Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)
1889-04-04 / 92. szám
Csütörtök, 1889. ápril 4. 92. szám. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere .. az. I. emelet. Előfizetési dij: Félórr® .... . . 8 frt ■ Egyedévre.............................4 frt Egyes szám 6 kr. Huszonhatodik évfolyam. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-terthenaeum-épület) küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ ápril-súniusi évnegyedére. Ez már a százkettedik negyedév, melynek küszöbén a művelt hazai közönséget fölkérjük szépirodalmi és társadalmi napilapunk pártolására. A nemzeti műveltség, a jó ízlés, a társadalmi haladás érdekeit szolgáljuk folyvást, nem hajhászva személykedések, pikánt közlések és valótlan pletykák által a kapósságot. Nem a közönség gyöngéire számítunk, hanem nemes vonásaira építünk. Vadnai Károly, a szerkesztő s a belső és külső dolgozó társak széles köre, tisztelt veteránok és jeles fiatal erők, folyvást arra törekszenek, hogy a »Fővárosi Lapok« válogatott szépirodalmi közlemények, nagy változatosságú tárcák közlönye s rovataiban a közélet, szépirodalom, művészetek és társasélet eleven, gazdag tükre és a művelt nagyközönség szívesen látott és megbízható irodalmi barátja legyen, méltó a pártolásra, melyben részesül. Az Athenaeum-társudat, mint kiadó, gondoskodik a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről. Előfizetési ár: évnegyedre 4 frt, fél évre 8 frt, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be. AFővárosi Lapok kiadóhivatalának Budapest. Mindenki kenyere. (Elbeszélés.) Írta Kazár Emil. (Folytatás.) A rámából a fehér arcú és hetyke magatartású doktor eddig mindig engem nézett. Most nem láttam ott. Persze a dohányfüsttel egészen tele tölttöttük a szobát. A távíró drótok pedig csak búgtak, zúgtak és üvöltöttek. — Tud ön ilyen éjszakán aludni? — Megpróbálom. A szemem már majd leragad. — Én soha sem alszom, és soha sem fekszem le De hát ki beszél én velem ? Felütöttem a fejemet. Ni, a fejér arcú doktor egyik kezében az irattekercscsel, másik marka alatt a halálfővel. Már megint látható lett! Elhiszem, hogy soha sem fekszik le. Minek is nézek mindig arra. — Én folyton elmélkedem s az élet tanulságait forgatom fejemben. — Az álmatlanság és a filozófia nagyon is meglátszik az ön arcán, — feleltem gorombán. Erre aztán elhallgatott, de csak azért, mert kívülről a drótok lármáztak. — Mit gondol ön, ha mindenki megkapná kenyerét, boldog lenne az emberiség ? — Legalább nem volna több munkáskérdés. — velem oda dörmögve. — Ne higgje! Se nyugalom, se boldogság nem lenne. Sőt jobb dolga se az embereknek. No lám, milyen jól hall most egyszerre a doktor, még disputál is velem. Milyen hatása volt az utolsó utalványnak. Szerettem volna a szeme közé nézni, hogy kiolvassam, hát a lelkére milyen a hatás. Azonban a lámpa oly különös sűrű és sárga homályosságot terjesztett, hogy nem bírtam tisztán látni. — Hallgasson csak meg engem, édes barátom, — mondá a doktor ünnepélyes hangon s láttam, hogy leveszi kezét, a halálfőről és kibontja az irattekercset. Aztán olvasni kezdett. * — Ezelőtt húsz esztendővel én föltaláltam valamit, ami pótolja a kenyeret, a húst, azt a két borzasztó elemet, melyért egész életünkben küzdünk! Figyeljen csak a történetemre. A természet mostohán bánt velem. Kútnak születtem. Sokat csúfoltak és ez már korán elkeserített. Kerültem mindenkit. Gyermekkoromban nem voltak pajtásaim, felnőtt koromban nem jártam nők közé. Olvastam, töprenkedtem. Összevissza olvastam, csakhogy elfoglaljam magamat s mindenféle hóbortos eszmékről emelkedtem. Azokat soha sem közöltem senkivel.- Elég volt, ha az én lelkemet foglalkoztatták. Csinos vagyon maradt rám, s mikor szegény anyám is meghalt, elmentem utazni külföldre. DE bizonyosan hallotta rólam, hogy én csak afféle doktor vagyok, aki Kolozsvárit kapott diplomát, afféle felcset. De én jártam külföldi egyetemre, az igaz, hogy rendetlenül. Azonban nem erről akarok beszélni. Megnéztem a belga, az angol gyárakat. Sokáig éltem a francia munkások közt. Megismertem boldogtalan sorsukat, amin másképen nem lehet segíteni, csak kenyérrel. Azután elmentem keletre, Egyiptomba, Ázsiába. Milyen egészen más világ! Ott nem harcolnak a kenyérért. Terem a fákon, melyek még árnyékot is adnak. Csak utána kell nyúlni a kókuszdiónak, a datolyának. Nem kell asszony a ki megdagassza, nem kell pék a ki megsüsse. Kezdtem elmélkedni róla, hogy miféle nagy hatalom az a kenyér. Aki kenyeret tudna biztosítani az embereknek, az a világ új megváltója lenne. Aki azt mondaná : nem kell fáradnod, nem kell verejtékezned, ime itt van a te mindennapi kenyered — attól kezdve újra születnék a világ, vége lenne a Golgothának. De hát nem rejt-e a természet valami titkot, valami magot, gyökeret, levelet az erdőkben, a füvekben ; valami port a földrétegek közt vagy a tenger fenekén ; éltető nedvet valamelyik állatban, féregben; egy üdítő részecskét a levegőben, egy buborékot a vízben. Hiszen méreg mindenütt van. Kell, hogy annak ellenkezője is legyen. Ezen töprenkedtem. Ellátogattam az arábiai pusztákra, ahol bűbájosok és varázslók élnek. Elmentem Indiába, ahol fanatikus szerzetesek elásatják magukat elevenen a sírba és mikor hat hét múlva fölnyitják a sirt, élnek és teljes erejökben vannak. A hol úgy böjtölnek, hogy hetekig csak vizet isznak. Hogyan lehet az, mit tudnak ezek az emberek. Három hét Szentpétervártt. — Úti emlékek. — Irta gróf Zichy Géza. II. Gróf Szécsen barátommal szánkába ülve, végig jártuk a Galitzin, Kutusof, Obolinski, Dolgorukiakat, de szerencsére csak itt-ott fogadtatva, mert a múlt este udvari bál volt s az egész nagyvilág még pihent. Valakit mégis otthon találtunk, az pedig az én kedves Zichy Mihályom volt. Mennyire elszomorító az ránk nézve, hogy őt »itthon« hazánkban nem lehet »honn« találni. Hosszan, melegen kebléhez szorított, mert érezte, hogy én szivemben szintén egy darabka Magyarország vagyok. Zichy Mihály viruló színben van, gyönyörű lakásában, környezve tisztelőitől és tanítványaitól, művészetének él. Egy deresedő ifjú rózsás kedélylyel. Kérésemre megmutatta a borki-i katasztrófa helyszínén fölvett vázlatait s én újra bámulni tanultam az isteni gondviselés hatalmát. Leírhatatlan rombolás az, mely szemünk elé tárul, vasúti kocsik forgácsokra darabolva, vagy magasra ágaskodva, mint küzdő óriások s legelői a cári kocsi hatalmas födele, melyet minden ember koporsó födelének hitt és mégis isten kegyelméből szabaditó védőpajzs volt. A borki-i katasztrófánál egy istenfélő jó család szabadult meg a szörnyű haláltól s ez minden érző ember szivét csak örömmel tölthette el. Zichy Mihály, ki a szörnyű pillanatban a cárral szemben ült, több eddig ismeretlen mellékkörülményt mondott el, melyek, úgy hiszem, ma is bizonyos érdeklődésre számíthatnak. A cári étkezőkocsiban ebédeltek, kint havas eső hullott s a szél dühöngött. Egyszerre az egyik fölszolgáló tatár udvari inas oly groteszk ugrást tett, hogy Zichy elnevette magát; az inas ijedten az ezüst tálra szögezte szemeit s újra ugrott. Ekkor leírhatatlan zizegés, recsegés hallatszott és Zichy Mihály érezte, hogy neki le kell esni, még pedig előre, bár még ült. A kocsi ingani kezdett, egy iszonyú detonáció következett, a tatár kezéből kiröpült az ezüst tál, még pedig egyenesen a Zichy arcának és egy fogát kiütő. Erre éj lett és csönd következett. Zichy Mihály testével a födél alatt, fejével pedig kint a sárban feküdt. Eszméletét lassan-lassan visszanyerve, érezni kezdte a szörnyű hideget s első gondolata volt: »ilyen tehát a halál.« Legelőször a trónörökös szólalt meg, négykézláb mászva a födél vége felé: »Jöjjetek, jöjjetek, erre itt világosság van!« Néhány pillanattal később fölsikoltott a cárné: »Hol a császár, gyermekeim!« Zichy Mihály is fölkelt s erre olyan jelenet következett, melyet ő sohasem fog elfelejteni. A cár, a gyermekek egymásután előkerültek, a család sírva összeölelkezett s a cár, éghez emelve szemeit, meghatott hangon mondá: »Térdre!« Rövid fohász után a cár fölugrott s az áldozatokhoz sietett. A gyermekeket a legépebb kocsiba emelték, a cárné pedig férjével szakkadó esőben öt hosszú órán keresztül a haldoklókkal imádkozott és a sebesülteket ápolta. Csak mikor a legutolsó sebesültet is elvitte a segélyvonat, szállott be e valóban fejedelmi pár. A Szent-Pétervártt töltött első nap már estére fordult s mi szállónkban ebédhez ültünk. Igen jó berendezése az orosz fogadóknak, hogy délelőtt tizenegytől délutáni négyig hetven kopekért reggelivel s délutáni öttől esti kilencig egy rubel és ötven képekért ebéddel szolgálnak. Reggelire választás szerint — az étlap 15—20 ételei közül — két ételt, sajtot és csemegét, ebédre hat-héttál kitűnően elkészített ételt lehet elkölteni. A reggeli pedig a mi pénzünk szerint egy forint, az ebéd kettő. Természetes, hogy a Néva vizétől őrizkedtünk s a korsókban árult ártalmatlan ivóvizet ittuk. Rá is mondta doktorom nagy boszusan: »Ételt pénzen vegyetek ő tőlök, hogy egyetek, és még vizet is pénzen vegyetek ő tőlök, hogy igyatok — Mózes V-dik könyve 2 :6.« Nemsokára lefeküdtünk, de éjjeli nyugalmunk nem tartott sokáig, mert tizenegy óra tájban heves kopogás hallatszott ajtómon s belépett egy magas orosz tiszt s tudatta velem, hogy ő felsége a császárné holnap fél tizenkettőkor az Anicskov-palotában magánkihallgatáson fog fogadni. — Doktorom, — mondám, — ez nekem sehogysem tetszik, hogy éjjel küld hozzám a cárné. Bizonyosan valami fontos közleni valója van, mert végre is, ha féltizenkettőre tűzte ki az audienciát, azt megüzenhette volna reggel is. Nem bírtunk elaludni, a nyugtalanság az a neme fogott el, melynek okát nem adhatjuk, csak érezzük. Tíz órakor reggel érkezett a szörnyű sürgöny, mely otthon milliók gyászát s a legjobb királyi család feldúlt boldogságát jelentette. Az ilyen hír hallatára meginog a legerősebb férfi is és járatlan utakon lepörögnek azok a fényes csöppek, melyek annyi gyászt jelentenek, hogy azt kimondani lehetetlen. — Menjünk haza, — mondom hű útitársamnak, — de ő kérve kért, sietnék mindenekelőtt a követhez és onnét a császárnéhoz. A követségi palotában leírhatatlan izgatottság és megdöbbenés uralkodott. A követ e szavakkal fogadott: — A legnagyobb szerencsétlenség sújtott bennünket. Tudom, hogy szíve szerint haza akar sietni, de véleményem szerint: nem mehet. Kérjen a cárnétól halasztást. Hangversenyei nem vigalmak, hanem a jótékonyság művei és igen rossz benyomást tenne, ha az orosz vöröskeresztnek kellene a kétezer forintnyi költséget megfizetni; ha pedig ön fizetné meg, mégse segítene a dolgon, mert tudtommal a vöröskereszt irodájában hangversenyére már ötezer rubelt lefizettek s e pénzt a vöröskereszt kénytelen lenne visszaadni, ha én nem játszanék, tehát némileg mégis megkárosítva érezné magát. Kérem tehát, bár nehéz szívvel, de váltsa be ígéretét még az ily súlyos körülmények között is. — Megígértem s a császári palotába hajtattam.