Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)

1889-04-04 / 92. szám

(A doktor szakadatlan égzengés közt beszélt. A hosszantartó dörgések miatt sokszor nem is érthettem jól szavait.) Tíz esztendeig éltem a hinduk közt. Ők azok közt sok a bölcs. Biztosan gyógyítják a kigyómarást, egy kis zacskóban hordják magukkal a hónapokra való élelmet. Könnyebben átesnek a kholerán, mint mi a hideglelésen. Igen, a természet sok titkot rejteget számunkra. Amelyiket én kerestem, már-már megtaláltam. De még tovább, mélyebben kellett kutatni utána. A dervisek, a fakkrok nem elég okosak ahoz. A tudomány tudja csak kibontani egészen titokzatos hüvelyéből. Visszajöttem Európába. Elmentem a leghíresebb khemikusokhoz, hogy előadásaikat hallgassam Aztán hazatértem. Szülőföldemre, Erdélybe mentem, s egy csöndes kis oláh falu mellett, erdőségek közt építettem magamnak laboratóriumot. Már eleget tudtam és képzeltem. Az alatt, míg én éjjel-nappal fáradtam és dolgoztam, az elhagyatott hely kezdett népesedni. Feltúrták a hegy méhét, kőszenet bányásztak, és naprólnapra csapatosabban érkeztek az éhes emberek, akiknek kenyér kellett. Ha láttam rongyos gyermekeiket, s láttam őket magokat, feketén, mint az ördögöket, és görnyedni, nyögni, szitkozódni — és ha elgondoltam, hogy majd ezekhez én így szólok: »Ke féljetek ! meg van a kenyér, nem fogtok ezentúl saját verejtéketekből élni, nem szükséges többé magatokat marcangolni, ti nyomorult pelikánok, nem faljátok föl ezentúl a mit kerestek.« Al feldobogott a szívem, és dicsőítettem az ég urát, aki beavatott a magasztos titokba. Kuruzsló és bűbájos hírben álltam a környéken. Messziről jöttek hozzám, hogy segítsek a nyavalyatörésen, gyógyítsam a veszett eb marását. Akin tudtam, segítettem. Soha sem fogadtam el semmit. Nekem nem kellett semmi jutalom a fáradozásaimért. Én már három hónap óta csak tiszta vizet ittam, még a gyümölcshöz se nyúltam hozzá, hadd győződjem meg, mennyire táplál az én kenyerem, amelyből elég ebédre és vacsorára egy-egy borsószemnyi. Egészséges, vidám és fürge voltam. Soha jobban nem éreztem magamat. A kerületi orvos azonban rossz szemmel nézett rám, hogy elhalászom tőle a betegeit. Följelentett s megbüntettek száz forintig. Ekkor mentem Kolozsvárra és lett belőlem diplomás sebész. Most már gyógyíthattam. Mindig az én kenyeremből éltem, ami két napra is alig kerül egy garasba. Gyógyíthattam, látogathattam a betegeket, anélkül, hogy úgy kellett volna néznem őket, a különb a többinél, mert ebből több néz ki. Mindenkivel jót tehettem, mert a holnap gondjai nem emésztettek. Milyen fölséges lesz a világ, ha egyszer kiölik a gyomrát. A családfőt nem zaklatják az óra mutatói, hogy siess dolgodra. Megszűnik a kétségbeejtő mentegetőzés : »ha ráérnék, ha időm volna.« Jut idő az otthon, a barátság, a jótettek számára. Gazdagok ezentúl is lesznek, de nyomorultak nem. Haramiát, utonállót nem teremt az éhség. Meggyőződtem végre, hogy titkom tökéletes. Többé sémi kétségem sem volt. De mikép lépjek a világ elé, mely bizonyára ki fog nevetni és bolondnak bélyegez. (Folyt, köv.) Az Anicskov-palota sokkal kisebb az ugynevez szett téli rezidenciánál, a Nevski prospekten fekszik, mögötte tágas kert terül el s azonkívül híres még arról is, hogy alapjai egészen a föld felületéig vaspáncéllal vannak borítva. Ez természetesen a nihilisták iránt való birodalomból történt. Ezt a palotát Erzsébet cárné épittete Rasumovski gróf számára 1771-ben. Később Potemkin birtokába ment át, kitől a korona visszaváltotta s ez időtől kezdve a koronaörökösök lakhelyéül szolgált. A palota előtt most udvari kozákok és zsandárok álltak, kik úgy látszik hogy tudhatták kilétemet, mert dacára annak, hogy egyszerű szánon jöttem s nem voltam díszruhában, rögtön sorfalat képeztek s a palotába eresztettek. A palota előcsarnokában egy óriás kitömött medve áll, két fejjel magasabb nálamnál. Az udvari portások vörös köpenyükben hosszú gallérral, melyen arany paszamántokra fekete sasok vannak hímezve, leveszik rólam a bundát, udvari cserkeszek jobb kezükkel eltolják testüktől a puskát, (ez náluk a tisztelgés,) s én tömérdek lakáj, udvari kozák, magas tollas süvegű futárok közt egy gyönyörű terembe érek, ahol is Galitzin herceg, a főudvari marsall fogad. A beszéd rögtön a mi nagy veszteségünkre fordul s a herceg megemlíti, hogy a cárné estéli tiz órakor kapta a szörnyű gyászhirt s rögtön utánam küldött. Nem vártam öt percig, midőn herceg Obolevski hozzám lépett s ő felségéhez hitt. Két vörösbe öltözött szerecsen tárta föl az ajókat s én Oroszország nagyaasszonya előtt álltam. Gyönyörű termetét sötét gyászruha födte s nagy szelíd szemeiben a meghatottság tükröződött. Balkezéről lehúzva fekete keztyűjét, oda nyujtá kezét némán, szótalanul. Végre megszólalt: — Képtelen vagyok leírni, mily hatást tett rám a szörnyű szerencsétlenségeire. Egész éjjel nem aludtam. Szegény anya, szegény feleség! De mindenekelőtt a szegény apa. Oh, mennyit szenvedhet e legnemesebb és legtisztább atyai szív ! A cárné szemeit elfutotta a köny, én pedig úgy éreztem, mintha valaki meg akart volna fojtani. Néhány pillanat múlva áttért a szomorú katasztrófa fokára s abbeli félelmének adott,kifejezést, hogy talán bűnös merénylet forog fenn. Én erre egész határozottan feleltem, hogy nincsen osztrák és magyar földön ember, ki ezt tenni merte volna; de hozzá tettem, hogy szegény trónörökösünk nehány évvel ezelőtt izületi lobban szenvedi s e betegség gyakran szívbajt okoz s ez, fájdalom, bizonyára nála is úgy volt. . Hisz mi akkor csak azt tudtuk, hogy elhagyott, de a legszomorubbat, hogy el akart hagyni, még nem! A cárné még hosszabb ideig adott mély és őszinte részvétének kifejezést, végre áttért hangversenyeimre. — Valóban nehezemre esik, — mondá, — hogy a gyász és fájdalom e pillanatában hangversenyünkről kell beszélnem, de kénytelen vagyok vele. Vajha csak Pétervár közelebb lenne Magyarországhoz, ez esetben arra kérném, jöjjön vissza ; de így nem marad egyéb hátra, mint elhalasztani a hangversenyt, ha ön is beleegyezik. — Felséges asszonyom, — feleltem, — csak a legnagyobb hálával fogadhatom felséged kegyes parancsát. Maradni fogok. A cárné néhány pillanatig gondolkozott s végre mondá: — Halasszuk el két héttel s azután kérem, mutassa be azt a művét, melyet anyámnak ajánlott s melynek egyes részletét hallottam Fredensborgban. Herceg Obolenskit már megbíztam, hogy önnel a részleteket megbeszélje. Valóban sajnálom, hogy gyásza miatt semmi udvari ünnepélyben részt nem vehet, pedig valamennyire hivatalos volt. Erre a nemes lelkű fejedelemnő ismét kezet nyújtott, melyet én őszinte hálával csókoltam meg s fogadtatásom ezzel véget ért. Haza érkezve, doktorom azzal fogadott, hogy: »a vidám elme jó orvosságot csinál, szomorú lélek pedig megszárasztja a csontokat . Példabeszédek 17 :22.« és sétálni hivott. Fogadónkkal szemben méltóságos nagyságában emelkedett Szent Izsák temploma, egyike a leggyönyörűbb épületeknek, melyeket életemben láttam. Negyven évig dolgoztak rajta, huszonhárom millió rubelbe került, a belső berendezést nem számítva. A templom görög kereszt alakjára van márvány és gránitból építve, a főbejárás hatalmas oszlopsorával a római Pantheonra emlékeztet. A hatalmas kupola keresztje százkét méternyire van a földtől, az egész épület tehát csak huszonhárom méterrel alacsonyabb a római Péter templom kupolájánál. A belső berendezés drágasága mesés, porphir, lapis lazuli és malachit oltárok, fehér márvány oszlopok, melyek aranyozott bronz alapon nyugszanak, az ikonostás ötvenhat méter szélességű képfala nehéz aranykeretben — egyszóval világcsodák. A templomi edények súlya magában ezerszáz kilogramm ezüst s az evangelárium táblája húsz kilogramm színarany. A templomba lépve, kellemes meleg lepett meg, — tehát még ezt az óriási helyiséget is fütik. Ott lógott egy lapis lazuli oszlopon az öles hévmérő és tizenöt fok meleget mutatott. A templomban félhomály uralkodik, csak a kupola és a főoltár világosabbak. A főoltárt egy nagy arany kapu elrejti a hívek szeme elől. Kilép egy hatalmas szakálú tatár arcú pap s fenszóval imákat mond, az oltár mögül titokzatosan felelnek. Közben-közben a templomi énekesek rázendítik a »gozpodi pamilus«-t. Ez ének varázsa leírhatatlan. Fiatal koromban én is foglalkoztam némileg zenével, de megvallom, nem értem, hogy négy ember hangja mint tölthet be ily óriási templomot. Pedig csak négyen voltak. Oda mentem közel hozzájuk és meggyőződtem. A basszus teljes erővel énekelte a mély C alatti h-t és b-t, ily mély hangok csak Oroszországban vannak. Az orosz rítus hatása megható, s midőn az a toronymagasságú arany ajtó mintegy varázsütésre zajtalanul felnyílik s feltűnik az oltár száz és száz gyertyáival, mögötte Krisztus urunk üvegre festett gyönyörű képe; az ember térde megcsuklik s akarva nem akarva énekli: »Uram, irgalmaz nékünk!« Doktorkám minden reggel az Izsák templomába ment, egyébiránt erről majd ő felel egy A menyasszony. (Francia elbeszélés.) Írta Henry Rabusson. (Folytatás.) — Ej, ej ! — kiáltott föl Lehallier. — Édes barátom, te túlzasz s mernék fogadni, hogy igazságtalan vagy. Sötét színben rajzolod imádottadat, ki valószínűleg nem oly kegyetlen és gonosz, a minőnek te képzeled. Én istenem! hiszen egy fiatal leány lehet talán kissé kacér, főleg ha nagyon szép. De hát, akkor e kacérság ösztönszerű, minden számítás és gonoszság nélkül s csak természetének engedelmeskedik, mely azt kívánja, hogy mindaz, a mi szép, meg legyen vitatva és küzdelem dijául szolgáljon. Ő akaratlanul követ el rosszat s azt alkalmilag kárpótolni fogja. — Korántsem! — viszonzá Miksa, tagadólag rázva a fejét. — Valaki tehet jót akaratlanul, szórakozásból. A jó, különben csak az emberi természet szórakozásából ered, mert az, nyilván láthatólag hajlik a rosszra... De ha valaki rosszat követ el, öntudatosan cselekszik. — Végre is, van-e bizonyítékod ama gonosz szándéklatról, melyet Nives kisasszonynak tulajdonítasz ? — Nincs... de keresem ezt a bizonyítékot s s valami azt súgja nekem, hogy meg is találom. Én kétkedem s e kétség tébolyulttá tesz, emészt és lassan kint megöl... , ez már két év óta tart igy! Félek, hogy e gyötrelmem nem sokára véget ér, mert az a meggyőződés, hogy Simona kacér, teljesen lerombolná eszményképemet! — De ha attól tartasz, hogy egykor pirulnod kellene hosszas tévedésedért, miért nem ajánlod föl rögtön a nevedet Nives kisasszonynak ? — Mert nem merem... Hátha azt válaszolná nekem, hogy ő Róbertet szereti ? II. Portvicq Miksa korán s akarata ellen, a komoly tudományok tanulmányozására szentelte magát. Atyját, Portvicq grófot, habár ősrégi családból eredt s tekintélyes vagyona volt, elragadta a műegyetemi láz. úgy vélekedett, hogy jövőben, az ipar korszakában, hasztalan törekszünk valamire, ha elsősorban mérnökök nem vagyunk. S van-e oly mérnök, a ki nem járt a műegyetembe ? Mentségére legyen mondva a grófnak, hogy ez az idő valóban arany korszaka volt a mérnököknek. Miksa tehát szorgalmasan járt a műegyetembe s minthogy tanulékony szellem volt, csakhamar elég könnyen megemésztette az cc-eket. Tizennyolc éves korában belépett a Descartes-utcában levő intézetbe s habár nem követte a saját ösztönét, engedett atyja óhajának s lett belőle jó tanuló, azaz olyan, a ki nem mutatja, hogy akarata ellen tanul. A Sainte-Geneviéve hegységben tartózkodása alatt nagy barátságot kötött Lehallier Ferenccel, ki egy nagyiparos fia volt. A kölcsönös rokonszenven kívül két körülmény okozta különösen e két műegyetemitanulónak egymáshoz közeledését. Először is a Lehallier Ferenc apjának a gyárai Segrében voltak, melyektől nem messze feküdt a La Falconiére-kastély, a Pontvicq-családnak több mint két század óta tulajdona, így aztán a két fiatal ember hamar észrevette egymást s mivel a tulajdon családjukkal nem a legjobb egyetértésben voltak, annál jobban megértették ők egymást. Ferenc katona akart lenni, holott atyja a papírgyára vezetését szánta neki, Miksa pedig semmi sem akart lenni. Mert, mindent fontolóra véve, ama meggyőződésre jutott, hogy Franciaországnak naplopóra is van szüksége. — Úgy vélekedem, — szólt ez a sajátságos ember, új barátjához, — hogy valóságos vétek a jójövedelmű állásokat elfoglalni olyannak, aki eléggé gazdag, hogy a saját jövedelméből megélhessen, mert hát olyanokat fosztana meg a megélhetési mód.