Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)

1889-04-04 / 92. szám

Csütörtök, 1889. ápril 4. 92. szám. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere .. az. I. emelet. Előfizetési dij: Félórr® .... . . 8 frt ■ Egyedévre.............................4 frt Egyes szám 6 kr. Huszonhatodik évfolyam. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-ter­­thenaeum-épület) küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ ápril-súniusi évnegyedére. Ez már a százkettedik negyedév, melynek kü­szöbén a művelt hazai közönséget fölkérjük szép­­irodalmi és társadalmi napi­lapunk pártolására. A nemzeti műveltség, a jó ízlés, a társadalmi haladás érdekeit szolgáljuk folyvást, nem hajhászva személy­kedések, pikánt közlések és valótlan pletykák által a kapósságot. Nem a közönség gyöngéire számítunk, hanem nemes vonásaira építünk. Vadnai Károly, a szerkesztő s a belső és külső dolgozó társak széles köre, tisztelt veteránok és jeles fiatal erők, folyvást arra törekszenek, hogy a »Fővárosi Lapok« váloga­tott szépirodalmi közlemények, nagy változatosságú tárcák közlönye s rovataiban a közélet, szépirodalom, művészetek és társasélet eleven, gazdag tükre és a művelt nagy­közönség szívesen látott és megbízható irodalmi barátja legyen, méltó a pártolásra, melyben részesül. Az Athenaeum-társudat, mint kiadó, gondosko­dik a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről. Előfizetési ár: évnegyedre 4 frt, fél évre 8 frt, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pén­zes levelek e cím alatt küldendők be. A­­Fővárosi Lapok­ kiadóhivatalának Budapest. Mindenki kenyere. (Elbeszél­és.) Írta Kazár Emil. (Folytatás.) A rámából a fehér arcú és hetyke magatar­­tású doktor eddig mindig engem nézett. Most nem láttam ott. Persze a dohányfüsttel egészen tele tölt­­­töttük a szobát. A távíró drótok pedig csak búgtak, zúgtak és üvöltöttek. — Tud ön ilyen éjszakán aludni? — Megpróbálom. A szemem már majd le­ragad. — Én soha sem alszom, és soha sem fek­szem le De hát ki beszél én velem ? Felütöttem a feje­met. Ni, a fejér arcú doktor­­ egyik kezében az irat­­tekercscsel, másik marka alatt a halálfővel. Már megint látható lett! Elhiszem, hogy soha sem fekszik le. Minek is nézek mindig arra. — Én folyton elmélkedem s az élet tanulságait­­ forgatom fejemben. — Az álmatlanság és a filozófia nagyon is meg­látszik az ön arcán, — feleltem gorombán. Erre aztán elhallgatott, de csak azért, mert kí­vülről a drótok lármáztak. — Mit gondol ön, ha mindenki megkapná ke­nyerét, boldog lenne az emberiség ? — Legalább nem­ volna több munkáskérdés. — velem oda dörmögve. — Ne higgje! Se nyugalom, se boldogság nem lenne. Sőt jobb dolga se az embereknek. No lám, milyen jól hall most egyszerre a dok­tor, még disputál is velem. Milyen hatása volt az utolsó utalványnak. Szerettem volna a szeme közé nézni, hogy kiolvassam, hát a lelkére milyen a hatás. Azonban a lámpa oly különös sűrű és sárga ho­mályosságot terjesztett, hogy nem bírtam tisztán látni. — Hallgasson csak meg engem, édes barátom, — mondá a doktor ünnepélyes hangon s láttam, hogy leveszi kezét, a halálfőről és kibontja az iratte­kercset. Aztán olvasni kezdett. * — Ezelőtt húsz esztendővel én föltaláltam va­lamit, a­mi pótolja a kenyeret, a húst, azt a két bor­­­zasztó elemet, melyért egész életünkben küzdünk! Fi­­­gyeljen csak a történetemre. A természet mostohán bánt velem. Kútnak szü­lettem. Sokat csúfoltak és ez már korán elkeserített. Kerültem mindenkit. Gyermekkoromban nem voltak pajtásaim, felnőtt koromban nem jártam nők közé. Olvastam, töprenkedtem. Összevissza olvastam, csak­hogy elfoglaljam magamat s mindenféle hóbortos eszmékről emelkedtem. Azokat soha sem közöltem senkivel.- Elég volt, ha az én lelkemet foglalkoz­tatták. Csinos vagyon maradt rám, s mikor szegény anyám is meghalt, elmentem utazni külföldre. DE bizo­­nyosan hallotta rólam, hogy én csak afféle doktor vagyok, a­ki Kolozsvárit kapott diplomát, afféle fel­cset. De én jártam külföldi egyetemre, az igaz, hogy rendetlenül. Azonban nem erről akarok be­szélni. Megnéztem a belga, az angol gyárakat. Sokáig éltem a francia munkások közt. Megismertem bol­dogtalan sorsukat, a­min másképen nem lehet segí­teni, csak kenyérrel. Azután elmentem keletre, Egyiptomba, Ázsiába. Milyen egészen más világ! Ott nem harcolnak a kenyérért. Terem a fákon, me­lyek még árnyékot is adnak. Csak utána kell nyúlni a kókuszdiónak, a datolyának. Nem kell asszony a ki megdagassza, nem kell pék a ki megsüsse. Kezdtem elmélkedni róla, hogy miféle nagy ha­talom az a kenyér. A­ki kenyeret tudna biztosítani az emberek­nek, az a világ új megváltója lenne. A­ki azt mon­daná : nem kell fáradnod, nem kell verejtékezned, ime itt van a te mindennapi kenyered — attól kezdve újra születnék a világ, vége lenne a Golgothának. De hát nem rejt-e a természet valami titkot, valami magot, gyökeret, levelet az erdőkben, a füvek­ben ; valami port a földrétegek közt vagy a tenger fenekén ; éltető nedvet valamelyik állatban, féregben; egy üdítő részecskét a levegőben, egy buborékot a víz­ben. Hiszen méreg mindenütt van. Kell, hogy annak ellenkezője is legyen. Ezen töprenkedtem. Ellátogattam az arábiai pusztákra, ahol bűbá­­josok és varázslók élnek. Elmentem Indiába, ahol fa­natikus szerzetesek elásatják magukat elevenen a sírba és mikor hat hét múlva fölnyitják a sirt, élnek és tel­jes erejökben vannak. A hol úgy böjtölnek, hogy he­tekig csak vizet isznak. Hogyan lehet az, mit tudnak ezek az emberek. Három hét Szentpétervártt. — Úti emlékek. — Irta gróf Zichy Géza. II. Gróf Szécsen barátommal szánkába ülve, végig jártuk a Galitzin, Kutusof, Obolinski, Dolgorukiakat, de szerencsére csak itt-ott fogadtatva, mert a múlt este udvari bál volt s az egész nagyvilág még pihent. Valakit mégis otthon találtunk, az pedig az én ked­ves Zichy Mihályom volt. Mennyire elszomorító az ránk nézve, hogy őt »itthon« hazánkban nem lehet »honn« találni. Hosszan, melegen kebléhez szorított, mert érezte, hogy én szivemben szintén egy darabka Magyarország vagyok. Zichy Mihály viruló színben van, gyönyörű lakásában, környezve tisztelőitől és tanítványaitól, művészetének él. Egy deresedő ifjú rózsás kedélylyel. Kérésemre megmutatta a borki-i katasztrófa helyszínén fölvett vázlatait s én újra bámulni tanul­tam az isteni gondviselés hatalmát. Leírhatatlan rombolás az, mely szemünk elé tárul, vasúti kocsik forgácsokra darabolva, vagy magasra ágaskodva, mint küzdő óriások s legelői a cári kocsi hatalmas födele, melyet minden ember koporsó födelének hitt és mégis isten kegyelméből szabaditó védőpajzs volt. A borki-i katasztrófánál egy istenfélő jó család sza­badult meg a szörnyű haláltól s ez minden érző em­ber szivét csak örömmel tölthette el. Zichy Mihály, ki a szörnyű pillanatban a cárral szemben ült, több eddig ismeretlen mellékkörülményt mondott el, me­lyek, úgy hiszem, ma is bizonyos érdeklődésre szá­míthatnak. A cári étkező­kocsiban ebédeltek, kint havas eső hullott s a szél dühöngött. Egyszerre az egyik fölszolgáló tatár udvari inas oly groteszk ugrást tett, hogy Zichy elnevette magát; az inas ijedten az ezüst tálra szögezte szemeit s újra ugrott. Ekkor leírha­tatlan zizegés, recsegés hallatszott és Zichy Mihály érezte, hogy neki le kell esni, még pedig előre, bár még ült. A kocsi ingani kezdett, egy iszonyú detoná­ció következett, a tatár kezéből kiröpült az ezüst tál, még pedig egyenesen a Zichy arcának és egy fogát kiütő. Erre éj lett és csönd következett. Zichy Mihály testével a födél alatt, fejével pedig kint a sárban feküdt. Eszméletét lassan-lassan visszanyerve, érezni kezdte a szörnyű hideget s első gondolata volt: »ilyen tehát a halál.« Legelőször a trónörökös szólalt meg, négy­kézláb mászva a födél vége felé: »Jöjjetek, jöjjetek, erre itt világosság van!« Néhány pillanattal később fölsikoltott a cárné: »Hol a császár, gyermekeim!« Zichy Mihály is fölkelt s erre olyan jelenet követke­zett, melyet ő sohasem fog elfelejteni. A cár, a gyer­mekek egymásután előkerültek, a család sírva össze­ölelkezett s a cár, éghez emelve szemeit, meghatott hangon mondá: »Térdre!« Rövid fohász után a cár fölugrott s az áldozatokhoz sietett. A gyermekeket a legépebb kocsiba emelték, a cárné pedig férjével szak­­­kadó esőben öt hosszú órán keresztül a haldoklókkal­­ imádkozott és a sebesülteket ápolta. Csak mikor a legutolsó sebesültet is elvitte a segélyvonat, szállott be e valóban fejedelmi pár. A Szent-Pétervártt töltött első nap már estére fordult s mi szállónkban ebédhez ültünk. Igen jó be­rendezése az orosz fogadóknak, hogy délelőtt tizen­egytől délutáni négyig hetven kopekért reggelivel s délutáni öttől esti kilencig egy rubel és ötven ké­pekért ebéddel szolgálnak. Reggelire választás sze­rint — az étlap 15—20 ételei közül — két ételt, sajtot és csemegét, ebédre hat-hét­tál kitűnően el­készített ételt lehet elkölteni. A reggeli pedig a mi pénzünk szerint egy forint, az ebéd kettő. Természe­tes, hogy a Néva vizétől őrizkedtünk s a korsókban árult ártalmatlan ivóvizet ittuk. Rá is mondta dok­torom nagy boszusan: »Ételt pénzen vegyetek ő tőlök, hogy egyetek, és még vizet is pénzen vegyetek ő tőlök, hogy igyatok — Mózes V-dik könyve 2 :6.« Nemsokára lefeküdtünk, de éjjeli nyugalmunk nem tartott sokáig, mert tizenegy óra tájban heves kopogás hallatszott ajtómon s belépett egy magas orosz tiszt s tudatta velem, hogy ő felsége a csá­szárné holnap fél tizenkettőkor az Anicskov-palotá­­ban magánkihallgatáson fog fogadni. — Doktorom, — mondám, — ez nekem sehogy­­sem tetszik, hogy éjjel küld hozzám a cárné. Bizo­nyosan valami fontos közleni valója van, mert végre is, ha féltizenkettőre tűzte ki az audienciát, azt meg­üzenhette volna reggel is. Nem bírtunk elaludni, a nyugtalanság az a neme fogott el, melynek okát nem adhatjuk, csak érezzük. Tíz órakor reggel érkezett a szörnyű sürgöny, mely otthon milliók gyászát s a legjobb királyi csa­lád feldúlt boldogságát jelentette. Az ilyen hír halla­tára meginog a legerősebb férfi is és járatlan uta­kon lepörögnek azok a fényes csöppek, melyek annyi gyászt jelentenek, hogy azt kimondani lehetetlen. — Menjünk haza, — mondom hű útitársam­­nak, — de ő kérve kért, sietnék mindenekelőtt a kö­vethez és onnét a császárnéhoz. A követségi palotában leírhatatlan izgatottság és megdöbbenés uralkodott. A követ e szavakkal fogadott: — A legnagyobb szerencsétlenség sújtott ben­nünket. Tudom, hogy szíve szerint haza akar sietni, de véleményem szerint: nem mehet. Kérjen a cárné­­tól halasztást. Hangversenyei nem vigalmak, hanem a jótékonyság művei és igen rossz benyomást tenne, ha az orosz vörös­keresztnek kellene a kétezer forint­nyi költséget megfizetni; ha pedig ön fizetné meg, még­se segítene a dolgon, mert tudtommal a vörös­­kereszt irodájában hangversenyére már ötezer rubelt lefizettek s e pénzt a vörös­kereszt kénytelen lenne visszaadni, ha én nem játszanék, tehát némileg mégis megkárosítva érezné magát. Kérem tehát, bár nehéz szívvel, de váltsa be ígéretét még az ily súlyos körül­mények között is. — Megígértem s a császári palo­tába hajtattam.

Next