Fővárosi Lapok 1889. március (59-88. szám)
1889-03-26 / 83. szám
Kedd, 1889. március 26. 83. szám. Huszonhatodik évfolyam. Félévre..................................8 frt Negyedévre............................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. L emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetését, a 26-dik évfolyam második negyedére, ajánljuk a művelt olvasó közönség figyelmébe. A lap naponként teljes ivén, hétfőn féliven, jelenik meg, válogatott szépirodalmi művekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal. A nemzeti műveltség, társadalmi haladás és ízlésfejlesztés komoly érdekeit szolgálja buzgón és élénken. Dolgozótársai régi jeles irók és fiatal szép tehetségek. Kiadója az Athenaeum-társulat. Előfizetési ára: évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalványok és pénzes levelek e címen küldendők . A »Fővárosi Lapok« kiadóhivatalának Budapest. Két találkozás. (Römer Flórissal.) Irta Hőke Lajos. Pozsonyból 1848. március 15-dikén Kossuth Lajos indítványára, az országgyűlés 75 tagja hajózott Bécsbe, hogy a királynál kieszközölje az önálló, felelős magyar kormányt. Ez a küldöttség két nap múlva tért vissza a parlamenti kormány aranygyapjával. E közben az országgyűlés termét kissé ujjáalakiták s március 18-dikán Kossuth kimondta, a miért évek óta küzdött: az ország minden lakosának törvény előtti egyenlőségét s a közteherviselést. Szentkirályi Móric indítványozta s a követek táblája egyhangúlag elfogadta, hogy az ország megváltja a úrbéri tartozásokat a földesurak kárpótlásával. Daróczy Zsigmond pécsi kanonok pedig a papi dézmát ajánlá föl áldozatul, a magas klérus nevében, a haza oltárán. Szivetemelő nyilatkozatok voltak ezek s én, a ki hallottam azokat s láttam e nagy történeti jelenetet, el valók ragadtatva. Mindig mélyen fájlaltam a jobbágyság nyomott életét, vártam sorsának jobbrafordultát s most, hogy ez megtörtént, eltelve hazánk szebb jövőjének reményével, siettem ki a szabadba, hálát adni istennek. Az ottani városligetben találkoztam egy még fiatal szerzetes-tanárral, ki akkor szülővárosában, Pozsonyban, a természettudományokat tanító nagy kedvvel. A benedekrendi Römer Flóris volt. Veteményes ágyai közt foglalkozott, s mint a gondos szülő alvó gyermekeit, azt nézegette, vizsgálta: ébrednek-e már az ő örömei. Az elvetett magvak csirádzását várta. Mondom neki lelkesülten: — Tanár úr ! Hát nem örvendez e szép nap örömén, melyhez a természet is a maga aranyos napfényével járul ? Erre ő veteményeire mutatva felelte: — Ez az én világom, ezek az én igazi örömeim. Miattam zajonghat a világ. A természet a legtöbbet ér. Ott hagytam, átengedve magamat a nap örömének s a haza egén derülő uj korszak hevítő reményeinek. Néhány hó múlva aztán a haza derülő egét egyre terhesebb korú lepte el: nemzetiségek föllázadása, polgárháború, később a függetlenségi nagy harc, másfél év múltán pedig az orosz beavatkozás és a legnemesb ügy bukása. Én 1849. szeptember elején Léva főutcáján járva, az ott álló üres parasztszekerek mögül valaki egyszer csak a nevemen szólít. Oda megyek s látom, hogy Rómer Eláris. — Hát az istenért, — kérdem, — hogyan kell itt találkoznunk ? — Bagoly vagyok a németeknél. — Mint történhetett ez ? — A Nagy Sándor hadtestét, melyben mi, voltpapok, vagy ötvenen szolgáltunk, a muszka szétverte Debrecennél. Én megmenekültem. Bujdosva jöttem e felvidékre, hogy Árvamegyébe juthassak Abafiékhoz. De Zólyomban rám ismert a postamester s följelentett Máttyus császári biztosnak, ki a Grabbe orosz hadtesténél szolgált s engemet mint honvédtisztet letartóztatott, így vagyok itt foglyul, noha fölügyelet nélkül. Emlékeztettem őt múlt év március 18-diki találkozásunkra a pozsonyi városligetben. — Akkor úgy látszik, — mondám, — hogy a politika nagy vívmányai nem igen érdekelték. — Nem foglalkozom a politikával soha — felelte. — De mikor egyszer a haza veszélyben forgott, fegyvert ragadtam én is s felhívtam tanítványaimat, hogy kövessék példámat s menjünk együtt harcolni a hazáért. Ezért kellett aztán neki, a derék hazafinak hat évi várfogságot szenvednie. Lévai találkozásunk napjaiban történt, hogy Klapka tábornok egy kapitányával két elfogott orosz tisztet küldött vissza Grabbe tábornoknak Lévára. Ezeket guerillák fogták el Losonc mellett s bekísérték a komáromi várba, de ahol Klapka nem óhajtott a vár élelmében muszkákat is részesíteni s igy őket a legközelebbi muszka hadtestnek ajándékozta vissza. A Léván levő orosz tisztek ezt igen lovagiasnak találták s mivel osztrák gyűlöletük miatt különben is szívesen barátkoztak a foglyul esett honvédtisztekkel, biztaták Rómer Flórist: — Nos uram, ragadja meg a kínálkozó alkalmat. Most a Klapka kapitányával szépen elmehetne suttyomban Komáromba. — Nem tehetem. — Miért ? — Mert szavamat adtam, hogy nem szököm meg. így maradt aztán fogságban s innen került hosszú időre állambörtönbe a »József főherceg kedves tanára«, hogy csak sokkal később, a jobb idők beköszöntével lásson ismét szép napokat. Engemet negyven évi barátság kötött e derék tudóshoz és nemes főpaphoz. E két találkozásom emlékét leírva, e sorokkal mintegy irodalmi koszorút teszek sírjára. Noha e találkozások rövidek valának, mégis eléggé jellemzik őt, mint a természet nagy barátját, mint lelkes hazafit és mint az adott szó becsületférfiát. Lelki arcképét tükrözik vissza mindama szavai, melyeket e kis emlékezésben leírtam.zövegben is több a közvetlenség és természetesség. Eredeti »földszag«-uk van. A dallamokat Brahms magyar jellegben, de szabadon költé, tehát inkább az vél teljesen, mint a »Magyar táncok«, melyeket oitakép kedvelt csárdásokból alkalmazott zongorára, trmészetesen összhangzati gazdag finomságokkal. A tulajdonképen a cigányzenétől a költő távol tarta gyan magát, de merített belőle műzenei célra. A tartalom a legegyszerűbb s egyszersmind a lggazdagabb: a szerelem. El lehet rá mondani, mint Schubert »Müllerlieder«-jére Rückert jeligéjét: a szerelem a legrégibb, legújabb és legpáratlanabb lágjelenség.« A »Cigánydalok« egy kis regény, ilynek történetei nincsenek elbeszélve, személyeincsenek megnevezve, s mégis pompásan megértjük nem feledjük el. Szilaj hangon kezdődik az első dal: »He zigen- 31, greife in die Saiten ein, spiel’das Lied vom un Streuen Mägdelein.« (Hej, cigányok, húzzátok rá, itszatok nótát a hűtlen lányról.) A tenor kezdi s négyes ismétli a versszakot, vége felé mindig hevebben lángolva. A következő négyesben: »Hochgesinnte Rima-fluth« (Hullámzó Rima vize) még halászik a szenvedélyes hangulat, de a következő dalán : »Wiszt ihr, wann mein Kindchen am allerhönsten ist? (tudjátok, hogy mikor legszebb a szsám?) a moll-hangnemre vidám d-dúr következik, aragos panaszra könnyűdvérű szerelmesség. Erre a íny veszi át a derült hangot: »Lieber Gott, du eiszt ja,« (jó istenem, te tudod jól,) mire a többi angok is pajzán kedvben egyesülnek: »Brauner ursche führt zum Tanze sein blauäugig schönes und,« (barna legény táncra viszi kék szemű szép abáját.) Erre a két legszebb dal következik, két lesterművecske, egyik pajzánál tréfás, a mák mély érzéstől áradó. Valami kedves a dal: Schönstes Sädtchen Kecskemét,« (legszebb város Kecskemét,) s valami lélekteljes a hozzá simuló: Täusch’ mich nicht, verlass’ mich nicht« (ne csalj meg, ne hagyj el). Ez a hang hallatszik a búskomoly „Cigány-dalok.“ (Brahms művei.) (LM.) Brahms tisztelője vagyok, ki sok zeneművét szeretem, természetesen legjobban azokat, melyekben több a költészet, mint a tudomány. Végre is a zene hivatása nem az észhez, hanem a szívhez szólni. Bizonyos azonban az is, hogy tudomány nélkül bajos jó műzenét írni, de a tudomány a zenében olyan legyen, mint ételben a só, olvadjon bele teljesen s észrevétlenül emelve az egésznek izét. Érdeklődve olvastam a múlt év végén a német zenekritikákat, melyek Johannes Brahmsnak akkor kiadott »Zigeinerlieder«-jéről szóltak. Kiemelték bennük és azt az előnyt, hogy e dalokban a művészi mesteriség a legvirítóbb és erőteljesebb értelembe olvadt. Ez az a mi kell. A dalsorozat négy énekhangra (szoprán, alt, tenor és basszus) van írva. De le vannak téve zongorára is egy, két és négy kézre. Zongorakiadását ismerem, s valóban sok kedvet találtam bennök, de a dalsorozat valódi jellegét és értékét mégis csak akkor ítélhetnék meg igazán, ha négy énekhangon hallanék előadva valamely hangversenyen. Kellene hozzá két nő és két férfi. De zenei életünk lanyhaságát mutatja, hogy nem könnyen vállalkozik itt négy előadó ily újdonság bemutatására. A régi vágásban halad összes hangversenyzésünk. Meg vannak hagyományos filharmóniai és vonósnégyes estélyeink, jönnek be változatosságban híres vendégek, kikhez hamar találnak közreműködőt, zongora vagy hegedű mellé énekre, vagy ének mellé zongorára ; vannak bőven jótékony célú apró hangversenyeink ismert művészek és műkedvelők többnyire nagyon ismert számjaival, de valami formában vagy tartalomban ujjal vajmi ritkán találkozunk. Nem jut például senkinek sem eszébe, hogy Brahmsnak, a kinek »Magyar táncaiból hallottunk előadást elégszer, mert ahhoz csak zongora kellett,m i bemutassák ama legújabb dalsorozatát, mely bennünket már csak azért is érdekelhet, mert a német zenevilág egyik ünnepelt zeneköltője uj kedvet kapott a magyar nép- és zenevilág köréből merítni egy új dalsorozat tárgyát és jellegét. A »német requiem« költőjétől már magában ez a rokonszenves hajlandóság is érdeklő ránk nézve; de a mellett tartoznánk is tán e hajlandóságot viszonozni azzal, hogy a »Cigánydalok «-at valamelyik hangversenyen bemutassuk. E szellemi tartozás teljesítésére szeretnénk hatni e sorainkkal, melyek a fővárosi zenevilág befolyásos egyéniségeihez vannak elsősorban intézve. Bizonyos, hogy e dalokat nálunk sokan nem találnák igazi «cigányos«-nak, mert a mi fülünk a magyar népzene teljes eredetiségéhez van szokva. De azt is szerfölött érdekes megismernünk, hogy egy nagy stílben dolgozó idegen zeneköltő mit merit e forrásból s a mit merit, mily formába önti. A bécsiek legtekintélyesb zenebirálója, Hanslick Ede, kinek van érzéke a mi zenénkhez s Liszt összes szerzeményei közt legjobban élvezi és dicséri a »magyar rhapsodiák«-at, a »Cigány dalodról mindjárt megjelenésükkor elragadtatva irt. Mivel ő általában a Brahms zeneköltői működésének valóságos irodalmi magasztalója, magában véve ez az elragadtatás nem mondana sokat. De ő a »Cigánydalok«-at Bramlsnak ugyanegy időben kiadott »Három dalfüzet«-e és «Karénekei« fölé is helyezte. Azt írta róluk, hogy azokat bízvást a legbájosabb szerzemények közé sorozhatjuk, melyeket csak a modern énekzene terén ismerünk. A legközvetlenebb érzelem által melegen hatnak. Míg a zeneköltő sok más művében a hűvös tartózkodás mintegy a zene szabad lélekzetvételét gátolja s hatását apasztja, polifonikus szövevényekbe burkolva a dallamot, a »Cigánydalok«-at teljesen egésséges szépség élteti. A fris rózsák illatával és színével bírnak. Többet érnek Brahmsnak harminchárom darabból álló »Liebeslieder« keringőinél is, mert az egyes darabok közt szoros az összefügsgés s az egészben kevesebb az egyhangúság. A