Fővárosi Lapok 1889. március (59-88. szám)
1889-03-01 / 59. szám
Nincs itt semmi a nagy városból. Annak örökös lármája, ideges sürgés-forgása, füstje, pora, ez az óriási kőtömlöc, a főváros, Zoltán háta mögött van. Tekintetét önfeledten jártatta a vidék felett. Mintha minden hang függve maradt volna a levegőben, oly csend volt. Mégsem. Hangos torkú rigó szólalt meg a szomszéd bokorban. Zoltán a nyári lakból székeket hozott ki s leültek. Garmathyné elmondta: mikor egyik gyermeke himlőben feküdt, Emilia s bátyja itt laktak. — El voltunk zárva a világtól, — szólt a leány, — oly jó volt itt. Jenő gyakran hozott magával vendéjgeket. Én lefeküdtem s ők az alatt a nagy diófa alatt iddogáltak s énekeltek a holdvilágos nyári éjszakában. Kinyújtott rózsás ujjacskájával egyedül álló lombos fára mutatott. Zoltán elgondolkozott. Fejét hátraforditotta s a nyitott ajtón a nyári lakba nézett. .Egész másnak tűnt fel előtte a két szoba, mióta megtudta, hogy Emilia benne lakott. Mintha benne hagyott volna valamit szépségéből s ifjúságából a leány. Elképzelte, mint lesett ki a függöny mögül a mulatókra, mint hallgatta ábrándos dalukat, poharak összeütődését s talán egy kedves, ismerős hangot, melytől szive megremeg. Elszomorodott. Garmathyné okos és jókedvű asszony volt s vezette a társalgást. Bizony, ha ketten ültek volna itt — ő és a leány — elültek volna szótlanul. A nőkről folyt a beszéd. Zoltán kedvetlensége tűnni kezdett s e tárgyról elmondta nem egy ötletét. A hang mind bizalmasabbá vált közte s Garmathyné közt. — Önök férfiak, szeretnek képtelenségeket gondolni s mondani a nőkről s ezen a beszéd-tárgyon gyakorolják magukat arra, hogyan kell szellemesen sértegetni. A nő, ez a fogalom olyan önöknek, mint katonáknak a festett alakok, — rálövöldöznek, csupa tanulásból. — A nő! — nem tudom asszonyom, mint gondolkoznak mások erről. De én egyet sohasem feledek : hogy belőlük az anya s a testvér kerül ki számunkra. — S mégsem az a legfőbb, kedves Zoltán. A harmadik, akit ön elhallgatott. A nő, kit önök szeretnek s ki önöket megérti. — Én nem szerettem soha. Erről nem beszélhetek. Tréfásan akarta mondani, de oly komolyság érzett ki hangjából s jelent meg szemeiben, hogy a leány összerezzent. — Soha, asszonyom. Futó ismeretségek nőkkel; néhány együtt töltött óra bája, vagy csak egy tekintet tőlük, a mint az Andrássy-úton, fogataikban hátradőlve, legújabb elragadó kalapkájukat mutatják be; fehér fogaik egy villanása, a corsó padjának villanyszürkületében; vagy selyem napernyőjük fénye, a mint a helyi hajó fedélzetén tejarcuk rózsasznei felett őrködnek, — ezek képezik a nőkről életem összes emlékeit. Nem ismertem még azt az egy nőt, aki szívünket birja, aki boldogít vagy megcsal. Hanem a nőket, a maguk bájoló egészében, nem ismerve, néha csak egy pillanatra tűnve fel, aztán örökre eltűnve a sok között. Ezek a nők, a kik futó mosolyuk árát nem veszik meg szivünkön kamatok kamatjával. Kik szépségüket oly önzetlenül mutogatják. Kik a nélkül, hogy tudatával bírnának, egy rossz napunkat tették elviselhetővé, egy nyomasztó gondot leheltek el szivünkről s kik hálánkat meg se várva, gyorsan elsuhannak s nem látjuk őket többé soha. Ezek a nők, kiket minden fővárosi ember-áradat megterem s minden utcaszöglet mosolyogva kínál. .. Érezte, hogy kissé fellengősen beszélt, valami erő úgy késztette erre. (Folyt, köv.) Pál a magyar népies genresz elsőrendű mívelője s ritkán fest aquarellt. Oly ritka termékeinek egyike a »Ködmenes paraszt,« mely a legéletteljesebb typusok egyike. Joanovits Pál, ki a montenegrói életből veszi képeinek tárgyát, »Családi élet« című vázlatát ajánlotta föl, amelyen ipari realizmus és művészeti jellemzetesség nyilvánulnak. A keleti genre-t itt is Eisenhut Ferenc képviseli »13\'está«-jával. Jellemző a mi művásárló közönségünkre, hogy olyan művészt, mint Baditz Otto nem számítja kedvencei közzé. A Münchenben letelepedett magyar festő alig bír eleget tenni angol és német megrendelőknek, míg nálunk két kiváló képe évek óta eladatlanul függött a műcsarnok titkári helyiségében. Az egyiket a »Szegedi árviz«-et végül is ajándékba kapta a Jó szív. A másik meg a »Madonnáit ábrázolja, a mint ölében a a Krisztus gyereket tartja: öt év óta fényképek és metszetek útján európaszerte ismeretessé vált. Igazi vallásos kép ez, de nem mereven egyházi. Főpapjaink egyike-másika rég megvehette volna, mert templomi képnek is alkalmas. Tájképfestőink közül Telepi Károly egy nagyobb alakú művét a » Törcsvári szoros«-t találjuk e csoportban, Spányi Béla pedig egy finom hangulatú, sajátos színezetű »Esthangulat«-át engedte át. Ugyancsak Spányitól egy új kép is köti le a figyelmet: Címe »Esti harangszó«. Mint a művész minden festményét, ezt is poétái lendület hatja át. A mező közepén szelíd arcú, fiatal pásztorlány áll, fehér lepelbe burkolva. Magába mélyedve figyel a harangszóra. E magányos alak rendkívül illik a tájhoz, melyen a természet csöndje, mélasága az első pillanatra megkapja lelkünket. Ismét külön osztályt képeznek e kiállításban az árverési bazár számára küldött képek és szobrok. Ez utóbbiakkal hamar végezhetünk, mert plasztikusaink nem igen bízva a jó vásárban, kevés munkát állítottak ki. Sok dicsérettel kell kiemelnünk Brestyánszky Béla egy domborművét »Amor és Psyché«-t, melynek az az előnye is van, hogy márványból van faragva. Az anyag belső becse mindjárt szalonképesebbé teszi a szobrot. Brestyánszky legtehetségesebb művészeink egyike, aki a Deák-szobor pályázat alkalmával az egyik díjat nyerte el. Oly kitüntetés ez, mely által más országban már rég nagynevű és gazdag művész volna. Hogy mily jeles erő lakozik benne, mutatják az Andrássy-úton, a Hagenmacher-palota allegóriás alakjai. A kiállított dombormű is finom, ízléses. Lantai Lajos két gipszműve és Szász Gyula két arckép medaillonja érdemlik meg a megemlítést. A bölcskei ismert naturalista festő Kegyes József, ki soha rajzolni és festeni nem tanult s hajlamait kitartó szorgalommal követve, bizonyos routine-ra tett szert: ezen a kiállításon egy »Borozó paraszt«- ot mutat be, oly természethiven s oly ősi naivsággal, hogy mindenki megáll e kép előtt. Nem lehet érdekesebbet képzelni, mint e különös genre-alak, melyen a modern technika fogásait, a színvegyítés, az árnyékolás, a felfogás szabályait hiába keresnék. Ám azért a régi akadémikus modort se találjuk rajta. Kegyes József tán az egész kerek világon a legönállóbb piktor; nem utánoz senkit, mert életében édes kevés művet látott, amelyet mintául vehetett volna. Egy mestere volt: a való élet; ezt igyekszik ő, sokszor kínos pontossággal, érzékiteni. S az ő paraszt-alakjain az arc, a kezek, a ruha s egyéb részletek mind megannyi másolatai az élő mintának. Ilyen sajátos utánképzés a kulacsot tartó, napsütötte arcú paraszt is. A kiállítás egyik kuriozitása, melynek hamar akadhat vevője. Pollik Béla, ki fölváltva énekel és fest, újabban a saját régi motívumait ismétli, de a bátor, erőteljes ecsetkezelést aprólékos pepecseléssel pótolja. A »Delelő juhok« című képét már több változatban ismerjük. Itt a gyapjasok közt néhány jól megfestett is látható. Győrök Leo, ki rendesen a magyar tenger-I nagyobb figyelmet. A »Kalotaszegi fonó-leányok«, to- A kis értet. A. Godin elbeszélése. (Folytatás.) II. A hold megtelt, de világát nem sikerült kellően szétárasztani; ahányszor kitolta sápadt arcát a felhőnyílások közül, mindig egy-egy újabb tolakodott eléje, akadályozva abban, hogy bepillanthasson ama hálószobába, melyet szemügyre akart venni. Midőn végre teljes fényével hatolhatott be ama magas ablakokon, melyeknek egy-egy szárnya nyitva volt, kémlelve eresztette ezüst sugarait a virágasztal széles levelű növényeire, mely körülbelül a szoba közepén állt, egy másik kisasztalhoz tolva, valószínűleg azért, hogy ernyőül szolgáljon, mert egy nagy mézgafa hegyére könnyű, sötét kendő volt illesztve s alsó vége gonddal a virágasztalhoz fűzve, hogy a lámpának minden fényét fölfoghassa. Egy fiatal leány itt ennek a világánál szorgalmasan, egész kényelembe helyezve magát. A szép szőke hajfonatok szabadon csüngtek alá a fehér peignoir-on, melynek hátrahanyatlott ujjai látni engedték a fiatal leány finom karjait. Amit e leányka fogalmazott, nem volt ugyan hősköltemény, de mégis történeti levél — nagyon hosszú levél; most már két, sűrűen bektiv hevert előtte, mig a harmadiknak a betöltésén buzgólkodott. Egyszerre a szekrényen levő óra ütni kezdett s ugyanekkor a szobának sötét hátteréből egy finom hang volt hallható. — Ugyan, Martina, hagyd abba végre az írást, hiszen már tizenkettőt ütött az óra! Mily bohóság éjfélkor firkálni, kivált a tegnapi bálés után, mikor csak hajnali szürkületkor pihenhettünk meg. S ha reggel minden olaj hiányzik majd a lámpából, a mi szigorú nénénk észreveszi az alapszabályok megsértését, hiába minden ravaszságod — s akkor hallunk feddő szavakat bőven. A szőke fejecske a már ágyban fekvő hölgy felé fordult. — Oh, azok a ti alapszabályaitok!.. ugyan, mondd csak, Ágnes, hogy tűrheted te mindezt ? Szörnyűség ez, így zsinórmérték szerint élni! Még csak a lámpát sem szabad addig égetnünk, ameddig nekünk tetszik! Oh, én mennél elébb megszököm innen!.. No de, légy nyugodt, már készen vagyok levelemmel. — Már! — gúnyolódott a másik, miközben Martina a levelet félretéve, a lámpát kioltotta, mert épen most világított be teljes fényével a hold. — Ma egész nap el voltunk foglalva s a tegnapi nap megérdemelte, hogy mihamarabb leírjuk, mig a részletek élénken emlékünkben maradnak. Oh, de pompás mulatság volt az!.. Az én Micámat gyorsan kell erről értesítenem, hiszen. .. Oh jaj! E fölkiáltás, melyet a háttérbe futás követett, ismétlődött onnan. Négy kimeresztett szem bámult az ablak felé. Kint egy titokszerű jelenség lebegett. Fehér fátyol környezte a tejszín arcot, melyen a szemek helyén két kis csillag ragyogott. Nagy, kifeszített szárnyak mozogtak e fej mögött, hogy azonban ezek a vállból nőttek-e ki, lehetetlen volt fölfedezni — átalában testrész nem volt látható, csak fátyol! S a kisértet magasan a talaj fölött, mert az unokatestvérek szobája az első emeleten volt. Csak egy pillanatig látszott a tünemény s ekkor a fátyolszövet fölemelkedvén, valamely tárgy röpült be a talajra s minden elmúlt, mint az éjszakai álom. S a mint eme titokzatos tünemény eltűnt, a hold is föllegek mögé merült és teljes sötétség lett. Az unokatestvérek remegve, szorosan tartották egymásnak a kezét. Martina ijedtében az alapítványi hölgy ágyához futott, de mindamellett is kettejük közül ő látszott bátrabbnak, mert míg Ágnes kisasszony elborzadva susogta : »kisértet!«, mert a kis leány már ismét az ablak felé futott, nem törődve papucsával, melyet a nagy sietségben lábáról elvesztett s tapogatózni kezdett a talajon. Eléggé gyorsan megtalálta a mit keresett s most elkezdett kacagni folyvást, mellék poétikusabb pontjait választja képei tárgyául, újabban az al-Dunára tesz művészi kirándulásokat. E festményei is jellemzetesek. Mesterházy Kálmán kiállított képei közül legtöbbet ér az »Őszi szántás« című, sőt e borongó hangulatú tájrész, a gondosan megfigyelt előtérrel, a festő legszerencsésebb munkája. Újvári Ignác egy év óta Münchenben folytatja tanulmányait. Haladásáról örvendetes bizonyságot tesz »Késő nyár« című képe, melyen a levegő feltűnőn igaz színeket mutat. A sűrű, lombos fák szabatos rajza is emeli a kép értékét. A plain aire-ben kevés fiatalabb művész alkot oly figyelemreméltót mint Vágó Pál. A napvilág fényjátéka, az árnyékvetés mind feltűnő természetesek az ilyen stúdiumain. Nem egyszer oly erősen realisztikus a természet jelenségeinek e hű visszaadásában, hogy némi nyers vonásoktól se idegenkedik. A »Jászapáti tájrészlet« azonnal leköti a figyelmet a napsütés virtuóz feltüntetése által. Azutkás fákkal szegélyzett út nyílik a néző előtt, melyen kocsi közeledik. Az előtérben balra fehér libák hűsölnek a réti vízben, jobb felől mező terül el, középütt két gyermek leányka áll s várja a kocsit. Az egész jelenetre a bárányfelhővel tarkított kék ég mosolyog alá. A hatás kissé nyugtalan , de a kép kiváló előnyei feledtetik ezt. A művész egy régibb, jól ismert műve: »A díva türelempróbája« szintén árverezés alá kerül. Pálmay Ilka, rózsaszín ruhában minta gyanánt ül amíg Strobl Alajos a műcsarnokban kiállításra jutott márvány mellszobor agyagmintáját készíti. Feltűnő, hogy a pikánt tárgyú, francia alapossággal s igaz hatással megfestett képnek, mely annak idején a tárlat egyik vonzó darabja volt, mindeddig nem akadt amateurje! Jendrassik Jenő is szereti a plain-aire-t. Nála diszkrétebben is nyilvánulnak a szin és fény különféle hatásai. Genre alakjaiban szokatlan finomságot tud önteni s újabban gyermek-arcképeivel kelt mind-