Fővárosi Lapok 1889. szeptember (239-268. szám)

1889-09-01 / 239. szám

Vasárnap, 1889. szeptember 1. 239. szám. Huszonhatodik évfolyam Szerkesztői iroda: öwiapest, ferenciek-tere S. sz. I. emelet. Előfizetési dij: ...............................* f" ^ ífyedóvre................* ^ Eg yes szám 6 kr. FŐVÁROSI LAPOS SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések i kiadóhivatalbe (Budapest, ferenciek-ter% Xthenaeum-dpülít) küldendők. A fenyvesek közt. Egy sír. Egy sír az erdő mélyiben, Vájjon ki nyugszik benne itt? Valaki itt rejtette el, Ki tudja, mennyi sebeit ? Száll, zúg fölötte a vibar, A fenyvesek örök sóhaja ; A sziklás Tátra könyet ont, S gyászt zeng a felhők bús moraja. Reá borul a rengeteg hegy, Miként egy óriás sirhalom; Szebb temetőt nem is találhat A bujdosó kín s fájdalom. A szép bükkfa. lm mennyi jegy, im mennyi sebhely E terebély fa oldalán! Nevét rá metszi mély sóhaj közt, A méla ifjú s bús leány. Dúlt homlokával jön a férfi, Majd jön a gyászos szende nő ; Itt megenyhül és hálaképen, Az is csak zsebkést vesz elő. Kifogyhatatlan rajtad a seb, Te szép, te áldott anyafa; De mind kiforrod és lehámlik A sok kéz emlékirata. Maradj, maradj csak! mert ha én is Rád metszeném betűimet, Törzsed megtörné sorsom átka : A szivet egy seb öli meg! A forrásnál. A forrás habja csörren csöndesen, Jer ide mellém, drága kedvesem; Hallgassuk együtt a hab csörrenését, Épp visszaadja szivünk halk verését. Himbál a lomb fölöttünk, angyalom, El-elborongó nyári alkonyon; Egymás ölére hajtva itt fejünket, Sírjuk ki némán együtt konyáinkét. A hold sugára rezg fejünk felett, Áttör a felhőn s itt keres helyet; Halvány remények imbolygó sugára, Szemünkre álmot igy hoz éjszakára. Óh! várj csak, várj csak, drága kedvesem, Ma még zokogjunk némán, csöndesen; De támad uj nap, csörren a hab is még, Majd akkor, akkor, térjünk erre ismét. Az ég ragyog, csillogva kél a nap, Fényes tükörként reng a tiszta hab ; Estele siró, fáradt búskomorság, S reggel reá száll az egész mennyország. Fejes István.---------------------­D élibáb. (Elbeszélés.) Irta Balogh Arthúr. (Folytatás.) Kiszácsy alig egy hét múlva egy Bernből kelt táviratát vette Aurélnak. Pár szóból állott. Csak annyi volt benne, hogy napok múlva haza érkeznek, rendeztesse be azonnal a zugligeti villát, hogy semmi kényelemben ne legyen Adélnak hiánya. Elgondolkozva tette le a távirat-lapot. Újra, meg újra a feladás helyére estek szemei. Oda tapad­tak. Oda vonzotta ez a négy betűnyi szó. Mit akar, mit kereshet Aurél ottan ? Talán csak a vélet­len játéka, hogy ép onnan bocsátotta útnak a távira­tot. De egyáltalán mi vitte őket arra, a mikor elég szebb, regényesebb tájéka is van a természeti szépségek ama páratlan hazájának. Valami átciká­zott agyán, de nem tudta befejezni a gondolatot. Hiszen ez őrültség volna. A megbízásnak alig volt ideje eleget tenni az esős, változékony tavaszi napokban. Egész várat­lanul tértek meg Aurélékegy este a Ny éky-palotába. Nyékyné rendkívüli örömet mutatott, a mikor Adélt megpillantotta, a ki oly bájos, bájosabb még, mint volt. A négy hónapos asszonyság minden szépségét egész alakjának, a mi addig mind csak mintegy rej­tettnek látszott, kifejtette; arca viruló volt, mosolygó, idomai megteltek ; alakja, a mi azelőtt olyan lenge, könnyű volt, most egy királynő büszke szépségű alak­jához hasonlított. Csak a nagy ut fáradtsága látszott most kissé rajta, a mi Aurélt meg épen egészen kimerítette, elkábitotta. Egész lankadtság látszott rajta, beleunottság vonásain. Kiszácsy is ennek tulajdonította egykedvűsé­gét. Csak a türelmetlenséget nem tudta megmagya­rázni, a mi rajta látszott. Még csak nagyon tavaszkezdete volt, de már szokatlanul melegen tűztek le a napsugarak. Szalókyt nem lehetett tartóztatni. A május elsejét már oda künn akarta tölteni a »zöldben«, a mi ugyan nagyon gyönge, most feslő volt még, de ez őt épen nem tar­tóztatta vissza. Adél ismét szótlanul engedett e sze­szélynek, a miért Nyékyné kissé boszankodott is. — Bolondság, ha az ember elgondolja. Ki megy nya­ralni félig csupasz ágakjközé ? Mégis az Aurél akarata teljesedett. Egy pár hóval előbb még meg sem akart válni barátjától. Most meg eszébe se látszott jutni, követi-e az őket. Hanem Kiszácsyt sokkal jobban oda kötötte valami sajátságos, ösztönszerű félelem, előérzet hozzá, semhogy sokáig magára tudja őt hagyni. XII. Pár nap múlva egész váratlanul állott meg lakása élőt Nyékyné fogata. Kísérőjéül szólította fel őt az Aurélék meglátogatására. — Kellemes, enyhe délután volt, legalább együtt jól eltöltik a délutánt. A mikor a gyorslábú paripák már a városon kívül röpítették a fogatot, Nyékyné oda fordult Kiszácsy- hoz és mintha valami titkos, bizalmas közleni valója lenne, mondá: — Egész estig maradunk. Remélem, nincs kifo­gása ellene. Kicsit tapogatódzni akarok. Szeretem Adélt nagyon. Ugy-e érti, mire gondolok ? — Meg­figyelem, meglesem, mint az orvos a betegét. Nem tudom, miért, de nekem egy idő óta úgy jön, hogy Aurél csak valami érthetetlen szeszélynek, vagy nem tudom minek engedett ennél a házasságnál. Ne rój- jon meg. Nem a mások beszéde ingatott meg, mert beszéltek, talán maga is tudja. Csak szeretem őket és nagyon bánnám, ha boldogtalanok lennének. Ez adja meg a jogomat mindenhez. Adél mindig vonzó­dott hozzám, nem fogja titkolni előttem, ha bántja valami. Aurélt pedig magára bízom Kiszácsy. így jó lesz. Nem szép, nemes dolog, mikor az ember a mások boldogságáért remeg, fáradozik ? Minden üressége mellett szivének ezeket a szavakat őszintén, tettetés nélkül mondotta. Ama nagyivilági nők egyike volt, a kik mindig csak arra Amerling életrajza. (Frankl L. A. műve.) Amerling Frigyesről, a Bécsben 1887 január 14-dikén meghalt hires agg festőről, ki 83 évet és 9 hónapot élt, életrajzot irt egyik barátja: Franki La­jos Ágost, az ismert osztrák költő, kinek az özvegy a mester naplóit rendelkezésére bocsátotta. E mű a Hartleben A. kiadásában jelent meg. Nem célom ez­úttal Amerlingről mint művészről Írni, mert az ő művészetéről volt már tárca a »Főv. Lapokéban, midőn művei nem rég ki voltak állítva a bécsi Kunst- verein-ban. Elég érdekes és eredeti ő mint ember is, méltó, hogy szélesebb körben ismerjék meg. A Franki könyvének is főérdeme az ember festése ; műtörténeti szempontból koránt sincs annyi értéke. Franki az el­halt mesternek ifjúkori barátja volt, a ki elleshette egyes jellemző vonásait s most benne valódi typust állított elénk ama úgynevezett »régi időből«, melyről az öregek szeretnek ma is ábrándozni. Amerling Bécsben 1803 ápril 14-dikén szüle­tett, s mivel utána atyját még tizennégyszer érte az apai öröm, a szegény család bizony anyagi gondokkal küzdött. A fiú szobafestő lett, átélte a bécsi mester­inasok összes csínyeit, melyeket később kiváló humor­ral szokott elmesélni, s csak azután lépett a művészet terére, miközben szülőiről sohasem feledkezett meg s őket lehetőleg gyámolította. Ezt tudta Ferenc csá­szár is, kinél a festő nagy kegyben állott. Festészetet tanulni tulajdonkép Prágában kez­dett, hol csakhamar megszállta a vándorlási vágy, elment Londonba, hol Lawrence tanítványa lett, majd Párisba Vemet Horace-hoz, aztán Rómába s innét Bécsbe került vissza. Művészete szépen kifejlődött s az udvarnál is szívesen látták; sorsa jó fordulatot kapott s csak egy nem változott, az ő bécsi tipikus eredetisége, jelleme. Különösen a nők iránt viseltetett nagy tisz­telettel 8 bizony a művészen gyakran megesett, hogy egyikbe-másikba beleszeretett s ilyenkor nem ritkán mokány módon adta ezt az illető hölgy tudtára. Mikor 1832 március 27-én beleszeretett Gauer- mann kisasszonyba, minden előleges tájékozás nélkül megkérte a kezét. Ekkor kapta az első kosarat. De csakhamar megvigasztalta magát. Nagybátyja, Kalten- thaler József kapitány, Pozsonyban lakott; ezt láto­gatta meg, s beleszeretett a leányába: Antóniába, kivel Pozsonyban 1832 augusztus 15-dikén egybe is kelt s vele sokáig boldog családi életet élt. De nem volt oly boldog a második, kissé regényes körülmé­nyek között kötött házasságában. Midőn 1844-ben visszatért római útjáról, az immár özvegy mester ki­sétált naponként a külvárosokba, hol a zsibárusok- tól nem ritkán vett becses műveket. A régiségeket szerető művésznek feltűnt egy ritka szépségű leány, Heiszler Katalin, kinek atyja bécsi kereskedő volt, anyja pedig de Garda spanyol grófnő s ennek exotikus szépsége átszármazott a leányára is. Majdnem kékes­fekete haja, barna olajszinű arca, plasztikus nemes alakja, elegáns járása feltűnő széppé tették a leányt, ki ha vörös korállfüzért tett a nyakára, olyan volt, mint egy mór fejedelemnő. A mester megszólította, de a leány tovább ment; bízva a maga ismert nevében, Amerling utána rohant és azt mondá: »En Amerling vagyok, leakarom festeni, mert olyan nagyon szép!« A nő udvariasan utasította el a tolakodót, de ez csakhamar kifakadt: »Le kell festenem, még ha nőül kellene is vennem!« Egy hóval később neje lett, de ez a házasság csakugyan elhamarkodott dolog volt. A nő nem értette meg férje művészi törekvéseit, mert szelleme szűk határok közt mozgott s a művé­szet iránt semmit sem érdeklődött. A házasság után találkozott Bauernfeld költővel, ki hogyléte felől tudakozódott. »Rosszul megy a dolgom, — mondá siró hangon, — három nappal ezelőtt nősültem meg s csak most födöztem föl, hogy a feleségem ostoba!« Csakugyan kölcsönös megállapodásra, csakhamar el is váltak, de Amerling a havidijat aztán is mindig maga vitte el nejének. Egyszer két hölgy látogatta meg műtermét. Ezek egyike után keresztelte el Bauernfeld az egyik színművét: »Helená«-t, a másik, Amália pedig Schakespeare drámáinak fordításánál segített a köl­tőnek. E nők bámulattal, elragadtatással beszéltek a művészről. »Velem máskép kell beszélniük — mondá Amerling — mert mit szólnának önök is, ha azt mondanám: önök szépek, bámulom, tisztelem önöket, mert elragadnak. Ugy-e, elpirulnának ? Beszéljünk hát inkább okosan.« Ezalatt más látogatók jöttek s a két hölgy távozott. Amerling kikisérte őket s bú­csúzóul oda szólt nekik: »No, Isten áldja meg önö­ket, jöjjenek mielébb. Nem minden nap lát az ember ilyen szép pofácskákat«, (g’friess’ln.) Mikor a bécsi forradalom kitört, a Ribarz asz- szony képét festette vészharangok kongása mellett. Nyugalmat keresendő Csehországba ment, Ros- koschba, hol művészetének és — szerelmének élt, mert akkor beleszeretett egy zsidó leányba, Lang Emíliába, de a szülők nem engedték meg gyermekük kikeresz- telkedését, s igy a házassági terv dugába dőlt. Kitűnik 1852. ápril 26-diki naplójából, hogy egy magyar nemesi leánynak, Szerdahelyi Lujzának is szerelmet vallott Pozsonyban, a ki szintén szerette őt. A házasság azonban, nem tudni mi okból, nem jött létre s Lujza férjhez ment Redwitz báróhoz, &

Next

/
Thumbnails
Contents