz »Requiem«-e holnap, halottak napján, előadásra kerül az operaházban. A filharmonikusok veszik elő, Broulik Ferenc opera-énekes, az operaház és a budai zeneakadémia teljes énekkarának közreműködése mellett. A »Grande messe des morts« Erkel Sándor karnagy vezénylete mellett a tavaszi hangverseny-idény kiváló zenei eseménye volt, bizonyára holnap is sokan fogják hallgatni ismétlését. Jegyek az operaházban és a színházi jegyirodában kaphatók. * Az első kamarai zeneestély jövő hétfőn lesz. Krancsevics, Pinkus, Sabathiel és Bürger vonósnégyes társulata tartja a redoute termében, Arkel Teréz k. a., a hamburgi színház primadonnájának közreműködésével. A műsor a következő: Haydn négyese, Rubinstein »Traum«-ja Mikuli Károly »Wasserrose« és »Veilchen«-je, énekli Arkel Teréz k. a. és Beethoven négyese. A zongorakísérést Mayer Gusztáv végzi. Jegyek a Rózsavölgyi-féle zeneműkereskedésben kaphatók. * Petőfi iskolai kiadása. Az Athenaeum Petőfi-kiadásai ismét egy becses munkával szaporodtak. »Petőfi válogatott költeményei« két kis kötetben legközelebb könyvpiacra kerülnek, az iskola használatára. A kiválasztást és magyarázást egyik megbízható, gondos irodalomtörténészünk, dr. Radics Ferenc tanár végezte. Munkája hézagot pótol. Mert Petőfi, kinek költeményei annyira elterjedtek a magyarság minden rétegében, eddig nem volt méltóan képviselve az iskolában. A tanítás eddig díjával volt az alkalmas kézikönyvnek. Pedig iskolai tárgyalásra kétségkívül legtöbb joga van épen Petőfinek, ki más téren ép oly nevezetes és nagy alapjait veté meg az újabb irodalom nemzeties irányának, mint halhatatlan barátja, Arany János az epikában. Dr. Radics Ferenc körültekintő gondossággal segített most a hiányon. A költeményeket módszeresen válogatta ki, induktíve legjobb műveiből igyekszik megismertetni a költőt. Az első kötetben 65 lírai verset közöl, kellő csoportosításban. Az első csoport Petőfit mint embert (fiút, férjet, apát és barátot) mutatja be ; a második csoportban legjelesebb táj- és fájképei vannak együtt; a harmadikban a hazafit látjuk. A bevezető életrajz kiegészíti a hézagokat. Minden egyes vers után magyarázat következik. Radics érdemes munkát végzett a jegyzetekkel. Nemcsak az egyes szokatlanabb kifejezéseket s képeket magyarázza meg, úgy hogy könyvének vegyes nyelvű iskolákban is nagy hasznát vehetik, hanem a pedagógiai szempontokat sem hagyja figyelmen kivűl s magyarázataival az ifjak szivére hatva, helyesen magyarázza Petőfi ama szavait is, melyeket az ifjúság az iskola ellen magyarázhatna. A második kötetben, »János vitéz« és »Bolond Istók« közölték, szintén kellően magyarázó jegyzetekkel. S e kötetke élén Petőfi költészetének jellemzését olvassuk olyan dolgozatban, mely magában is figyelemre méltó dolgozat. A szöveg gondos kritikával van közölve, lehetőleg az eredeti kéziratok nyomán. A munkát nyereségnek tartjuk az iskola számára. Egy-egy füzet ára kilencven krajcár. * Vértesi Arnold novellairói jubileuma, úgy látszik, a nagyobb vidéki városokban is érdeklődést ébresztett a szépirodalom iránt. Az író nemcsak számos üdvözlő iratot, hanem meghívásokat is kapott a nagyobb városokból felolvasások tartására. Vértesi csak úgy fogadja el e meghívásokat, ha felolvasásai ingyenesek vagy jótékony célra lesznek. Vértesi első felolvasását Szegeden tartja, azután Miskolcon és Szatmárit olvas fel. * Az »Armenia« novemberi füzete már megjelent. Élénken van szerkesztve ez is, tartalma változatos, mint az előző számok mindeniké. Első cikke zöld ciprusok a kétes világításban mozgó alakokra és néma hantokra. Megjönnek a penitentik is s fehér ruháikban majdnem kísérteties benyomást tesznek. Éjfélig tart a sirás és zokogás. Ekkor a temető ürülni kezd és újra megtelnek a gondolák. Némán sikkamlik el egyik a másik mellett s egyetlen hangot sem hallani. Minden szív még vérzik azok emlékétől, kiket egykor szeretett és imént megkönyezett. De mennél távolabbra jutnak a sikertől, annál inkább tűnik a bús emlék, a némaság is. Nem sokára már hallunk egyes szavakat, később vidám csevegést, kacajt és végre dalt. Az olasz fájdalmában és keservében olyan, mint a gyermek: a pillanat benyomásának él. Amily rendkívüli mértékben felizgatja a pillanat benyomása, oly rendkívül gyorsan törlődik is ki emlékéből és szívéből e benyomás. Amit az egyik pillanat hoz, a másik pillanat elviszi. Szemében még a köny, mikor ajkán már mosoly fakad. Halottakról lévén szó, nem akarok megfeledkezni egy különös szokásról, mely Taiti szigetén honos, és mely bizonyítja hogy a legvadabb állapotban élő népek is mennyire tisztelik holtjaikat. Cook kapitány meséli, hogy mikor e szigeten először volt (1769-ben) csodálattal hallotta, hogy ott a temetőnek mindig olyan neve van, mint az uralkodó királynak. Nyolc évvel később másodszor volt a nagy fölfedező e szigeten, s ekkor már más király volt és a temető is az új király nevét viselte. Cook ez alkalommal ezeket írja: »Helyes eljárás ez, hogy a fejedelmeket még életükben halandóságukra és arra emlékeztetik, hogy a föld, melyben holttestök nyugodni fog, nem lesz az övék! A törzsfő és felesége, midőn a temetőhöz értek, levették vállukról a felső ruhát; ezzel fejezik ki a szigetlakók, akik e helynek kiváló szentséget tulajdonítanak, a temető iránti különös tiszteletüket.« Sokfélekép, de mindenütt az van kifejezve a halottak napján, hogy legyenek áldva,akik már nem élnek.