Fővárosi Lapok 1889. február (32-58. szám)

1889-02-14 / 44. szám

Csütörtök, 1889. február 14. 44. szám. Huszonhatodik évfolyam. Félévre ...... 8 frt Negyedévre..........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOS. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenae­um-épület) küldendők. Lidércfény. (Elbeszélés.) Irta Abonyi Árpád. (Folytatás.) — Egy kérdést, kisasszony ! — s az ifjú lovára vetve magát, ugratott Margit mellé, — azt hiszem észrevette, hogy nem a friss levegő miatt jöttem, ha­nem önre vártam. Nem titkolom. Két hónap óta va­gyok idehaza s e két hónap óta mindig kerestem az alkalmat arra, hogy önnel találkozhassam. Megvallom gyakran leskelődtem önre. . . — Tudom, — felelte hidegen a leány. — Annál jobb. Az okot azonban nem tudja ön. — Nem vagyok kiváncsi. — Meg vagyok róla győződve, hogy nem az­ A mostani kedvező alkalmat azonban nem akarom elszalasztani, s meg fogom mondani önnek — — Várjon gróf! Kényszerit, hogy meghall­gassam ? Margit nyugodtan, nyílt tekintettel nézett a szeme közé. De az ifjú alig észrevehető gyenge reme­gést látott az ajaka körül, s határozott hangon felelt. — Nem kényszeríthetem, mert az oktalanság volna. Ám bizonyos vagyok abban, hogy ön, ha kije­lentem, hogy ezzel a magyarázattal magamnak és önnek egyformán tartozom, ki fog hallgatni engem. — Ez épen úgy hangzik, mintha parancs volna. — Kérés. . . — Ah !­s a szeme gróf!. . . Csupa fény. .. foly­tatta érdes gúnynyal a leány. — Lidércfény. .. felelte nyugodtan az ifjú. — Nagyon különös! — Nagyon közönséges. Sülyedő hajó árboche­gyén, korhadó növényzet vize fölött mindig megjele­nik ez a fény. Mindig a mikor közel suhog a halál. . . Kérem, hallgasson meg. — Beszéljen.­­ Ne legyen türelmetlen. Azonnal megszaba­dítom önt jelenlétemtől. — Holnapig. . . — Ne higgje, — felelte halkan az ifjú. Tekint­sen reám kisasszony, azután nézzen körül a herva­­dáson és lássa amott azt a fekete keresztet. Eleim feküsznek a sötét boltban. Felém integet a kereszt... látom és érzem. .. Eh! de mindez unalmas érzé­kenység. Hallgasson meg!— Atyám és az ön atyja régi ellenségek. Tudom okát, de nem bolygatom, mert az amúgy sem változtatna a helyzeten. Nem is ezt aka­rom .. . Meg akarom mondani önnek, hogy nekem ebben a kölcsönös ellenségeskedésben nincs és soha­sem volt részem. Mindig rosszaltam és mindig elitél­tem. Ez egy. A másik az, hogy múlt télen a főváros­­i­ban szándékosan voltam a nyomában. — Valóban? — Úgy van. Nem vonom vissza a kifejezést. Ön a fővárosba jött, büszkén, mintegy királynő, hi­deg fénynyel, dacos, fehér arccal, s megközelíthetlen volt, mintegy jéghegy. Kérem ne szakítson félbe!. .. Magatartásának az lett a következménye, hogy a hölgyek, mint ezt tapasztalnia elég alkalma volt, igen gyorsan elidegenkedtek öntől, s a fiatalságnak csak az a része dongta körül ostoba bókolásával, mely pénzét szerette volna megkaparitani, s — no igen — ráadásul a kezét is. De csak ráadásul. .. Margit izgatottan csapott a lova nyakára. — Uram! Pál gróf nyugodtan állta ki a felé villámló ha­ragos tekintetet. — Kisasszony? — Az ön élcei, — mondta remegő ajakkal a hölgy, — nagyon szellemesek; figyelmeztetem azon­ban, hogy engem az ön szellemének fénye egy cseppet sem mulattat. — Lidércfény, kisasszony. Szellemem — a­hogy ön mondja, — a szemem, az életem, a szavam a jö­vendőm mind, mind.. . Nemsokára ki fognak lob­bani, s ön hiába keresi a kialudt lángocskákat. Azon­ban hadd folytassam. Emlékezzék vissza. Első talál­kozásunk alkalmával az orvos bálon, midőn tourt kér­tem, ön szíves volt kosarat adni nekem. Ezt azon­ban olyan feltűnő módon tévé — — Ah!. . . — Bocsánat, ezt olyan feltűnő módon tévé, hogy e perctől kezdve teljes figyelemmel voltam ön­­ iránt és föltettem magamban, hogy — ha lehetséges — ki fogom gyógyítani képzelődéséből, s le fogom szállítani sajátságos büszkeségének magas piedestál­­járól, hol ön egyetlennek és tökéletesnek hitte magát ki csak megvetéssel nézhet a tömegre, mely áhítattal tekint föl rá. Fiatal hölgyeknél ez épen nem szokat­lan jelenség. Volt egy Cousinom, az épen olyan volt a­míg ki nem gyógyult, mint ön. Ő is azt hitte, hogy­­ az egész világ az ő szolgálatára van teremtve, hogy az emberek mind pulyák, a társaság kiállhatatlan, a férfiak majmok, a nők bábok, kik a majmok sze­szélyeit minden ellenszegülés és jogaikra való hivat­kozás nélkül teljesítik. Ő is meg akarta alázni a férfiakat, mint ön, — az neki épen úgy nem sikerült, mint önnek, — s a­midőn férjhez ment, úgy elfelej­tette összes ferde bogarait, — mint a­hogy el fogja feledni ön. Margit meglepetve fordította fejét az ifjú felé. Éles választ keresett, de e pillanatban semmi sem jutott eszébe. Se gúny,se visszautasítás. — Semmi. .. közönséges, lágy felelet. — Hálával vagyok érdeklődése iránt.... — Nem kivántam választ. — Ha tudtam volna, hogy ön érdeklődik irán­tam, mindenben az ön parancsait követtem volna. A Margit szava nem akar vágni. Pál gróf nem akarja hallani az élességet. Egy izma se rándul,mintha azt mondaná hogy : nem fáj. — Ön, — felelte nyugodtan, — nagyon jól tudta, hogy vonzódom önhöz, de nem akarta tudni. Megelégedtem ennyivel és nem voltam terhére soha.­­ Be kell azonban ismernie, hogy abban a világban,hová­­ belépett, egészen tapasztalatlan volt, s a­mit én tet­­­­­em, mindössze annyi, — hogy egyszerűen figyelmez­tetni kivántam arra a veszélyre, melyet modorával fölidézett. A társaságokban mindenütt önnel példá­­lództak; a hölgyek kétértelmű megjegyzésekkel ki­sérték merész mozdulatait, — a fiatalság tapsolt, ezt elérte ön, — de a komoly emberek fejcsóválva néze­gettek, — mert ön, szándékosan-e, vagy akaratlanul, — kivétel nélkül mindenütt, a­hol megjelent, nagy­fokú ellenszenven­vet keltett maga iránt. — Valóban ? K ü n n. (A tél utolsó jégvirágai.) Megcsurrant a házak födelén a hó, a nap nyá­jas sugarai egyre véknyitják a tetők téli fehér kö­penyét. Az ereszről vízcsöppek koppannak a magas tetejű kalapok tetejére, megnedvesül az aszfalt s a külvárosok szélein, hol rossz vagy fogyatékos a kö­vezet, meggyülemlik a sár. Tél­apó, ki mogorva ked­vében nagy hódulással mutogatta néhány nappal a maga uralmát, ellágyult s melancholikusan gondol a maga múlandóságára. És ez ellágyulás miatt először is a fák ágairól és a táviró sodrony fonalairól olvadt le a hó s a verebek mindjárt vigabban csiripeltek, mert nem kell már a hó alól kapargatni ki minden­napi morzsáikat. A beteg is dél felé kimozdult szobá­jának nyomasztó levegőjéből, élvezni a tavaszt ígérő nap kedves fényét, az enyhe szellő lengedezését s re­ményt meríteni a természet közelgő ébredéséből a maga egészségének visszatérésére. Örülhettek a kis cserjék is, hogy nap és szellő, egyik szép szerével, má­sik kissé kíméletlenebből, megszabadították a hótól, mely föld felé nyomta gályáikat, — még nehány futó hét s aztán kibujtathatják fakó rügyeiket. Már is ál­modoznak tavaszi pompás zöld ruhájokról. A jégkéreg, mely beburkolta a kisebb vizeket, már szétrepedezett s alatta előtűnt sötétzölden a viz. A Dunán már rég nem jégtáblák úsznak, hanem pro­pellerek röpülnek. A hold is örül, mert esténkint, ha megjelenik az égen, lesz tükre, melyben kacér asszony módjára nézegesse magát. De a tél utolja szeszélyes. Egy nap bárányfel­hők úsznak a kék egen, másnap szürke borulat ül az egész nagy mennyboltozaton. Meg-megered olykor a hószállongás, a beteg megint folyvást a szoba rabja. A jégpálya pedig, a fővárosi világ e téli gyönyörű­sége, hol nyitva áll az élvezetnek, hol el van zárva az­­ eshető veszedelmek elől. Buda e tekintetben állan­­­­dóbb örömeket élvez. Ott hamarább kezdődik, folyto­­­­nosabb és tovább tart az iringa gyönyöre. A város­­­­ligetben szakadozottabb, bizonytalanabb, rövidebb a­­ mulatság. Csakhogy a­mikor van, nagyobb is. Ott ad csak igazán szabad szárnyakat a korcsolya, mert nagy tért lehet beröpülni. A garde des dames-nak Argus szemének kell lenni, hogy folyvást láthassa, hol röpül az ő téli galambja. Szép, tarka látvány az egész kép. A közelebbi napokban újra megerősödött a jégkéreg. Sőt, egy pár kemény éjszakától meg is szi­lárdult, akár a márvány. Szenvedélyes korcsolyázó nők szemében fénylett, akár a drágakő s kedvesen sima lett, mint a tükörlap. Nyüzsögtek is rajta az emberek, mint bolyban a hangyák. Szólt a zene s a zenének hangjainál hullámzott az embertömeg fel és le. íme egy bál a szabad ég alatt. Fesztelenebb, mint a redoute-beliek, népesebb is, mert részt vesz benne nemcsak a fiatalság, hanem az öregek és az aprók is. S míg az egyes bálokat rendesen egyes kö­rök rendezik, itt minden osztály együtt van, ha egy kissé különködve is. Legvonzóbb azonban itt is, mint a bálban, a fiatalság. Azon legel a szemünk. Ifjú ember fűz karjára ifjú leányt s elröppen vele. Udvarol neki s a lány elpirul. (Vagy tán csak a szél fújta ki mosolygó arcát?) Könnyű az uj ismeretség itt, csak egy elesés s készek az uj ismerősök. Mint a bál (ámbár ezt ma már annyian kétségbe vonják,­ a jég is olykor-olykor házasság­szerző. De minden lányra mulatságosabb a korcsolyázás, mint a bál. Itt nem kell petrezselymet árulni, ha nincs, a­ki vezesse, mehet egyedül. A korcsolyázás mindinkább hódít s újabban már regényekben is kezd szerepet játszani. Első meg­­éneklője Klopstock volt, ki szenvedélyesen űzte ezt a sportot. Herder is írt róla költeményt. Sőt annak­­ idejében jó korcsolyázó volt Goethe is, habár egy­­ versében sem énekelt róla. A mi poétáink is, a fiata­labbak, olykor meg-megéneklik a jégpályát. De gya­korlatának jóval többször áldoznak. íme e pillanat­ban is kettő rohan el mellettem s úgy látszik, jobban repülnek a jégen, mint a Pegazuson. Csípős szél kezd fujdogálni s felkapja a havat és jégport, melyet a korcsolyák acél-éle karcolt föl. A szél kipirositja az arcokat s lengeti a hajfürtöket. A karcsú leánykák versenyt röpülnek vele — jól értik, csak úgy, mint a táncot, ezt a kecses mes­terséget. De bizony az a vastag börzianer, noha harma­­éve próbálgatja, nem mondhatja el magáról, hogy valami jól értené. Földhöz, vagyis jéghez vágódik nagy robajjal nem egyszer. — Sebaj! — mondja. — Ich bin schon den Krach gewöhnt. Szép őszinteség attól, a ki eleget bukott, mig meggazdagodott. Nyalkább látvány az a huszártiszt,a ki most suhan el mellettem és szánkát tol, melyben ifjú hölgy ül. Ki tudja miről beszélnek. A lány min­dig hátra tekint a tisztre és mosolyog. E mosoly a szív hálája a kedves élvezetért. Beh jó, hogy az a két diák, ki most olyan na­gyon egymásba ütközött, nem égi test. Bizony nem volna jó, ha az égen futó két planéta így egymásnak szaladna! Az egyik fiú fölhasználja azt a latin mon­dást, melyet ma délelőtt fordítottak Vergiliusból,­ hogy a másikat megvigasztalja: »Ne cede malis, sed contra audentior­ito!« Csárdásra gyújtanak a zenészek s fris erővel,,­ujult kedvvel emelgeti mindenki a lábait. De én már kifáradtam s megyek kissé pihenni a melegedő terembe.

Next