Fővárosi Lapok 1889. február (32-58. szám)
1889-02-21 / 51. szám
Csütörtök, 1889. február 21. 51. szám. Huszonhatodik évfolyam. Félévre.............................8 frt Begyedévre........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. L emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Lidércfény. (Elbeszélés.) Irta Abonyi Árpád. (Vége.) Ne lásson álmokat. Felemelkedik a székről s járkálni kezd, hogy elűzze magától a gonoszt. A szőnyegek elfogják lépése neszét, tehát nem a szőnyegekre lép, hanem a padlóra. Az koppan , arról bizonyosan tudja, hogy jár és ébren van. De nem tűnnek el tőle a fenyegető karok, hanem sovány test nő hozzájuk és egy száraz fej, ripacsos arccal, vörös hajjal. Ak ! ismeri, ismeri. . . Ez az ispán. Útjába kerül ez az ember mindenütt, ahová néz. Kikandikál vigyorogva a lángokból, ott lebeg hajladozva a falon, a levegőben, a porszemekben. Csak a kezét kell, hogy kinyújtsa és eléri. Utána nyúljon-e? Megfogja-e vékony, erezett nyakát, hogy kezébe szakadjon vörös feje s aztán meglóbálja ezt az utálatos fejet és odacsapja a falhoz, hogy szerte locscsanjon belőle a vértelen velő... Emlékszik, egyszer megütötte már. Kellemetlen emlék. De ez a harag hirtelen futotta el akkor mint a villám s lecsapott gondolkozás nélkül. Minek is tette?. Azóta folyton nyomában van az az ember. Sápadt az arca és kényes a szeme most is, de a következő pillanatban ökölbe szorítja a kezét s utána les és Margit után. Miért les ? Szereti... A suta! Ez a senki! Bolondság... De mi lenne más ? Ember és fiatal. Az őrült!. . És hátha most is leskelődik ? Ha csak arra vár, hogy Margit kilépjen a szobából a tornácra. Ha ott lesi valahol, ha reá emeli vak boszúvágyában a kezét és reá lő... Ettől a kalandortól minden kitelik. A bölcs is közelebb van a szitokhoz, mint az imádsághoz. S hát ez az ember, akinek vakmerő szenvedélyét megalázták -----Nem tud szabadulni ettől a gondolattól. Körültáncolják apró koboldok, összefogódznak körben és taszítják, vonják, biztatják: eredj, siess... Vész fenyegeti a leányt, ki tied — te kívánod —, mentsd meg. Fuss!... Hallgatódzott. Senki. A folyosókon csend, atyja szobájában van, s ő könnyűnek és erősnek érzi magát. Nem ingerli a köhögés, lélegzik fájdalom nélkül és nem röpköd mellette suhogó szárnynyal a fekete madár. S hátha csakugyan igaz a látnoki sejtés, ha valóság?.. . Mit érezne, ha csakugyan bekövetkeznék a veszély, melyet elháríthatott volna ? Nem, nem! Ne érezze soha. Inkább akar elevenen feküdni a sötét kereszt alatt. Felhúzza a felső kabátját, prémes sipkát nyom a fejébe, s puskát emel le a falról. Hosszú csövű, golyós fegyver ez, régi, hűséges társa csavargásainak. Vállra vele. Nem akarta kilőni többé a nevével jegyzett golyót és nem is fogja, ha nem kell. De ha kitalál repülni fészkéből az a hegyes darab ólom — ez az utolsó lövés, szeg lövés lesz. Azután lecsavarja félig a lámpát. Jó a homály. De hátha figyeli valaki és ettől a lecsavart lámpától gyanút fog? Inkább visszacsavarja. Hadd maradjon minden úgy, ahogy van, s ha bejön az édes atyja. Mindegy! Már határozott. Valami űzi. Nincsen maradása , mennie kell, hát megy. És ment. Lábujjhegyen kiért a folyosóra. Ott körülnézett. Nem látott senkit. Mehet bátran , a hosszú folyosón senki se kerül eléje. A lépcsőházban sem. Az udvaron sem. Lenn az oszlopos tornác végén pusmog valaki. Ketten vannak. Azonban nem veszik észre, hogy a hátulsó kapun Pál gróf lopódzik ki. Mikor pedig kiért az útra, valaki dörmögve beszélt társának, ki cudarul káromkodott. — Elszökött az urficska. Hej, hej! hogy az isten akár hová tegye a kötni valóját... — Minek szalasztotta el kend ? — Az ördög szalasztotta! Hát nem úgy futottam utána, mint egy ló ? Ez az udvarbiró és a kertész. A Máthé emberei. Reájuk ismer, de messze kikerüli őket, s azok nem veszik észre. Tovább mennek veszekedve a Máthé udvar felé, ahová ő is megy. Hanem most már nem a ház felé tart, hanem a kertnek. Ne találkozzék senkivel, csak azzal az egygyel a kit keres, akit mindenütt lát, akiről bizonyosan tudja, hogy ott leskelődik gonosz szándékkal valahol a bokrok között. Lenn a kertek végén megmászta az árkot, levette válláról a puskát, s tovább csúszott. Egész teste forró. Orrcimpái tágultak s fehér meleg párát lehellt gyors lélegzéssel a hideg levegőbe. De sehol senki. . . Csalódott volna ? Megcsalta volna a szivéből kelő jós ? A tudás, az ösztön ?... Az a látnoki sejtés, mely ide hozta ? Száraz ág koppan, bokor zörren itt-ott, s a faluból heves kutya ugatás bakszik. A láthatáron pedig most bukkan elő tiszta fénynyel a hold. Onnan a hová most ért, alig ötven lépés a verenda. A mellől a széles orgona bokor mellől, hová óvatosan leguggolt, jól látszanak fehér oszlopai a holdfényben. Hallgatódzott. Körülhordozta tekintetét a bokrokon és térdeire fektette nesztelenül a puskát. E percben megnyilt túl a Máthé házban az ajtó és Margit lépett ki gyertyával a verendán. És e percben megzörrent egyik bokor a palánk mellett. Az ispán. .. Ő az!.. . A sovány arcával, a vékony nyakával. Térdepel és előre néz. Jól látja arcán a sebhelyet, szemében a féltékenység tüzét a vad kárhozatos szenvedélyt és jól látja kezeiben a fegyvert. S azután egy pillanat az egész... . Oda rohanni az ispánhoz, kitépni kezeiből a fegyvert és visszaugrani tőle: egyetlen pillanat. Mit akarsz, szerencsétlen! Az ispán felugrott. De mellére szegezve az ifjú kezéből az a sötét nyílás a puskacső végén, amelyből kirepül villámgyorsan a halál. . . . Látja és visszahúzódik. Behúzza válla közé a fejét, s csak összerándult szempillái alól szikrázik ki baljós fénynyel a teste felett úrrá lett, de lenyűgözött, de tehetetlen állati düh. . . . .rr Mit akar velem ? . . . sziszegte reszketve. — Hallgass ide. .. — Eh!... Az ifjú fölemelte hidegen a fejét. — Ispán! Valami pattog. Apuska ravasz. A »suta« hallja : egy, azután megint egy... A ravasz fel van húzva. — Ispán ! folytatta fenyegető hangon az ifjú, ne ingereld a halált... Hallgass ide, parancsolni fogok és te engedelmeskedni fogsz. El fogod hagyni a falut és világgá méssz. Visszaadom a fegyveredet is, amellyel ölni akartál. De hogy kárpótlást kapj az ütésért, melyet én mértem az arcodra, itt van a tárcám. Fogd! „Ott láttuk .. Itt látjuk... De hogy soksára vehessem a dolgot, oda kell fordulnom, ahová most érdeklődő izgatottsággal irányul az egész ország figyelme: az országház felé. Ki kell kérnem a t. Háztól egy képviselőt, aki nélkül nagyon hiányos lenne az én napirendem sora. Báli vagy fürdői vendégek helyett én mindig azokat »látom ott«, akik eljőnek egy hazai házi ipar meggyökeresedéséhez egy kapavágást tenni. A legutóbbi időben is szép számmal jöttek a jó munkához. Ezeket hirdetem én örömmel, hogy »itt látjuk«. Az újonnan érkezetteket fogom bemutatni egymásnak és a régebben működőknek. Az egész társaságnak pedig egyszersmind pár eredeti alakot a népből lesz alkalmuk látni, hiszen úgyis van már közösség köztük: egyik adja a munkát, másik küldi az áldást. Kikérem tehát a t. Háztól azt az egyedüli képviselőt — es, majdnem azt mondtam, hogy az egyedüli grófot! — a ki ért ehhez a népmunkához: a varrottashoz. Ért. Ennek a grófnak daliás termete még magasabbra egyenesül, hatalmas melle még szélesebbre feszül, midőn egy-egy ősi mintájú szép varrottast kap a kezébe. Oda illeszti falra, ajtóra, pamlagra: »Ez aztán a darab!« S mivelhogy igy ért hozzá, azért is terjeszti olyan igazán. Erdély havas hegyei közt az ő kastélyát disziti a legszebb népmunka , de azért még szebbeket kíván. Minden levelét azzal kezdi, hogy most »egyet veszekedem«, s azzal végzi, hogy »pompás !« Azért nem mondom meg nevét a gernyeszegi képviselőnek, mert a most napirendemen levők közt egyedül ő a férfi s igy nagyon el találná még kényeztetni a sok bennő. Mert ezek közül sokan vannak, akik most »itt vannak.« Itt van azép leveleivel és buzgó működésével báró Radvánszkyné, ki unokája számára kért varrottast; itt van a tevékeny Szegedyné Gerliczy Irma bárónő, a ki még külföldre is kiterjesztette népipari buzgalmát; itt vannak: Látos Gizella, ki még Amerikába is küldött több varrottast, Orsetti Emilia, Gaal Imréné, Verzár Mártonné, Pilisy Katalin, Prihradny Ödönné, Gajzágó Antalné, Lippich Gusztávné, Mocsonyiné Ilona, Glasnerné, kik mind ezen a zord télen adtak munkát e népnek, vagy terjesztették munkáját. Egyik legbuzgóbb terjesztő volt székesfehérvárit Vértessyné Gizella, ki olyan buzgón ír jótékony célra egész kötet műveket, mint amily erélyesen népszerűsíti a varrottast. Az ő érdeme, hogy a férfi varrottas mellény annyira elterjedt. És mikor már a munka is, a kenyér is, a fa is fogyott volna és a hó egyre sűrűbben terült a tájra, jött a gróf Csáky Albinna valóban emelkedett hangon irt levele, melyben a népre nézve ezek voltak a legszebb sorok: »Rózsaszín varrottas ruha a leányaimnak, törülközők, ágynemű-betétek nekem, rózsaszín varrottas bölcsőterítő egy ismerősömnek stb.« — Látják, éppen akkor küldött a miniszter neje munkát, midőn már majdnem ki kellett mondanom, hogy senki sem kap varrást, — mondtam a begyült népiparosoknak. — Áldja meg a jó isten érette! Hogy ez az áldás igaz szívből jött, az már bizonyos, olyan igaz szívből, hogy még talán a miniszternek is ellensúlyozni fogja azt a nagy vétkét, hogy jól akarja taníttatni a német nyelvet! Egy koros asszony, ki pártás leánya részére kérte a munkát, nagyon a szivemre kötötte a következőt : — Instálom alásan, írja meg a miniszterné tekintetes asszonynak, hogy szépen kérem, küldjön varrnivalót a menyecske leányomnak is, mert ismét szopása van a hitvány fejének, el nem mozdulhat a bölcső mellől. Ahány ujj van a félkezemen, annyin sírnak már utána! — És szépek az unokái, Marci banya ? — Csak megjárnának, ha nem lenne egy hiányossága mindnyájának: kék a szeme instálom az egésznek. — És a kék szem nem szép, Marci banya ? — Már instálom sohasem léphet a fekete nyomába! Egy piros arcú, apró szemű fiatal menyecske büszke örömmel szól közbe: — Legyen hála az én jó istenemnek, a kicsi Erzsókomnak szeme fekete is, kicsi is. — Hát Erzsi, szépnek tartod te a kicsi szemet ? — De hát instálom csak szebb is a nagynál ? Inkább hiszem, a nagy szem lónak való és nem embernek ! — Meg annak ni! — szól közbe megborzongva egy serdülő leányka és kimutat az udvarra. — Jaj istenem uram, de rusnya jószágok! — S ismét borzong. Azok a rusnya jószágok pedig — egy pár gyönyörű őz — a sűrűn omló hóban ott futkosnak az udvaron s mikor egy-egy leboritott rózsahalom vagy bucsus-bokor van előttük, hullámos szökéssel iramodnak tova; aztán neszelnek, karcsú nyakukat, kecses szép fejeket magasra tartják. Egy csoport népiparos fiatal leány lép az udvarra s az őzpár szelidebbje rájuk néz; természetesen a leány megnyujtott derékkal futásra készen áll; de az urfi, érezve lővén-