Fővárosi Lapok 1888. december (332-360. szám)

1888-12-01 / 332. szám

Eszményt teremtett magának, a­mely szerint fiát nevelni óhajtotta. Barátnője, játszótársa, nevelője akart lenni. Az ő idejében a nőnevelés még kissé gyönge alapon nyugodott, de mindamellett is megtanulta, miképen kell egy levelet kevés nyelvtani és helyes­írási hibával írni; a történelemből is tudott any­­nyit, a mennyit a Lamé Fleury kézi könyvéből meg­tanulhatott s kissé franciául is csevegett; de midőn Mario növekedett, ismét hozzáfogott a nyelvtan, tör­ténelem és irodalom tanulásához, órákat vett idegen nyelvekből; szóval szorgalmasan tanult mint bármely iskolás gyermek, csupán fia iránt való szeretetből, hogy ennek a föladványokban segíthessen és ne le­gyen kénytelen ennek a jelenlétében pirulni s hogy fiának a tiszteletét kiérdemelhesse. Bizonyos pontig bámulatosan sikerült is ez a fiatal asszonynak, de midőn Mario a felsőbb iskolá­kat kezdte látogatni, mivel atyja azt akarta, hogy a mértannak szentelje magát, mondván, hogy ez a hala­dás tudománya. Klára asszony jelentékeny sziklára bukkant. Bármennyire iparkodott megérteni fiának újabb tanulmányát, a jegyek és számok útvesztőjé­ben nem tudta magát tájékozni s a mértant a legne­hezebb tudománynak tartotta; s ha nem sikerült neki valamit tökéletesen megérteni, mindig azt mondta: ez ép olyan mint a mértan ; egy betűjét sem lehet megérteni. Mario még nem volt tizenöt éves, mikor atyja meghalt s el lehet mondani, hogy Klára asszony ama naptól kezdve még azt a vonzalmat is fiára halmozta, melyet férje iránt érzett s egészen a túlzásig ment szeretetében. Most már csupán a fiának élt, csak ennek a szemébe nézett s szive is egyedül értté dobogott. A legcsodálatosabb azonban az volt, hogy rendkívüli szeretetével nem rontotta el a fiát. Mindig csak a javát akarta s ugyszólva túlfeszített erővel oda töre­kedett, hogy ne elégítse ki minden vágyát. Néha sirt is, midőn valamely kívánságát meg kellett tagadnia; érezte, hogy szive sajog a fájdalomtól, midőn fiát könnyezni látta, de hajthatatlan maradt, így növekedett Mario, ki szorgalmas, jó és en­gedelmes volt s anyját egész odaadással szerette. Elbeszélésünk idejében a fiatal ember már mérnök volt, szép, szakálas ifjú. Klára asszony, ellen­ben, noha még folyvást szép asszonynak lehetett tar­tani, kezdett veszteni arcának az üdeségéből; ha­lántékain is elő­csillogott egy-egy ősz hajszál s néhány apró redő mutatkozott a homlokán. De őt kevéssé aggasztották a tűnő évek s múló szépsége, legfelebb csak attól félt, hogy ha majd közte és fia közt a távol­igen szomorú, igen leverő hónap volt Magyarorszá­gon. Csak igen nagy hazaszeretet s igen nagy katonai vitézség fordíthatott ezen a szomorúságon! De e for­dulatot ismét még szomorúbb fordulat követte. Ha most visszatekintünk az akkori időkre s el­gondoljuk , mi minden történt és változott azóta, el kell ismernünk, hogy negyven év olykor igen nagy idő még nemzetek történetében is. A­ki akkor, december 2-dika után, a honvéd­ség ellen harcolt osztrák seregek fiatal hadura volt, az most Magyarország szeretett királya, kire a még élő régi honvédek is mind azt kiáltják: »Fény ne­vére, áldás életére!« ság nagyobb lesz, ez nem fogja őt többé mint barát­nőjét tekinteni s az ősz haja iránt való tisztelet so­kat levon a régi szeretetből és bizalomból. Csak leg­­alább már egyszerre megőszült volna, hiszen egy ősz fej látásában mindig találunk valami magasztosát; de mielőtt valaki odáig jutna, hajának mindenféle szinváltozaton át kell mennie s ez volt, a mi Klára asszonyt aggasztotta, kinek fölmerült a lelke előtt valamennyi deres hajú vén­ asszony s attól tartott, hogy fiának ő nem fog többé tetszeni. Ezért volt az, hogy mióta hajában ősz szálakat vett észre, kissé több gondot fordított a hajviseletére, hogy a fehér szála­kat lehetőleg eltakarhassa; festőszerekhez nem akart folyamodni, mert tudta, hogy azok gyakran ártanak az egésségnek. Megelégedett azzal, hogy egy-egy fehér hajszálat kevés olajjal és korommal fent be. Öltözetére is nagyobb gondot fordított s ezért állí­totta szobaleánya, hogy napról-napra hiúbb lesz, de a helyett csupán fia iránt való szeretete fokozódott. Ő mindenáron azt akarta, hogy Mario­n büszke legyen rá, ép úgy, mint ő volt a fiára. Tökéletesen meg volt győződve arról, hogy a fiatal emberek csak a fiatal arcokat, elegáns ruházatot s a mosolygó arcot szere­tik. Ezért akart Klára asszony fiatalnak és vidám­nak látszani s némi igyekezet mellett oly mértékben sikerült is ez neki, hogy fia gyakran szokta mondani: az ő anyja az egész világon a legszebb és legkedve­sebb anya. (Folyt. köv.) Hebe Lajos. 2439 Hazai irodalom, művészet. * Az őszi kiállításon az utóbbi napokban is igen élénk volt a vásárlási kedv. Legutóbb Schlauch Lőrinc nagyváradi püspök megvette Szobonya Mi­hálynak »A pereces« és Reichert Károlynak»Szarvas­­vadászat« és »A szórakozott béka« című festményeit. Ezeken kívül elkeltek még a következő képek: »A mosónő« báró Mednyánszky Lászlótól, vevője Császka György szepesi püspök; »Regent Street« és »Lon­doni részlet« vízfestmények P. Sala-tól, mindkettő­nek vevője ifj. báró Wodiáner Albert; »Mindszentek napján« báró Mednyánszky Lászlótól, vevője Péchy Imre, az államnyomda igazgatója; »Szerencsés hú­zás« Skuteczky Dömétől, »Peccarenico a Lecco ta­vánál« és »Riva dei Schiavoni Velencében« Calvi Ercoletól, mindháromnak vevője: Wicker Rezső; »Hiúság« Bortignonitól, vevője Strasser Alfred; »Múlandóság« Burger Lajostól, vevője Kadocsa Lippich Elek; »Esthangulat« Tölgyessy Arthur­tól, vevője Horn Dávid. Tölgyessy Arthurnak »Zsuzsika« című életképe és Bompiani »Lantos nő« című víz­­festménye szintén eladatott, a vevők azonban neveiket közzététetni nem kívánták. * Egy nő dalai. Kelemen Lajosné- Zathureczky Berta nevével több csinos dal alatt találkoztunk már a zenelapokban. Most két románc jelent meg tőle. Az egyiknek címe »Mikor csönd van«, a másiké »Szovátai búcsúdal«. Magya­rosak, dallamosak. A zenemű ára t írt és kapható Rózsavölgyi és társa zeneműkereskedésében is. * A »Földrajzi Közlemények« legújabb fü­zete két nagyobb dolgozatot tartalmaz. Az elsőben »A Retyezát vidéke« címmel Téglás Gábor egész kis monográfiáját nyújtja ez érdekes tájnak, vonzóan írva le nemcsak a területi viszonyokat, hanem a la­kosságot, szokásait, viseletét is. A második dolgozat a Requinyi Gézáé, ki »Egy szakasz a népek psycholo­­giájából« címmel szorgalmasan összeállított adatok­kal bizonyítja, hogy a földön, a sokféle eltérések da­cára, csak egy emberfaj létezik. A füzet végén szá­mos apróbb közlemény olvasható a földrajzi expedí­ciók és vizsgálódások köréből. * A „Babatündér“ balletújdonság színrehoza­­tala előtt az »Excelsior« még kétszer fog elő­adásra kerülni: december 3-án és 10-én. Mindkét előadást bérletszünetben, mérsékelt helyárak mellett tartják. Ezután e ballet hosszú időre le fog tűnni a műsorról. * „Gyermek­mesék.“ A magyar gyermek­­világ régi kedves lapjának a »Kis Lap«-nak egyik jeles mesélője. I d a n­é­n­i önálló kötettel kedveske­dett apró olvasóinak a karácsonyfára. A gyűjtemény­ben nyolc nagyobbacska mese van, részint a »Kis Lap« régebbi folyamaiból, részint újak. Ida néni érti a gyermekek nyelvét, mint kevesen; s a gyermek­­irodalomnak nem kis művészetét mint hivatott erő gyakorolja. Tud mély erkölcsi tanulságot s nemes érzelmeket rejteni a kicsinyes mesékbe, előadása sze­retetreméltó, humora egésséges és tud alkalmazkodni a romlatlan gyermeki kedélyhez. Ez szerettette meg őt kis olvasóival. A kötet elé a »Kis,Lap« szerkesz­tője, a kicsinyek »Forgó bácsi«-ja (Agai Adolf) írt megszégyeníteni a fiatal férjet, hogy öreg asszony testvérét (Klárné) öltözteti át s őt akarná elvitetni. De a dolog úgy fordul, hogy maga segíti leányát a szökésben. Végül pedig, hogy szent legyen a békes­ség, öreg Kovács Pál átengedi a duzzogó apának a korteskedés jutalmát: a regálét, a mely »úgyis csak újévig ér még valamit!« S ez a mondás az egyetlen »éle« a regáléról, a melyről pedig most ugyancsak sokat beszélnek s a melyet ugyancsak ki lehetne mó­kázni olcsó élccel. Azt hisszük, e vázlatos jellemzés is elég arra, hogy érthetővé tegye: miért nem hathatott a darab. A szerző maga sem gondoskodott eléggé darabjáról, de nem is segítette semmi. Még a zeneszerző sem, a­ki magyar rithmusra szedett, tótos dalokat énekeltet azzal a szerencsés duettel, mely maga is megmenthet egy darabot: Blaha Lujza asszonynyal és Vidorral. S még hozzá, a dalok nincsenek is jó helyeken alkal­mazva. Melancholikusan énekelnek a boldog esküvő után; az asszonyka víg nótát fuj a boldogtalanság­ban; a férj pedig keserves nótára gyújt a kapu előtt, mikor a féltékenység mérgét csepegtetik belé azzal a gyanúsítással, hogy felesége bent más­sal mulat. Szóval, Almási Tihamérnak tegnap nem volt szerencsés estje. Az első felvonás után a magasból türelmetlenül hívták ugyan, de földszintről pisszegés is hallatszott , s a szerző nem jelent meg. Blaha Lujza asszony, ki a szerzőtől pompás virágkosarat ka­pott, sokat kedveskedett, mint mindig, de a kuszált, lagymatag folyású darabban még az ő páratlan mű­vészete sem érvényesülhetett teljesen. A többi szerep­lők s a rendezés meg nem igen tettek egyebet, mint a­mit a szerző megírt nekik, ez pedig nem volt elég. A közönség, mely megtörte a házat, hidegen tá­vozott. * „Lakzi után.“ (Paraszt-vigjáték dalokban, 3 felvonásban, irta Almán Tihamér , zenéjét szerzette Serly Lajos.) A falusi kortes-világban tagadhatatlanul sok komikum magva rejlik, a­mely tarka képek víg soro­zatát vihetné színpadra. De hát az effélét könnyebb megcsinálni az életben, mint megírni papíron. A nép­színház deszkáin is többen megpróbálkoztak már vele, de kevés sikerrel. Ebből a motívumból akart meríteni Almási Tihamér is a »Lakzi után«-ban. A képviselőválasztást használta darabjához keretül s azt tette a mese gócpontjává, hogy két kortes apa a párt győzelmétől teszi függővé a fiatalok boldogsá­gát. Az ötlet, ha nem is épen új s eredeti, határo­zottan jó s alkalmas arra, hogy mulatságos bohó­ságok s kacagtató jelenetek forrásává lehessen. De az írónak, ki e helyzetet ki is akarja ak­názni, biztos kézzel kell az életbe nyúlnia s mar­káns vonásokkal rajzolnia, sőt az egymásba fű­ződő életképek s tarka jelenetek rajzában kell csak igazán sok ötletének lennie. De Almási Tihamérnak, * A Hubay-Popper quartett tegnapi har­madik estélyén ismét találkozott a kamarazenei estélyek törzs­közönsége. Minden hely el volt foglalva a redoute kistermében s a művész-társaságot rokon­szenves taps fogadta megjelenésekor. Kissé hosszúra nyúlt műsoruk a kamarazene gyöngyeiből tartalma­zott három számot. Mozart, a derült kedélyű klasz­­szikus g-dúr négyese, négy tételével kellemesen ve­zette be a sorozatot. Az örökszép dallamok derült világában jól esett elandalogni s a művészi színvona­lon álló előadás, melyben ép oly része volt Hubay Jenő és Popper művészetének, mint Herzfeld és Grünfeld kisérő hangszereinek — minden tétel után zajos tapsokra ragadta a hallgatóságot. Goldstein Y­i­­­m a k. a. közreműködésével Volkmann b-moll hármasa következett, a legnehezebb, de a legszebb e költői erejű és jó emlékű zeneszerző hagyományából. Itt Hubay hegedűje és Popper gordonkája, különö­sen az utóbbi derék társat és kiegészítőt nyert a zongora­részt játszó Goldstein kisasszonyban: tap­solták mindnyájukat. Beethoven f-moll négyese öt tételével, már más szférákba ragadott. Az élvezet teljes volt, lévén a művész­társaság hivatott magya­rázója Beethoven költészetének, melynek leggyakrab­ban is hódol. A legközelebbi hangversenynek bécsi vendége lesz, Walter G. a jeles Schubert-énekes, a­ki pedig ismeri a színpadot s kivált a népszínhá­zát, és ebben nem volt szerencséje. Új darabjában gyönge hatásokkal dolgozik, biablonszerű képeket visz színpadra s bizon bizon a rendezés sem volt irá­nyában annyi tekintettel, a mennyit megérdemelt volna: nem igyekezett a képek külső tarkitásával, a külső hatás eszközeivel legalább némileg pótolni azt, a­mi a darabban hiányzik — a pezsgő életet és cse­­lekvényt. Van rá száz példa, hogy ilyen módon az ügyes rendezés mennyit lendíthet a gyöngébb darab sorsán is. A »Lakzi után« meséje röviden az, hogy Hol­lós Gábor uram (Horváth), a »balpárt« vezére csak­is azon föltétel alatt ígérte oda leányát (Blaha Lujza asszony) Kovács Antinak (Vidor), hogy a kérő édes­apja (Makó), ki régóta hires »jobbpárti« kortesve­zér, feltűzte a balpárti piros tollat. De hát öreg Ko­vács uram ő figyelme vén róka. Két malomban is őrölni akar. Balpártiságot igér, hogy megszerezze fiának a boldogságot, de titokban írást ad a jobb­párt grófi jelöltjének, hogy reá szavaz s neki gyűjti a híveket, ha megkapja a regálé-bérletet. A fia­tal pár ép az oltár elől jő, mikor Hollós Gábor­nak elárulják a csínyt s ő most már elszakítja a fiatalokat, őriztetve leányát, nehogy az hites urá­hoz szökhessék. Ez az expozíció az első felvonás végén s csöppel sem vagyunk tovább a harmadik fölvonás elején sem. Közbe csak apróbb mókázások folynak, melyek közt az a legkacagtatóbb, mikor a cseléd szűrt akaszt az ágasra, ki­vájt tököt szúr fölébe fejnek s kalapot csap rá, az egynapos asszonyka tré­fásan kacérkodik a figurával, a férj a kigunyolt ud­varlónak (Szirmai) nézi s féltékeny lesz leányasszony feleségére. No meg azt is megtudjuk, hogy a válasz­tásnál a jobbpárt győzött. A harmadik felvonásban sem történik semmi, a­mi megoldásféle volna, csak egy kis tréfa. A fiatal pár szökni akar, Hollós uram megtudja s azzal akarja

Next