Fővárosi Lapok 1889. május (118-148. szám)
1889-05-01 / 118. szám
Mindennap felpróbálta valamennyi ruháját, de az uszálylyal sehogysem tudott megbarátkozni. Kinevezte Alfrédet uszályhordó apródjának. A két férfinak kellett szemlét és bírálatot tartani az öltözékei fölött. Boszankodott, ha dicsérték s durcáskodott, ha valami kifogást találtak rajta. — Szép vagy valamennyiben — bókolt neki Alfréd. — S nem a pompás ruha tesz azzá. Szép volnál te a legegyszerűbb mosóruhában is, amilyet a házmesterünk lánya hordoz. Másnap aztán sima mellruhácskába fogadta Alfrédet, pedig eddig a világért sem hordott volna a selymen kívül egyebet. — No hát tetszem-e most? — kérdezte mosolyogva. — Tündér vagy! — nevetett Alfréd. — Valóságos Gretchen fekete hajjal... Irma büszke önelégültséggel emelte fel a fejét. Minden nap kétszer-háromszor bejárta a szobákat. Mindegyikben talált valami igazítani valót. Legalább egyszer hetenkint fenekestül megváltoztatta a berendezésüket. Felforgatta ilyenkor az egész házat. Minden egyes karszéket, kerevetet figyelmesen megvizsgált. Örült, ha egy parányi porszemet felfedezett rajtok s mindjárt lefújta. Kijárt a konyhába is , mindenfélét megpróbált főzni. Délben azután kacagva mesélte el, micsoda szörnyű kotyvalékokat hozott létre. A levesből főzeléket csinált és sok sót tett az édes tésztákba. Kétségbeejtette valamennyi szakácsnőjét. S Alfréddel rendesen megkóstoltatta a készítményeit. Tapsolt örömében, mikor látta, micsoda savanyú arcokat vágott hozzájuk. Alig várta az estét, mikor férjével kocsizni mehet. Mosolyogva dőlt hátra a hintó párnái közé. Szép szeme élénken csillogott a fátyol alatt. Látta, hogy mindenki rajta felejti a tekintetét. Tetszett lelkének ez az osztatlan bámulás, mint a kisgyermeknek a karácsonyfa üres, de aranyos csillogása. Kristóf irányában a legnagyobb szeretetet és melegséget tanúsította. »Milyen boldogok!« — gondolta Alfréd sokszor magában, némi ártatlan irigységgel, mikor testben, lélekben egészen megifjodott nagybátyja a térdeire ültette az asszonykát és selymes fürtjeivel játszadozott. Sokszor épen ezért nem is akart velük lenni. Hátha terhükre van! Pedig mind a ketten nagyon hívták magukhoz. Irma boszankodott, ha visszautasította meghívását. Szájára tapasztotta parányi kezét s toppantott a lábával. — Csitt, gyerek! A nagynéni parancsolja. El fogsz jönni. Alfréd mosolyogva hajtotta meg magát. — Zsarnok!.. Még utóbb borsóra térdeltet — jegyezte meg és velük maradt. Még pedig szívesen maradt. Irma is rokonszenvezni látszott vele. Szerette a társaságot. Jó pajtásának tekintette. Ha csak egyszer is elmaradt az ebédről vagy a vacsoráról, számon kérte a távolléte okát. — Ugyebár unalmasak vagyunk már neked, mi öregek ? — kérdezte tőle — szaladsz a fiatalok után. Hálátlan gyermek, — s megvetőleg csucsorította össze pici ajkait. — Nos, van-e már ideálod ? — kérdezte később kíváncsian. Alfréd kijelentette, hogy még álmában sincs. Irma megveregette a vállát. — Jól van fiam! Ne is legyen! Majd én választok neked. Ne merészkedjél tudtomon kívül valakibe beleszeretni. Esténként rendesen négy kézre játszottak a zongorán. Alfrédnek meglehetős tenor hangja volt, Irmának kellemes soprán. Egész operarészeket előadtak duettben. Irma még jelmezeket is készített ily koncertekhez. Alfrédet pompás Rómeónak találta, Julia természetesen ő volt s sokszor még Kristófot is befogta a vén eskető barátnak. Roppant tetszett neki ez az ötlete. Ha valahova nélküle mentek el, mindég áthivatta elbúcsúzni. — Gombolja be nagynénikéje keztyűjét — szólt egy ily alkalommal hozzá s eléje tartotta piciny kezét. — Azt hiszem, én nagyobb kacsokkal jöttem a világra, mint a tied most, — szólt, miközben igyekezett a parancsának eleget tenni. — Meglehet! Nekem voltak a legkisebb kezeim és legkisebb lábaim az egész kolozsvári kolostorban. Pedig pontosan centiméterrel eszközöltük a méréseket. Kissé felhúzta a ruháját, mely alól kikandikáltak a parányi lábak. — Piskóta lábacskák, ugye bár ? — kérdezte hamis mosolylyal. — Enni valók! — felelte nevetve Alfréd. (Folyt. köv.) A menyasszony. (Francia elbeszélés.) Irta Henry Rabusson. (Folytatás.) Néhány nap múlva épen iratait rendezgette a közelebbi napok egyikére tervezett elutazása előtt, midőn a reggeli postán megérkeztek hírlapjai, levelei s különféle megrendelt tárgyak, melyeket az asztalra raktak le s melyek közt észre sem vett mindjárt egy nagy levelet, annyira el volt foglalva a saját gondolataival. Visszaidézte lelkébe a múlt időket, pillanatnyi örömeivel és sokáig tartott gyötrelmeivel. A szenvedések órái, meg az örömek percei váltakozva merültek föl emlékezetében... Oh, ha Simona meghalt volna s ő most csak ennek porladozó hamvai fölött kesereghetne s egyedül a múlt emlékeiben kereshetne vigasztalást! De az a tudat, hogy e leány nem sokára férjhez megy, sőt talán ebben az órában!... A gróf szemrehányást tett magának, hogy eme gyötrő gondolattól még nem tudott szabadulni. Hasztalan volt minden bölcselkedése! ... Arra nézve, hogy feledhessünk, száműzni kell környezetünkből mindazt, a mi ábrándozásra ösztönöz, mindazt, a mi a múlt benyomásait megújítja s szenvedéseinket ismét föléleszti. Zárkózzunk el féltékenyen azon a helyen, ahol élünk, abban a pillanatban, amelyben magunk fölött uralkodni tudunk... Az, ami nincs többé vagy ami még nincs, csupán agyrém, csupán semmiség !... Ha agyrémeink eltűnnek, a múlt is kihal emlékezetünkből! így gondolkozott e pillanatban Miksa s ingerültségében szét akarta tépni azt az irkalapot, melylyet épen kezében tartott, de ez ellene szegült erőködő ujjainak. Ollóval kellett fölvegyverkeznie. A mint az ollót kereste, a postáról érkezett csomagokat félretolta s eközben az asztal széléről leesett az a levél, mely addig kikerülte a fiatalember figyelmét. A levél boritéka nemcsak leragasztva, de le is volt pecsételve, tehát fontos levél lehetett, mely élénken magára vonta a gróf kíváncsiságát. Rögtön fölvette azt s a cimzetről Simonának a kezeirására ismert. Hirtelen feltörte a pecsétet] A fölnyitott borítékból csinosan háromszögbe hajtott levelet vett ki. Miksa elolvasta ezt, vagyis egy pillanat alatt átfutotta szemével, noha elég hosszú volt s finom apró betűkkel, sűrű sorokban írva. Aztán sápadtan rohant ki, megparancsolta inasának, hogy rögtön fogasson a kocsiba. Arca oly kifejezést nyert, mintha megtébolyult volna. A fiatalember néhány perc alatt felöltözködött, aztán visszatért íróasztalához, újra átolvasva a levelet, melynek tartalma ez volt: »Esküvőm tizenegy órakor lesz, a helység templomában. Noha a lenagyobb csöndben, csaknem tanuk nélkül megy végbe e házassági szertartás, kérem önt, jelenjen meg erre. Tartok azonban attól, hogy ön el talál késni, talán szándékosan. Mindenngosságról és alaposságról is hízelgően nyilatkozott. Néha egy-egy német szót is használt, mintegy mutatni akarván, hogy nem veti meg ez idegen dialektust , s azután örömet akart ezzel szerezni barátomnak. Ez néha-néha rám tekintett s csodálkozó pillantásából azt olvastam ki: — Hát ilyenek a franciák ? Hisz én azt hittem, hogy mindjárt megesznek, ha meg tudják német létemet. Pedig látom, hogy e francia maga a szeretetreméltóság. E közben Tricot úr, ki nagy irodalombarát, elérkezett Schiller és Göthe dicséretéhez is, a mi társamat egészen fellelkesítette s erre ő a francia irodalom, színház és művészet méltatásával válaszolt. Csakhamar a legkedélyesebb beszélgetés fejlődött ki közöttük. Mikor már idáig jutottak, bocsánatot kértem, hogy távozom, de nekem körülményesebben meg kell tekintenem mindent, hogy olvasóimnak a látottakról referálhassak. S ezzel magukra hagytam őket, őszintén örülve azon, hogy sikerült az egyiknek előítéletét a másiknak szeretetreméltósága által eloszlatnom. S most, e kissé hosszú bevezetés után, melyet olvasóm azonban tán szíves lesz megbocsátani, mert egy mindenesetre jellemző történetről szól, egyet-mást el akarok mondani a kiállítási előkészületekről, úgyszólván ép a kapunyitás előtt, mert a megnyitástól már csak napok választanak el. Egy korábbi tárcában már bővebben ismertettem a Marsmezőt, mely a kiállításnak nemcsak központját, de valóságos magvát is képezi. S ha nem is lesz alkalmam ma olyan csodaalkotásokról beszélhetni, mint az Eiffel torony vagy a gépcsarnok, melyekről múltkor emlékeztem meg, azért nem kevésbbé érdekesek a többi kisebb építkezések és egyébb előkészületek is. Ha a Marsmezőtől jobbra aquai d’Orsay mentében haladunk, a földmivelési és mezőgazdasági csarnokokhoz érünk. Ezek egyszerűbb épületek a többinél, de a kiállítók leleményessége és ízlése mégis némi díszt kölcsönöznek nekik, ha más által nem, úgy már maguk a kiállított tárgyak ügyes elrendezése által, mert az elrendezés munkája már nagyban folyik. E csarnokokban a különböző országoknak külön-külön szakuk van s itt az osztrák-magyar osztály aránylag — már t. i. a helyhez képest — gazdagnak ígérkezik. Nagyszámú ládák foglalják el a rendelkezésre álló tért , már annyi a megérkezett kiállítandó tárgy, vagyis inkább anyag, hogy kétkedünk, vájjon mind célszerű s megfelelő helyet fog-e találni. Többi közt igen érdekes két óriás fatörzs, amelyek mindegyikének átmérője egy méter és hatvan centiméter. Azt hiszem, Szlavóniából küldték. A ládákat már nyitogatják s számos kéz munkálkodik azon, hogy a kiállítás megnyitására az osztrák-magyar földmivelési és mezőgazdasági osztály elrendezése is be legyen végezve. A szakértőnek itt bő alkalma lesz a különböző országok termékei közt összehasonlításokat tenni; csak az a kár, hogy az amerikai búzával való versenyben itt is hátramaradunk, legalább mennyiségileg, mert az amerikai gabonakiállítás egymaga tán nagyobb lesz, mint a mi egész mezőgazdasági kiállításunk. Nagy versenyre kelnek majd, úgy látszik, a bortermelők. Tán alig van a világon egy nevezetesebb szőlőt termő helység, mely ne küldött volna kostolót a párisi világkiállításra. Irigylésre méltó jury-tagok! Csak azután vigyázzatok, nehogy a sok kostolótól valahogy becsípjetek. Mert az baj lesz nektek is, meg a kiállítóknak is. A nagy érdem-medaillát mámoros fővel véletlenül majd mégis a legjobb bornak ítélnétek oda ! Ami különben nem lenne még olyan nagy baj, mintha valami pancsolt bor-quodlibet-et érné e kitüntetés, mert annak az árát a hiszékeny publikum fizetné meg. E csarnokokat, melyek egyébként kevéssé különböznek egymástól, végig járva, a szabadba érünk ki, ahol egy óriás nagyságú hordó fogad bennünket. Vagy egy tucat munkás létrákon és magas karzatokon állva dolgozik rajta. A hordóművészet valódi mestermunkája. Átgázolunk az utunkat elzáró fagerendákon s egy festői szépségű palota előtt megállunk. Az algíri pavilion ez. Kupoláin a félhold díszük s a főminaret a zaouí-i hű utánzata. Az ajtók kék és vörös csikókkal diszitvék, a tetők zöld cseréppel kirakottak. Az üvegablakok helyén farostélyok vannak. Az előszobából a salon d’honneur-be jutunk, mely egy három részre osztott nagy terembe vezet az algíri orani és constantine-i kiállítás számára. Az algíri művészet is képviselve lesz két külön teremben. A palota jobb szárnyát kis bazárok képezik, melyekhez egy mór styl-ben épített fal csatlakozik, előtte kúttal. A tunisi palota szintén különböző színekben pompázik. Csakhogy itt a sárga-fekete szín dominál, akárcsak mintha az osztrák-magyar pavillonban volnánk. Eredeti képet mutat a kokinkhinai kiállítási épület, mely a saigon-i palota mintájára készült. A legfurcsább díszítésekkel van ellátva, s a falak külsejére a kokinkhina életből vett jelenetek festvek. Az annami pavilion díszítésén külön e célból Párisba jött annami művészek dolgoznak s valóban bámulatos, hogy minő rendkívüli ügyességgel varázsolnak a falra egy-két ecsetvonással virágot, állatokat, emberi arcokat. Összekuporodva ülnek egy létra fokán, szájukban kurta pipa, fejükön eredeti annami összetécselt sipka, s dolgoznak egykedvűen, folyton ugyanazon stereotyp mosolylyal ajkukon, mely azonban nagyban hasonlít a majom vigyorgásához. A pavilion belsejét két nagy terem képezi, melyek hosszú folyosókkal vannak egymással összekötve. A tágas udvaron szép kút is van. A háttérben pedig egy 872